Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-20 / 292. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 20. Szombati vendég Beszélgetés Presset Gáborral nyári brazíliai és kolumbiai kalandozásairól, a sztárcsinálásról és a valódi tehetségek esélyeiről, lehetőségeiről Sztárt lehet csinálni, de zenésznek születni kell „Most úgy éreztem, van esély arra, hogy valóban a tehetség legyen a mérce" (Somogyi Tibor felvételei) Presser Gábort eddig ritkán láttuk televíziós műsorok­ban és nem is titkolta, mi a véleménye a tingli-tangli ze­nét és gyorstalpalón idomí­tott sztárokat kínáló produk­ciókról. Nyilván nem vélet­len, hogy amikor hosszú idő után megjelent a képernyőn, ő maga nem énekelt - ha­nem világot látott és tehetsé­ges zenészeket keresett. VRABEC MÁRIA Mi pedig végre talán bizakodha­tunk: az, hogy a producerek és sztárcsinálók számítanak a véle­ményére, valamiféle minőségi el­mozdulást fog jelenteni a magyar könnyűzenében. Legfőképp azt, hogy a szereplő zenészek tudnak hangszereken játszani az énekesek énekelni, a dalszövegeket újra ma­gyarul írják és úgy, hogy akár még értelmük, urambocsá! mondaniva­lójuk is lesz. A nyáron Brazíliában meg Kolum­biában csatangoltál Frei Tamás­sal. Hogy kerültél a csapatba? Hívtak és ennek nem lehetett ellen­állni. Már önmagában a két ország is nagyon izgalmas, ráadásul régi zenésztársammal, Deli Pistával is találkozhattam. O 1973-74-ben do­bolt az LGT-ben. Harminc éve nem találkoztunk, mert azóta, hogy Ko­lumbiába emigrált, ki se tette on­nan a lábát. Elsősorban miatta ad­tam a fejem erre a strapás kaland­ra. Most már elmondhatom, mert mindenki látta, hogy ez nem egy operett-túra volt, nagy volt a hőség, mindenféle ismeretlen csúszómá­szókkal meg bogarakkal kerültünk közeli ismeretségbe és talán vesz­élyes is volt az egész, de azt nem vettük észre, annyira lefoglalt a lát­vány. Persze, amikor az ember ott van, akkor a veszély is más, mint amíg csak otthon hall róla. Kolum­biáról pl. mindenhol azt lehet ol­vasni, hogy ott a gyanútlan naiv tu­ristát elfogják és vagy lelövik, vagy ha nagy szerencséje van, csak a ki- sujját vágják le és azt küldik haza csomagban, mellékelve a váltságdíj összegéről szóló levélkét. A való­ságban ebből semmit nem érzékel­tünk. Lehet, hogy Bogotában tény­leg egymást lövik halomra a külön­böző drogbárók emberei, de a csa­patnak azok a tagjai, akik ott vol­tak, már a második napon csokolá­déval kínálgatták a mindenhol őrt álló katonákat. Ez is azt bizonyítja, hogy mindent meg lehet szokni, még a félelmet is, csak arra kell ügyelni, hogy az ember meg ne szegje az ottani íratlan szabályo­kat. Egy óriási tüntetésbe is beleke­veredtünk, de nem féltem - arra gondoltam, ha elrabolnak meg­mondom, hogy magyar zenész va­gyok és úgyse ad értem senki egy fi- tyinget sem. De igazából nem sokat láttam a fővárosból, a mi csapatunk csupán fél napig volt Bogotában, Simon Bolivár nyári rezidenciáján. Embert még nem engedtek be itt a kordon mögé, de Frei tíz perc alatt megdumálta a két nőt, akik fel­ügyeltek a látogatókra, és mi ott forgathattunk. Mi volt nehezebb a fizikai igénybevétel, vagy a beilleszke­dés az idegen környezetbe és kultúrába? Fizikailag mindenki nagyon jól bír­ta, én is, pedig a legöregebb vol­tam a csapatban. Egyedül a szem­üvegemmel bajlódtam az őserdő­ben, mert folyton bepárásodott, de mindenki nagyon rendes volt és tá­mogattak ha nem láttam, vagy ve­lem együtt röhögtek. Amikor kikö­töttünk a hajónkkal az őserdő szé­lén, megkérdezték tőlünk, ki tud közülünk lőfegyverrel bánni. Egyi­künk se tudott, meg is ijedtünk egy kicsit, de ha már ott voltunk, nem akartunk visszafordulni. Bent a sű­rűben azután már nem féltünk, pe­dig éjjel nagyon furcsa zajokat le­hetett hallani. Valahogy úgy van ezzel az ember, hogy az öröm, hogy ott lehet minden negatív ér­zést és szorongást legyőz benne. Valószínűleg ezért nem okozott gondot a beilleszkedés sem, mert mindannyiunkat annyira érdekelt minden, hogy az ott élőre biztos úgy hatottunk, mint a nagy, kíván­csi gyerekek. Amikor az Amazona- son egyedül kormányozhattam egy hajót, úgy is érzetem magam mint a gyerek, akinek teljesült az álma. Nálad mindenből dal születik, ebből az élményből is lesz zene? Szándékosan nem készülök arra, hogy írjak egy dzsungeldalt, vagy mérgeskígyó-balladát, de valahol biztos megjelenik majd az egész­nek a hangulata. Borzasztóan jól éreztem magam. Lenyűgöző volt az Amazonas, titokzatos az esőer­dő és csodálatosak az emberek - annyira megfogott ez a világ, hogy rögtön visszamennék. Mi az akadálya? Az, hogy semmit nem tudok meg­szervezni. Amikor ilyen jó helye­ken járok, mindig azt sajnálom, hogy a hozzám közel állók nincse­nek ott velem és nem élik át ugyan­azt. Az különösen jó lenne, ha né­hány barátommal, meg az Ama- dinda tagjaival visszamennék a Delihez Cartagénába, és zenélget- nénk bennszülöttekkel, kipróbál­nánk az eredeti, ősi hangszereket. Remélem, valaki a barátaim közül rajtakap az ötleten, és noszogatni fog, hogy na, menjünk már, mert ha rajtam fog múlni, soha nem lesz belőle semmi. A TV 2 Megasztár című produkci­ójába is mások szerveztek be? Ed­dig tudatosan maradtál ki min­denből, aminek csak egy kicsit is show-biznisz látszata volt... Most úgy éreztem, van esély arra, hogy valóban a tehetség legyen a mérce. Nagyon remélem, hogy ki­kerül ebből a válogatásból egy-két olyan fiatal, akikre érdemes lesz fi­gyelni és ezek az előadók magyar szerzőktől fognak dalokat rendelni. Ebben én szívesen segítek, ha tu­dok - nem úgy, hogy felfuttatok va­lakit, hanem, hogy meglátom ben­ne a zenészt. Mert sztárt lehet csi­nálni, de zenésznek születni kell és az sem mindegy, hogy az ember ké­sőbb hogy bánik az adottságaival. A zsűritagok számára léteznek valamiféle szempontok, feltéte­lek, amelyeket figyelembe kell venni a válogatásnál? Nincs semmi, nem is vállaltam vol­na, ha bármiféle megkötések len­nének. Nagyon sokszor a zsűriben sem értünk egyet egymással, egy szavazaton múlik, továbbjut-e va­laki. Azt, hogy a szereplőben van valami, mind észrevesszük, ebben nem szoktak különbözni a vélemé­nyek, inkább azon vitatkozunk, mennyire képes ezt megmutatni, mert ebben a szakmában ez is fon­tos. Ahogy a jó játékos is a meccsen rúg gólt, a jó előadóművésznek is a színpadon kell remekelnie - ezért ez a szakma nem csak zenei tudás­ról, énekhangról, hanem szem­élyes kisugárzásról, ha úgy tetszik, a show-ról is szól. Az alap azonban a zene, enélkül a többi csak felesle­ges, üres sallang, ezért én minde­nekelőtt zenészt, énekest keresek, sztárt meg csináljon belőle az, aki ahhoz ért. Az alatt a néhány perc alatt, amíg le nem állítjátok, valóban kiderülhet, kiben mi van? Ki kell, hogy derüljön, mert ha va­laki ezen a pályán akar dolgozni, annak meg kell tudni mutatni ma­gát. A színpadon sem mondhatja majd, hogy bocs, az első három dal nagyon rossz volt, de várjanak még, a végére biztos belejövök. Ilyen nincs, a sztár az mindig csil­log és ezek az emberek sztárok akarnak lenni. Jó, persze, tudatá­ban vagyunk annak, hogy egy ilyen megmérettetés előtt, nagy az izga­lom, volt, akivel tíz percig próbál­koztunk, mert éreztük, hogy nagy tehetség, de valahogy nem találja magát és bűn lett volna elküldeni. A másik véglet az, amikor már az első taktus után tudni lehet, hogy ez egy súlyos eset és otthon is csak akkor lenne szabad énekelnie, amikor senki nem hallja. Mégis odajött és ebben nyilván benne van a média utáni hihetetlen ácsingó­zás, hogy hátha nekem is sikerül, hiszen annyi mindenkinek sikerült már, aki nem tud semmit. Másrészt pedig a saját közegében egy ilyen ember nyugodtan lehet a helyi tűzoltóbálok ünnepelt dalnoka és ha nem jön el ebbe a műsorba, ak­kor boldogan él azzal a tudattal, hogy ő tud énekelni. A ti időtökben évekig tartó folya­mat volt, amíg valaki ismert elő­adó lett, még a Ki mit tud? győztesei után sem kapkodtak rögtön a lemezcégek. Ha te ak­kortájt lehetőséget kapsz egy ha­sonló vetélkedőn, meg tudtad volna mutatni a leendő Kossuth- díjas zenészt? Annyira más világ volt, nem tu­dom elképzelni magát a szituációt sem. Én tizenhét éves voltam, amikor a Mihály Tomi odahívott az Omegához, hogy mutassam meg a többieknek, milyen dalokat tudok írni. Ott ültem egy pianínó- nál, játszottam, hátulról néha meglökött valaki és mondta, hogy most ilyet játssz, most olyat, én pedig jól improvizáltam, úgyhogy megetettem őket rendesen. Ez is egy versenyhelyzet volt, azzal a különbséggel, hogy nekem senki nem ígérte, hogy ha megfelelek, sztár lesz belőlem. A győztes vagy esetleg több ki­emelkedő teljesítményt nyújtó szereplő is, majd fellépési le­hetőségeket, lemezszerződést is kap, nyitva lesz előtte a siker világába vezető aranykapu. De ezzel együtt is elveszhet még a megcsinált, egynyári sztárok között. Minden megtörténhet, mert'ez a műsor vagy a zsűritagok neve semmire sem garancia, csupán esély. Mi megmutatjuk, hogy sze­rintünk mi az érték, és mi kellene hogy legyen a mérték, de az egész beteges magyar könnyűzenét nem tudjuk néhány hét alatt át­formálni. Azok, akik a lemezcé­gekben és a kereskedelmi rádiók­ban hatalmi pozíciókban ülnek, ettől még továbbra is azokat az előadókat szeretik akiket ők talál­tak ki, mert azokat dróton rángat­hatják, mint a bábukat és ha meg­unták, nyugodtan eldobhatják. Ezzel szemben egy valódi tehet­ségnek véleménye, sőt meg­győződése van és nem adja bóvli­hoz a nevét csak azért mert az jobban fogy - érthető, hogy a kö­zépszerű guruknak semmiféle ér­deke nem fűződik ahhoz, hogy ilyen emberekkel dolgozzanak. Ha ebbe az állóvízbe sikerül egy kicsit belepiszkálnunk, akkor már nem ültünk ott hiába. Te nagyon tapintatos zsűritag vagy, ritkán szólalsz meg és akkor sem mondasz nagyon rosszakat. Mindig vannak, akik hamarabb szólalnak meg és tülekedni nem szabad. Bántani nem akarok sen­kit, inkább azt mondom el, ami tetszik, ha van olyan. Örülök an­nak, hogy mindenki más at­titűdből vállalta el a zsűritagsá­got, másra figyel és másként is ke­zeli a szereplőket. Én nagyon sok fiatallal dolgoztam már, van egy elképzelésem arról, hogyan kell művészpalántákkal bánni és egy ilyen szereplésnél a zsűritagnak is meg kell értenie, hogy nem ő a fontos. Nem szeretnék valamiféle jelentéktelenséget magamra ölte­ni, de ha nem túl lényeges, akkor nem ugrok elsőként, hogy elso­roljam, ki mit nem tud és miben hibázott. Inkább végiggondolom, van-e még benne valami remény, mit mondjak neki, ha odajön hoz­zám miután kiszórtuk és megkér­dezi, folytassa-e egyáltalán. Ilyenkor senkit nem szabad azzal áltatni, hogy te tehetséges vagy, csak most nem jött össze. Nem szabad hazudni, mert aki teljesen tehetségtelen, az lelkileg és anya­gilag is tönkre fog menni abba, hogy egész életében az elérhetet­len siker után ácsingózik. Renge­tegen járnak pl. nagyon rossz ta­nárokhoz, hihetetlen, kik mernek iskolákat nyitni és hogyan rontják el a gyerekeket. Sok szereplő az­zal kezdte, hogy megmondta ki­hez jár énekórára és néha már be­szóltam, hogy keressen magának olyan tanárt, aki nem csak a pén­zét veszi el. Azt is gyakran szóvá teszed, hogy nem magyarul énekelnek. Röhejesnek tartom, hogy valaki el­jön egy kis faluból, nem is beszél angolul, de angolul akar énekelni. Megértem, hogy annak nagy a kockázata, ha valaki saját dalszö­veggel próbálkozik, de van elég jó magyar nóta is, lenne miből vá­lasztani. Azzal nem próbáltak rád hatni a válogatások során, hogy a te szerzeményeidet énekelték? Eleinte nem lehetett tudni, ki lesz a zsűriben, de azért bőven voltak tőlem számok. Csakhogy én nem lágyulok el ettől, elég nagy ruti­nom van már abban, hogy külön­böző feldolgozásokban meghall­gassam a saját dalaimat és rám in­kább egy kicsit negatívan hat ez a dolog. Próbálok abból kiindulni, hogy nem azért választották, mert nekem akartak tetszeni és vége­redményben úgyis csak az számít, hogyan adták elő. Ilyenkor el kel­lene felejtenem, hogyan énekli a dalt az, akinek írtam, vagy adott esetben én, és ez egyáltalán nem könnyű. De ha elég tehetséges, akit magam előtt látok a színpa­don, akkor sikerülhet, mert az igazi egyéniség nem csak egy jó dalban nyilvánul meg, hanem bármilyen gyengécske szerzemé­nyen átragyog. Decemberben Halász Judittal együtt az UNICEF jószolgálati nagykövetévé neveztek ki. Mi­vel érdemelted ki ezt a megtisz­teltetést? Szerintük megbízható meg függet­len vagyok és bíznak abban, hogy jól fogom tudni képviselni Magyar- országon a gyermekek jogait. Négyszer hívtak meg beszélgetésre mielőtt döntöttek és végül azt mondták, hogy úgy látják, alkal­mas vagyok a feladatra. Többet nem is tudok az egészről, még csak most fogom tanulni ezt a nagykö­vetséget, de a lényeg, hogy amikor bántják a gyermekeket, vagy visszaélnek a kiszolgáltatott hely­zetükkel, meg kell szólalni, és ezt nagyon szívesen teszem. „Lenyűgöző volt az Amazonas, titokzatos az esőerdő és csodálatosak az emberek - annyira megfogott ez a vi­lág, hogy rögtön visszamennék."

Next

/
Oldalképek
Tartalom