Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)
2003-11-14 / 262. szám, péntek
2003. november 14., péntek 3. évfolyam, 23. szám Beszélgetés Hodossy Gyulával, a Szlovákiai Magyar írók Társaságának elnökével a feladatokról, a programalkotás és egy érdekvédelmi szervezetté való átalakulás szükségességéről Már nem lehet halogatni a reformokat „Azt gondolom, hogy a program alapfilozófiájával nem lesz gond, mert akikkel eddig beszéltem, azok maximálisan támogatják" (Somogyi Tibor felvétele) MISLAY EDIT Szlovákiai Magyar írók Társaságának elnöki posztja soha nem tartozott a „kapós” funkciók közé. Talán azért, mert az írók, költők igazi lételeme az alkotás, amely többnyire magányos diszciplína, a szervezésre már kevesebb energiát tudnak áldozni. Néhány hónapja azonban egy vérbeli szervező, Hodossy Gyula, a Lilium Aurum Könyv- és Lapkiadó igazgatója, a Vámbéry Polgári Társulás elnöke került a társaság élére. Az új elnök véleménye szerint a megváltozott társadalmi körülményekhez a Szlovákiai Magyar írók Társaságának is alkalmazkodnia kell, komoly reformokra van szükség a hatékony működés érdekében. Ön ez idáig is tevékenyen jelen volt a közéletben. Mi motiválta abban, hogy a Szlovákiai Magyar írók Társaságnak elnöki tisztét is elvállalja? Hiszen ez újabb funkció, amely elfoglaltsággal, kötelezettségekkel jár. Az irodalomszervezés mindig is szívügyem volt, fontosnak tartottam. Attól az időtől kezdve, amikor még a régi rendszerben megszerveztük a kezdő, fiatal írók mozgalmát, az Iródiát, valamilyen formában gyakorlatilag a mai napig részt veszek az irodalomszervezésben. Megalakítása óta tagja vagyok a Szlovákiai Magyar írók Társaságának, és az a tapasztalatom, hogy ez alatt a tizenhárom esztendő alatt folyamatos válságokat él át a társaság. Miben látja a válságok gyökerét? Többféle oka van, de azt gondolom, a legalapvetőbb ok, hogy hiányzik a program. Voltaképpen a tagság és a vezetőség mind a mai napig nem találta ki, miből is álljon a tevékenysége a társaságnak, mi lehetne a feladata, küldetése. A kommunista időkből, amikor még a Csehszlovák írószövetség magyar tagozataként működött, örökölt egy tevékenységi kört, ez többnyire könyvbemutatókból, szerzők köszöntéséből, író-olvasó találkozók szervezéséből állt. De úgy gondolom, ma már kevés, ha egy írószövetség csupán ilyen tevékenységgel foglalkozik. S ráadásul nem is ezzel kellene foglalkoznia, mert ezeket a feladatköröket szerencsére átvállalták részben a kiadók, részben az rendszerváltás óta alakult irodalmi kávéházak, valamint a különböző kulturális tevékenységeket végző csoportok, ameíyek rendszeresen tartanak író-olvasó találkozókat, szerzői esteket, könyvbemutatókat. Ön szerint az ilyen jellegű rendezvényeket törölni kellene az írószövetség programjából? Ezt nem állítom, de úgy vélem, hogy egy országos írószervezetnek nem szinté kizárólagosan ilyen jellegű feladatot kellene végeznie. Főleg nem úgy, mint az mostanáig történt, hogy a rendezvények 90 százaléka Pozsonyban zajlott. Bizonyára ez is elégedetlenséget váltott ki a tagság körében, mert felmerült bennük, hogy egyáltalán miért legyen tagja a társaságnak? Azért kell egy szervezet, gondolhatták sokan, hogy havonta egyszer Pozsonyban tíz-húsz emberrel tudjak találkozni? A nyári közgyűlésen felmerült a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán erre a szervezetre. Száztizenegy tagja van az írótársaságnak, és 21-22-en voltunk jelen. Ez nem véletlen, mert az utóbbi években folyamatosan ilyen a jelenlét. Bizonyára akadnak olyanok is, akiket nem túlzottan érdekel, mi történik a társaságban, de a folyamatosan alacsony részvétel arról is tanúskodhat, hogy nem mindig hatékony a párbeszéd a vezetőség és a tagok között. Elfogadja ezt az érdektelenséget vagy megpróbál valamiképpen harcolni ellene? A korábbi választmányi ülésünkön határozatot hoztunk, hogy a társaság valamennyi tagjával kapcsolatba szeretnénk lépni, és mindenki mondja el, mit jelent neki a tagság, miért tagja a szervezetnek, mit vár tőle, miben tudnánk segíteni alkotó tevékenységét, ha úgy gondolja, hogy ez a szervezet tud neki egyáltalán valamiben segíteni. Első lépésként ezt kell megtennünk, és ezzel párhuzamosan új tagokat is szeretnénk felvenni. Hány hazai magyar író van, aki nem tagja a társaságnak? Elég sok. Őket is megszólítjuk, és szeretnénk, ha a szervezet tagjaivá válnának. Mert nem egészséges dolog, hogy nagyon sok szerzőnk van, aki jelen van a könyveivel, az alkotásaival az irodalmi életben, és nem tagja ennek a társaságnak. Meg kell vizsgálni ennek az okait is. Jövő májusban vagy júniusban szeretnék összehívni egy közgyűlést, az első olyan közgyűlést, amelyen programot kínálnánk a tagságnak. Milyen állapotban van a programtervezet? A konkrét tervezetet jövő májusig szeretnénk elkészíteni és a tagság elé terjeszteni. A közgyűlés elé még soha nem tett le senki semmilyen programot. Akire rá lehetett tukmálni a vezetést vagy a választmányi tagságot, arra rátukmáltuk, de egy profi szervezet a mai világban már nem működhet ilyen módon. Ha az írótársaság valóban fönn akar maradni, akkor legyen egy programja, amelyet a tagság jóváhagy, és amelynek megvalósításához választ egy vezérkart. Mi az, amire a szervezetnek összpontosítania kellene a tevékenységét? Szerintem elsősorban egyfajta érdekvédelmi szervezetté kellene átalakítani. A szlovákiai magyar íróknak, ugyanúgy, mint más szakmában dolgozóknak, speciális igényeik, óhajaik, kéréseik, elvárásaik vannak a társadalommal szemben. Ezeket kell tolmácsolni, képviselni, és megpróbálni ezen a területen minél hatékonyabban támogatni őket. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy át kellene vállalni a kulturális minisztériumtól vagy egyéb szervezetektől olyan feladatokat, amelyek nem az írótársaságra tartoznak. De az írók igényeit, hiszen ők alkotják a tagságot, meg kell hallgatni, és meg kell próbálni tenni valamit az ügyükben. De ahhoz, hogy cselekedni lehessen, a társaságnak fizetett titkárra, számítógépre, Internetre, és persze mindehhez pénzre van szüksége, mert enélkül nem tud dolgozni. Van rá esély, hogy a fent említett feltételeket kialakítsák? Mindenképpen. Úgy gondolom, a dolgok mindig azon buknak el, hogy egyrészt nincsenek kitalálva, vagy nincsenek jól kitalálva, másrészt nincs mögöttük ember, aki képes őket végigcsinálni. Nyitott szemmel kell járni a világban, és megfelelő szponzorokat kell találni. Nem egyszerű feladat az említett feltételek biztosítása, keményen dolgozni kell rajta, és akkor előbb-utóbb összejön az a pénz, amivel lehet indítani. Továbbá ha a szervezet hosszú távon fönn akar maradni, akkor nagyon fontos lenne, hogy ingatlanhoz jusson, hogy legyen egy saját alkotóháza. Ezt az írók is ki tudnák használni, és akár szállodaként is működhetne, amely nyereséget hoz, és ebből a nyereségből további tevékenységeket lehetne finanszírozni. Ma már nem lehet arra várni, hogy majd az állam fizet, és ha nem fizet, akkor szidom az államot. Mi az, ami még hiányzik? Az információ. Ma a magyarországi folyóiratok szinte mindegyike ír ki szépírói pályázatokat, sőt elég sok közülük ösztöndíjakat is. A mi íróink erről nem vagy csupán részben tudnak. Nem jut el hozzánk az információ. Mert a tagságból nincs mindenkinek pénze meg energiája arra, hogy például folyamatosan az Internet előtt üljön vagy az ösz- szes irodalmi folyóiratot megrendelje, megvegye. De ha lenne egy emberünk - és nem hiszem, hogy egy írótársaság ezt ne tudná megoldani -, aki figyelemmel kísérné az Interneten megjelenő pályázati lehetőségeket, akkor értesíthetné róla a tagságot. Az már az írók, költők dolga, hogy elküldik-e munkáikat a pályázatra, vagy igényelnek- e egy adott ösztöndíjat, de a szervezetnek kutya kötelessége tájékoztatni őket a lehetőségekről. Mert az is beletartozik ebbe a történetbe, hogy az íróember művészember. Művészemberek nem arról híresek, hogy nagyon eligazodnának az adminisztráció útvesztőiben, ezért is jó, ha van egy írótársaság, amelynek vannak fizetett emberei, akik azért vannak, hogy elrendezzenek olyan dolgokat, amelyekhez egy író ember nem ért annyira. Tehát ha valaki van mögötte, aki szól neki, hogy figyelj, ha te most regényt akarsz írni, van egy ösztöndíj-lehetőség, három hónapra, nyolc hónapra vagy évre, mi ezt elrendezzük, megírjuk a pályázatot, menj el, csináld meg, hozd a kész regényt, hozza a kész regényt, gratulálunk neki, a regényhez keres egy kiadót, az kiadja, és folynak a dolgok. Nagy gond az irodalomkritika, az irodalomkritikusok hiánya. Ez sem működik azonban szervezés nélkül. Verseket meg novellákat valamilyen oknál fogva írnak az emberek. Amikor a közelmúltban a Katedra folyóiratban szépírói pályázatot hirdettünk az alap- és középiskolások számára, több mint 200 pályázótól érkeztek be anyagok. Ez azt jelenti, hogy a mostani gyerekekben, fiatalokban is van igény, hogy megfogalmazzák a gondolataikat, és ez jó dolog. De ezekkel az írópalántákkal törődni kell, és a munkáikat valakinek el kell bírálnia. Jelenleg két-három-négy kritikust tudunk összeszedni, és gyakorlatilag minden munkával őket bízzuk meg. Ez egészségtelen állapot. Nem négy ember kellene, hanem tíz-húsz. De az irodalomkritikusi munkára általában nem úgy születik az ember, hanem valamit megtanul, és annak okán, hogy megtanulta, véleményt formál. Ám ez is szervezés kérdése. Mert ösztöndíjakat lehetne kiírni a fiatal kritikusok számára is, együtt kellene működni a magyar tanszékekkel, az egyetemi tanárokkal. Ez mind sok-sok munkát, energiát és pénzt igényel. Melyik „végéről” kellene nekifogni a feladatoknak? Mint ahogy mondtam, első lépésként a tagság véleményét szeretnénk megtudni, azt, hogy ők hogyan gondolkodnak az írótársaságról, a jövőjéről, másodikként megfelelő infrastruktúrát szeretnénk kialakítani a szervezet mögé, továbbá úgy kell módosítani az alapszabályt a jövő májusi közgyűlésen, hogy a társaság a felvázolt irányba haladhasson. Ha készen lesz a program, a jövő évi közgyűlésen megválasztott vezetésnek sokkal egyszerűbb dolga lesz. Egyrészt azért, mert reményeim szerint ezen a közgyűlésen nem csupán 20 ember vesz majd részt, hanem mondjuk 80 ember, és ha 80 ember választja meg az új vezetést, akkor az tényleg mondhatja, hogy őt a tagság megbízta ezzel a feladattal, a tagság bizalmat szavazott. Ez nagyon fontos dolog. Mert ha egy közgyűlésen csupán húszán szavaznak, nehéz kijelenteni azt, hogy a tagság választott engem a szövetség élére. Engem nem a tagság választott meg, hanem az adott közgyűlésen részt vevő 20 embér. Éppen ezért aZ' egyik fő célom, függetlenül attól, hogy ki lesz az elnökjelölt és a választmányjelöltek, olyan helyzetbe hozni az írótársaságot, hogy a tagság érezze, érdemes elmenni a közgyűlésre, érdemes ott szavazni, és hogy érdemes odafigyelni azokra az emberekre, akik ott mandátumot kapnak. Említette, hogy jövő májusban szeretné előterjeszteni az írótársaság új programját. Minden jel arra utal azonban, hogy ennek a programnak már határozott körvonalai vannak. Igen, de ez egyelőre az én fejemben körvonalazódott, én szeretném így. Hogy az elképzeléseim milyen formában kerülnek be a végleges programba, ez nagyrészt attól függ, hogyan fog róla vélekedni a tagság. Mert ha az alap- gondolatot nem fogják támogatni, akkor viszont én sem tudom ezt a posztot vállalni. Ez is benne van a pakliban. De azt gondolom, hogy a program alapfilozófiájával nem lesz gond, mert akikkel eddig beszéltem, azok maximálisan támogatják, legyen az fiatal vagy idős. A programtervezet bizonyára még finomulni, csiszolódni fog, és a tagoktól érkező véleményeket is figyelembe véve remélhetőleg olyan programot tudunk a közgyűlés elé terjeszteni, amelyet a többség el is tud fogadni. Összegezhetjük tehát akképpen, hogy az írószövetség nagy reform előtt áll, jövő májusában pedig kiderül, hogy mennyit sikerül ezekből a reformokból keresztülvinni? így is lehet fogalmazni. Meg úgy is mondhatnám, hogy könnyebb dolgunk, dolgom lenne, ha nem lenne múlt. Ha egy új szervezetet megalakításáról lenne szó. Újat sokkal könnyebb építeni, mint egy régi szervezetet átalakítani. A régi mögött mindig vannak bizonyos visszahúzó erők, emiatt nehezebben haladnak a dolgok előre. Mindig arra hivatkozunk, hogy régen hogyan, és most miért nem úgy. Nehéz az új gondolatokat elfogadtatni akkor, ha bizonyos embereknek ez a mostani helyzet valamilyen oknál fogva tíz-tizenkét évig megfelelt. Én viszont úgy gondolom, éppen az igazolja a változás, változtatás szükségességét, hogy a közgyűléseken az utóbbi években mindig csupán 20-30 ember, a tagság egynegyede vett részt, a többit nem érdekelte, és rengeteg szidalom érte részükről a vezetőséget. Mindig, amikor rákérdeztem, hogy mitől vannak ezek a válságok a szervezetben, két dolgot szoktak a tagok emlegetni: az egyik a pénz hiánya, a másik hogy mert azok csinálják, akik csinálják. Én azt gondolom, hogy mindkettő hamis érvelés» Mert először is program kellett volna, és akkor meg lehetett volna állapítani, hogy azok az emberek, akik vezetésben vannak, képesek-e végrehajtani azt a programot, amelyet a közgyűlés elfogadott, vagy nem. Mivel nem volt program, nem lehetett számon kérni az eddigi vezetőktől semmit. Légüres térben mozogtunk az eltelt bő egy évtizedben. Sokszor sajnos magam is azt gondoltam, hogy bizony ilyen állapotában jobb, ha megszűnne a szervezet, mert igazából semmiről nem szól. Ma már azért másképp látom a helyzetet, és úgy vélem, hogy amink van, arról kár lemondani, hiszen azért ez jó alap lehet arra, hogy egy olyan társasággá alakuljon át, amely akar és képes is tenni magáért, a tagságért valamit.
