Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-11 / 234. szám, szombat

Családi kör ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 11. MINDENNAPI KENYERÜNK Ember a széfben HAĽKO JÓZSEF 1879-ben történt, amikor a hí­res milánói múzeum alapítója, a műgyűjtő Poldi-Pezzoli egy nap úgy határozott, hogy számba veszi gazdagságát. Vi­déki rezidenciájából érkezett városi házába, hogy bevegye magát egy páncélozott helyi­ségbe, amolyan hatalmas széfbe. A rengeteg arany, ék­szer bejegyzése annyira magá­val ragadta, hogy nem vette észre, amikor az ajtó lassan csukódni kezdett. Mikor becsa­pódott, s kattant a biztonsági retesz, már késő volt. Ellent­mondásos helyzet, amikor az ajtó, mely arra rendeltetett, hogy hatalmas értékeket véd­jen, halált hozó csapdává válik. A gazdag ember holttestét négy nap után találta meg a biztonsági őr. A saját gazdagságának fogsá­gába esett vagyonos embert juttatja eszünkbe az e vasárna­pi evangélium tehetős ifjúja is. És minden olyan ígére­tesnek indult! Hisz Jé­zust mint ,jó tanítót” szólította meg (Mk 10, 17). Azt várta tán, hogy Jézus tanítóként ,jó” lesz hozzá, vagyis elnéző és engedékeny? Kezdetben valóban úgy nézhetett ki a dolog, amikor a Mester megdicsérte és „szeretettel nézett reá” (Mk 10,21). Ám Jézus a szó egé­szen más értelmében volt ,jó” tanító: tudta, hogy reménytel­jes tanítványa többre képes, hogy lelki fejlődése során ma­gasabbra, mélyebbre, tovább juthat. És mivel már sokat tel­jesített, magasabbra kellett előtte emelni a lécet, ösztönöz­ve ezzel a lelki fejlődésre. A Mester ezt a következő szavak­kal tette meg: „ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van (...), azután jöjj, kö­vess engem!” (Mk 10, 21) így a ,jó” tanító „igényes” pedagó­gusnak mutatkozott, amikor az ifjú előtt új lehetőséget nyitott, mintegy addig láthatatlan aj­tót, melyen át egy új küldetés­hez vezet az út. Annak ellené­re, hogy Isten fiának tanítvá­nya lehetett volna, miért távo­zik mégis szomorúan a tehetős ifjú? Ő is benn rekedt a gaz­dagságában, mint Pezzoli a páncélszekrényében? A becsapódott ajtók átjárhatat­lanságának megfelelője a híres bibliai kép, a tű foka (Mk 10, 25). Könnyebb átmennie rajta a tevének, mint a gazdagnak bejutnia a mennyek országába. Mert az embert a vagyona sok­szorosan rabszolgává teszi. Előbb gondolatban. A vagyo- nosság tudata kiszélesíti az emberben a lehetőségek képze­letbeli határát, paradox módon mégis elveszi a kedvét attól, hogy ezt a vagyont ténylegesen befektesse, mert a birtoklás ké­jes érzése a kiadással arányo­san csökkenne. Hisz azzal együtt jár a kétely - e gazdag­ság elveszítésének félelme. A vagyon biztosítására állandóan áldozni kell, sok-sok energiát s újabb és újabb pénzeket fektet­ni bele, vagyis „meg kell for­gatni” nemegyszer bűnös kompromisszumok árán is. A vagyon mint a kábítószer: a gazdag ember hovatovább nem tud lemondani róla, függővé válik. Elképzelhető egyáltalán, hogy a mammon által leigázott ember mégiscsak átlépje saját árnyékát, s hogy kiszáll a pör­gő körhintából? A történelem azt bizonyítja, hogy a birtokláshoz fűződő vi­szony megváltozhat, ám legin­kább valamiféle megrendítő ta­pasztalat hatására. Legjobb példa erre Alfred Nobel esete. Amikor ugyanis meghalt a bátyja, az újságok tévedésből őróla írtak. A nekrológok úgy festették le a „megboldogult­nak” hittet, mint telhetetlen pénzembert, aki a dinamit gyártásán gazdagodott meg, valójában tehát az egyre töme­gesebb pusztítás, gyilkolás tá­mogatásán. Nobelt annyira megrázta ez az élmény, hogy elha­tározta, pénzét olyan személyek megjutal- mazására fordítja, akik a világbéke érdekében tettek valamit. A No- bel-díj tehát annak a ritka lehetőségnek kö­szönhetően született, hogy ala­pítója még életében elolvashat­ta saját nekrológjait... A pénz erejét s gyöngéjét ugyanakkor Ibsen fejti ki na­gyon találóan, mikor azt mondja: a pénz biztosítja az ételt, de az ízeket nem. Megfi­zethető vele az orvos, de az egészség nem. Megsokszoroz­za az ismeretségeket, de a ba­rátokat nem. Kiegyenlíti a szol­gálatot, de nem fizeti meg az odaadást. Pénzzel megszerez­hetők az öröm pillanatai, ám a belső nyugalom és boldogság soha. A birtoklás megszállottjaira a Bibliának igen határozott diag­nózisa van, azt mondja: „eszte­len”. Lukács evangéliumában olvashatjuk: „Azután azt mon­dom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre éltévé; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet! Isten azonban így szólt hozzá: Esztelen! Még az éjjel számod kérik tőled lel­kedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? így jár az, aki kin­cset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.” (Lk 12, 19-21) S hogy mi lett azzal az elkese­redett ifjúval, akinek nem volt ereje a ,jó tanítóra” hallgatni? Nem tudni. Csak remélni lehet, végül talált annyi erőt magá­ban, amivel sikerült kilépnie, s hogy sikerül minden kétkedő­nek, ki nem tud dönteni az aranyborjú s az igaz Isten közt. Mégpedig Jézusba vetett biza­lommal, aki számára semmifé­le ajtó nem volt reménytelenül zárva soha. A szerző római katolikus pap GYEREKEKNEK Álmodjunk karácsonyt FELHÍVÁS A karácsonyvárás időszakában ismét gyermekrajzversenyt szer­vez a Nestlé Slovensko. Marian Cehlárik, a társaság képviselője kifejtette, azt szeretnék, ha az iskolások ellenszolgáltatás nélkül csak azért készítenék és küldenék el 2003. november 5-ig cí­mükre (Nestlé Slovensko s r. o. P. O. Box 109, 971 27 Prievidzajrajzaikat, mert örömet akarnak szerezni kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Az idén adott az alkotások témája: Megál­modott Karácsonyom a csoki örömcsillaggal. Úgy, mint tavaly, a beérkező rajzok közül a legjobb ötből 100 ezer képeslapot ké­szíttetnek, s az azok eladásából származó anyagiak a gyermek- otthonokat támogató Mosoly mint ajándék polgári társulást segí­tik. Mindenki, aki ilyen képeslapon kíván kellemes ünnepeket ba­rátainak, szeretteinek, hozzájárul a kezdeményezés sikeréhez. A pozsonyi Bibianában december 5-től a beérkezett gyermekraj­zokból kiállítást rendeznek, de megtekinthetők lesznek a www.nestle.sk . honlapon is. (erf) Nem örökbe fogadták, hanem befogadták a négy fiútestvért - nevelőszülők lettek, amihez elhivatás kell Aki a keveset is megosztja A Casparec házaspár, középen a vendéglátó, Nátek Katalin lelkész KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Nyolc éve ellátogatott Jókára Martin Schmidt német missziós lelkész, hogy gyermekotthont alapítson. Kezdetben a német testvérek segí­tettek, pénzzel. Kilencvennyolcban megalakult Jókán a Jó pásztor nonprofit szervezet, amely meg­kezdte a majdani otthon renoválá­sát. Az épületet a református egyház vette meg az önkormányzattól. Az intézet a hívők segítségéveljött létre s a gyermekotthon bérli. A felújított kúria 20-22 személy be­fogadására alkalmas. Ez év január­jától 18 gyermekről gondoskodnak, de jelen időszakban csak 14-en lak­ják a házat. Szlovákiában ez az első olyan gyer­mekotthon, amelyet nem állam és nem gyülekezet működtet, hanem nonprofit szervezet.-Van egy professzionális családunk. Négy gyermek - fiútestvérek - igazi családba került, apához, anyához. Most várunk további gyerekeket, hogy a létszám, amit a ház elbír, le­gyen betöltve - tájékoztat a gyer­mekotthon lelkésze, Gasparec Tiha­mér. - Nem mindenkit lehet család­ban elhelyezni, de van, aki jogilag adoptálható. Ebben a családban akartak gyerekeket, de nem lehe­tett, ezért ők befogadtak gyerekeket. Nem örökbe fogadták, hanem befo­gadták a négy fiútestvért. Nevelő­szülők lettek. Ehhez elhivatás kell. Ha van saját gyerek, nem lehet kü­lönbséget tenni a befogadott meg a saját között. Ha nem tudom úgy sze­retni, mint a sajátomat, hagyjam az egészet. Ki dönti el, hogy valaki alkalmas-e nevelőszülőnek vagy sem? Itt nem adopcióról van szó. Az emlí­tett elhelyezés az intézetünkön belül történt meg, bíróság nélkül. Ott vol­tak a szülők, akik szerettek volna gyermeket, és ott voltak a gyerme­kek, akik szerettek volna családba kerülni. A kapcsolat is megvolt kö­zöttük. Mindössze annyi szükséges, hogy a szülőknek be kell kerülniük egy állami nyilvántartásba - a járási hivatalon keresztül -, de mi döntjük el, hogy kinek adjuk a gyermekeket. Úgy láttuk, hogy ez a házaspár al­kalmas rá. Tanfolyamon vettek részt, és elkezdődött a gyerekekkel való kommunikáció, akiket maguk­hoz vennének. A nagyobb gyerekek már nem is mennének családhoz, köztünk érzik jól magukat. Ők már megéltek egy múltat a családjukkal, s akkor követ­kezett be a törés az életükben. Há­rom és fél éve nálunk vannak, és ez is történelem a számukra. Egy újabb család újabb váltást jelentene - teszi hozzá Gasparec Yvett jogász, a gyer­mekotthon igazgatója. Feltétel, hogy azok a gyerekek, akik a jókai otthonba kerülnek, református vallásúak legyenek? Nem, az diszkrimináció volna - tilta­kozik a lelkész. - A református egy­házban működünk, de önálló jogi szervezetként, az állam területén, kuratórium irányításával. Tehát nem az egyházmegyéhez, a zsinathoz tar­tozunk. Mi reformátusok vagyunk, református szellemiségben élünk. Én teológiára jártam, az Isten igéjé­vel lelki gondozóként tudom azt el­végezni, amit egy gyakorló pszicho­lógus több alkalommal történt be­szélgetés során sem tud elérni. Milyen korúak és nemzetiségűek az otthon lakói? Van óvodásunk, alapiskolásunk, kö­zépiskolásunk, magyarok és szlová­kok. A felekezet nincs számon tart­va, mert amikor valaki hozzánk ke­rül, nincs keresztlevele. Esetleg van valamiféle emléke a múltból, de nem mindenki tudja bizonyítani, hogy esetleg volt első áldozó. Isten kegyelmére rászoruló gyermekek­ként kezeljük őket. Evangelizálva vannak, megmutatjuk az Isten felé vezető utat. Amit mi emberileg tu­dunk, azt megadjuk a számukra, és ők döntenek arról, hogy elfogadják- e Isten kegyelmét, s a következő döntés, hogy reformátusok akarnak- e lenni. Ketten önként döntöttek ar­ról, hogy konfirmálnak, tehát refor­mátus egyháztagokká lesznek. Most egy harmadik fog konfirmálni, de ez nem kötelező. Mi példát adunk, de nem kényszerítünk. Az iskolai hitok­tatás is úgy történik, hogy aki gon­dolja, járhat hittanra. Lehet katoli­kus hittanra is jelentkezni, mivel Jókán a szlovák iskolában katolikus hittant oktatnak, de valamennyien ugyanazt az igét valljuk. Mi lesz a sorsuk azoknak, akik ki­kerülnek az otthonból? Az idén egy kislányunk féijhez ment. Most lesz egy szomorú bú­csúnk. Egy másik kislány úgy dön­tött, hogy visszamegy a