Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)
2003-11-18 / 264. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. NOVEMBER 18. KOMMENTÁR IflMNMH Lebegtet az MKP SZILVÁSSY JÓZSEF Szombatig világosnak és véglegesnek tűnt a Magyar Koalíciós Pártja vezetőségének álláspontja a jövő áprilisban sorra kerülő szlovákiai elnökválasztással kapcsolatban. Bugár Béla elnök többször is rámutatott arra, amit mindannyian érzékelünk. Hogy a szlovák polgárok egy részének még mindig vannak előítéletei a magyarokkal szemben. Ezért sem érett ez a társadalom arra, hogy magyar, vagy pedig az MKP által jelölt személyt válasszon meg államfőnek. Aki kételkedne ebben a megállapításban, az gondoljon a megyei önkormányzati választások előtt történtekre. Arra, hogy a szlovák kereszténydemokraták sugallatára a pozsonyi törvényhozás többsége - a házszabályt is megszegve — megszavazta azt, hogy a megyei önkormányzat elnökét kétfordulós rendszerben válasszák meg. Nehogy már magyar kerüljön ebbe a tisztségbe. Mindezek után meglepő, hogy az MKP az Országos Tanács szombati döntése alapján megpróbál saját államfőjelöltet állítani. Többen Bugár Bélát nevezték meg és állítólag nyomban próbálták győzködni is őt, hogy mondjon igent a felkérésre. Azzal érveltek, hogy a pártelnök hosszú hónapok óta a legnépszerűbb hazai politikusok közé tartozik. Vagyis sok szlovák polgár is rokonszenvezik vele. Sok igazság van abban az okfejtésben is, amely szerint azért kell a Magyar Koalíció Pártjának saját jelöltet állítani, mert a szlovák indulók között - különböző okok miatt - jelenleg egy sincs, akit jó szívvel lehetne támogatni. Mindezek az érvek kétségkívül sokat nyomnak a latban. De nem eleget. Érdemes elolvasni a szlovák lapok honlapjait, vajon miként reagáltak olvasóik az OT bejelentésére. Természetesen nem reprezentatív az ő álláspontjuk, de jól jellemzi az említett közhangulatot és társadalmi állapotot. Burmák van kellő politikai érzéke, amelyet akkor is igazolt, amikor tavaly nem szállt ringbe a házelnöki posztért, holott ez a tisztség mindenképpen a második legerősebb kormánypártnak járt volna. Cserébe több fontos posztot csikart ki a párt vezetősége. A pártelnök most is azonnal jelezte: semmiképpen sem jelölteti magát. Meggyőződésem szerint jól döntött. Semmi értelme ugyanis időt, energiát pazarolni legfeljebb jelképes értékű ügyre. Nem látom különösebb jelentőségét az Országos Tanács lebegte- tős taktikájának, netán a magyar politikai izmokat fitogtató mutatványának sem. Mert itt és most csak két út tűnik járhatónak. Az egyik, hogy olyan szlovák közéleti személyiséget nyernek meg a jelöltségre, akinek a döntése gesztus a szlovákiai magyarok felé, egyúttal pedig a szlovák-magyar sorsközösség vállalásának a jelképe is lenne. Ennél reálisabb alternatíva a demokratikus értékrendet képviselő, továbbá a felvidéki magyarság szellemi és anyagi gyarapodását is szívügyének tartó szlovák jelölt támogatása. Mielőtt bárki legyintene, ne feledje, hogy január végéig beszállhat a politikai ringbe ilyen személy is. Pótcselekvések helyett ezért inkább azt kellene számba venni, hogy a támogatás fejében mik lennének az elvárásaink vele szemben. Šimko holnapi szerepe TÓTH MIHÁLY Miniszterelnökünk erődemonstrációnak, ugyanakkor a politikai kultúra bizonyítékának szánta, hogy minap az SDKÚ-ban marasztalta Ivan Šimkót. Az előzmények közismertek. A marasztalás tényének közzététele óta Dzurindának már azok a mezei hívei is csak a fejüket csóválják, akik a hathúszas fapadossal száguldottak be a szlovákiai politikába. Erő helyett harmatgyengeséget sejtet a marasztalás. Ami pedig a politikai kultúrát illeti, hát... E téren valóban észlelhető előrelépés. De mihez képest? Moszkvában például 1937-ben a védelmi miniszter leváltását tarkólövéssel is megtoldották. Ennyit a szlovákiai politikai kultúra kétségkívül tapasztalható fejlődésének mértékéről. Ha a szlovákiai politizálásnak az elmúlt 14 év alatt kialakult hagyományait vesszük alapul, Ivan Šimkónak a papírforma szerint új pártot kellene alapítania. Azokhoz hasonlóan, aki a KDH-ból, a VPN-ből, a HZDS-ből stb. kilépve pártvezérré kiáltották ki magukat. Csak egy pillantást kell vetnünk a szlovákiai politikai struktúra pillanatnyi állapotára, és nyomban megtapasztaljuk, hova vezet a pártok osztódással szaporodása. Gyorsan tudunk felejteni, így nem árt emlékezetünkbe idézni: Šimko nem azt követően kezdett lázadozni, hogy kirántották alóla a miniszteri széket, majd Dzurinda arról is gondoskodott, hogy az SDKÚ alelnökeként ne okvetetlenkedhessék. Šimko akkor kiáltott „eddig és ne tovább!”- ot, amikor a miniszterelnök a titkosszolgálatra kacsingatva azokat a módszereket próbálta alkalmazni, amelyeket ebben az országban 1989 ősze óta is néhányszor - Szlovákia nem nagy dicsőségére - már alkalmaztak. A kormányfő pártjának népszerűsége már a „csoportocska” első említése előtt is mélyrepülésben volt. Ha ma lennének választások, az SDKÚ - könnyen meglehet - be se kerülne a parlamentbe. Az elmúlt 14 év történetét ismerve Šimko nem tehetett bölcseb- bet, minthogy kijelentette: eszébe sincs új pártot alapítani. Felmerül a kérdés: mi mindennek a következménye, hogy Dzu- rindát pánik kerítette hatalmába. Mert erről van szó. Az SDKÚ népszerűségvesztésének kétségkívül az a fő oka, hogy a koalíciós kormány minisztereinek a vezetésével a leginkább életszínvonal-érzékeny területeken olyan intézkedések születtek, amelyek meghaladják a lakosság legalább egyharmadának tűrőképességét. Önmagában ez is elegendő ok arra, hogy egy évvel az új kormány megalakulása után a „koalíció fő ereje” kifejezés fikcióvá váljék. Gyorsította az SDKÚ elhasználódását, hogy az életszínvonal rontásában döntéseket hozó miniszterek a televízió képernyőjén megjelenve olyan képet vágnak, mint akik kimondottan élvezik a rontópálságot. Nem kis politikai bátorság kell ahhoz, hogy egy kormányban Kaník hetykeségű politikust nevezzenek ki a népjóléti tárca gazdájává. Ilyen helyzetben az országnak kétségkívül javára válik, ha Šimko tagja marad az SDKÚ-nak. De nem olyan szerepben, amilyet Dzurinda szán neki. Elképzelhetetlen, hogy jelenléte majd azt a fikciót szolgálja, mintha Dzurinda pártjában dühöngene a demokrácia. A volt védelmi miniszter kvalifikációjának fő eleme: a hajbókolás hiánya. Ritka tulajdonság manapság. TALLÓZÓ CO R RIE RE _D ELLA SERA Éles szavakkal bírálta a katolikus egyházfőt Elie Wiesel izraeli Nobel- békedíjas író, amiért II. János Pál pápa vasárnapi miséjén „falak helyett hidakat” szorgalmazott a Közel-Keleten. Az olasz lapban megjelent nyilatkozatában „elhibázottnak” minősítette e vatikáni politikát, s azt hangoztatta: a pápától mint a világ egyik legnagyobb egyházának vezetőjétől nem politikai állásfoglalást várt, hanem csak és kizárólag a terrorcselekmények elítélését. „A fal csak életmentő célokat szolgál” - fogalmazott az író. Az izraeli kormány által palesztin területen emelt fallal kapcsolatos vatikáni álláspont már korábban is ismert volt. A pápa most először személyesen fogalmazta meg elítélő véleményét a palesztin területek elválasztását célzó építményről, egy nappal az isztambuli zsinagógák elleni merénylet után. Wiesel úgy véli, a pápának óvatosabban kell fogalmaznia, hiszen - még ha nem állt is szándékában - állás- foglalását az antiszemiták saját céljaikra használhatják fel. Elássák a csatabárdot az eddig torzsalkodó magyar pártok az ismét radikalizálódó Szerbiában Piros lapot kapott a politika Egy éven belül immár harmadszor zárult eredménytelenül Szerbiában a köztársasági elnökválasztás. Ezúttal kifejezetten szerencsésnek mondható, hogy most vasárnap a szavazásra jogosult 6,5 millió polgárnak még 40 százaléka sem vonult az urnák elé, ha a megmérettetés ugyanis nagyobb érdeklődés mellett zajlik, s meghaladja az 50 százalékot, akkor a köztársaság elnöki székébe a szélsőséges Szerbiai Radikális Párt vezetője kerül. SINKOVITS PÉTER Az nagyjából előre prognosztizálható volt, hogy sokan maradnak majd távol, inkább az a meglepő, hogy az utóbbi tíz esztendőben a részvételi arány most volt a legalacsonyabb. Az igazi szenzációt viszont az jelenti, hogy a radikálisok jelöltjeként Tomiszlav Nikolics legyőzte Dragoljub Micsunovicsot, mintegy 300 ezer szavazattal többet bekasszírozva demokrata ellenfelénél. Ez pedig már komoly figyelmeztetés! Bizonyos jelek persze utaltak minderre, hiszen az eddig hatalmat gyakorló Szerbiai Demokratikus Ellenzék (SZDE) már korábban szétesett, így a 73 éves Micsunovicsot a három nagy - demokratának minősülő - párt közül mindössze egy támogatta, méghozzá a meggyilkolt Djindjics miniszterelnök nevével fémjelzett Demokrata Párt (DP). A volt államfő, Kostunica által irányított Szerbiai Demokrata Párt (SZDP) és a Labusz elnökletével népszerűvé váló G17 Plussz egyenesen bojkottra szólított fel, hasonlóképpen egyes baloldali pártok is a távolmaradásra próbálták rábírni szimpatizánsaikat. Ezúttal különösképpen nem is kellett nyösztetni erre a politikából egyre inkább kiábránduló polgárokat, úgyszintén sokak számára az is világossá vált, hogy az elnökválasztás ez idő tájt nem old meg semmit, s az egész nem más, mind a december 28-ára meghirdetett parlamenti választások előjátéka. A dolgok lényegét tekintve persze mélyebb összefüggéseket is találhatunk. Amikor Natasa Micsics házelnök november 13-án a szerb kormány javaslatára feloszlatta a szerb szkupstinát, drámai módon vált egyértelművé, hogy a 2000. október 5-i hatalomváltás eddigi (történelmi) korszaka végérvényesen lezárult: az egykor közel húsz pártból összeverbuválódott koalíció teljességgel működésképtelen, a szerb képviselőház 28 pártja között pedig már annyira összekuszá- lódtak a szálak, hogy a reformfolyamatok irányíthatatlanná váltak. Hozzá kell tenni, hogy a milosevicsi rezsim megdöntéséből fakadó kezdeti eufória viszonylag gyorsan elpárolgott, az átlagpolgár helyzete gyorsabb javulását várta, igazságosabb és biztonságosabb privatizációt, valamint a Nyugat fokozottabb empátiáját. Ám a részeredményeknél nem futotta többre, az átalakulás botladozásaihoz pedig elfogyott a türelem. Mindezt csak tetézték az utóbbi hónapok során futószalagon érkező botránykrónikák, amelyek azt sejtették vagy igazolták, hogy egyes vezető kormánytagoktól és politikusoktól sem áll távol a korrupció, ennek viszont a komoly életszínvonalbeli gondokkal küszködő lakosság körében igencsak rossz (s nem elnökválasztásra invitáló) az üzenete. Három éves uralma alatt az SZDE hasonlóképpen elmulasztotta talán a legfontosabbat: leszámolni a háborúhoz vezető nagyszerb politikával. Ennek hiányában az emberek többnyire lappangó cinkosságot véltek kiolvasni a különféle politikai húzásokból, a valódi nacionalista célkitűzések (Minden szerbet egy hazába!) éle nem tompult, a hágai nemzetközi törvényszék így azonban nem igazságtevővé, hanem büntetőosztaggá vált, a hírhedt Mladics tábornok pedig vérengző gyilkos helyett nemzeti hős maradt. További elkeseredésre adott okot, hogy a magánosítás folyamatában a mesterségesen elszegényített üzemek, vállalatok és szövetkezetek többsége a korábbi rezsim haszonélvezőinek, pártfogóinak tulajdonába keLeszögezhető, hogy a szerb társadalom ötödé radikális nézeteket vall. rült át. Mindez tulajdonképpen a radikálisok ázsióját növelte, akik a közéleti tisztasága mellett szálltak síkra, másfelől pedig szalonképesebbé tették a Nyugat iránti viszonyulásukat is. Nem lenne szabad végül megfeledkezni arról sem, hogy a (korábban Vojiszlav Seselj által vezetett) Szerbiai Radikális Párt huzamosabb ideje jó eredményeket ér el a különféle választásokon s általában besöpri a maga egymillión felüli szavazatát. így volt ez ezúttal is, az viszont, hogy Nikolics a voksok 46 százalékát gyűjthette be, egyszerűen arra utal, hogy a radikálisok most kapták a legköny- nyebb ellenfelet. A krónikához tartozik ugyanakkor, hogy az SZRP támogatottsága három évvel ezelőtt zuhant mélypontja, aztán a hatalomváltás kezdeti időszakán túljutva az összes szavazók körében 3 majd 5, később 9, legújabban pedig 11 százalékot értek el, s ha hozzáadjuk az úgynevezett rejtett támogatókat (egy réteg eddig nem merte nyíltan vállalni, hogy SZRP- szimpatizáns), akkor kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy a szerb társadalom egyötöde radikális nézeteket vall. December legvégén eldől, mely pártok jutnak be a 250 tagú szerb szkupstinába. Az eddigi mérések alapján biztos parlamenti tagságra számíthat a DP, az SZDP, a G17 Plussz, valamint az SZRP és a Szerbiai Szocialista Párt (SZSZP). Lévén, hogy marad az 5 százalékos küszöb, reménykedhet még a Draskovics által vezetett Szerb Megújhodási Mozgalom, valamint a nemrégiben párttá szerveződött Ellenállás (Otpor). A vajdasági magyar pártok jelenleg 6 képviselővel rendelkeznek a szkupstiná- ban (öten a VMSZ, egy pedig a VMDK részéről), ők koalíciós paktum révén jutottak mandátumokhoz. Most azonban más a felállás, az SZDE szétesése nyomán a három erős demokrata párt ugyanis önállóan rajtol, s bármelyikük számára a bő 200 ezer magyar voks csak összesítve nyom valamit a latban (a mintegy 9 millió lakosú Szerbiában 6,5 millió személynek van szavazati joga). Az egymással évek óta torzsalkodó öt magyar pártot ez valószínűsíthetően közös karámba kényszeríti. Ennek első jelei már a mostani választások éjszakáján megmutatkoztak: a magyar pártvezetők felettébb békülé- keny hangnemet megütve egybehangzóan a jövőbeni szorosabb együttműködés fontosságát hangsúlyozták. A radikalizmus veszélye láttán, valamint a pozíciókat megőrzendő, a magyar csatabárdok tehát egyelőre elásva. A kérdés csak az, hogy miért kellett ezzel is eddig várni... A szefárd közösséget a spanyol inkvizíció üldözte el az oszmán birodalomba, a második hullám a nácik elől menekült Ötszáz évig békében élt a törökországi zsidóság MTI-HÁTTÉR Törökországban mintegy 35 ezer török állampolgárságú zsidó él, akiket honfitársaik csak muszevi néven emlegetnek, az isztambuli zsidó közösség csaknem 27 ezer lelket számlál. Isztambulban a legelőkelőbb negyedekben laknak, Mac- kában, Sisliben és Nisantasiban. A hozzávetőlegesen 70 milliós Törökországban, ahol a lakosság 99 százaléka muzulmán, a zsidó közösség alkotja a második legnagyobb kisebbséget az örmények után, akik körülbelül 45 ezren vannak. (A mintegy 5 milliós kurd kisebbséget Isztambul hivatalosan nem ismeri el, hegyi törököknek bélyegzi őket.) Törökországban ritkaság- számba mennek az antiszemita támadások, a legsúlyosabbat valószínűleg palesztin fegyveresek követték el 1986-ban éppen az isztambuli Nevé-Salom zsinagógában. A sabbati istentiszteletre összesereg- lett hívők közül 22 ember életét oltották ki. A merénylet sokkolta a helyi zsidóságot, amely az oszmán birodalom 500 éves történetében háborítatlanul élt. A törökországi zsidók túlnyomó többsége több mint fél évezrede Spanyolországból érkezett, az inkvizíció elől menekülve. A zsidókkal toleráns oszmán birodalomban a szefárd közösség jómódnak örvendett, tagjai elsősorban a pénzvilágban és kereskedelemben helyezkedtek el. A nácik németországi hatalomra kerülése után és a II. világháború alatt a semleges Törökország az európai zsidók nagyra becsült menedéke lett. A hitleri uralom elől menekülő számos német zsidó professzor telepedett le Törökországban és tanított több egyetemen, főként Isztambulban és Ankarában. A tudós professzorok meghívásának ötlete Musztafa Kemal Atatürktől, a modern Törökország megalapítójától eredt, és a befogadott üldözöttek közül többen a háború után is Törökországban maradtak. Az AFP francia hírügynökség beszámolója szerint a közösség napjainkban alig játszik szerepet a politikában, a legbefolyásosabb üzletemberek némelyike azonban a zsidóságból kerül ki. Törökország kiemelt kapcsolatokat ápol Izraellel, amelyről leginkább a két ország között 1996-ban aláírt katonai együttműködési megállapodás tanúskodik. Az isztambuli Nevé-Salom zsinagóga Törökország egyik legjelentősebb zsidó imaháza. Az 1951-ben modern építészeti stílusban emelt épület a többmilliós nagyvárosban élő 27 ezres zsidó közösség szellemi központja, számos rendezvénynek is otthont ad. A zsinagóga szerénynek mondható külseje pompás belsőt takar, arany gyertyatartókkal és az imaterem fölé boruló, gazdagon díszített magas kupolával. A zsinagóga előcsarnokában egy állóóra emlékeztet a törökországi zsidóság elleni mostanáig legsúlyosabb merényletre, 1986. szeptember 6-án történt zsinagógabeli mészárlásra. A károk zömét helyreállították, több golyónyomot azonban érintetlenül hagytak a falakon, hogy örökre emlékeztessenek a merényletre és arra, hogy a tóratekercsek megmenekültek a támadás során kitört tűztől.- A VPN, a HZDS, illetve a Népi Unió, elnézést, nyelvbotlás volt, szóval a független képviselők nevében tiltakozom... (Lehoczki István rajza)
