Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-31 / 251. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 31. Vendégünk 11 Singer Magdolna szerint nagyon sok öröm és szépség van abban, ha egy kételyek közt hánykódó haldoklónak segíteni tudunk abban, hogy megbékéljen a sorsával Mindannyian váltunkon hordjuk a halál madarát Úgy, ahogy az életünket rohanva, felszínesen éljük, a halálnak sem adjuk meg, ami jár. Félelemből, szégyenérzetből, az erőnket fitogtató pózból nem tudunk, vagy nem merünk beszélni arról, ami fáj, titkoljuk a könnyeinket, és mintha magunknak is be szeretnénk bizonyítani, hogy a szomorúságnak nincs helye az életünkben. VRABEC MÁRIA Pedig a megkönnyebbülésnek, a felszabadult örömnek is csak akkor jut újra hely a lelkűnkben, ha figyelemmel, odaadással kísértük el szeretteinket az utolsó útra, és meggyászoltuk azt a szépet és jót, amit velük együtt veszítettünk el. Singer Magdolnával, a Magyar Hospice Alapítvány munkatársával, a haldoklókkal való törődésről és a gyász feldolgozásáról beszélgettünk. A kívülálló szemével nézve komoly lelki megterhelést jelenthet naponta az elmúlás tanújának lenni. Hogyan és miért választotta ezt a munkát? Tíz éve komolyan megbetegedtem, méhnyakrákom volt, és a kórházban tapasztaltam, milyen jó érzés az, amikor az embert rendszeresen látogatók, idegenek segítő szándékkal fordulnak felé. Számomra ez az őszinte figyelem annyira megnyugtató volt, hogy elhatároztam, ha meggyógyulok, én is betegekkel fogok majd foglalkozni. A Hospice Alapítvány elnökénél jelentkeztem önkéntes segítőnek, de nagy meglepetésemre azt mondta, jöjjek el egy év múlva, és akkor beszélhetünk róla. Azóta tudom, hogy ez szabály. Krízishelyzetben, hirtelen felindulásból ugyanis nem lehet elkezdem a munkát, meg kell várni, amíg az emberben letisztulnak az érzések és megérik az elhatározás. Bennem egy év múltán sem csendesedett ez a vágy, úgyhogy elmentem egy hospice tanfolyamra, és ott már az elméleten keresztül is még jobban megszerettem ezt a tevékenységet. A betegekkel, haldoklókkal és a gyászolókkal való foglalkozás csak látszatra szomorú dolog, valójában nagyon sok öröm és szépség van abban, ha egy kételyek közt hánykódó haldoklónak segíteni tudunk abban, hogy megbékéljen a sorsával, vagy a gyászoló hozzátartozóknak megmutatjuk, hogy létezik vigasz és enyhülés. Magyarországon mennyire elfogadott a hospice szellemisége, egyáltalán az a szemlélet, hogy az ember élete utolsó pillanatáig érző lény, és nem elég, ha csak a fájdalmai enyhítésére szorítkozunk? Tizenkét éve alakult a Magyar Hospice Alapítvány, de a közvélemény számára csak az utóbbi három évben vált ismertté és elfogadottá a munkánk. Sokan azt hiszik, hogy a hospice a haldoklók ellátására szakosodott intézmény, de ez valójában szemléletmód - hospice hozzáállással otthon vagy a hagyományos kórházakban is lehet ápolni a betegeket. A hospice az ember hármas egységét veszi figyelembe, vagyis azt, hogy mindenki fizikai, szellemi és érzelmi lény. Sajnos, a kórházakban annyira csak a fizikai szükségletek kielégítésére összpontosítanak, hogy el is felejtik, nem egy élő tünetegyüttessel, hanem érző, szenvedő emberi lénnyel van dolguk. A haldoklók sokszor jobban szenvednek attól, hogy a munka tárgyaként kezelik őket, mint magától a fizikai fájdalomtól. Elhagyatva, magányosan, kórházakban halnak meg még azok is, akik az állapotukat tekintve nyugodtan tölthették volna utolsó napjaikat otthon, mert a családtagok rettegnek a haldoklástól és attól is, hogy eseüeg adódhat olyan helyzet, amikor nem tudnák a beteget ellátni. Olyankor, amikor már csupán fájdalomcsillapításról lehet szó, épp a hospice teamek adhatják meg a bátorságot a hozzátartozóknak, és gyakorlati segítséget is nyújthatnak az otthoni ápolásban. Ezenkívül léteznek már Magyarországon olyan hospice szemléletű intézmények, amelyek a gyógyíthatatlan betegek ápolására szakosodtak. Nem is olyan régen még az volt a természetes, hogy az emberek otthon haltak meg, a legnehezebb pillanatokban velük voltak a családtagok. Mikor kezdtünk el eny- nyire idegenkedni a betegségtől és haláltól? A változást az orvostechnológia fejlődése hozta, hiszen elsősorban a gyógyulás reményében visszük a kórházba a betegeinket. Ma már ez az első reflexünk, ha baj van, és ez egyrészt nagyon jó, mert életet menthet. Másrészt viszont elvette a békés halál lehetőségét azoktól, akiket ma már akkor is újraélesztenek, amikor teljesen felesleges, mert csak a szenvedésüket hosszabbítják meg. Az érvényes törvények alapján ugyan létezik Magyarországon az úgynevezett élő végrendelet, amelyben mindenki kérheti, hogy gyógyíthatatlan betegség esetén ne alkalmazzanak fölösleges és fájdalmas kezeléseket, vagy ne élesszék újra, de rettenetesen bonyolult ez a dolog. Több jogszabályra is hivatkozni kell, és ha a végrendelet nem tartalmaz mindent pontosan úgy, ahogy azt a jogalkotók elképzelték, akkor hiába írtam alá két tanú jelenlétében, nem fogadják el. Ha a beteg már nem tud rendelkezni saját maga felől, a családtag is kérheti, hogy ne élesszék újra, de sokan erről a lehetőségről sem tudnak. Az eldugott falvakban mindenütt megőrizték és máig is gyakorolják az elmúlással kapcsolatos rítuso„Uljünk a szerettünk mellé, és adjunk neki lehetőséget, hogy újra végigélje az életét" Az átlépéshez bátorság is kell, ezt a bátorságot pedig akár egy idegen is megadhatja (Somogyi Tibor felvételei) kát, és mintha ma már a fejlett Nyugaton is az lenne a tendencia, hogy újra visszaadjuk a halál elveszett méltóságát. Igen, mert kezdünk ráébredni, hogy akitől nem vettünk búcsút az őt megillető módon, azt nehezebben engedjük el. Egyik legkedvesebb olvasmányom a Tibeti könyv életről és halálról - szerzője Sögjál Rinpócse, aki Tibetben született, de Oxfordban tanult és Nyugaton próbálja elterjeszteni azt, ami itt a keleti filozófiából elfogadható. Vagyis lényegében csak annyit, hogy emberhez méltón haljunk meg, de ez ma, amikor a gondjaikkal, bajaikkal és a halálfélelmükkel is oly sokan maradnak egyedül, egyáltalán nem kevés. Egy fiatalember mesélte nekem, hogy autóbalesetben eltört a gerince, és azt gondolta, itt a vég. Lélekben már bele is törődött, hogy meg fog halni, de annyira félt az egyedülléttől, hogy megkérte azt a hölgyet, aki röntgenezte, maradjon egy kicsit mellette. A nővér válaszra se méltatta, sarkon fordult és elment. A fiatalember felgyógyult, de örökre bevésődött az emlékezetébe ez az eset. Sajnos, azt kell mondanom, a legtöbb kórházban ez a tipikus hozzáállás. Pedig nem is olyan régen még nálunk is az volt a dolgok rendje, hogy a haldoklót körülvette a családja, az illető elmondhatta, ami a szívét nyomta és amit örökül akart hagyni szeretteinek. Ennek megvolt a vigasztaló szépsége, mert egészen más arra emlékezni, mit mondott a nagypapa nekem búcsúzóul mielőtt öröklétre szenderült, mint arra, hogy a kórházban egyszer csak üresen találtuk az ágyát. Tüdőm, milyen nehéz krízishelyzetekben, amikor az érzelmek vezérlik az embert, helyesen cselekedni, még velem is megesik, hogy az eszemmel tudom, mit kellene tenni, mégis elmulasztom. Sok éves tanulás után történt meg velem, hogy a kórházban magára hagytam egy eszméleden, haldokló nénit, azokhoz mentem, akik hívtak. Már távozóban jutott eszembe, hogy neki a legfontosabb segíteni, és visszamentem. Leültem mellé, megfogtam a kezét, és próbáltam mélyen figyelni rá, bátorítani őt, hogy tegye meg azt a lépést a fény felé, amit meg kell tennie. Öt perc telhetett el, amikor a néni egy nagy sóhajjal meghalt. Utána beszéltem a nővérrel és kiderült, hogy öt napja volt ebben az állapotban. Számomra ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az átlépéshez bátorság is kell, ezt a bátorságot pedig akár egy idegen is megadhatja. Ha a haldokló gyermek, még fokozottabb a fájdalom és nagyobb a kétségbeesés. Lehet, kell velük nyíltan beszélni arról, mi következik? Nem is lehet hazudni nekik, mert a szenvedés hamar felnőtté érleli őket, és észreveszik a színjátékot. Ha lehet, még nagyobb szükségük van arra, hogy ne legyenek egyedül, mint a felnőtteknek. Polcz Alaine egyik könyvében olvastam, hogy amikor gyerekosztályon dolgozott, az egyik súlyos beteg kislány hirtelen agonizálni kezdett. Családtagjai annyira megrémültek, hogy valamennyien elrohantak az orvosért, a kicsit pedig otthagyták egyedül. A kórteremben éppen ott volt egy idős takarító néni, letette a felmosórongyot, ölbe vette a gyermeket, és a kislány az ő karjaiban halt meg. Ö nyüván még ösztönösen tudta, mit kell ilyenkor tenni, mint ahogy az elődeink azt is tudták, hogy a halál pillanatában nem ér véget az élet. A lélek valahol itt van még velünk, és nem mindegy, megadjuk-e neki a kellő tiszteletet, vagy elrohanunk a teendőink után. A virrasztás, a tükrök letakarása, az órák megállítása régen mind azt szolgálták, hogy az emberek tudatosítsák és elfogadják: valaki végérvényesen távozott közülük. Jó lenne, ha a kórházakban is jutna idő és mód legalább arra, hogy gyertyát gyújtsanak a halott mellett, összekulcsolják a kezét és elmondjanak érte egy imát, mielőtt elviszik a kórteremből, de hát ez pluszfeladat és nem könnyű elfogadtatni az egészségügyi személyzettel. A mai sikerorientált vüágban, ahol mindenki boldognak és kiegyensúlyozottnak akar látszani, szinte tabutémának számít a halál. Fel lehet tudatosan készülni arra, hogy a szüléink, a társunk és egyszer mi is eltávozunk ebből a világból? Fel, és főleg akkor, ha a halált elhúzódó, súlyos betegség előzi meg. Ez egyfelől nagyon rossz, mert tehetetlenül kell végignéznünk, hogy nem tudunk segíteni, és látjuk tönkremenni azt, akit szeretünk. Másfelől viszont lehetőséget teremt a felkészülésre, az elbúcsúzásra, a megbocsátásra és az önvizsgálatra a betegnek és annak is, aki kíséri ezen a nehéz úton. Tőlem többen is kértek szakirodalmat azok közül, akiknek haldoklott a hozzátartozójuk, és tudom, sokat segített nekik az, hogy az érzelmek mellett egy másik, tudatos síkon is látták, miről is szól tulajdonképpen a földi léttől való búcsúzás. A legfőbb tanácsom ilyen esetekben mindig az, hogy hallgassunk, üljünk a szerettünk mellé, és adjunk neki lehetőséget, hogy újra végigélje az életét. Egy figyelmes hallgatónak nagyon sok mindent feltár a beteg, bezárja a lelkében azokat a kapukat, amelyek esetleg nyitva maradtak, elmondja, mi nyomasztja őt és megkönnyebbül. Ez az utolsó út mindenkinél egyforma, de egyeseknek sikerül végigmenni rajta, másoknak pedig nem. Elisabeth Kübler-Ross a haldoklók viselkedését figyelte meg, és fázisokra osztotta a viselkedésüket. Az első fázis az elutasítás, amikor az ember tudomást sem akar venni a súlyog betegségről, azt hiszi, tévedett az orvos, elcserélték a leletet, és újabb meg újabb vizsgálatokat követel. Ezt követi a düh, az agresszió, amikor minden egészséges embert és az egész világot gyűlöli, utána jön a depresz- szió, a kétségbeesett szomorúság, amikor feladja a reményt és feleslegesnek tart minden kezelést, majd attól függően, hogy érzi magát, olyan időszakok is lehetnek, amikor bizakodni kezd. Ezek a fázisok többször is válthatják egymást egy hosszú betegség során, és jó esetben végül bekövetkezik a megbékélés, amikor az ember elfogadja a sorsát. Azt hihetnénk, hogy azoknak, akik hisznek a feltámadásban, könnyebb elfogadniuk a halált, de ez sem ilyen egyértelmű, mert ők gyakran az isteni ítélettől félnek. Ha eljön az az idő, amikor béke költözik a haldokló szívébe, az a családtagoknak és a betegnek is nagyon jó, mert rendezni tudják közös dolgaikat, és az itt maradóknak aztán nincs olyan érzésük, hogy jóvátehetetlenül elmulasztottak valamit. Egy fiatal, életerős ember, mondjuk egy rákos beteg, valóban megbékélhet azzal, hogy nincs számára menekvés, meg vannak számlálva a napjai? Nagyon sokan képesek erre, gyerekek is, vagy ők talán még inkább, mert ők még közelebb vannak a lényeges dolgokhoz. A megbékéléshez elsősorban az kell, hogy a beteg tudja a saját állapotáról az igazságot. Ez nem azt jelenti, hogy minden rémséggel nyakon kell önteni, hanem azt, hogy a lelkierejének megfelelően, óvatosan adagolni kell neki az információkat. Erről ma már törvény is szól, hiszen mindenkinek meg kell kapnia a lehetőséget, hogy végrendelkezzen, rendezze a vagyoni helyzetét. Ennek ellenére ma is sokan hiszik azt, jobb a betegnek, ha áltatják. Lehet, hogy ilyenkor azt hiszik, aki nincs tudatában az állapota súlyosságának, az bizakodóbb, és ettől jobb az állapota, de én számtalanszor tapasztaltam már, hogy a haldoklókat nem lehet becsapni. A hozzátartozók ezzel a kegyes csalással csak falat emelnek maguk és a beteg közé, magányra ítélve őt, mert nem beszélhet arról, amit úgyis mind tudnak. Egy házaspárral történt hasonló eset: a feleség hónapokon keresztül látogatta a férjét a kórházban, és tapintatból nem mondta meg neki, hogy meg fog halni, hanem mindvégig biztatta. Úgy tűnt, hogy a férj is reménykedik a gyógyulásban, annál inkább meglepődött a feleség, amikor a temetésről akart intézkedni és kiderült, hogy a férje már mindent megrendelt. A nő számára ez szinte feldolgozhatatlan trauma volt, mert akkor tudatosította, mit mulasztottak, amíg hónapokig egymást áltatták. A neheze sokak számára csak akkor jön, amikor már elveszítették, eltemették a szeretett embert, mégsem adják át magukat a gyásznak, hanem úgy tesznek, mintha az életük ott folytatódna, ahol abbamaradt... Pedig nincs így, valami végleg megváltozott körülöttük és bennük is. Ideje van a gyásznak és ideje az újrakezdésnek is, nagyon megbosszulja magát, ha ezt nem vesszük figyelembe. A gyász idején pszichológus, pszichiáter segítsége is szükséges lehet. Nálunk működnek olyan csoportok is, ahol a gyászolók egymást támogatják. Beszélnek az érzelmeikről, az elhunythoz fűződő viszonyukról, és már az is nagyon sokat segít, hogy megfogalmazzák, miért fáj annyira a hiánya. Sokan úgy tartják, nem jó az elhunytat emlegetni, mert ezzel csak feltépjük a sebeket. Ez nem igaz. Beszélni kell róla, az együtt töltött hétköznapokról, közös élményekről, mindenről, ami hozzá fűzött. Csak így válhat egy idő után szelíd emlékké, és így következhet be az az állapot, amikor már sokkal hálásabbak vagyunk a sorsnak, amiért megadta őt nekünk, mint amennyire felrójuk, hogy elvette. Ilyenkor már képesek vagyunk látni azt is, értelme volt az életének, mert gazdagabbak lettünk általa, és az elvesztése miatt érzett fájdalom is megtanított valamire. Ezért kell segíteni a gyászolónak az emlékezésben, meglátogatni, meghallgatni őt. Néha még szóra bírnunk is nekünk kell, mert nem tudja szavakba önteni a bánatát - ez különösen a férfiakra érvényes, őket úgy szocializálták, hogy minden helyzetben erősnek kell lenni és „amiről nem beszélünk, az nincs” alapon elfojtják az érzelmeiket. A nők másként gyászolnak, nyitottabbak, szükségük van az emlékezésre. Ez a különbség főleg olyankor mutatkozik meg nagyon erősen, amikor egy házaspár a gyermekét veszíti el, és a feleség a férj viselkedését érzéketlenségnek fogja fel. Ebből a helyzetből csak úgy lehet kiutat találni, hogy mindkét fél tudatosítja: a másik azért ilyen, mert így van összerakva, de a szeretett lény elvesztése mindkettőjüknek fáj, és csak együtt tudják feldolgozni. Mennyi ideig tart az a gyász, ami még nem nevezhető kórosnak? Egy, maximum két évig, de ez attól is függ, müyen a haláleset, mert a tragikus hirtelenséggel elhunyt emberek elvesztését mindig nehezebben dolgozzák fel a hozzátartozók. A legsúlyosabb a házastárs elvesztése, hiszen jóban-rosszban évtizedeket töltött együtt két ember, és nagyon nehéz az erőszakos halál vagy az öngyükosság feldolgozása is. A hosszú gyász sok esetben csak póz - egyes nőknek kifejezetten arról szól az életük, hogy ők özvegyek. Normális esetekben az idő valóban a legjobb orvosság: ahogy múlik, úgy csendesedik, válik egyre kevésbé marcangolóvá a fájdalom. Itt is különböző fázisokat különböztetünk meg: az első sokkhatás után a temetésig tartó időszak a tennivalókkal telik, és sokan azt hiszik, utána megkönnyebbülnek. De a legrosz- szabb még csak vár rájuk, minden ünnep, évforduló, az elhunytra emlékeztető mozzanat külön megpróbáltatást jelent. Azért is egy év a normál gyászidő, mert ez alatt az idő alatt minden ünnepet át kell élni az elhunyt nélkül, és az ember valahogy természetesen elkezdi berendezni az új életét. Szerencsés esetben az, aki már elvesztett valakit, jobban odafigyel saját magára és másokra is. Ezt kellene átvennünk a keleti filozófiából: annak a tudatában élni, hogy vállunkon hordjuk a halál madarát, mert akkor a számunkra ezen a földön kimért időt is jobban becsülnénk.