családjához. Miért szomorú, ha valaki vissza­megy a családjához? Mert már sok mindent átéltünk együtt. Neki se könnyű, mert a test­vére nálunk marad. Ha a családból elmegy valaki, ott maradnak az em­lékei... Szeretjük továbbra is, leve­lezni fogunk, de hiányzik. Minthogy komolyan gondoljuk a család típusú gyermekotthont, ahol nem intézmé­nyes jelleg van, hanem dominál a családias légkör, akkor ő természe­tesen hiányozni fog. Hány felnőtt gondoskodik a gye­rekekről? Nyolcán vagyunk, négy nevelő, két szakács és két éjszakai szolgálatos. A nagyobb takarítást az egyik éjszakai szolgálatos végzi, de szombaton mindig a gyermekek takarítanak. Az étkészletüket, cipőjüket maguk tart­ják rendben, a ház körüli munkában is segédkeznek. Megtanítjuk őket arra, hogy rendet rakjanak maguk körül. Mi a különbség az állami gyer­mekotthon és az Önök otthona között? Van egy többlet. Ha csak ez volna, már elegendő lenne ahhoz, hogy több ilyen is legyen. Ez pedig az iste­ni többlet. Nálunk mindenki tudatá­ban van annak, hogy nem csak ők az árvák; Isten nélkül mi is azok len­nénk. Ténylegesen nem mindenki árva... A gyerekek számára az lényegtelen. Amikor ót bedugják a diagnosztikai központba Pozsonyba, három hó­napra rácsukódik az ajtó, pszicholó­gusok, szociális munkások diag­nosztizálják, vizsgálják, értékelik, rádöbben arra, hogy mennyire egye­dül van. Mi nem úgy közelítünk hoz­zájuk, hogy sajnálunk titeket, ha­nem segíteni akarunk, azt szeret­nénk, hogy emberek legyetek, ne csak az időt töltsétek el, kivárva, hogy mikor lesztek tizennyolc éve­sek és aztán tiétek a világ. Azt sze­retnénk, hogy amikor kikerültök a nagybetűs életbe, ami nagyon ke­mény és egyre nehezebb lesz, meg­álljátok a helyeteket, ne kövessetek el olyan hibát, mint a szüléitek. Hogyan kerülnek Önökhöz a gye­rekek? Elmennek a diagnosztikai intézetbe és kiválasztják, hogy ezt meg ezt a gyereket kérjük? Van egy bizonyos hivatalos út. Van úgy, hogy nem is látjuk a gyermeket, csak értesítenek, mert vannak olya­nok, akikre jobban oda kell figyelni valami betegség miatt - s ez nagy közösségben nehéz -, vagy speciális bánásmódot igényelnek. Ttidják, hogy mi többet is képesek vagyunk tenni azért a gyermekért. Állami támogatást kapnak? Kezdetben a hívőkre támaszkod­tunk, a ház renoválása is a hívők tá­mogatásával sikerült. Az állam nem adna rá pénzt, építkezésre sem, de a működtetésre igen, ugyanúgy, mint a többi nem állami intézménynek. Egy szeptemberi vasárnapon az otthon felkerekedett és elutazott Kamocsára. Gyakran tesznek ilyen kiruccanásokat? Már az első évben körlevelekben szólítottuk meg a református egyház lelkészi hivatalait, elmondva, kik va­gyunk, milyen szolgálatot végzünk, de akkor még nem ismertek ben­nünket. Csak egy cím voltunk. Eset­leg tudták, hogy Jókán van egy Bet­lehem missziós ház, most meg egy gyerekotthon, de sokan összekever­ték. Amikor 2000 májusában meg­tartottuk az ünnepélyes házavatót, amelyen sokan vettek részt belföld­ről és külföldről is, akkor látták, hogy ez két külön intézmény. Ott mondtuk el, hogy szívesen foga­dunk mindenkit, de minket is meg­hívhatnak, kimegyünk gyülekeze­tekbe. Szolgálatot végzünk, min­denki azt, amit tud. Én tudok igét hirdetni, a gyerekek szavalattal, énekkel szerepelnek. Már 2000-ben sok helyre eljutottunk a pozsonyi egyházmegyében. A következő év­ben máshová is hívtak, és voltak gyülekezetek, ahová másodszor is elmentünk. Aki minket meghív, szá­moljon azzal, hogy sokan vagyunk. Kamocsára majdnem húszán jöt­tünk, két autóval és mikrobusszal, de még hagytunk otthon gyereke­ket, az egyiknek éppen mérkőzése volt, futballista. Tavaly adventben Bátorkeszire hívtak. Á komáromi egyházmegye területén az volt az el­ső gyülekezet, amelyet meglátogat­tunk, most meg Kamocsa. A lelkész­nőt, Nátek Katalint csak névről is­mertem. Nem két barát csinált közös programot, hanem meghívta a jókaiakat, és mi jöttünk, idegenbe. Nagy volt a faluban a készülődés. A keresztyén nőszövetség felve­tette, hogy ha van valahol egyházi jellegű gyermekotthon, hívják meg a gyermekeket. Nem minden családnak jutott vendég, és sok­sok adomány gyűlt össze. A lelkésznő mondta, hogy sok min­den összegyűlt, de én nem ennyit gondoltam soknak. Ez a sok min­den, ami itt van, azt jelenti, hogy ko­molyan gondolták. Nem akarok elérzékenyülni, mert nem vagyok sí­rás ember. Harminc zsák ruha gyűlt össze, élelmiszer, több láda alma, paprika, káposzta, liszt, mák, cukor, tea, kakaó, sütemény... Sok mindenre szükségük van? Ha több van, akkor továbbadjuk, an­nak, aki még jobban rászorul, mivel­hogy nonprofit szervezetként van másik tevékenységünk is: a humani­tárius szolgálat. Nyitottunk a ci­gányság felé Gömörben, Jókán, Nagymagyaron. Azokat a ruhákat, melyeket a német testvérek küldtek, kiválogattuk, elraktuk a gyerekott­hon raktárában, a felnőtt ruhákat, cipőket továbbadtuk, ugyanígy az orvosi műszereket, gyógyászati se­gédeszközöket, járókákat, tolókocsi­kat, felnőtteknek pelenkákat. Eze­ket mi nem tudjuk használni, de mi­vel kaptuk, oda adjuk, ahol szükség van rájuk, a pozsonypüspöki kór­háznak például. A gömöri cigány­ságnak fogászati rendelője lett, szin­tén rajtunk keresztül. Amit kaptunk, s amit nem tudunk teljes egészében felhasználni, továbbadjuk két inté­zetnek, ahol nagyobb szükség van rá, de addig raktározzuk, amíg el nem juttatjuk hozzájuk. Az is hitből fakadó, hogy ha Isten ad, és több van, akkor azt tovább kell adni. És ha kevés van, azt is meg kell osztani azzal, aki még jobban rászorul. Is­tennek hála, most bővelkedünk - ha az állami gyermekotthonokat néz­zük -, és nemcsak anyagi tekintet­ben, hanem a gyermekek érzelem­gazdagsága tekintetében is. De le­het, hogy nekünk sem lesz anyagüag mindig ilyen jó. Ha valaki jelentkezik Önöknél, hogy szeretne gyereket vállalni, hogyan fogadják? Mit tanácsol­nak neki? Elbeszélgetünk vele, ő elmondja, mit szeretne, címeket adunk, ahon­nan kisgyereket lehet adoptálni, mert nálunk nincs csecsemő. Segítettek már szülőket örökbefo­gadáshoz? Hogyne. Az egyik a mi négyéves Slavomíránk, egy német házaspár fogadta örökbe, külföldre kerül. Fel­keresett bennünket egy itteni házas­pár, megadtuk a nagyszombati cse­csemőgondozó címét, és ma már két gyermekük van. Az otthon lakóinak többsége nem árva. A szülők tartják velük a kap­csolatot? Van, akinek van kapcsolata, van, akinek nincs. Inkább az a baj, hogy a szülők magukhoz szippantanák a gyereküket, és olyan ábrándokkal kecsegtetik őket, amelyeket nem tudnak nyújtani. Van, hogy a gyerek beugrik, de aztán felébred. Ha a szü­lőnek megvan az engedélye, jöhet látogatni, de ez nem jellemző. A gyerek is mehet látogatni a szülőt, ha az eljön érte, biztosítja a megfele­lő környezetet. A szünidőben több­nyire a nagyszülőkhöz mennek, aki pedig nálunk marad, annak biztosít­juk a családias légkört. Önök férj-feleség. Saját gyerekeik vannak? Még nincsenek. Pihenő a parókia előtt (A szerző felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom