Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-03 / 227. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 3. Gondolat „Nem lehet az angolokat elkeseríteni azzal, hogy tájainkon minden helységnek több neve van, és mi ragaszkodunk ahhoz, hogy a saját nyelvünkön nevezzük meg őket" Közép-kelet-európai kis Bábelünk VOJTEK KATALIN II. Lipót megkoronázása a Szent Márton-székesegyházban (Képarchívum) „A magyar kiadásban a legnagyobb botránykő nem lesz benne. A bot­ránykő tudniillik az, hogy a helyne­veket nem a jelenleg használatos alakjukban közlöm, magyarán az angol könyvben nem Kassát lehet majd olvasni, hanem Košicét. Ennek elsősorban praktikus okai vannak, nem lehet ugyanis elkeseríteni az angolokat a mi kis világunkkal, az­zal, hogy minden helységnek tudom is én hány neve van, és mi ragaszko­dunk ahhoz, hogy magyarul hívjuk őket, a szlovákok viszont ahhoz ra­gaszkodnak, hogy szlovákul. Megol­dást csak úgy lehetett találni, hogy minden helységnek a mai hivatalos neve került az angol könyvbe. Ki mondja meg másképp, hogy Kassá­nak mi az angol neve. Nincsen angol neve. Van neve, az Košice, mert az rajta van a térképen, azt meg lehet találni. Felmerült még az a lehető­ség, hogy latinos alakban újam a helyneveket, de hát az is eszement dolog lett volna, mert a latin neve­ket aztán végképp sehol sem lehet megtalálni, semmilyen atlaszban. A dolog mégis nagyon széles körben felháborodást okozott, még szűkebb baráti köröm is el volt képedve az öt­lettől. Tulajdonképpen szinte nem is volt senki, aki egyetértett volna ez­zel a döntéssel, mert egy magyar számára az, hogy Kassát egy könyv­ben nem Kassának hívják, egyszerű­en felháborító. Nem tudja hova ten­ni. Vagy hogy még jobb példát hoz­zak: Nagyszombatot, amit minden középkori oklevélben Timaviának hívtak, a szlovákok ma Tmavának nevezik. Ennek ellenére azt hiszem, hogy egyetlen magyar történésznek sem jutott volna eszébe, hogy egy angol könyvben ne Nagyszombat­nak úja. Az én könyvemben termé­szetesen Trnava van. Elég gyorsan megbarátkoztam ezzel, és most már teljesen természetes, hogy én ezt így használom.” Az idézett mondatok a Beszélő tava­lyi decemberi számában olvashatók, abban az interjúban, amelyben En­gel Pál, a nemrég elhunyt kiváló kö­zépkorász The Realm of St. Stephen c. könyvéről beszélt. Míg a magyar történésznek a helységnevek, szlo­vák kollégáinak a személynevek írá­sa okozott dilemmát. Az eredmény Engeléhez hasonlóan rendhagyó lett: Szlovákia angol nyelvű történe­tében, amelyet a Szlovák Tudomá­nyos Akadémia Történettudományi Intézetének rímje állított össze (A Concise History of Slovakia, Štúdia Historka Slovaca XXI, Historický ústav Slovenskej akadémie vied 2000), az akadémia nem tartotta magára nézve kötelezőnek azt a sa­ját maga alkotta szabályt, miszerint a történelmi magyar nevek szlovák helyesírással írandók, és Pázmányt, Illésházyt, Pálffyt ír a szlovák szöve­gekben szokásos Pázmaň, Ilešházi, Pálfí helyett. Ha tehát angol nyelvű kiadványról van szó, szlovákul írnak a magyarok, és magyarul a szlová­kok. Az utóbbiakat is a visszakeres­hetőség késztette erre a megoldás­ra: Pázmaňt, Ilešházit vagy Pálfit ugyanis hiába keresné az angol tör­ténész bárhol. Persze, az is furcsán sülne el, ha korabeli szövegekben Bratislavát vagy Košicét keresgélné. Ezért egy névjegyzék, amely a szlo­vák mellett az illető település ma­gyar, német, esetleg latin nevét is