Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-17 / 239. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 17. Nagyszünet A történet nemcsak előre halad az újabb bejegyzések által, hanem folyamatosan reflektál is önmagára Miért írnak naplót a kamaszok? Mi az, ami a kamaszokat különösen fogékonnyá teszi a naplóírásra? (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) Jól tudjuk, - ha nem is mindannyian személyes tapasztalatból, - hogy milyen gyakori jelenség serdülők között a naplóírás. Van, aki persze már kisgyermek korában, vagy később is, talán egészen élete végéig vezet naplót, de ennek jellege és intenzitása mindig eltér a kamaszkorban tapasztaltaktól. FELDOLGOZÁS A hagyományos, papír-ceruza- titkos kis füzet műfaj mellett manapság a számítógépbe írt, esetleg interneten is közzétett műfaj is egyre népszerűbb. Van, aki persze már kisgyermek korában, vagy később is, talán egészen élete végéig vezet naplót, de ennek jellege és intenzitása mindig eltér a kamasz- korban tapasztaltaktól. A KISISKOLÁS rendszerint még arról értekezik, hogy mi volt aznap az ebéd a napköziben, és hogy melyik csapat nyerte az akadályversenyt. A felnőtt naplóírók viszont inkább koruk szellemi, társadalmi eseményeiről kívánnak hiteles képet festeni az utókor számára. Csak a serdülő naplók bejegyzései olyan telítettek érzelmileg, annyira csapongóak és rapszodikusak, hogy az életkorra jellemző fájdalmakról és örömökről, problémákról és vívódásokról igazán hű képet nyerhessünk belőlük. A NAPLÓ ÍRÓJA a serdülés hosszú évei alatt folyamatosan beszéli el élete alakulását, az őt szüntelenül érő változások hatását és közben mindig arra kíváncsi: ki is ő, milyen is ő valójában, aki ezt az izgalmas történetet meséli. A történet nemcsak előrefelé halad az újabb és újabb bejegyzések áltat, hanem folyamatosan reflektál is önmagára, visszatekint, átértelmez. Ezért a serdülőkori naplók a lelki folyamatoknak nemcsak passzív tükrözői, de aktív alakítói is egyben. Mi az, ami a kamaszokat különösen fogékonnyá teszi a naplóírásra? Talán az, hogy ez a tevékenység számos olyan tevékenységekre ad lehetőséget, melyek ennek az életkornak fontos fejlődési feladatai is egyben. A serdülőkor, a testi érésen túl, lelki krízishelyzet is egyben minden fiatal életében. A gyermekkor elhagyása és a családtól való érzelmi távolodás a gyász és a múlandóság érzéseit kavarják fel. Ráadásul a korábbi, gyermeki megküzdési módok sem vethetők már be olyan könnyen, helyettük újabbakat, érettebbeket kellene találni. A gyermek, akinek eddig hitte magát, már nem lehet, a felnőtt, akivé válnia kell, még nagyon távolinak tűnik. Ebben a nehéz helyzetben a napló lehetőséget nyújt az emlékezésre, pótolhatja a korábbi kreatív játékot, lehetőséget ad a fiatalnak személyisége kifejezésére, sőt, egyfajta öngyógyító terápia lehetőségét is megteremtheti. SZABADUL) MEG A FESZÜLTSÉGTŐL! A fiúk, lányok kötetlen, szabad játékuk során gyakorolják a felnőtt világ szerepeit és kipróbálják magukat mindenféle helyzetben. Ugyanakkor az életük során felgyűlt feszültségektől és szorongásoktól is a játékos megjelenítés és ismétlés révén szabadulhatnak meg a leghatékonyabban. A kisdiák kötetlen, szabad játékuk során gyakorolják a felnőtt világ szerepeit és kipróbálják magukat mindenféle helyzetben. Ugyanakkor az életük során felgyűlt feszültségektől és szorongásoktól is a játékos megjelenítés és ismétlés révén szabadulhatnak meg a leghatékonyabban. A naplót vezető serdülő tulajdonképpen ugyanezt teszi: az életkorának megfelelő játékot folytat. A kisgyermekkori szerepjátékot felváltja az, hogy fantáziában különböző történetek hőseként jeleníti meg magát. Elképzelik, hogy nagy művészek, zenészek, felfedezők lesznek, és világmegváltó filozófiai nézetek megfogalmazásával játszanak, szerelmi kapcsolataikban papást-mamást alakítanak. A külső szemlélő számára talán megmosolyogtató a naivitásnak és a nagyravágyásnak ez a