Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-31 / 251. szám, péntek
2003. október 31., péntek 3. évfolyam, 22. szám Dél-Szlovákiában a 20. század elején terjedtek el délnyugat-európai hatásra. Először a nagyobb városokban, majd a mezővárosokban és falvakban is feltűnnek Fényképek temetői síremlékeken Méry Gábor illusztrációs felvétele L. JUHÁSZ ILONA Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjában évek óta foglalkozom a temetkezési szokások és temetőkultúra dél-szlovákiai megnyilvánulási formáinak kutatásával. Előadásomban az eddigi kutatásaim egy sajátos szegmensét, a fényképes síremlékek kérdését tárgyalom. Mivel Dél-Szlovákia viszonylatában korántsem beszélhetünk egy etnikai szempontból homogén területről, s e terület vallási szempontból ugyancsak tarka képet mutat, a fényképhasználatot e tények tükrében komplex módon vizsgáltam. TEMETŐK ÉS SÍRJELEK A temető egy közösségi intézmény, amely az elhunytak végső nyughelyéül szolgál. A sírjelek a halottak emlékének megörökítését szolgálják az utókor számára. Néhány kivételtől eltekintve (a későbbiek folyamán erre még külön is kitérek) a síremlékeket általában a hozzátartozók állítják, tehát ők döntik el, milyen formájú legyen, milyen anyagból készüljön, s ezen milyen szimbólumok, feliratok szerepeljenek stb. Az újkori európai temető - Georges Duby francia történész megfogalmazása szerint - a reprezentáció helyszíne, minden síremlék a jelenhez, az élőkhöz szól, az ő számukra akar bizonyos információkat közvetíteni. Tehát mindenekelőtt emlékeztetni akar az elhunytra, a lehető leghosszabb ideig megőrizni annak emlékét. Egyszersmind azonban azt is kifejezésre juttatja, hogy a hozzátartozók milyen mértékben akarják megosztani gyászukat, veszteségüket a külvilággal, s ettől függően ők szabják meg e reprezentáció formáit, fokozatait. Természetesen ennek anyagi, ízlésbeli és sok egyéb tényezői, vetületei vannak. Valaki megelégszik a legegyszerűbb sítjellel, míg mások nagyobb és drágább emléket állítanak. Vannak, akik! csak egy nevet vésetnek rá, mások az elhalálozás dátumát vagy sírverset, különböző szimbólumokat, kiegészítő díszítéseket (pl. galambot, eltört rózsaszálat stb.), s vannak olyanok is, akik az elhunyt képmását is rátetetik. Dél- Szlovákia temetőiben a 20. században nagymértékben megszaporodtak az állandó, azaz a kőből vagy betonból készült síremlékek, s ezzel párhuzamosan az ezeken szereplő fényképek számának növekedését is megfigyelhetjük. a sírjel a halott képmása A fényképes sírok előzményei időben nagyon távolra, több ezer évre vezethetők vissza, s valószínűleg azon az ősi hiedelmen alapszanak, miszerint a síijel az elhunytat személyesíti meg, a sírjel a halott képmása. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk talán az őskori ember-alakú urnákat, illetve az etruszkoknál az elhunyt alakját felidéző síremlékeket (ők az elhunytakat ábrázoló terrakotta szobrokat, képmásokat helyeztek a sírokra), továbbá a rómaiak monumentális, a halott képmását relief formában megőrző sírköveit. Európa-szerte azóta is számos epitáfium található a templomokban, a templomok külső falán, családi sírboltokban, s még tovább folytathatnánk a sort. Az elhunyt alakjának megörökítését minden korban szükségesnek tartották, de ezt csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Az alacsonyabb társadalmi csoportba tartozóak számára ez elérhetetlen volt, így ők más módszerrel, más formában, szimbólumok segítségével igyekeztek megörökíteni az elhunyt alakját. Egyes vidékeken a faragott fejfák készítésénél igyekeztek olyan formát választani (ún. ember alakú fejfák), hogy az pontosabb információkat közvetítsen az elhunytról: más formájú fejfa jelezte a férfi, a nő és a gyermek nyughelyét, kifejezte családi állapotát, társadalmi helyzetét, sőt bizonyos fokig - alapvetően a sírjel színe - a halál körülményeit is. A fényképek megjelenése a 19. században, majd általános elterjedése és elsősorban anyagi szempontból való könnyebb elérhetősége az átlagember számára forradalminak számított az elhunytak alakjának a síron való megelevenítésének vonatkozásában. Ezt támasztja alá a tény, hogy a 19. század vége felé már megjelentek Európában a síremlékeken, majd a 20. század elejétől fokozatosan teret hódítottak nem csupán a városi, hanem falusi temetőkben is. Az általam vizsgált területen a fényképes sírok a 20. század elején terjedtek el délnyugat-európai, elsősorban olasz és francia hatásra. Európa más területeihez hasonlóan először a nagyobb városokban, majd aránylag rövid időn belül a mezővárosokban és falvakban is feltűnnek. A fénykép az utókor számára többlet információval szolgál az elhunytról, így nem csupán a hozzátartozók, hanem az idegenek is pontosabb, életszerűbb tájékoztatást kaphatnak arról, ki nyugszik az adott sírban, s ez az üzenet megőrződik mindaddig, amíg a fénykép ki nem fakul, vagy tönkre nem megy. A 20. század első felében a fényképes sírjelek zömét elsősorban a fiatalon, főleg tragikus körülmények között elhunyt személyek nyughelyei alkotják. Ide sorolhatjuk az első és második világháborúban elhalálozott fiatal katonák síremlékeit is. Tehát olyan elhunytakról van szó, akik halála a legnagyobb mértékben rázta meg a családot, illetve az adott települést. A fényképészet fejlődésével a fényképezkedési szokások is megváltoztak, egyre elérhetőbbé vált az átlagemberek számára is, gyakoribbá vált az arcképkészítés, hiszen például a különféle igazolványokhoz is szükség volt fényképre, így már volt miből válogatni: a hozzátartozók azt a fényképet választhatták ki, amely számukra a legkedvesebb volt, és szerintük a legjobban tükrözte vissza az elhunyt személyiségét. A fotográfiák általános elterjedése a háztartásokban maga után vonta azt is, hogy a fiatalok képmásai mellett egyre több idősebb ember portréja is megjelenik a síremlékeken. Mára a fiatalabb és idősebb korosztályt ábrázoló fényképes sírok közötti aránybeli különbségek kiegyenlítődtek. A fényképezés elterjedésével a kisebb gyerekekről is egyre gyakrabban készíttettek felvételeket, ezeknél elsősorban az egész alakosak dominálnak. A csecsemők síremlékein látható fényképek eltértek a többi korosztályétól. Az ő síremlékükre kezdetben a róluk ravatalon készített fényképek kerültek fel. Az egy-két hónapos csecsemők esetében ez szinte mindig így volt. Ennek egyszerű a magyarázata: a csecsemőkről ebben az életkorban a 20. század első két harmadában életükben csak nagyon ritkán készültek fényképek, mivel a fényképezőgép még nem volt általános tartozéka egy háztartásnak. Mivel tehát más fénykép nem volt a háznál, a ravatalon örökítették meg elhunyt gyermeküket. A fényképezőgép általános elterjedésével a síremlékeken fokozatosan csökkent az ilyen ábrázolások száma. Kutatásaim során nagyobb gyerekek vagy felnőttek esetében ilyen jellegű ábrázolásokkal - egyetlen kivétellel - a vizsgált területen nem találkoztam. A szóban forgó síremléket egy gömöri település, Süvete temetőjében sikerült dokumentálnom (hasonló jellegű ábrázolásra a szakirodalomban ez ideig nem találtam). A házasulandó korban lévő fiatalok síremlékein általában az arckép a leggyakoribb, de elvétve (elsősorban lányok esetében) itt is találkozhatunk egész alakos ábrázolással. Ugyanez vonatkozik a fiatalasszonyok fényképeire is. A fiatal férjek síremlékein eddig egész alakos ábrázolással nem találkoztam (kevés kivételt képeznek a katonaruhában ábrázolt, a háborúban elesett vagy eltűnt férjek síremlékei), inkább az arcképek a gyakoribbak, amelyet legtöbb esetben az eredeti felvételből vágtak ki, de nem ritkák az elhunytat majdnem deréktól ábrázoló kivágások sem. Gyakoriak a házastársak közös fényképei is a síremlékeken, ezek nagy része azonban fotomontázs, csak ritka esetben van szó eredeti közös felvételről. Az ilyen közös felvételek általában idősebb házaspárok síremlékein láthatók. A 20. század második felében terjedt el az a szokás, hogy az elhunyt házastárs fényképén kívül ráteszik a síremlékre a még élő feleség, illetve férj képmását is. így a fénykép sokszor (ugyanúgy, mint a közös fényképek esetében is) nem a valóságot közvetíti, hanem egy jóval fiatalabb életkorban örökíti meg az elhunytat. Végső soron tehát elferdíti a valóságot. Egyesek inkább azt a megoldást alkalmazzák, hogy a még élő házastárs számára csupán a fénykép helyét jelölik ki, így csak haláluk után kerül a sírra az ő képmásuk is. A síremlékeken szereplő fényképek zöme fekete-fehér, a színes felvételek száma elenyésző. A 20. század utolsó harmadában a képmások egy új ábrázolási módja jelent meg Dél-Szlovákia temetőiben. Ennek lényege, hogy a fénykép alapján ún. maratásos eljárással viszik rá a síremlékre az elhunyt képmását. Ez az ábrázolási mód azonban csupán sötétebb, illetve fekete színű anyagon oldható meg. Ezt a megoldást minden korosztálynál alkalmazzák, a kisgyerekektől az idősekig, de eddig kizárólag csak arcképekkel találkoztam, egész alakos ábrázolással nem. A házaspárokról ezzel a technikával zömében közös képek készülnek, amelyet valamilyen virágággal vagy más motívummal díszítenek (pl. virágcsokor, pálmaág), s néha az elhunytak vallási hovatartozását, vagy foglalkozását jelző szimbólumok (pl. bányászjel) is rákerülnek. Hogy mennyire közkedvelt ez az új megoldás, bizonyítja az a tény, hogy a már síremlékeken lévő porcelán foglalatú fénykép mellé ezzel a technikával is ráviszik utólag másodszor is ugyanazt a képmást. Arra is van példa, hogy ha a síremléken eredetileg nem szerepelt fénykép, utólagosan ezzel a technikával ráviszik, de ha a síremlék nem sötét színű anyagból készült, hogy ez megoldható legyen, akkor egy külön sötét lapra készíttetik el, s ezt a lapot helyezik rá a síremlékre. Nagyon sok fiatalon elhunyt személy fehér színű síremlékén látható az így utólagosan fekete lapra rámaratott képmás. Hogy a szóban forgó eljárás aránylag ilyen rövid időn belül teret hódított, egyszerű a magyarázata: a fényképekkel ellentétben ezek nem fakulnak ki, nem repedeznek meg és nem esnek le a síremlékről. Ezáltal tehát biztosítottnak látják az elhunyt emlékének (vagy saját emlékük) megmaradását mindaddig, amíg a síremlék áll. Az adatközlők nagy része azonban azon a véleményen van, hogy ezek az ábrázolások nem élethűek. Ebben a vonatkozásban meg kell jegyeznünk, hogy az új technikai megoldás fokozatosan maga után vonta a kiházasítatlan fiatalok és gyereksíremlékek színének megváltozását is. Eddig a fehér volt az általános szín, az utóbbi néhány évben azonban egyre gyakrabban jelennek meg a fekete színűek, mivel - ahogy azt már a fentiekben is említettem, az új technika a sötét alap függvénye. Néhány katolikus településen, elsősorban a Zoborvidéken figyelhető meg az a szokás, hogy a síremlékre az elhunytak képmásán kívül (ugyanolyan porcelánfoglalatban, mint a fényképek) szentkép is kerül. Házastársak közös síremlékén arra a részre, ahol a feleség nyugszik, Mária-, ahol pedig a férj, oda Jézus-ábrázolás. Arra is van példa, hogy az elhunytak képmása nem is szerepel a síron, csupán a szentképeket tetetik rá. Fiatalon elhunyt hajadonok és fiatal asszonyok, valamint fiatalemberek és féljek síremlékén is megfigyelhetjük ezt a jelenséget. MIRŐL MESÉLNEK A FÉNYKÉPEK? A fényképek azon túl, hogy az elhunyt emlékét hivatottak megőrizni, más fontos funkciót is betölteEgy házaspár ún. maratásos eljárással készült képmása (Somorja)