feltünteti, nem lett volna teljesen haszontalan Engel Pál könyvében. AHOL AZ ANGOL SEM SEGÍT Van, amikor az sem segít, hogy a könyv angol olvasóközönség számá­ra készül, mint az Augustín Mat’ov- čík és szerzőtársai által összeállított Slovak Biographical Dictionary ese­tében (Matica slovenská, Bolchazy- Carducci Publishers Inc. 2002). Mednyánszky László neve itt termé­szetesen szlovák formában, mint Ladislav Medňanský szerepel, bár ő maga soha le nem írta, vásznait egy­szer sem szignózta így. A festményei - kevéssé érthető okból - szlovák cí­mekkel szerepelnek az angol nyelvű szövegben, így: „Večer na panstve (Evening at the Pasture), Nočná krajina s obydlím (Country With A House At Night)” stb. A 17. században élt Koháry István Štefan Kohári (életében esetleg Stephanus volt, hivatalosan) néven szerepel a kötetben: „chief-captain of the outer-Danube troops of the Imperial army and mining towns of central Slovakia” (a császári sereg Dunán-túli csapatainak és a közép­Persze, az is furcsán sülne el, ha korabeli szövegekben Bratis­lavát vagy Košicét ke­resgélné. Ezért egy névjegyzék, amely a szlovák mellett az ille­tő település magyar, német, esetleg latin nevét is feltünteti, nem lett volna teljesen haszontalan Engel Pál könyvében. szlovákiai bányavárosoknak főkapi­tánya). Kár, hogy a cím hordozója nem tudott a közép-szlovákiai bá­nyavárosokról. A következő delikvens már angol ke­resztnevet kapott: Eszterházy Nicholas (*8.4.1582). Róla ezt tud­juk meg: „member of an extended noble family that had more representatives acting in Slovakia as regional dignitaries” (kiterjedt ne­mesi család tagja, amelynek több képviselője helyi méltóságként Szlo­vákiában tevékenykedett). Csák Máté egy helyen Matúš Čák of Trenčín alakban szerepel, a róla szó­ló címszóban pedig már mint Matúš Čák-Trenčiansky. Részlet a címszó szövegéből: „he ruled over the territory of central and western Slovakia as independent ruler” - Kö­zép- és Nyugat-Szlovákia területe fölött független uralkodóként ural­kodott. Pálffy János természetesen Pálfi Ján, s mint ilyen „adjutant of Duke- Commander K. Lotrinský”. Érdekes volna látni annak a nem szlovák ku­tatónak az arcát, aki Lotrinský cím­szó alatt keresgél az angol vagy né­met enciklopédiákban. Pazmáň Peter címszóban a „richest magnate families”, a gazdag mágnás csalá­dok nevei magyar alakjukban szere­pelnek: Forgách, Esterházy, Thurzo. Ezzel szemben a Csáky Stephan címszó alatt már „Turzo” alakban ol­vasható. Hajnóci Jozef mellett ott szerepel a róla szóló irodalom között a követ­kező mű: Hajnóci R. J.: Hajnóczy Jó­zsef élete, Ráb 1894. Teljes skizofré­nia - ugyanaz a személy két néven, Győr neve szlovák nyelven, hadd töije a fejét a külföldi. A német ne­veltnek természetesen (természete­sen?) meghagyták eredeti írásmód­jukat, még ha a mai Szlovákia terü­letén éltek is, mint pl. a 17. századi késmárki Buchholtz vagy a 16. szá­zadi bártfai Stöckel esetében. Csak az előbbi lett Georgból Juraj, az utóbbi Leonard nevével nem tudtak mit kezdeni a szerzők. A skizofrénia másutt is virul. Anton Bartunek amúgy hézagpótlóan hasznos, szép kivitelezésű A szlová­kiai gyógyszerészet személyiségei c. könyvében (Osobnosti slovenského lekárnictva, Vyd. Osveta 2001) a győri születésű, Pozsonyban letele­pedett híres orvosnak és kémikus­nak a neve Ján Justus Torkoš alak­ban szerepel, holott a neves szerző művének illusztrációként