kamaszokra jellemző sajátos keveréke, de ha egy fiatal a fantáziajátékra való képességét elveszti, akkor csak egy sokkal törékenyebb, éretlenebb, kevésbé tudatos felnőttkori identitás kialakítására lehet csak képes. NE HARCOLJ A KÖRNYEZETEDDEL! A kamaszkor nemcsak az én keresésének, de a környezettél való összeütközésnek, a nagy lázadásoknak is a korszaka egyben. Az ilyen harcok pedig mindig rengeteg dühöt, haragot, lés sértettséget gerjesztenek. A naplóírás a fiatalnak arra is lehetőséget ad, hogy felfokozott érzelmei hatalmas veszekedések, kiabálás és csapkodás helyett inkább papíron fejeződjenek ki. Amikor az indulatainkat szavakkal helyettesítjük, egyben meg is szabadulunk tőlük, ami egy sokkal érettebb, társadalmilag elfogadhatóbb megküzdési mód, mint az inkább kisgyermekekre jellemző cselekvésbe fordítás. A naplóírásnak emellett emlékezés is. Az a rejtett célja is megvan, hogy személyes viszonyítási pontként szolgáljon szerzőjének. A naplóhoz mindig vissza lehet térni, hogy emlékeztessen: ilyen voltam régen. A serdülőkor gyors változásainak korában a napló első oldalainak személyisége jelenti azt az állandó, biztonságos érzést, hogy létezik folytonosság. Egy 14 éves fiú pl. így kezdte naplóját a század elején: .Átlépve a gyermekkor éveit, életemben sűrűbben fordulnak elő események, melyeket nem akarok feledésben hagyni, azért kis könyvembe feljegyezni szándékozom.” A kamaszkori naplóknak ugyanakkor számos hasonló tulajdonságára van, mint a hagyományos, beszélgetős pszichoterápiáknak. Ez arra enged következtetni, hogy a kamaszok naplóvezetése egyben kísérlet is a serdülőkori krízis kezelésére, az öngyógyításra. Pl. mindkettő, a naplóírás és a pszichoterápia is, rendszeres önvizsgálaton alapul és arra irányul, hogy segítsen a páciensnek ill. a naplóírónak megérteni azt, ami annak saját magában újszerű, furcsa, idegen. A terapeuta vagy a napló arra ösztönzi az egyént, hogy hangosan vagy írásban gondolkodjon, tehát, hogy önreflexióra törekedjen. MEGÉRTÉS ÉS VÁLTOZTATÁS Igyekezzen saját életét egy kicsit kívülről, a megértés, a változtatás és a fejlődés szándékával szemlélni. A társadalmi tabuk ideiglenes felfüggesztésének lehetősége, a „mindent ki lehet mondani” szabadsága olyan intim, kreatív légkört teremt, melyben még a legfájdalmasabb, legérthetetlenebb korai élmények feldolgozására, személyes élettörténetbe való illesztésére is kísérletet lehet tenni. Maga az emberi élet is voltaképpen a személyiség szövegeinek, összefüggő belső monológjának megteremtése. A megértésen keresztül, akár terápiában, akár egy napló segítségével történik, új sorsot teremthetünk magunknak. A serdülőkori lelki fejlődés szakaszában pedig erre a lehetőségre különlegesen nagy szükség lehet, (s, he) A bioetikai fórum résztvevői a napot minden reggel közös fohászkodással kezdték Keresztény fiatalok szakmai találkozója DRAB MELINDA A Keresztény Ifjúsági Közösség, a Háló és a pozsonyi Szent Kinga társaság által szervezett bioetikai fórumon olyan kényes témák kaptak főszerepet, mint a homoszexualitás, magzatvédelem és eutanázia. Közel hatvan ember vett részt azon a programon, amelyet magyar, keresztény közösségek közösen szerveztek, nemcsak keresztényeknek. A bioetikai fórum megálmodója Hal’ko József atya volt, aki szívügyének tekintette, és koordinálta az előadások menetét. A háromnapos programot a szervezőknek nagyszerűen sikerült összeállítaniuk. A hétvége témái a homoszexualitás, magzatvédelem és eutanázia voltak. A mindannyiunk számára népszerű, ám kényes kérdések a kereszténység szempontjából mutatták be, beszélték meg. Boda László, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológiai karának erkölcsteológiai tanszékvezető tanára a homoszexualitásról adott elő a fórumot nyitó első előadáson. A morálteológus beszélt a nemi szerep jelentőségéről, az Ádám-Éva szimbólumról, és történelmi áttekintést nyújtott a homoszexualitás megjelenéséről. A homoszexualitás elterjedéséhez hozzájárult Athén filozófiai és Spárta katonai iskoláiban kialakult „férfi ideál”, a férfiaknak a másik férfi lett az ideálja. „A nemiség a teremtés csodálatos ajándéka, és a legszebb dolgokkal lehet a legrútabbul viszszaélni” - mondta Boda László, aki nemcsak homoszexualitással foglalkozik, de „Utad az esküvő felé” c. könyve tanácsokat nyújt a fiataloknak A fórum záró előadását az eutanáziáról Harsányi Ottó erkölcsteológus, a római Szent Alfonz Egyetem tanára tartotta (A szerző felvételei) a katolikus egyház szelleme szerinti szexualitásban. A szombat délutáni előadást filmvetítés előzte meg, a „Néma sikoly” című dokumentumfilm megdöbbentő ultrahangos képeket mutatott a magzati élet megszakításáról. Kóta Péter bölcsész, a Magyar Magzatvédő Társaság főtitkára számos példával a magzatvédelem fontosságát, és hangsúlyozta, hogy a nehéz, kétség- beesett helyzetben nem az abortusz a megoldás. A fórum záró előadását az eutanáziáról Harsányi Ottó erkölcsteológus, a római Szent Alfonz Egyetem tanára tartotta. Elmondta, hogy lehet-e az eutanáziát kegyes halálként említeni, hogy az élethez való jog miért fontosabb a beteg önrendelkezési jogánál, és hogy mitől foszt meg az eutanázia. A szervezők gondoskodtak a résztvevők lelki szükségleteiről is. Minden reggel közös reggeli dicsérettel kezdődött, nem maradtak el a mindennapi szentmisék sem, és lehetőség volt az előadókkal való személyes beszélgetésre is. Az előadások elektronikus formában a www.bioetikus.szm.sk honlapon érhetőek el. SZAMÁRFÜL Virginia Woolf: Felvonások között KÖNYVAJÁNLÓ Amikor belátjuk, hogy Ábel Anitától és Stohl Bucitól halálosan legyöngült szervezetünknek valami bikaerősre van szüksége, önkéntelenül is a könyvespolc felé nyúlunk. Jó, ha ekkor ott találjuk Virginia Woolf magyarul most először megjelent regényét, különben komoly egészségkárosodás léphet fel. Hogy az iskola-baktériumról most ne is beszéljünk. Woolf, akit a könyv fülcímén a kissé megalázó „tehetséges” jelzővel intéztek el, valószínűleg minden idők egyik legjobb írója, és a legjobb női író - annak ellenére, hogy mostanában erősen szorongatja Fielding és Dániel Steel is. Most remélhetőleg mindenki észrevette az iróniát - hiszen az utóbb említett két írónővel szemben, akik minden jó szándék mellett is legfeljebb csak igényes lektűröket produkálnak, Woolf valódi regényeket írt, melynek szereplői csontból, húsból és szellemből állnak. Nem pedig egy színes topból és némi parfümből. A Felvonások között című regény, mely öngyilkossága előtti utolsó műve, egy vidéki „parádéról” szól - miközben a háttérben már kezdődik a második világháború. A parádéra az angol arisztokrácia elitje hivatalos, vagy talán inkább a másodvonal, bár magukat előszeretettel tartják a legmagasabb körökbe tartozóknak. A parádén a szolgálók az angol történelmet jelenítik meg allegorikus formában, és a nézők alig várják, mikor érnek már az ő korukhoz, mikor láthatják már viszont magukat a színpadon. A beteljesülés elmarad, ugyanis a rendezőnő koncepcióját félreértik. Hogy hogyan, azt ki-ki olvassa el. A főszereplő természetesen ebben a regényben is, akárcsak a Ms. Dallowayben, egy szerelem és neurózis határán egyensúlyozó nő, akinek ideálja az „úr-gazdálkodó”, aki egyszer a teniszpályán odanyújtotta neki az ütőt, és egyszer egy csésze teával kínálta. Ugyanakkor beszélni még sohasem beszéltek, és a férfi valószínűleg észre sem vette a nőt. A parádét olykor szünetek szakítják meg - és a regényben csak lassan bontakozik ki, hogy voltaképpen lehet, nem is a cselédek tartanak parádét uraiknak, hanem maga az a színjáték, ahogyan kis késő-viktoriánus csevegéseikbe bonyolódnak, maga ez az egész életnek álcázott élőhalottság a parádé. Mintha a színpadról hirtelen kiderülne, hogy az tulajdonképpen nézőtér, a nézőkről meg, hogy talán amatőr, mindenesetre tehetségtelen színészek. De Woolf továbbmegy. Nem hagyja közhelyekbe süllyedni regényét, melyet egyébként is sikerre vinne egyedülálló prózatechnikája. A végén már az sem biztos, hogy vajon az olvasó, aki hirtelen mindent színpadnak lát, vajon nemcsak a nagy előadás statisztája-e? Ekkor kénytelen belátni, hogy Woolf a legnagyobb írók közül való, és hogy a regény olyannyira kiábrándult, hogy az már valamiféle groteszk humorba fordul át. És kezdődhet a kacagás. Nem arról szól a regény, hogy az élet olyan, mint egy színjáték, hanem hogy olyan zavaros, mint egy rossz színdarab, melyben mindenki elfelejtette, mi is az ő szövege, amikor pedig megtalálja, rájön, hogy a többiek valami másik darabot játszanak éppen. Manapság Woolfot Az órák című Cunningham-könyv kapcsán emlegették legtöbbet - bár meg kell jegyeznünk, hogy hiába minden szellemes modernizálás és párhuzam, Cunningham könyvénél legalább hatszor jobb az eredeti Ms. Dalloway, mely talán Woolf legismertebb regénye. Egyedülálló írástechnikájára jellemző, hogy nehezen megkülönböztethető benne, mi az, amit a szereplő csak gondol, és mi az, amit valóban kimond, sőt, ami valóban meg is történik. Minden írása az álomszerűség határán mozog - kivéve esszéit, azokban ugyanis halálpontosan fogalmaz. Élete végéig, évtizedeken át volt ugyanis a The New York Times kritikusa. A regény Tandori Dezső kiváló és ihletett fordításában tehát már magyarul is hozzáférhető. (he) (Virginia Woolf: Felvonások között, Európa, 2003.) AKI NEM HISZI Mi alkotja a tintát? KÍSÉRLET Ha kísérletező szellemű kisdiák vagy, és sokat gondolkodsz a körülötted lévő dolgokról, hogy mi miért van, és hogyan működik, akkor ma egy új dolognak járhatsz utána, mégpedig annak, hogy miből is áll a tinta. Pontosabban milyen színekből! Egy egészen egyszerű kísérlet lesz a segítségedre, s ha érdekel a színek világa, akkor ez pont neked való! Talán tanultatok már az iskolában a színekről és azok alkotóelemeiről, s akkor az sem ismeretlen számotokra, hogy egy-egy szín valójában több másik szín keveréke. A mai kísérlet főszereplője igazából nem is a tinta, bár első hangzásra úgy tűnik. A tinta itt csak segítségünkre van abban, hogy az egyes színek alkotóelemeit legegyszerűbben megtaláljuk. Valamilyen úton-módon rá fogunk jönni, hogy akár a fekete, a zöld, a kék vagy a piros szín milyen színeket rejt magában. A kísérlet egyszerű, gyors és semmiféle veszélyt nerefrejt magában, így bátran elvégezhetitek mindenféle következmény nélkül. Legfeljebb arra vigyázzatok, hogy szüléitek valamelyik kedvenc ülőgarnitúrájára vagy szőnyegére rá ne borítsátok a színes tintát, mert akkor biztosan nem lesz több otthoni kísérlet! A kísérlet eszközei a következők: fehér itatóspapír, színes tinta (kék, zöld, piros, de elsősorban fekete), egy tányér, víz, rajzszög. A fehér itatóspapírt vágd fel körülbelül egy centiméter szélességű csíkokra. Az alsó szélüktől úgy 2-2 centiméter távolságban mindegyikre csepegtess egy csepp tintát, az egyikre zöldet, a másikra kéket, a harmadikra pirosat és amelyik a legfontosabb, a negyedik, erre feketét! Ha ezt megtetted, várnod kell egy kicsit, amíg teljesen meg nem száradnak a tintafoltok. Ha ellenőrizted és már teljesen szárazak, akkor a papírcsíkokat egyenként egymás mellé rajzszöggel tűzd a falra olyan magasságban, hogy ha alá teszel egy tányért, melybe előtte vizet engedtél, a papírcsíkok alja éppen belelógjon a vízbe, de a víz ne érje el a tintapöttyöket. Pár óra elteltével az itatóspapírokon elkezd a víz felszívódni, s előbb-utóbb eléri a tintapöttyöket. Eltérő magasságokig fogja felfelé vinni magával a tintát a papírcsíkon, s azt veszed észre, hogy a pötty fölött, mint a szivárvány, külön kiválnak az adott szín alkotóelemei. Legszínesebb a fekete lesz. Ugyanezzel a módszerrel például a filctollak festékanyagát is fel tudod bontani alkotóelemeire. Mi már nem is szaporítjuk tovább a szót, hanem hagyjuk, hogy végre kideríts egy új és érdekes dolgot arról, ami szebbé teszi az életünket, a színek világáról! (n)
