Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-22 / 293. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 22. ■■■Ml: KOMMENTÁR — Határvonalak SZILVÁSSY JÓZSEF Úgy reagált a román politika az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulására és autonómiatörekvésére, ahogy az várható volt. Adrian Nastase azonnal irredentizmusról harsogott, holott Tőkés László egyértelművé tette: a határmódosításnak a nemzeti kisebbségek számára egyetlen reális alternatívája van, éspedig az autonómia. Ez a tény csupán azok számára jelent vörös posztót, akiknek célja a homogén nemzetállam létrehozása, esetünkben az anyaország határain kívül rekedt magyarság teljes beolvasztása. A kilencvenes években ugyanerről a tőről fakadt a szlovák értelmiségiek egy részének riadozása is, számukra ugyanis nyilvánvaló, hogy amikor elődeik az elmúlt évszázadban autonómiát követeltek, legtöbbször az elszakadásra gondoltak a Monarchiától, majd a csehektől. Manapság merőben más a helyzet Európában. A mai stratégák felismerték, hogy határmódosításokkal valójában semmi sem oldható meg. Sokkal járhatóbb út az államhatárok fokozatos légiesülése és a szubszidiaritás elvére épülő hatalommegosztás. Itt húzódik az a határvonal, amelyen belül érvényesíthető a magyar nemzeti kisebbségek - önmaguk helyzetének leginkább megfelelő - autonómiaigénye is. Magyarán: megmaradásuk, szellemi és anyagi gyarapodásuk sorskérdéseiről önmaguk dönthessenek. Három lényeges követelmény szükséges a nyilvánvalóan hosszú politikai csatározás végső sikeréhez. Az első a tudományos és az európai értékrendnek megfelelő, az adott nemzeti közösség igényeit szem előtt tartó program. A másik a határok jelentőségének említett csökkenése ellenére érvényes európai status quo tiszteletben tartása. Nyugat-Európa számos országában ilyen elvek alapján már létrejött az alku a többségi nemzet és a kisebbségek között a hatalom megosztásában és ellenőrzésében. Még ott sem volt egyszerű kivívnia senkinek - például a frízeknek a liberális Hollandiában vagy a walesieknek a felsőbbrendűségi beidegződésektől sem mentes Nagy-Britanniában - a jelenlegi kisebbségi jogaikat. Összehasonlíthatatlanul élesebb küzdelem várható a Kárpát-medencében, ahol állandóan tetten érhető a lappangó vagy nyílt magyarellenesség. Esélye az eredményre csak a teljes konszenzusra épülő politizálásnak lehet. Éppen mi, szlovákiai magyarok szolgálhatunk követendő példával. A Magyar Koalíció Pártja választási programjában a közakaratnak megfelelően célként tűzte ki a komáromi magyar egyetem megalapítását. Ehhez és más célokhoz is erős mandátumot kapott a választóitól. Ilyen pozícióban megtalálta a szükséges politikai szövetségeseket is. Modellértékű ez a siker, mert más járható út aligha létezik. Ezért figyeljük aggódva az erdélyi történéseket, ahol egyre indulatosabb és aggasztóbb a viszály az RMDSZ és az EMNT között. Budapesten sincs már egyetértés a határon túli kisebbségpolitikában. Ma már külön erdélyi partnere van a jelenlegi kormánynak és a legerősebb ellenzéki politikai tömörülésnek. Márpedig akik sorskérdéseinkben sem képesek közös nevezőre jutni politikai ellenfeleikkel - ők ugyanis ebben az életbevágó ügyekben mégis csak partnereik - azok olyan határvonalat lépnek túl, ahonnan újabb közösségi tragédiák leselkednek ránk. Értékpapírom értéke TÓTH MIHÁLY Briliáns és kevésbé briliáns elmék év végi helyzetértékelései közzétételének évadján nem egészen haszontalan eszmét futtatni arról is, mi mindennek következtében csökkent, mégpedig nagy mértékben az intézményekbe és a gazdasági kapcsolatokba vetett bizalom. A rendszerváltás őstörténetéből próbáljuk meg felidézni azokat a hónapokat, amikor Csehszlovákia lakosságának legalább 95 százalékát izgalomba hozta a vagyonjegyes privatizáció első hulláma. Izgultunk, mert állampolgári jogon, életünkben először olyan dokumentumhoz jutottunk, amelyről a vájtabb fülűek azt rebesgették, hogy az már-már értékpapír. Ismerjük e „értékpapír” hányatott sorsát. Találgathatjuk, felvásárlásával hányán gazdagodtak meg. Azok száma sem csekély, akik takaros összegért adtak túl a maguk ezer pontján. Számos közgazdász mindmáig állítja, hogy kevésbé dicstelenül is végződhetett volna az állami vagyon magántulajdonná transzformálásának első kísérlete, ha nem olyan siralmas színvonalú a lakosság közgazdasági tudása. Tény, a kilencvenes évek elején sokan megbuktunk volna, ha abból vizsgáztatnak bennünket, hogy teszem azt mi a váltóleszámítolás, vagy hogy milyen következményekkel jár, ha a jegybank csökkenti (növeli) a kereskedelmi bankok által fizettetett kamatot. Legtöbbünknek fogalma sem volt róla, mi a különbség a betéti társaság és a kft. között... Ne fürkésszük, az egyes kormányok működése idején viszonyaink hogyan késleltették a közgazdaságtani analfabetizmus fölszámolását. Viszont tegyünk közé egy friss statisztikai adatot: a rendszer- váltást követő 14 év alatt a perbe fogott „nem bankjellegű szubjektumok” néven közismertté vált vállalkozások legalább 100 ezer személyt károsítottak meg. A harminc ilyen vállalkozás között volt, amelynek gazdái betéteseik 3,7 milliárdját sikkasztották el, volt, amely szerényebb forgalmat bonyolított le, hiszen 580 kliense zsebéből csak 2,8 milliót vett ki. Nem azt mutatja e statisztika, hogy a rendszerváltás óta radikálisan emelkedett a közgazdasági képzettség színvonala. A nagy társaságok részvényei árfolyamának mozgása 2003-ban éppen úgy nem hozta ki sodrából a kisembert, mint 10-12 évvel korábban. Különböző adatok vannak forgalomban arról, hogy Nyugaton, különböző kapitalista országokban az egyszerű munkavállalók hány százaléka rendelkezik jelentős mennyiségű részvénnyel. Hogy sokak tulajdonában van különféle értékpapír, az azt is jelenti, hogy az emberek érdekében áll figyelemmel kísérni a gazdasági folyamatokat. Nem engedhetik meg maguknak a közgazdasági analfabetizmus luxusát. A nem banki pénzügyi szolgáltatók linksége csak csepp a rendszer- váltás utáni gazdasági szélhámoskodások tengerében. Kaník miniszter ilyen viszonyok között próbálja az új társadalombiztosítási törvénnyel becserkészni, nyugdíjalap-fizetésre ösztönözni azokat, akik évtizedek múlva érik el a nyugdíjkorhatárt. Abban van ésszerűség, hogy a felgyülemlett hatalmas összeget ha tőkésítik (hiszen a sokat emlegetett második pillért a keresetek nem kevesebb mint 9 százalékából építenék). Ekkora anyagi erő tisztességes kezelés esetén csodákra képes. Csakhogy - mert a második pillér tőkéjét magántulajdonban levő társaságok kezelik - a befizetési készséget befolyásolják a hazai kapitalistákkal szerzett eddigi tapasztalatok. Akit egyszer kígyó megcsípett, az másodszor már a gyíktól is óvakodik. TALLÓZÓ ROSSZIJSZKAJA GAZETA Két héttel az orosz parlamenti választások után megjelent a hivatalos végeredmény. Három egyéni körzetben megismétlik a választást, mert itt a szavazók az összes jelöltet elutasították. A cédulák alján ugyanis van egy „mindegyik ellen” rovat, amelyet eredetileg a visszaélések megelőzésére találtak ki. Három körzetben a „mindegyik ellen” győzött, így a tiltakozó szavazatok nem vesztek el, ami megfigyelők szerint kétségkívül demokratikus erény. A pártlisták versenyében a „hatalom pártja”, az Egységes Oroszország 37,57, a kommunista párt 12,61, az ultranacionalista Zsirinovszkij vezette LDPR 11,45, a nemzeti-baloldali Haza tömb 9,02 százalékot ért el. Az Egységes Oroszország 120, a kommunista párt 40, az LDPR 36 és a Haza 29 listás mandátumhoz jutott. Az Egységes Oroszország elérheti a kétharmados „alkotmányozó” többséget (300 mandátum), mert nagy számban kéredzkednek a soraiba a vesztesek színeiben vagy függetlenként megválasztott honatyák közül. Štefan Márkus, Szlovákia volt budapesti nagykövete könyvet írt a mai Magyarországról Salom a magyaroknak! Štefan Márkus abban az időszakban volt Szlovákia budapesti nagykövete, amikor Orbán Viktor regnált Magyarországon. A két ország kapcsolatait előbb lángoló barátsági fogadalmak jellemezték, majd jött a státustörvény, a kölcsönös kiábrándulás... Tapasztalásairól írott műve, Maďari pod lupou címmel a napokban látott napvilágot a pozsonyi Veda kiadónál. E. FEHÉR PÁL Igazán nem panaszkodhatunk: nem egészen hét esztendő leforgása alatt ez a harmadik szlovák könyv, amely életközeiben mutatja meg a szlovák olvasónak a kortárs Magyarországot. Az előző, 1945-től számítható időszakban, azaz mintegy fél évszázadban a Madách-fordító költő, Ctibor Štítnický Maďarské rapsódie című, 1956-ban megjelent könyve kivételnek számítható. Rudolf Chmel 1996-os esszékötete (Moja maďarská otázka, magyarul Nagykövet voltam Magyarországon címmel adták ki) nemcsak az Antall- kormány idejét mutatta be, hanem háttérként és a téma ismert kutató tudósaként azt a történelmi realitást, amely a két nemzet együttélését immár évszázadok óta minősíti. A rádiótudósító, Gregor Papuček tárcái (Pešťianský perkelt - a cím is jelez műfajt és szemléletet) a magyar hétköznapokba engedtek bepillantást. Mindketten évtizedek óta ismerik a magyar-, a magyarországi tematikát: szemléletmódjukat inkább a bensőségesség jellemezte. Márkus maga vallja meg, hogy néki fel kellett fedeznie Magyarországot, noha Nyíregyházán született és a nyelvnek, az irodalomnak jó ismerője. És úgy fedezte fel, ahogyan egy természettudós tanulmányozza a tárgyát. (Dušan Kováé, a történész is a Markus-könyvnek ezt a sajátosságát emeli ki: „Markus könyve kevésbé impresszionista, sokkal inkább elemző. Ez valóban egy tudós szemlélete, aki a dolgok lényegét kísérli meg kinyomozni... Szomszédaink világa ebben a könyvben első olvasatra inkább mozaikokból áll össze, de végül is szintézis jön létre...”) Markus, ugye, képzettsége szerint fizikus, politikával a rendszerváltás után foglalkozott, mégpedig közvetlenül egy sajátos szegmensével, mint a szlovákiai Helsinki-bizottság elnöke, tehát az emberi jogok védelme közvedenül érdekelte őt, és a Magyarországon töltött három esztendőben is a polgári elvek érvényesülésének esélyeit kereste. A „polgári elveket” egészen másként értelmezte és értelmezi, mint a magyar jobboldal. Markus liberális demokrata, akitől ugyancsak távol állnak az olyan nézetek, amelyek a „polgári értékrendet”, mint a konzervativizmus szinonimáját igyekeznek a köztudatba belesulykolni. Markus számára egyenesen riasztó volt szembesülnie a magyar jobboldal nacionalizmusával, kivált annak Csurka István képviselte szélsőséges megnyilvánulásaival, a magyarországi antiszemitizmus hétköznapokban is tettenérhető valóságával, Horthy jelképrendszerének feltámasztásával. Kivált ennek az uras- kodó megjelenése, amelyet ő szellemesen egy latin mondás átformálásával úgy jellemez: „celebrare ne- cesse est”, azaz ünnepelni muszáj. Szerinte a magyarok nagyon szeretnek ünnepelni... Nem kétséges, hogy Márkusban ez a dzsentri-Ma- gyarország szokásainak emlékét ébresztette fel és okkal. Mint nagykövet azt észlelte, hogy a Nagy-Ma- gyarország revíziójára vonatkozó politikai törekvések, amelyektől a kormány nem határolta el magát egyértelműen - saját hazája ellen irányulnak. Nyüván roppant önfegyelemre lehetett szüksége, hogy Lehetnek Márkusnak magyar olvasói, akik nemzeti elfogultsággal vádolják. ilyen érzelmi töltéssel korrekt tárgyalópartner látszatát keltse. Elképzelhető, hogy lesznek Mar- kušnak olyan magyar olvasói, akik nemzeti elfogultsággal vádolják meg. Markus valóban érdesen fogalmaz. Ugyanakkor félreérthetetlenné teszi, hogy a liberális politikai oldal müyen ellenszenvvel figyelte és következetesen bírálta az Orbán-fé- le politikát. Jellemző, hogy könyvének igazi pozitív hőse Göncz Árpád, akit szó szerint „nagy államférfiként” jellemez és a róla rajzolt igazán megható portréban, például, képes arra, hogy elfogadja a magyar államfő álláspontját abban a kérdésben, amely őt magyarországi kiküldetése idején a leginkább faszcinálta: Trianonról van szó. Emlékezetes, hogy Göncz annak idején azt a hasonlatot használta, hogy Trianon a nemzet számára olyan volt, mint amikor egy embernek levágják a lábát és az egyik kezét. Ez az ember nem lesz mindig képes a normális reakciókra, de ettől még nem nőnek ki a végtagjai. Olyan életkörülményeket kell teremtenie, amelyek az ő állapotában reálisak. Štefan Markus olyan könyvet adott közre rólunk, magyarokról, amelynek nem minden részletével érthetünk egyet, de minden részletében figyelmeztető ereje van. A figyelmeztetés lényege pedig az, hogy milyen torzult kép alakulhat ki Magyarországról és a magyarokról, ha bárki a Horthy-ország iránti nosztalgiát aktuális politikai célként jeleníti meg és amolyan „közép-hatalmi” álmokat terjeszt önmagáról. Ez semennyire sem eurokonform. És Markus könyvében ez a magyar jobboldali konztervativizmus iránt érzett ellenszenv a domináns. Még akkor is, amikor Kertész Imrét méltatja ősztinte tisztelettel, akkor is az a méltatlan támadássorozat jut eszébe, amelyet a jobboldal indított ellene, persze, sanda antiszemita indítékkal. Erre nekünk, magyaroknak oda kell, oda kellene figyelnünk. „Magyarországon nagykövetnek lenni küldetés” - vallja Markus. És hozzáteszi: Jézus példáját követve „békét kíván a háznak”, ami zsidóul: „salom”. És így folytatja: „Salom a magyaroknak. Létezhet-e méltóbb küldetés az emberi élert- ben, mint a béke küldöttének lenni abban a közegben, amelyben élünk és dolgozunk”. Kovács László és Joschka Fischer levele a diplomáciai kapcsolatok felvételének harmincadik évfordulója alkalmából Szomszédok közös határ nélkül MTI-HÁTTÉR Kovács László és Joschka Fischer, a két ország külügyminisztere közös cikket írt a Magyarország és a Német Szövetségi Köztársaság közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 30. évfordulójára. ,Amikor Magyarország és a Német Szövetségi Köztársaság harminc évvel ezelőtt felvette a diplomáciai kapcsolatokat, Európa még megosztott kontinens volt. Most, 2003 végén a két ország e megosztottság végleges leküzdésén munkálkodik: az Európai Unió tíz tagállammal bővül. Magyarország és Németország 2004. május 1-jétől földrészünk jövőjét az Éurópai Unióban partnerként alakítják. A magyar-német kapcsolatok nemzetközi jogi alapját 1973. december 20-án fektették le. Willy Brandt keleti politikájának köszönhető, hogy a két ország hosszú és közös történelmében ez az új fejezet megnyílhatott. A magyarok és a németek mindig is szoros kapcsolatot ápoltak egymással, amely még a hidegháború és a vasfüggöny okozta megosztottság alatt is fennállt. Ebből adódóan a német közvélemény nagy rokon- szenwel követte az 1956. évi magyar forradalmat és az azt követő magyar reformtörekvéseket. Számos német, akit a fal a családjától és a barátaitól elszakított Keleten és Nyugaton, hálával emlékezik a magyarországi utazásokra, amikor a hetvenes és a nyolcvanas években a rokonok és a barátok úgymond „semleges földön” találkozhattak egymással. Az újkori magyar-német kapcsolatok legfontosabb éve 1989 volt. Magyarország döntő mértékben járult hozzá Németország és Európa megosztottságának felszámolásához, midőn 1989. szeptember 10-én az NDK polgárai előtt megnyitotta határait. Magyarország ezzel a döntéssel nyerte el szabadságát, Németország az egységét. Ezáltal szabaddá vált az út Európa politikai egyesülése előtt. A demokratikus Magyarország és az újraegyesült Németország kezdettől fogva egymás partnerei voltak e feladatban. Országaink már 1992-ben szerződést írtak alá a baráti együttműködésről és az európai partnerségről. Szomszédként tekintünk egymásra még akkor is, ha nincs közös határunk. Jószomszédi kapcsolataink egyebek között a tudomány és a művészetek területén is tükröződnek. Magyar írók, mint Kertész Imre, Konrád György, Dalos György és Mora Terézia sok évet töltöttek Németországban; mindkét országban és nyelven nagyon sikeresek. 2002-ben jött létre Budapesten az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem, ahol már több mint 150 diák folytat egész Közép-Európából posztgraduális formában gazdasági, jogi és kulturális tanulmányokat. Németország már korán, fenntartások nélkül támogatta Magyarország határozott útját az Európai Unióba. Nem volt véletlen, hogy Magyarország az egykori Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként, 1994. április 1-jén nyújtotta be felvételi kérelmét az Európai Unióba. Tíz évvel később, 2004 májusában Magyarország tagja lesz az Uniónak. A németek ennek éppúgy örülnek, mint a magyarok. A diplomáciai kapcsolatok felvételének 30. évfordulóján örömmel állapíthatjuk meg, hogy az együttműködés Magyarország és Németország között példás. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy azt a jövőben még intenzívebbé tegyük. Olyan időszakban, amikor a nemzetközi politikában nagy kihívásoknak kell megfelelni, szükség van ilyen barátságokra, hogy közösen alakíthassuk Európát. Ezért fogunk dolgozni Magyarországon és Németországban.” Kovács László, külügyminiszter Joschka Fischer, külügyminiszter Budapest-Berlin, 2003. december- A főnök hívatja (Ľubomír Kotrha karikatúrája)