mellékelt címlapján világosan olvasható: Ope­ra Justi Joannis Torkos - mekcseny nélkül. De a 16. századi kassai gyógyszerészek, Scholz, Schram és a többiek neve ismét marad eredeti alakjában, megúszva a mekcsenye- zést. (Csontváry Kosztka Tivadar­ról, aki eredeti foglalkozását tekint­ve szintén gyógyszerész volt, Bartunek így ír: „Műveit a magyarok rendkívül becsülik... Néhány éve kisszebeni szülőházának homlokza­tán a Magyar Köztársaság nagykö­vete magyar nyelvű emléktáblát lep­lezett le.” Ez persze így nem felel meg a valóságnak, az emléktábla ugyanis annak rendje és módja sze­rint kétnyelvű. Kár egy hézagpótló könyvet ilyesmivel hitelteleníteni.) LAJOS, LOUIS, ĽUDOVÍT A keresztnevek okozhatták a leg­több dilemmát az angol nyelvű szlo­vák történelmi lexikon (Slovak History Chronology and Lexicon, Slovenské pedagogické naklada­teľstvo, Bolchazy-Carducci Publi­shers, Inc. Wauconda, Illinois, USA) szerzőinek. A magyar nevek itt ma­gyar alakjukban szerepelnek, és nincs is probléma, amíg olyanok, mint Gyula, Bulcsu, Taksony, Árpád, Szabolcs, Almos, Dömös. De Gyula lánya, I. István anyja már mint Charlote szerepel, és általában min­den lefordítható keresztnév angolul íródik. Persze, csak az idegenek ese­tében, mert a szlovák személynevek megmaradnak eredeti alakjukban, így kerül egy oldalra ugyanaz a ke­resztnév két változatban: Louis Kos­suth, Ľudovít Štúr, John Majláth, Ján Rotarides. Egyedül Bertalan Szemere élvez kivételt, úgy látszik, az ő keresztnevét nem tudták lefor­dítani. (Az A Concise History of Slovakia is hasonló gyakorlatot kö­vet, nem szlovák személyek eseté­ben angol, szlovákok esetében szlo­vák keresztnevet ír, de van egy üdítő kivétel: „The legendary Slovak Ban­dit George Jánošík”.) S itt ismét ki­derül, hogy egyes szerzők szerint csak a külföld felé kötelező szakmai­lag korrektnek lenni. A Slovak History Chronology and Lexicon szlovák nyelvű eredetije, amelyet Lexikon slovenských dejín címmel már másodszor jelentetett meg a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó, a magyar történelmi neveket követke­zetesen szlovákul írja, a keresztne­veket csak kezdőbetűjükkel jelezve: Ľ. Košut, Ľ. Bat’án, P. Pázmaň, Juraj I. Rákoci stb. Ezt a könyvet, amely elnyerte az Év könyve címet, nem­csak szlovák, angol, német és fran­cia, hanem magyar nyelven is meg­jelenteti a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó. Kíváncsian várjuk, ho­gyan oldja meg ezeket a problémá­kat. Elgondolkodtató: annyi pénze van a szlovákiai adófizető polgárok­nak, hogy gond nélkül finanszíroz­hatják a magyar lexikonokból össze­állított szlovák nyelvű kötet újbóli magyarra fordítását? Kinek kell ez? Az a magyar - Szlovákia határain belül és kívül -, aki valóban érdeklő­dik a történelem iránt, elegendő in­formációra talál magyar nyelven e nélkül a könyv nélkül is. Vajon mi­lyen cél indokolja a kiadását, milyen új szempontok, amelyek az azonos témakörrel foglalkozó magyar kiad­ványokban nem szerepelnek? BUDINA ÉS BEOGRAD Vannak szerzők és fordítók, akiknek semmi sem okoz fejtörést. Ilyenek voltak az első pozsonyi királykoro­názás 440. évfordulójára kiadott négynyelvű (szlovák, angol, német, magyar) bulletin szerzői. A pozso­nyi Óváros és a Korunovačná Bratislava polgári társulás nemrég megjelent kiadványa szlovákul közli a helységneveket (Buda - Budin, Székesfehérvár - Stoličný Belehrad, Esztergom - Ostrihom). Pozsony szlovák, német, latin és magyar nyelvű alakban is szerepel - mindig helyesen, kivéve a magyart, amely következetesen Poszony, kivételt csak a magyar szöveg képez. Az an­gol szövegben a ragozott alakú Budínból Budina, Stoličný Bele- hradból Beograd (!) lesz, Esztergom pedig Ostrihom marad, mint a szlo­vák szövegben. A német szöveg még elképesztőbb: (der Feind) „nahm Budin - die Haupstadt Ungarns, Szekesfehervár - die Krönungsstadt ungarischer Könige und Ofen - den alten Sitz der ungarischen Erz­bischöfe und angeblichen Ge­burtsort des ersten ungarischen Königs... ein.” (Az ellenség bevette Budint, Magyarország fővárosát, Székesfehérvárt, a magyar királyok koronázó városát és Ofent, a ma­gyar hercegprímások ősi székhelyét, az első magyar király feltételezett szülőhelyét.) Az eredeti szlovák szö­vegnek ebben az egyetlen németre fordított mondatában testet ölt a multikulturalizmus, ahogy azt Mó­ricka elképzeli: Buda szlovákul, Szé­kesfehérvár csupa hibával, de ma­gyarul és Esztergom németül szere­pel. Illetve szerepelne, mert helyette Ofen olvasható, ami nem más, mint Buda német neve. Itt természetesen nem arról van szó, hogy a német vagy angol ajkú fordítónak fogalma sem volt, hol leledzenek ezek a váro­sok, és mi az eredeti nevük. Közép- Kelet-Európában ugyanis nem szo­kás a nyelvet anyanyelvi szinten be­Az ominózus szabály csak az 1918 előtti időkre érvényes, ám kérdés, hogy ez ho­gyan értelmezendő? Az 1918 előtt születet­tekre akkor is vonat­koztatható, ha 1918 után haltak meg? szélő idegennek adni az idézett bul­letinhez hasonló kiadványok fordí­tását. Ezt sem angol vagy német for­dította, hanem itteni szlovák. De ugyanannyit tud a magyar királyok­ról és egykori székhelyükről, mint a távoli idegen, aki összekeveri Buda­pestet Bukaresttel. Ez sem lenne baj, ha az egykori pozsonyi koronázási ünnepségek felújítása nem épp a kö­zös történelem vállalásáról szólna - a szervezők deklarációi legalábbis így hirdetik. KÖVETKEZETLENSÉGEK TÁRHÁZA A Biografický lexikon Slovenska L, A-D (Slovenská národná knižnica, Národný biografický ústav, Martin 2002) a következetlenségek valósá­gos tárháza. Minden magyarországi helységnevet szlovákul ír (Balážske Ďarmoty, Vacov stb.), de az And- rássyak nemesi előnevében szerep­lő Csíkszentkirály román formában, mint Sincraieni olvasható. A szö­vegben előforduló magyar nevek szlovák helyesírással szerepelnek (pl. Bornemisa, Šerédy, Bekeš stb.), a címszavakat alkotó nevek úgy­szintén, de mellettük, zárójelben ott áll a magyar alak is. Az Appo- nyiak hosszú sora Aponi néven ke­rült a lexikonba, egyetlen kivétel lé­tezik: Apponyi Albert. Talán azért, mert nem Szlovákia területén, ha­nem Bécsben született, és Genfben halt meg? De Apponyi Henrik (1885-1935) is Szlovákia, ill. a tör­ténelmi Magyarország határain kí­vül látta meg a napvilágot és fejezte be életét, mégis mint Aponi került a kötetbe, akárcsak Apponyi Albert édesapja, György. Hogyan lehetsé­ges, hogy apa és fia nem azonos ne­vet viselnek? Megfejthetetlen misz­térium. Apponyi György felesége Zičiová néven szerepel, de Henrik édesanyja Scherrová-Thossová. Az óvá végződéstől eltekintve semmit sem változtattak rajta. A német ne­vekre ugyanis nem vonatkozik az, amit a Szlovák Hidományos Akadé­mia a szlovák helyesírási szabályzat jegyzékében (Pravidlá slovenského pravopisu, Veda Vydavateľstvo SAV 1998) „a szlovák történelem ma­gyar korszakának történelmi sze­mélynevei” esetében kötelezővé tett- el kell távolítani belőlük a „kettő­zött és funkciótlan betűket, főleg a h-ť. A Scherr-Thoss néma h-ja és kettőzött betűi úgy látszik, nem irri­tálják az akadémikus urakat. De egyáltalán mit jelent az, hogy funkciótlan? A józan ész szerint azt a tudományos akadémiát, amelynek tagjai ilyen, civilizált országokban hallatlan ostobaságokra pazarolják az idejüket, energiáikat és a szlová­kiai - köztük a magyar nemzetiségű- adófizetők pénzét. Benne van az egész akadémia nyakig, noha nem­rég munkatársai ezt tagadták a po­zsonyi Magyar Kulturális Intézet rendezte Pálffy-szemináriumon, ahol a közönség (!) soraiból többen szóvá tették, hogy először tisztázni illenék, kiről is van szó: a szlovák történészek prezentálta Pálfiakról avagy a magyar kollégáik által kör­bejárt Pálffy-famíliáról. A szlovák és a magyar történészek unisono azzal hárították el a problémát, hogy ez a nyelvészek dolga. A szlovák helyes­írási szabályzat 2. számú, a magyar történelmi nevek írását érintő cikke alatt azonban egy megjegyzés olvas­ható, amely közli, hogy e nevek írás­módjának szabályozását annak a bi­zottságnak a határozataival össz­hangban dolgozták ki, amelyben történészek, irodalom- és jogtörté­nészek, nyelvészek, levéltárosok és bibliográfusok voltak. (Azt már nem közli, hogy a meghívott magyar tör­ténészek csak az újkor előtti, még nem megállapodott írásmódú nevek esetében tartották megengedhető­nek a szlovák ortográfia használa­tát.) Az ominózus szabály csak az 1918 előtti időkre érvényes, ám kér­dés, hogy ez hogyan értelmezendő? Az 1918 előtt születettekre akkor is vonatkoztatható, ha 1918 után hal­tak meg? Apponyi Henrik 1935-ben halt meg, mégis Aponi formában szerepel a neve. Mednyánszky ese­tében a festőt jutalmazzák, vagy az arisztokratát büntetik a szlovák írás­móddal? A szabály művészekről nem beszél, de akkor miért írja a Biografický lexikon Slovenska egy másik neves magyar festő, Hollóssy Simon nevét Hološinak, holott terü­letileg sem volt semmi köze Szlová­kiához? (Hollósy az Araňoši címszó szövegében szerepel, mint Aranyos- si Ákos müncheni mestere.) Van va­lamilyen szabály, amely érdemesek­re és méltatlanokra osztja a magyar történelmi személyeket, művésze­ket, és ennek alapján jutalmaz- za/bünteti őket mekcsenyekkel, „funkciótlan” betűk megvonásával? Persze, lehet azzal érvelni, hogy a magyar nevű történelmi személyek egy közös terület, egy közös történe­lem protagonistái voltak. A német nevűek is azok voltak, rájuk még­sem vonatkozik a szabály. Miért van akkora szükség arra, hogy a magyar nevek „belesimuljanak” a szlovák környezetbe? Ami közös, az az enyém is, márpedig ami az enyém, ahhoz semmi közöd - ilyen alapon. Pedig magyar részről nincs irigység, senki nem vitatja, ha a törökverő Pálffyt, a béketeremtő Károlyit, az egykezű zongoravirtuóz Zichyt vagy bárkit, akit a szlovákság is ér­demesnek tart a közös történelem révén számon tartani, a sajátjaként tisztel. De milyen skizofrén viszo­nyulás az, amely a maguk valójában (amelyhez szervesen hozzátartozik a nevük) nem fogadja el ezeket a személyeket, hanem haló porukban kiskorúsítja őket, mintha az, aki nem szlovák helyesírással írja a ne­vét, jogilag nem lenne cselekvőké­pes? Vagy ez az újabb reszlo- vakizáció? 1946-ben még csak az eleveneket reszlovakizálták, most már a holtakat is?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom