Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-27 / 295. szám, szombat

Családi kör ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 27. MINDENNAPI KENYERÜNK HAĽKO JÓZSEF Ilyenkor, karácsonykor minden évben milliók figyelnek a Szent Péter térre, ahol a szentatya a világ hatvan nyelvén mondja el karácsonyi üzenetét. Köztük negyvenkilencedikként kínai­ul: „sheng tan kuai lob”. Kü­lönlegessége ennek, hogy a kí­nai nyelv nem ismer külön ki­fejezést a karácsony jelölésére, ezért két szóval mondja el: „tan”, amely magyarul szüle­tést, és „sheng”, amely szentet jelent. A kínaiak karácsonykor tehát a „szent születését” ün­nepük. Nem kevésbé érdekes a fent látható, „szent” (esetleg „bölcs” vagy „beavatott”) fo­galmat ábrázoló jel, mely to­vábbi három jelből áll. A víz­szintes, keresztben összekap­csolódó szakaszok - melyek az „ember” szót jelölik - felett egymás mellett áll a „fül” jelké­pe (balról) és egy körszerű nyí­lás, a beszélő „száj” jele. Tehát négy szimbólum egymás mellett: SZENT - EMBER-FÜL - SZÁJ. Az eredeti kí­nai értelmezés sze­rint a „szent” nyitott ember, olyan, aki képes sokat hallgat­ni, s csak utána be­szél - bölcsen és megfontoltan. Bár ennek az ősrégi kí­nai jelnek semmi köze sincs a Bibliához, a „sheng” jele meglepően hason­lít az evangéliumban lefestett Jézushoz. Mária már az angya­li üdvözlet során megtudja, hogy a Szentet, aki tőle szüle­tik, „Isten Fiának fogják hívni”(Lk 1, 35). Később, köz­vetve, egyetlen mondatában maga Jézus is példálózik a „fül” és a „száj” szimbólumá­val, mikor állítja, az Atya őt azért küldte, hogy azt mondja el a világnak, amit tőle hallott (Jn 8, 26). A karácsony való­ban a „szent születése”, hiszen az Isten emberré lett, hogy mint Isten fia, az Atyával (akit meghallgat) való elmélyült kapcsolatból merítve közvetít­sen, beszámoljon az emberek­nek (beszéljen) szeretetéről. E kapcsolatnak, Jézus „hallga­tásának” nagyságáról tanúsko­dik az e vasárnapi - a szentcsa­lád vasárnapjának - evangéliu­ma is. A nem véletlenül éppen tizenkét éves Jézus elveszik, Mária és József keresik, majd meg is találják - Isten házában. Nem az engedetlenség vagy a tekintetnélküliség jele ez ré­széről - viselkedése különös je­le a felnövő Názáreti Jézusnak, aki életének tizenkettedik évé­vel éppen felnőttsorba lép. Ezért kérdezi gondterhelt szü­leitől: „Miért kerestek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” A jele­net valamennyiük békés haza­térésével végződik, Jézus enge­delmes. Ám szavait „anyja mind megőrizte szívében” (Lk 2, 41-52). A szentcsalád tehát nem veszített szentségéből, hi­szen az elveszett Jézus meglelése a templomban csak további szakasza volt a benső­séges viszony érésének. József és Mária ugyanis elvesztették, majd keresték gyermeküket, ám a háromnapos keresés után a már felnőtt Fiút találták meg, aki önazonosságának magabiz­tos igazolásával lepi meg szü­leit: az Atya fia vagyok, az ó házában vagyok otthon, Atyám dolgaiban vagyok... Hány anya és apa elmélkedne ma a legnagyobb boldogsággal arról, hogy miért vannak gyer­mekei az Atya dol­gaiban? Hány szülő állapítaná meg örömmel, hogy gyermekeinek „fü­le” meghallja az Atya szavait, és be­szédük bölcs és is­tenfélő? Hány apa és anya van elkese­redve pont azért, mert csemetéi mindennemű vallá­sos nevelés ellenére letértek az egyenes útról és a hamis prófétákra hallgatnak? Kedves szülők, főként, kik az Is­ten és maguk iránti tiszteletlen­ség ilyen formáival szembesül­nek: ne adják fel. A lelki újra meg újraszülés sosem ér véget! Szeretnék átélni a „szentcsalád” légkörét, melynek középpontja a harmóniát, a nyugalmat, a re­ményt és a szeretetet árasztó Jé­zus? Szeretnék gyermekeiket egyszer tényleg az Isten házá­ban, „az Atya dolgaiban” talál­ni? Ösztönözze Önöket a „sheng” jele és a benne rejlő fül (meghallgatás) és száj (beszéd) szimbóluma. Még mielőtt be­szélnének gyermekükkel, mie­lőtt figyelmeztetnék valamire, vagy mielőtt szemére vetnének mindent, a beléje fektetett munkát, hallgassák meg (fül!) az Isten szavát! Szolgáljon pél­daként Szent Mónika: csaknem húsz évi Istennel való csendes kommunikáció után az Atya ke­gyelmébe ajánlotta fiát, Ágos­tont, aki végül megtért, s telje­sen átadta magát Istennek. Húszévi anyai advent után vé­gül is eljött számára a legszebb karácsony... A szerző római katolikus pap Hosszú évszázadokon át, különösen az alsóbb rétegekhez tartozó családokban nem is adtak nevet a gyereknek Névadás kínai módra KOHÁN ISTVÁN A mikor kínai ismerőse- I inket a névadás és név­viselés - számunkra bi­zony a legtöbb esetben ismeretlen - gyakorla­táról faggattuk, né­hány meglepetés ért bennünket. Kellemesen érintett mindenekelőtt az a tény, hogy a vezetéknév a kínai­ban is megelőzi a keresztnevet (vagy utónevet) ugyanúgy, mint a magyar nyelvben. Ennek következtében a két név megkülönböztetése szá­munkra nem okoz olyan nagy gon­dot, mint a legtöbb külföldinek, akik példának okáért Európa különböző országaiból, vagy netán az Egyesült Államokból érkeznek Kínába. Csu­pán a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a keresztnév helyett kínai vonatkozásban megfelelőbb volna az utónév kifejezés használata, mi­vel Kínában nincsenek olyan hagyo­mányos keresztnevek, mint a József, Pál, János, avagy Mária, Magdolna, Eszter stb., amelyek a legtöbb eset­ben a Bibliából (szentírásból) szár­maznak. Ennek oka mindenekelőtt abban rejlik, hogy a kereszténység a missziók ellenére sem tudott Kíná­ban úgy gyökeret verni, mint példá­ul a buddhizmus. Tekintettel azon­ban arra a tényre, hogy mi a kereszt­név kifejezés alkalmazását szoktuk meg, a továbbiakban írásunkban is ezt a kifejezést használjuk. Az említettek ellenére azért egy kis fejtörést nekünk is okozhat a kínai névadás és névviselés megismerése, amelynek „szabályait” négy pont­ban foglalhatjuk össze, nevezetesen a névben használt szótagok száma szerint. Ritka eset ugyan, de előfor­dul, hogy mind a vezeték-, mind pe­dig a keresztnév egy szótagú, mint például a Tien Hua, Lin Piao vagy Csiang Csing nevek esetében, ami­kor is a teljes név két szótagú, mint a Szutu, vagy Ojang, amikor is a leírá­sára is két kínai írásjelet alkalmaz­nak, míg latin betűs átírásban egybe írják. A leggyakoribb eset az egy szó­tagú vezetéknév két szótagú ke­resztnévvel, vagyis a három szótagú teljes kínai név, mint az ismert volt politikusok, például Mao Ce-tung, Csou-En-laj vagy Csao Ce-jang neve. A legritkábbak a négy szótagú ne­vek, mint pl. Oujang Ju-csien (híres drámaíró), ahol mind a vezetéknév, mind pedig a keresztnév két szóta­gú. Amint láttuk, a két szótagú ke­resztneveket kötőjellel írják a leg­több esetben. A vezetéknevek, amelyek Kínában is öröklődnek, s eredetük szerint le­hetnek történelmi nevek (mint pl. a Csou, Vej), hűbérbirtokok nevei (Fej), ősi személynevek (Pu), egyko­ri hivatalnokok nevei, címei (Szúrna, Szutu), nemesi címek, ran­gok (Hou), illetve mesterségek, szakmák nevei (Tao - fazekas). Ter­mészetesen akadnak másfajta nevek is, amelyeknek eredete ismereden. A hagyományok szerint a Ming- dinasztia idején (1368-1644) egy kínai írástudó állítólag 3600 veze­téknevet gyűjtött össze, míg napja­inkban mindössze kétszázat hasz­nálnak. Egyébként Kínában hosszú évszá­zadokon át, különösen a társadalom alsóbb rétegeihez tartozó családok­ban nem is adtak nevet a gyereknek, legfeljebb valamilyen becenevet, vagy a fiúgyereket úgy hívták, hogy Első, Második vagy Harmadik fiú, míg a leánygyermeket Első, Máso­dik, Harmadik leány, vagyis a szüle­tés sorrendjéből indultak ki. Amikor aztán keresztneveket kezdtek alkal­mazni, mindenki kedve szerint vá­laszthatott számára, illetve gyerme­ke számára megfelelőt. A leánykák­nak gyakran adtak olyasféle nevet, mint Jing-hszian, vagyis Csendes és Erényes, de a kínai drágakő, a jade, a lótuszvirág, a jóság, a szerelem is gyakran előfordult mint keresztnév, míg a fiúkat olyan férfias tulajdon­ságokról nevezték el, mint az erő, akarat, bátorság, ügyesség, okosság stb. Az egyik kísérőnk felesége le­ánykori nevén Hszue Kun-hua volt, ahol a Hszue a vezetéknév, a Kun- hua pedig a keresztnév, s ahol az el­ső szótag Kunming város nevéből származik, mert ott született, a hua jelentése pedig magyarul virág. Az egész név tehát Hszue Kunming Vi­rága, szimpatikus kínai női név. Per­sze, akadtak ennél sokkal prózaibb, az európai fül számára szinte anek­dotaszámba menő nevek is. Az egyik ilyen történet szerint egy árva fiúcskának, akit rokonai neveltek, is­mereden volt a neve. Amikor aztán felcseperedett, elszegődött a földes­úrhoz birkapásztornak, ahol a Hszue-kou nevet kapta, ami annyit jelent, hogy Tanulj a Kutyától, mivel kérdésére, hogyan legeltesse a bir­kákat, azt a feleletet kapta, hogy ta­nulj a kutyától, s ez aztán rajta is maradt. Ahogy később egyik mun­kahelyről a másikra sodródott, úgy változott a neve is. A bányában, ahol gyakran emlegette a földesúrnál el­töltött rabszolgasorsát, Tanulj Rab­szolga lett a keresztneve, és csak a szocializmus győzelme után kapott végre állandó nevet, amikor egy építkezésen dolgozott: Hszue-csien lett, azaz Tanulj Meg Építeni, ami bi­zonyára a szocializmus építésére utal. A forradalom győzelme, vagyis 1949 után gyakran vettek fel ún. politikai hangzású nevet minden kényszerítés nélkül csupán azért, mert ez megfelelt a névadási szoká­soknak, hagyományoknak. Gyakori név lett a Hung, ami azt jelenti Vö­rös. Az egyik Vang nevű család fiú­gyermekét úgy hívták, hogy Vang Hsziao-hung, vagyis Vang a Kis Vö­rös, egy másikét Vang Jao-hung, azaz Vang Aki Vörös Akar Lenni, míg a harmadikét Vang Jung-hung, vagyis Vang Aki Mindig Vörös. A forradalom győzelme utáni idők­ben ugyancsak gyakran tákoltak össze pártvezérekről, forradalmá­rokról ismert neveket, mint például Vej-tung, aminek jelentése Védd Maót (vagyis Mao Ce-tungot), vagy Hsziao-lin, azaz Kis Sztálin (a tung és a lin az említettek nevének utol­só szótagja). A koreai háború ide­jén viszont sok újszülött kapta a Kang mej, vagyis Szállj Szembe Amerikával divatos nevet. Persze, a jó szándékú névadásnak esetenként szomorú következmé­nyei lettek. Ismerőseimtől hallot­tam, hogy az egyik Li vezetéknevű férfi, hazafias érzelmektől vezérel­tetve az első lányának Aj-kuo, vagyis Szeresd a Hazát, a másodiknak Aj- min, azaz Szeresd a Népet, míg a harmadiknak Aj-tang, vagyis Sze­resd a Pártot nevet adta. Ez rendben is lett volna mindaddig, amíg el nem érkezett a „kulturális forradalom” időszaka hírhedt „vörös gárdistái­val”, akik összeolvasták a három név utolsó szótagját - semmi hasznos munkát nem volt módjukban ugyanis végezni -, amiből aztán nagy tragédia lett. A három utolsó összeolvasott szótagból Kuo-min- tang, vagyis az egykor Kínát is uraló, majd pedig a Tajvan szigetére visz- szavonuló ellenforradalmi párt neve tevődött össze. Ebből aztán nagy tragédia lett, mivel abban azt idő­ben kisebb vétségekért is meghur­coltak, sőt kivégeztek embereket. A szerencsétlen apa még örülhetett, hogy néhány évi börtönnel megúsz­ta a rosszul sikerült hármas név­adást. ÍRÓ OLVASÓK A postás többé nem csenget MÉRI MAGDOLNA Márta, mióta eszét tudja, mindig utálta a reggeleket. Alig bírt regge­lenként kikászálódni az ágyból. Mi­után megitta az első méregerős ká­véját, meghallgatta a reggeli híre­ket, kezdett magához térni. Ez a mai reggel is nagyon nehezen indult. Még félálomban megfőzte a kávét, majd szinte belekapaszkodva a bögre fülébe, leült a konyhaasztal mellé. Tréfásan magában speciális „reggeli depressziónak” nevezte ezt az állapotot. Tudták ezt a munkahe­lyén is, a reggeli kora délelőtti rossz hangulatát tolerálták kollégái. Aztán ahogy múlt az idő, úgy jött meg egyre inkább a kedve. Ha őszin­te akart magához lenni, nem volt ez mindig így. Ez a probléma mintegy nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Mint­ha csak tegnap lett volna, úgy villan­tak agyába a szörnyű emlékképek. Márta nagyon jó házasságban élt. Félje, Zoltán kedves, gyengéd, meg­értő félj volt. Jól éltek, sokat jártak együtt kirándulni, egyeden kislá­nyuknak, Csillának szinte mindent megadtak. Aztán bekövetkezett a tragédia. Azon a kora nyári napon Márta nem ment be a munkahelyé­re, szabadságot vett ki. Még délelőtt beugrott a fodrászhoz egy kis igazí­tásra, utána vásárolgatott. Majd ha­zament. Éppen apósa kedvenc süte­ményét fejezte be (úgy volt, hogy délután meglátogatják az öreget), mikor jött a borzalmas telefonhívás. Zoltán a munkahelyén összeesett, mire a gyorsmentő a kórházba szál­lította, az orvos már csak a halál be­álltát tudta megállapítani. No meg a szörnyű diagnózist: agyembólia. Márta addigi gondosan felépített világa egyik napról a másikra ösz- szeomlott. Összeroppant, egyedül a kislánya kedvéért vállalta tovább az özvegyek siralmas életét. Míg­nem tavaly tavasszal váratlan for­dulat következett. Az történt ugyanis, hogy a kisváros régi pos­tása nyugdíjba ment. Utódja egy középkorú férfi lett, János. Mártáék a város szélén laktak, er­refelé 11 óra tájban szokott érkezni a postás. Eleinte, ha hozott levelet vagy egyéb küldeményt, csupán csak pár szót váltottak Mártával. Majd egy borongós tavaszi délelőtt az asszony egy hirtelen ötlettől ve­zérelve behívta őt egy kávéra. János ádagos férfi volt, nem is külö­nösebben jóképű. Márta mégis úgy érezte, hogy vele talán le tudná élni hátralevő életét. A kislányával, Csü- lával is bámulatosan hamar össze­barátkoztak, érzéke volt a kama­szokhoz, noha neki sosem volt gye­reke. Ahogy jobban megismerték egymást, Márta megtudta, Jánost már több mint három éve elhagyta a felesége. Az asszony az új férjével a fővárosba költözött, azóta már gyer­meke is született. János is tehát oly nagyon egyedül volt. Nem jelentett ez az érzés ta­lán már fergetegesen perzselő sze­relmet, de Márta János közelében mindig valami belső biztonságot érzett. S miután az első szerelmi együttlét is megtörtént, János min­den tekintetben gyengédnek bizo­nyult. Gyakran hozott virágot, leg­többször gyöngyvirágot, Márta kedvencét. Boldogságban, szerelemben telt el a tavasz, a nyár, az ősz, télre, szilvesz­terre tervezték az esküvőjüket. Decemberben leesett az első hó. Az utak síkosak, járhatadanok lettek. És egy nap megtörtént a baleset. Já­nos olyan szerencsédenül dőlt el a kerékpáijával, hogy súlyos gerincsé­rülést szenvedett. Valamennyire fel­épült, Márta kitartóan látogatta a kórházban, ételhordóban vitte be neki a finom étkeket. Már akkor is sejtette, hogy házassági tervüket tönkretette, meghiúsította a baleset. János tolószékbe kényszerült. Márta ennek ellenére hajlandó lett volna házasságra lépni vele, de a férfi bán­tóan ridegen, elutasítóan viselke­dett. Végül megkérte Mártát, hogy ne látogassa többé, hiába győzködte ő, hogy nem sajnálatból teszi. „Az a szerencsém, hogy előnyös életbizto­sítást kötöttem, nem szorulok má­soktól alamizsnára” - balesete után egyre csak ezt hajtogatta, nem lehe­tett vele beszélni. Lassan ideje munkába indulni, na­gyon elmélázott a múltban. Muszáj valami vigasztalóra gondolnia. Te­kintete a konyha ablakára, az új füg­gönyre esett. Nemrég vette. Az ab­laküveg piszkos volt, délután meg kell majd tisztítani. Most azonban ideje indulni. Sóhajtott. A fürdőszo­bába ment, megmosta arcát, megfé- sülködött. A tükörből egy idegen, fá­radt arcú nő nézett vele farkassze­met. Márta igazából most döbbent rá, hogy nem az öregedés a legborzasz­tóbb, hanem, hogy a postás többé nem csenget.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom