Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-25 / 246. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 25. MINDENNAPI KENYERÜNK Braille-írás HAĽKO JÓZSEF Nem messze Párizstól történt, 1813-ban. Egy bizonyos tímár négyesztendős fia apja áljával játszadozva egyetlen óvatlan mozdulattal úgy megsértette a szemét, hogy az fertőzést kapott, ami aztán a másik szemére is átterjedt. Az ötéves Louis tehát teljesen megvakult. A szörnyű csapás ellenére sem hagyta el magát, a tanulás, a megismerés iránti vágya sokkal erősebb volt annál. Később maga fejlesztett ki egyfajta írásmódot a vakok számára, melyet mára 800 nyelven alkalmaznak. Louis Braille - így hívták a vak feltalálót - az ő híres Braille-írásával a nem látók előtt nyitott meg egy új világot. Ki tudja, hányszor hallotta Louis Braille az e vasárnapi evangélium történetét, melynek főszereplője a szintén vak Bartímeus, hiszen életrajzírói nemcsak azt tüntetik föl, hogy Braille Párizs szinte ösz- szes templomának orgonáján játszott, hanem hogy ez igényes szolgálat mellett még az istentiszteletet is igyekezett valahányszor teljes odaadással átélni. A vak Bartímeusról szóló evangélium is teljes összpontosítást igényel - fontosak a részletek, rengeteg akadályra mutatnak rá, amit a szerencsétlennek le kellett küzdenie, s valószínűleg a mai napig le kell küzdeniük azoknak, akik hasonló fogyatékossággal élnek. Az első sokat sejtető részlet: a vak ,,az útfélen ült és kéregetett”. Emberileg szólva, minden oka megvolt rá: elismerni végérvényesen, Hogy nem képes lépést tartani a többiekkel, az épekkel... Szinte természetes ilyen esetben a kisebbségi érzés hatalmába kerülni, elhinni, hogy az ember visszafordíthat*) (latiul a vesztesek oldalára került, arra ítéltetve, hogy nyomorult életét eltengesse valahogy. Maga Braille is elárulta bizalmasan egyik barátjának, nem sokkal halála előtt, hogy valóban nemegyszer kérte az Istent, szólítaná el erről a világról. A kétezer évvel ezelőtti bibliai Bartímeus Braille számára is példamutató lehetett, hiszen ő is kéri Istent, de más értelemben: „Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10, 47). így az elkeseredett hallgatás reménykedő kiáltássá változott. A letargia, a lemondás pedig afféle aktivizáló élni akarássá. Csakhogyjött a következő próbatétel - a saját belső gátak áttörése (átki- abálása) után -, a még fájdalmasabb külső gát: az emberek, akik „leintették őt, hogy hallgasson”. A szerepek felcserélődnek. Azok, akik „úton vannak” - összehasonlítva Bartímeussal, aki „kívüle van az útnak” - végül szintén „útszélinek” mutatkoznak, a hitetlenség és a szeretedenség zsákutcájába keveredve. Ha tehát figyelünk az apró részletekre, felfedezzük, hogy ők a vakok tulajdonképpen - lelki vakságtól szenvednek! A nem látó ember gőgös lehurrogása nemcsak a szerencsétlennel szembeni elvakult érzéketlenséget jelenti, hanem annak a képességnek (vagy hajlandóságnak) a hiányát is, mely elhiszi Jézus gyógyító hatalmát. Paradox módon tehát azok lelki vakságát, kik magabiztosan lépkednek az úton, egy vak kezdi gyógyítani, az útszélről kiabálva. És Márk evangélista hasznosnak tartja részletesen leírni, hogy minél inkább el akarták őt hallgattatni, „ő azonban annál jobban kiáltozott: Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” (Mk 10,48) Nem hagyja magát visszatartani, nem hagyja, hogy kedvét szegje az érdektelen közöny: saját szemének minden valós sötétségén át, és elutasító környezetének lelki éjszakáján át is Bartímeus egyetlenegy személyre összpontosít - Jézusra. Látása még mindig nincsen, de tulajdonképpen már látja őt a hitével. Látja Krisztust és az ő hatalmát. És amikor Jézus megkérdezte tőle: „Mit akarsz, mit cselekedjek neked? A vak azt felelte neki: Mester! Hogy lássak! Jézus erre azt mondta neki: Menj, a hited meggyógyított téged. Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.” (Mk 10, 51-52) A harmadik részlet tehát: a Mester „menj” kijelentése ellenére Bartímeus nem megy el, hanem „követi őt az úton”. Éeltételezhet- jük, hogy Jézus hatalmának élő tanúsága lett, s hogy felhívás azoknak, akik fizikailag bár láttak, ám lelkileg a bűnök sötétjében ragadtak. Louise Braille közvetlenül azelőtt, hogy e világról távozott, magához vette a szentségeket. Aztán azt mondta barátjának: „Isten az öröklét ragyogó reményét tette a szemembe. Mindezek után úgy tűnik, hogy semmi sem tart már engem ezen a földön.” Csendes haláláról egy sort sem írtak az újságok. Ám emléke azóta is él a hálás nem látó emberek ezreinek körében. Azért, mert Braille nem maradt az út szélén lemondóan, hanem a saját vakságával való tapasztalatát a többiek szolgálatába állította. írást ajándékozott nekik, mely új horizontot nyitott meg előttük. Azzal is, hogy „kitapinthatták” a Bibliát, oldalain pedig a zsoltáros felbecsülhetetlen üzenetét: „az Úr a vakokat látóvá teszi, az Úr felemeli a lesújtot- takat (...) Király az Úr mindörökké” (Zsolt 146, 8-10). A szerző római katolikus pap (Fotó:Vári) Előfordul, hogy távoli falvakból polgári temetésre érkezik felkérés, ő akkor is kezében szorongatja bőrkötésű imakönyvét Dicsértessék ... PIERZCHALA JÓZSEF A közelmúltban volt egy } hosszú időszak, ami- I kor gondot okozott a j köszönés tartalma és formája. Az ide vonatkozó felsőbb utasítás érkezésekor elégedetten sóhajtott a sok tantermes és a falusi kisiskola tanítója, nevelője. Engedélyezett köszönést sulykolhat a nebulókba. A nagyváros zajától távol, erdő övezte falujában Böske néni pedig naponta sértett előírást.- Dicsértessék, dicsértessék a Jézus Krisztus - köszöntötte embertársait, még a fiatalabbakat is, ahogyan gyerekkorában tanították, megkövetelték. A hasonkorú falubeliek tudták, gyermekotthonban nevelkedett, fiatalon férjhez ment. Családi boldogsága nem tartott sokáig, férje autóbaleset áldozata lett. Talán akkor tett fogadalmat, amíg él, sötét ruhát visel, leggyakrabban feketét. Adott szavát tartotta. A „funkciósok” falubeli rokonai, akárcsak a továbbtanulni akaró gyerekek hozzátartozói óvatosan fogadták Böske néni köszönését, hogy minél kevesebbet áruljanak el önmagukról. Károly, a hivatalos szerv képviselője alig észrevehető fejbiccentéssel válaszolt. Helenka, a bejáró óvónő viszonzásul morgott valamit fogai között úgy, hogy száját ki sem nyitotta. Előfordult, hogy névtelen feljelentő levelére személye szóba került a központban, de még csak figyelmeztetésig sem jutott a „programpont”, Böske néni tette a dolgát. Segített, tanácsolt, gyógyított. Az emberek lelkűk mélyén szerették, tisztelték. János gazda nyaraló unokájának, amikor hétvégén cudarul megfájdult a foga, irány Bözsi néni mézeskalácsháza. Élső csengetésre nyílott az ajtó. Bársonyos hangja, kiegyensúlyozott mozdulata és a fájdalomcsillapító tabletta segített. A hentes agresszív kutyájának híre volt a környéken. Gazdája itt- ott nyers húst vetett az állat elé. Böske néni intésére a dühös eb barátságosan csóválni kezdte a farkát. A falu legmagasabb pontján, a Szarkadomb tetején fapados kápolnában érezte jól magát. Az önként vállalt teendők számára felüdülést jelentenek. Messziről látszik a hófehérre meszelt épület, békességet hirdetve tündököl a napfényben. Alkotói vad erőktől (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) Amióta férje meghalt, csak sötét ruhát visel féltve vastag kőfalat emeltek köré. A bejárat előtt fazsindely borítású apró kupola védi a rézharangot, melyet a múlt században ajándékozott a gazdag földbirtokos felesége a falunak. A tenyérnyi kertudvarban hóvirág, lilaakác, mangró- vea. A kis lélekszámú falu kápolnájában felszentelt lelkész csupán nevezetes vallási ünnepeken misézik. A napot imádsággal kezdő emberek nyitva találják a kápolnát, amikor a hajnalcsillag felragyog. Böske néni elindul a dombtetőre, hogy jelezze, itt a reggeli imádság ideje. Remegő kezében szorongatja bőrkötésű imakönyvét. Csuklóján tartott olvasóját ezüstkereszt ékesíti. Az INRI felirat alatt a keresztre feszített Jézus. Inkább a rend kedvéért tartja nyitva az imakönyvet. Kívülről ismeri a templomi imádságot, éneket. Percnyi pontosan megszólal a déli harangszó. Az emberek szussza- násnyi pihenőt tartva a kápolna felé fordulva főhajtással adnak tiszteletet. Gazdag tapasztalata van az esti litánia levezetésében is. A hétvégi istentiszteleten imádkozik, felolvas. A tisztelendő úr feladatát kántorként segíti. Előfordul, hogy távoli falvakból polgári temetésre érkezik felkérés. Vállalja. Az emberek őszintébbek, szókimondóak. Az évek múlásával változott a kápolna környéke. Tovább tart a tetőre vezető út, pedig a domb nem lett magasabb. Szervezete vezé- nyel gyakorta pihenőt. Az esős időben sok kellemetlenséget okozó kapaszkodót most apró kavics borítja, néhol bazaltkő lépcső, vaskorlát teszi biztonságossá a járást. A kisharang a technika segítségével, ha szükséges, megszólal, kikapcsol magától is. Böske néni féltő lelkének megnyugvást jelent, hogy az imádságokon egyre több . ember vesz részt. Előfordul, hogy nincs hely a kápolnában, ilyenkor nyitott ajtónál folyik a mise. Szívesen, mindig újult erővel végzi az elsőáldozók felkészítését, a környékbeli falvakból is jönnek az érdeklődők. Jó tudni, van és lesz követője. Bátrabban köszönnek az emberek, helybeliek, idegenek, idősek, fiatalok.- Dicsértessék...- Mindörökké... - válaszol ő rendre türelmesen. Mindkét lánya ott ült mellette, s könnyeiket nyelve mondták rendületlenül a Haldokló imáját Aki már odaát mesél BENKŐ TÍMEA Nagyszüleimnek megadatott, hogy jó egészségben együtt ünnepeljék meg gyémántlakodalmukat. Nem volt unalmas életük. Túléltek egy világháborút („...négy bomba hullott csak a mi udvarunkba, isteni szerencse, hogy egy sem robbant...”), átvészelték a deportálást („...olyan hidegben vittek, hogy odafagyott a dunna a marhavagon oldalához...”), megszenvedték az erőszakos szövetkezetesítést („...muszáj volt belépnünk, különben nem tudott volna Irénke elhelyezkedni. Kellet a káderlapjára...”). Nagyapám 85 évet élt. Öt éve otthon halt meg a hálószobában, felesége mellett fekve a hitvesi ágyban. Mindkét lánya ott ült mellette, könnyeiket nyelve mondták rendületlenül a Haldokló imáját, amint észrevették, hogy kezd kihagyni a légzése... Nagyszüleim vasárnaponként mindig nálunk ebédeltek. Emlékszem, apa minden egyes ebédnél a háborúról, a nagy orosz hóról és a szüntelen menetelésről mesélt. Meg arról, hogy a fronton csak fagyos húst ettek, s bizony, kutyavilág volt az. Eleinte mi, az unokák, csak egybevihogtunk, hogy megint a régi lemez... Később félbeszakítottuk szegény öreget, s folytattuk az ezerszer hallott történetet helyette. Aztán rezignáltunk, mert jól tudtuk, úgyis minden ebédnél elölMár öt éve nem mesél a frontról. Bár, ki tudja... Lehet, hogy most minden angyal fent az égben őt hallgatja, ahogy nekünk kellett volna... ről kezdődik a műsor. Tálalásnál a ruszkik, a húslevesnél Szibéria, második fogásnál a fogság. Elszorul a szívem, amikor ezekre a régi vasárnapokra gondolok. Már öt éve nem mesél a frontról. Bár, ki tudja... Lehet, hogy most minden angyal fent az égben ott ül körülötte, és türelmesen hallgatja történeteit. Ügy, ahogy tőlünk is érdemelte volna... A nagyapa az angyaloknak mesél - ezt megérti minden gyerek (A szerző felvétele)
