Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-23 / 294. szám, kedd
6 Karácsony ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 23. A virti Kovács Rezső és felesége, Mária betöltötték már a kilencvenedik évüket, s teljes szellemi frissességben várakoznak az együtt eltöltendő hatvannegyedik karácsonyra Ezerkilencszáznegyvenkettő csúf karácsonyában „Negyvenkettő decemberében már sejtettük, hogy valami készülődik" (Archív felvétel) A Zsitva torkolata fölött elterülő Virt községben, ahol egykoron a Pyeber, a Reviczky, a Farkas és a Forrássy család birtokai húzódtak, ahol a XVIII. és a XIX. században szállást kaptak a művészetek, s ahol 1799-től egészen az 1819. november 22-én bekövetkezett haláláig élt kedves tanítványánál Pyeber Benedeknél a költő, Baráti Szabó Dávid. SOÓKY LÁSZLÓ Virt és környéke, környezete ma is csodálatos, de milyen lehetett kétszáz évvel ezelőtt, amikor Baróti így írt róla: „Ami Komáromban kénzott, szívbéli betegség, Virt patikájában balzsamos írra talált. Virt, orvoslásom kegyes eszköze! Meddig az égen A Nap ragyog élj! Nevelkedj! Szarvadat égig emeld! Míg Duna-vízből tart, míglen foly Zsitva körűled: Míg friss vízre halak: róka bokorra nem ún: Légy, Virt, mindaddig boldog! (...) Isten hozott, nem egyéb, ide. Nem bánom: nékem Virt nyugodalmat hozott. Szágúdoz más tót homokos Beszterce határin: Virten csendesség engem ölébe fogd.” Advent második hetében erre vezetett az utam, nem véletlenül, mert baráti útbaigazítás alapján arról szereztem tudomást, hogy él Virten egy házaspár, Kovács Rezső és felesége, Mária, akik mindketten betöltötték már a kilencvenedik évüket, s teljes szellemi frissességben várakoznak az együtt eltöltendő hatvannegyedik karácsonyra. Kovács Rezső az első világháború kirobbanásának évében, 1914 december 12-én született, mint elmondta, erre a háborúra csak amiatt emlékszik vissza, mert Marcelházára vitték a nagybátyjához azután, hogy az édesapját kivezényelték az orosz frontra, ahol fogságba esett. „Az édesapám csak levélből tudta, hogy megszülettem, hatéves voltam, amikor hazatért Mandzsúriából és először láttuk egymást.” Hentesnek tanult Komáromban, itt ismerte meg a feleségét is, mielőtt 1939-ben összeházasodtak volna, még Terezin mellett leszolgálta a tényleges katonaidőt a csehszlovák hadseregben. Házasságukból két leánygyermekük született, amikor Rezső bácsit 1942 tavaszán újra behívták katonának - ekkor már a négyes tüzérezredhez Monostorba -, Éva és Irén már a világon voltak. Monostorból rövid eligazítás után egyenesen a doni frontra vitték, ahol telefonos szolgálatot végzett. Virtről még Cservenák János és La- bancz Imre szolgált ennél az egységnél, ők mindketten elestek a doni áttörésnél. „Negyvenkettő decemberében már sejtettük, hogy valami készülődik, mert az oroszok nehéztüzérséget vezényeltek a túlsó partra. Négyen váltottuk egymást a telefonközpontban, minden hír rajtunk keresztül érkezett, sokszor többet tudtunk a fronti helyzetről, mint a tisztjeink. Karácsony előtt egyre puskaporosabb lett a levegő, szabadságért folyamodtam az ügyeletes tiszthez, s 1943. január elsejére ki is írták a szabadságomat. Hatnapi viszontagságos utazás után értem haza, a partizánok sok helyen felrobbantották a vasúti pályát, az aknaveszély miatt a mozdony előtt hosszú rúdon egy üres vagont toltak. Hát, hazaértem a hatodik napon, velem volt az Isten, mert épp a szabadságom idején törték át az oroszok a frontot, valószínű, hogy egy lettem volna én is azok közül, akik örökre ott maradtak. A szabadság letelte után már nem volt nagy kedvem visszamenni, de a szökevények sorsa is veszélyes sors volt, így hát Pesten jelentkeztem, ahonnan Székesfehérvárra vezényeltek, ott vártuk meg, hogy haza érkezzen a Donnál szétvert ezre- dünk maradéka, ahol azt hittük, végleg leszereltek bennünket.” „Csicsón születtem 1913. július 2-án - kapcsolódott a beszélgetésbe Mariska néni. - Kilencen voltunk testvérek, a tizedik gyermek, a legidősebb fiútestvérem még gyermekként meghalt, így én lettem a legidősebb. Mindig szeretettel gondolok haza, szegények voltunk nagyon, de volt testvéri szeretet. Mostanában mindig a csicsói iskola jut az eszembe, álmomban mondom a verseket, amiket akkor, ott tanultunk. Az szomorít el, hogy a nálam- nál fiatalabb fiútestvéreim már mind meghaltak, ezért nem nagyon szeretek visszagondolni a múltra. Aztán, hogy eladósorba kerültem, Komáromba vittek szolgálni, az akkori polgármesteréknél, Szíjj Feren- céknél szolgáltam öt évig. Komáromban ismerkedtem meg az urammal is, aki ott volt hentessegéd, így kerültem Virtre. Rövid volt a boldogság, hiszen alig három éve voltunk házasok, amikor az uramat elvitték a frontra, én meg itt maradtam a két kicsivel. Napszámba jártam a Pyeber alezredesékhez, akkor lengyel menekültek voltak a faluban, azokra sütöttem, főztem, a picikre pedig az anyósom vigyázott. Negyvenkettő karácsonya előtt már egyre rosszabb hírek jöttek a frontról, minden napom, minden éjszakám állandó rettegések között telt. Azt a karácsonyt nem kívánom senkinek, a legnagyobb ellenségeimnek sem. Nem a szegénység volt a nehéz, hanem a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság. Amikor január ha- todikán megláttam a férjemet, úgy éreztem, mintha a megváltó lépett volna be az udvarunkba egy toprongyos katona képében.” „Amikor Székesfehérváron leszereltek bennünket, abban reménykedtünk, hogy már végleg hazajöhetünk, de a hadurak másként akarták: 1944 őszén újra berukkol- tattak, az oroszok akkor már az Alföldön voltak, ütközetben már nem vettünk részt, mert folyamatosan visszavonultunk egészen az osztrák határig, majd azt is átléptük, s ott estünk orosz fogságba. Negyvenöt tavaszán vittek el bennünket a Kaukázusba, és késő ősszel engedtek haza. A Kaukázusban erdőt irtottunk, építkezésekre vágtuk a fát. Érdekes, hogy ugyanazzal az Ebedről való honvéddel estem fogságba, akivel a Donnál is együtt szolgáltunk, sajnos a nevére már nem emlékszem. Mire hazakerültem, Beneš már azt a semmit is elvette tőlünk, amink azelőtt volt, az orosz fogságból háborús bűnösnek jöttem haza. Ki akartak telepíteni bennünket, aztán győzködtek, hogy reszlovakizáljunk, szerencsére a szlováknak, akit a házunkba akartak tenni, nem tetszett a porta, így aztán maradhattunk. Nem telepítettek ki, nem is deportáltak, magamat kellett deportálnom Csehországba. Oda mentem munka után, mert az itthoni munkából nem lehetett eltartani a családot. Öt évig dolgoztam Pardubice mellett, utakat építettünk, hiába kerestünk több pénzt, mint otthon, elszakítva éltünk egymástól és ez rosszabb volt a szegénységnél is. Öt év után hazajöttem, elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot és két szövetkezet könyvelőjeként dolgoztam egészen 1974-ig, a nyugdíjaztatásomig.” „Hatvannégy éve élünk együtt, a Jóisten megtartott bennünket egymásnak, talán a sok nélkülözés és az egymástól való elszakítottság miatt tartogat még bennünket. Soha nem gondoltam volna a háborús évek idején, hogy együtt megérhetjük az ezredfordulót - mondta Mariska néni - most meg már minden napot ajándéknak tekintek, ha láthatom a lányaimat, az unokáimat, a dédunokáimat. Azt kérdezte, hogy milyenek voltak a háborús karácsonyaink? Csendesek voltak, meghittek és mindig bizakodók. Negyvenkettő karácsonyán, amikkor az uram az orosz fronton volt, nem tudom, hogy honnan, de került egy kicsinyke karácsonyfa, alig volt rajta valami dísz, de azt ma is érzem, hogy körülölelte a szeretet. Jó lett volna elmenni éjféli szent misére, de a háború alatt nem járt le hozzánk a kurtakeszi plébános, így aztán magunkban imádkoztunk. Most már elmondhatom, hogy az életemben több volt a rossz nap, mint a jó, szerencsére a rosszat könnyebben elfelejtem, így aztán az emlékeimben is csak a szépet és a jót keresem.” Kevés embernek adatik meg ezen a földön az, hogy párját megtalálva, közös életben hatvan évnél is többet éljenek együtt úgy, hogy ha a test egy kicsit már meg is fáradt, a szellem kilencven éven túl is épen megmaradjon. Kevés házaspárnak adatik meg az is, hogy alkalomadtán együtt idézzék fel azt a hatvan év előtti karácsonyt, amit egy-egy tudathasadásos elme borzalommal töltött meg, s a karácsonyfákon békésen imbolygó gyertyaláng helyett sztálingyer- tyák világították meg az eget. Amíg Mariska nénivel és Rezső bácsival beszélgetünk, azon gondolkodom, hogy ez a két idős ember anélkül, hogy kimozdult volna Virtről, ötször váltott országot, s ha Isten élteti őket, fél év múlva visszakerülhetnek abba az európai monarchiába, amelybe kilencven évvel ezelőtt beleszülettek. Elbeszélgetünk - közös ismerősöket keresve - azokról is, akiknek ezerkilencszáznegyvenkettő volt az utolsó karácsonyuk, akikért majd ötven évig nem szólt a harang, s akikért nem volt ajánlatos gyertyát gyújtani. Hazafélé autózva még megállók a ködös virti temetőben Baróti Szabó Dávid síremlékénél, a róla elnevezett kulturális napok emlékeként most nemzeti színű szalagok övézik, mellette a hűséges diák, Pyeber Benedek pihen. Az ünnepre készülődve búcsúzzunk el Virttől úgy, ahogy egykoron ő búcsúzott: „Szép voltál, fiatalblévén, én Vírte m: öregszel S címeres ékidnek csak töredéke maradt. Régi lakosidnak, kikkel múlattam ölödben, Része tovább szállott, része pediglen elhalt. Végbúcsut veszek. Nem fognak tágas határid Pásztori sípomtól zengeni már ezután!— Míg te felépülhetsz: én napról napra leszállók, Ah, nem bánom: elég életem, untig elég.” TÁRCA A Kisszomszéd MALINÁK ISTVÁN Rendes ember a Kutyás, mint mondogatni szokta volt: amolyan régi motoros. Erről mindig a keresztapám háborús motorja jut eszembe, az első ülés lesüllyesztve a benzintartályig, a hátsó megemelve, három hatalmas rugón. Azok mozgatták meg leginkább a fantáziámat - cipőre szerelve mekkorákat tudnék ugrani velük! No meg a státusszimbólumok: a szemüveg, a fejre simuló bőrsapka az áll alatt kapoccsal, úgyhogy a keresztfater arcából csak a simlis Jávor-bajusz látszott - a nagyanyám szerint ronda takonyfogó, sárga a sok bagótól. Szóval a Kutyás az, aki a póráz után ballagva rendszeresen bebarangolja a lakótelepet, s mindent észrevesz. Amikor a kapunk elől ellopták a csatornanyílás öntöttvas tetejét, s munkába rohanás közben páran udvariasságból megálltunk a lyuk fölött némi hümmögésre, a Kutyás, törött végtagokat vizionálva közölte: nem kell betojni, elintézem! Emelt mutatóujjal nyomatékosítva: régi motoros vagyok én, kérem, engem azok nem tudnak lerázni! Mire a Pók, a nagyokos közbeszólt, hogy a tárgyalt probléma a csatornaművekhez tartozik. Ha nem mondtam volna: Pókék a Kutyásék felett laknak. Még tudni kell róluk: amikor legutóbb festettünk, egyedül a Pók jött a legfelsőről a földszintre megkérdezni, mikor mennek el tőlünk a festők, mert a felesége túlérzé- keny, és megfájdult a feje a szagtól. Mondtam: az enyémnek is, ráadásul mi egy halom pénzt fizettünk érte, örüljön, hogy nekik semmibe sem kerül. Tüdják mit: az arcán egy izom se rezdült! Ennyit a Pók humorérzékéről. Fölöttünk közvetlenül a Fiatalék laknak. Főleg a hátukat ismertem eddig: általában viharos gyorsasággal rohantak el otthonról - vagy haza; lihegős jónapotjukra sosem volt érkezésem visszamormolni valamit. Mindezt azért mesélem, mert a minap egy idősebb asszony - két nagy, láthatóan nem a Pólus Centerben megpakolt táskával - azt kérdezte a lépcsők alján, ebben a bejáratban laknak-e ikszipszilonék. Mondom, néném, én biza egyetlen szomszéd nevét sem tudom, látásból is csak párat ismerek. Csak bólintott, furcsán, én meg győzködtem magam: annak is van előnye, ha az ember úgy magára kanyarítja a panellakást, hogy észrevétlenebb marad, mint Mátyás az álruhában. Azért valamit a magamfajta is ki tud lesni a szomszédairól. Sőt: lassan egy éve már jó ismerősünk is van: a Kisszomszéd. Január hatodikán - talán jelképes, hogy háromkirályokra - született a Fiataléknál. Ismerős, pedig sosem láttam. De minden nap halljuk. Mert minden nap hallgatózunk - egy kicsit. A sokat tapasztaltak örömével figyeltük: a párnapos csecsemő vékonyka sírása a hetek múlásával hogyan teljesedett ki. Hét óra tájt rendszeressé vált a torkaszakadt sorsszimfónia a fürdőszoba felől: most rakták a vízbe, mondja nagyokat sóhajtva az asszony. Attól tartok, lassan szétfeszíti a nagyanyaság utáni sóvárgás, mint a kamasz bőrét a pattanások. Azt a csalódást, amikor először maradt el a hétórás bömbölés, majd a megnyugvást, amikor fél nyolckor mégis felzendült. Később teszik le aludni, magyarázza, már nagyocska lehet a kis szaros. Egy este azzal fogad: nem altatják később! Eddig azért sírt, mert beletették, most meg azért, mert ki akarják venni a fürdővízből - magyarázza egy szuszra. Honnan tudod? Mondták. Lejöttek bocsánatot kérni, ha netán zavarna minket a gyereksírás. Mert a Pókék panaszkodtak rájuk, az asszonynak megfájdul a feje - teszi hozzá nyomdafestéket nem tűrő grimasszal. És láttam a Kisszomszé- dot is, és olyan, de olyan aranyos - meséli akkora örömmel, amekkorát nekem csak a Sophia Loren tudott volna okozni, élőben. Mit mondjak, gondolták volna, hogy a Fiatalék újabban rohanás közben is mosolyogva szoktak köszönni? Hogy tényszerű legyek: legutóbb december ötödikén fogadott azzal: láttam a Kisszom- szédot, mekkorát nőtt, tudod, együtt jöttünk haza az üzletből. Csak bólogattam, majd odaadtam neki a meglepetésnek szánt, matt kőből csiszolt dísztojást, mondván: a Mikulásnak is két füle van, mint a nyuszinak, hát miért ne tojhatna, s láttam, sikerült meggyőznöm, ha nem talál más kiutat, az észérvek előtt mindig meghajlik. Én meg macskanyelvet kaptam, mert ezt a csokit szerette gyerekkorában a legjobban. Erre másnap reggel két igazi, piros Mikulás-csomagot találunk a balkonunkon. Gyanakodva nézünk egymásra: ha te nem, meg én sem, akkor ki? Nem volt nehéz kitalálni: fentről egy spárgán belógatták hozzánk. Zavartak vagyunk, miért, miért, miért, kérdezzük hitetlenkedve. Mert váratlan, mert szokatlan történt velünk - gyanakodunk is. Talán szimpatikusak vagyunk nekik, mondom sután. Úgy elszoktunk az emberi gesztusoktól, mondja ő. És csak ülünk, be kellene vásárolni, ehelyett néha furán mosolygunk. Mikulás óta mintha beköltözött volna valaki vagy valami hozzánk, mintha többen lennénk. Tudod, hogy ma mosolyogva köszöntél a Póknénak, és még azt is hozzátetted, hogy szomszédasszony, mondja heccelődve, s látom rajta, terjeszteni is fogja ezt rólam, ami pedig, magamat ismerve, nem lehet igaz, vagy ha igen, akkor csak a szokásos szórakozottságomnak tulajdonítható. Másnap este hazamegyek, s már az előszobából hallom, amint a tepsikkel csörömpöl. Megsütöm a mézest, feleli. Már? Állnia kell, hogy puhuljon. Ilyen sokat? Nem szól, szaporán szaggatja a tésztából a gomba-, csillag- és fenyőformákat. Neki - mutogatok felfelé - még úgy sem adnak belőle, nem tudja megenni, mert nincs foga - ugratom vigyorogva, na most elkaptam a grabancát, s szinte látom, amint vaslogikám előtt Hercule Poirot is sűrűn emelgeti a kalapját. De magamnak ástam a vermet, végig kell hallgatnom a kiselőadást: mikor fogzik a gyerek, és egyébként is edzeni kell az ínyét. Én meg tegnapelőtt megkérdeztem a Kutyást, letesztelne- e velem egy kis vörösbort, állítólag jófajta, most hozta egy ismerős. Annyit mondhatok, ennek a Kutyásnak is kijutott az életben! Égyébként nagyon rendes ember, amolyan - ha ismerik ezt a fajtát - igazi régi motoros. A végén már nagyokat röhögtünk, kérdezte is az asszony, mitől indultunk be annyira. Hát, csak nem fogunk sírni, három nappal karácsony előtt? „Hatvannégy éve élünk együtt, a Jóisten megtartott bennünket egymásnak” (A szerző felvétele)
