Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-09 / 232. szám, csütörtök

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 9. KOMMENTAR Városok versengése SIDÓ H. ZOLTÁN A közép-európai országok nemes, azaz pénzért, befektetésekért, befo­lyásért, presztízsért folytatott versengése mellett létezik a városok pár­harca is. Hogy a térségünkben folyó lökdösődés pillanatnyi állása ho­gyan áll, arról egy brit felmérés alkotott pillanatképet, melyet a The Economist ismertetett. Eszerint a vezető nyugati menedzserek azt vall­ják, napjainkban legszívesebben Prágából irányítanák a cégüket, majd Budapest és végül Varsó következik. A cseh főváros tehát megelőzte az egy évtizede még jobban álló magyart; ennek oka elsősorban a párat­lan szépségű történelmi belvárosban, az egyre magasabb színvonalú szolgáltatásban és oktatásban, emellett meglepő módon a nívós étter­mekben keresendő. Pozsony még csak fel sem bukkant a felmérésben, a visegrádi országok fővárosai mellett labdába sem rúg. Pedig Buda­pest és a többiek nem képviselnek különösen magas szintet; nem tar­toznak sem a London, Párizs, Brüsszel, Frankfurt és Zürich által képvi­selt európai első, sem a Róma, Berlin, Madrid, Bécs, Genf által fémjel­zett második kategóriába. Pozsony Szlovákia kirakata, ha a gazdasági mutatóit, külsőségeit nézzük, lassan már köszönőviszonyban sem lesz az esetenként reménytelenül leszakadó vidékkel. Ennek dacára a fővá­ros még a városhierarchia harmadik osztályát sem üti meg. A tükröt tartó felmérés arra mindenképpen jó, hogy lássuk: hol tartunk a szol­gáltatások, a szállodaépítés, a nívós idegen nyelvű iskolák működteté­se terén. Nyilvánvalóan szemet gyönyörködtető műemlékeket nem építhetünk, azonban az infrastrukturális beruházások terén jobban kellene igyekezni. A városok versengése ugyanis komoly dolog. A ten­gerparti és hegyvidéki nyaralások mellett a városi turizmus az idegen- forgalom harmadik legfontosabb pillére. Ez utóbbin belül az úgyneve­zett konferenciaturizmus, azaz a nemzetközi tanácskozások, szakmai értekezletek rendezése az egyik legjobban kifizetődő vállalkozás, melynek egyik legjobb művelője a szomszédos Bécs. Ha egy város von­zó, akkor a pénz és a gazdaság világának döntéshozói szívesebben vi­szik oda cégük regionális központját. Ne csak összeszerelő üzemeket, fizikai munkát igénylő cégeket csalogassunk be, hanem a nagyobb perspektívával és magasabb keresetekkel kecsegtető döntéshozó, ku­tatást és fejlesztést végző vagy logisztikai központokat is. Addig azon­ban, amíg az Ausztria vagy Csehország felől érkező külföldi Pozsony­hoz közeledve elsőként a rideg panelnegyedek látványába ütközik, ne­hezen képzelhető el, hogy éppen ezt a várost válassza későbbi műkö­dése helyéül. A helyzet komolyságát jelzi, hogy még a Szlovákiában akkreditált külföldi nagykövetségek zöme is inkább Prágából vagy Bécsből látja el feladatait. A belváros csinosítása, a hangulatos kávéhá­zak felbukkanása talán azt eredményezheti: néhány év múlva leg­alább a szlovákiai hatókörű társaságok, diplomáciai képviseletek, szer­vezetek Pozsonyban is megvetik a lábukat. JEGYZET Befutóra fogadni MADI GÉZA Minél közelebb kerül az ál­lamfőválasztás időpontja, annál hosszabbra nyúlik a jelöltek jegy­zéke. A kormánykoalíciónak is már sikerült három embert listá­ra (vagy lapátra?) tennie. Leg­utóbb például az Új Polgári Szö­vetségjelentette be, hogy megta­lálta azt a legmegfelelőbb sze­mélyt, aki méltán lehetne a jelen­legi köztársasági elnök utódja. Nevek említésétől most tekint­sünk el, mert egyrészt felesleges, másrészt a lakosság többsége tudja, kikről van szó, meg minek ingyenreklámot csinálni nekik. Szóval, a héten megszületett az ikszedik elnökjelölt is. Egyedül az ad valami komolyságot a do­lognak, hogy nem az Egyesült Barkácsok Demokratikus Uniója szeretné indítani, hanem az egyik kormánypárt. De csak ez. Mert a jelölés körül minden más kissé komolytalan, ugyanis ez a politikai szatíra is azzal kezdődött, hogy a kormánykoalí­ció tagjai - milyen elcsépelt szó­fordulat - nem tudtak megegyez­ni. És nézőpont kérdése, hogy hárman vagy négyen nem voltak képesek megállapodni. Minden szempontból nagyon összehan­golták a koalíciós széthúzást: a négyek közül hárman három kü­lönböző politikust küldenének a Grassalkovich-palotába, a Ma­gyar Koalíció Pártja pedig egyelőre senkit nem jelölt. Jelen pillanatban úgy tűnik, a négy partner közül egyedül az MKP látja a leglogikusabbnak tűnő megoldást, nevezetesen, hogy a demokratikus erők egy erős, kö­zös és - ami a legfontosabb - megválasztható jelöltet kutatnak fel valahol Szlovákiában. Az MKP azért nem nevezett meg senkit, mert a jelenlegi állapo­tokra hivatkozva nem bízik sem magyar, sem pedig szlovák nem­zetiségű személyiség nagyobb társadalmi támogatottságában. Például ezt is kellene látniuk a hármaknak, és nem három, ha­nem csak egy lóra kellene fogad­niuk. Egy biztos befutóra. FIGYELŐ LE SOIR ­A lengyel kormány a végsőkig ki­tart saját álláspontja mellett az Európai Unió alkotmánya ügyé­ben -jelentette ki a belga lapnak adott interjúban Leszek Müler lengyel miniszterelnök. Közlése a tervezet egyik leginkább vitatott pontjára vonatkozik: arra, amely szerint a miniszteri tanácsülése­ken megszűnne az a rendszer, amely a szavazásokkor Lengyel- országnak és Spanyolországnak a két állam nagyságát jócskán meg­haladó súlyt ad. Varsó és Madrid az alkotmánytervezet megvitatá­sára életre hívott, múlt szomba­ton kezdődött kormányközi érte­kezleten teljes mellszélességgel kiállt a három évvel ezelőtt Niz­zában eldöntött, számukra ked­vező rendszer megőrzése mellett - s ezzel szembekerült az EU ala­pító tagjaival, Franciaországgal, Németországgal, Olaszországgal és a Benelux államokkal, ame­lyek a tervezetben szereplő új döntéshozatali változatot támo­gatják. Miller az interjúban azzal érvelt, hogy Lengyelország szá­mára nehéz megértem, miért akarják egyesek megkérdőjelezni a Nizzában nagy nehezen tető alá hozott rendszert, amelyet azóta az összes EU-tagállam ratifikált, sőt egyes helyeken népszavazás is szentesített. A kérdés szerinte nem az, hogy a nizzai szabályo­zás túlzottan kedvezó-e Lengyel- országnak, vagy sem, hanem hogy egyetlen meggyőző érvet sem hallott, miért kellene ezt a rendszert felborítani. Ráadásul az EU-csatlakozásról szóló len­gyelországi népszavazás során a lakosság a nizzai szabályok isme­retében, az azokban szereplő kedvező kitételek hatására hagy­ta jóvá az ország belépését - így a kormányzatnak nincs manővere­zési lehetősége.- Doktor úr, remélem, nem olyan súlyos az állapotom, mint a pozsonyi kormánykoalícióé! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ PRAVDA • A katonai hírszerzés nem volt haj­landó együttműködni a Szlovák In­formációs Szolgálattal (SIS) abban az akcióban, mely Ján Mojžišnak, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgató­jának leváltását tűzte ki célul. A tit­kos anyagot a SIS augusztus 12-én küldte el a kormányhivatalba, s egy nappal később kérte a katonai hír­szerzést, hogy legyen segítségére. A kérést azzal indokolta, hogy a kor­mány egy hónapon belül leváltja Mojžišt. Két parlamenti bizottság ve­zetője, Viliam Soboňa és Robert Ka- liňák is elismerte, hogy tárgyaltak a hírszerzés anyagáról. Kaliňák sze­rint a dokumentumot megkapta Pa­vol Hrušovský, a parlament elnöke és Bugár Béla alelnök is. A lap meg­próbálta szóra bírni Ivan Šimko volt védelmi minisztert is, ugyanis ő je­lezte korábban az SIS igazgatójának, Ladislav Pittnernek, hogy a katonai hírszerzés nem száll be az akcióba. Šimko nem volt hajlandó beszélni, mivel szerinte államtitokról van szó, de ha felmentik titoktartási kötele­zettsége alól, akkor megszólal. Csehnek született, amerikai diplomata lett - rövid látlelet a volt amerikai külügyminiszter nemzettudatáról Madeleine Albright identitása Természetesen, mint minden amerikai politikus, Madelei­ne Albright is megírta emlé­kiratait. És az is természetes, hogy a cseh sajtó nagy fi­gyelmet szentel a műnek, sőt már október derekára ígérik a teljes fordítás megjelené­sét is, hiszen a volt külügy­miniszter (az Egyesült Álla­mok történetében először töltötte be ezt a posztot nő) Prágában született. E, FEHÉR PÁL Ezúttal nem Albright asszony diplo­máciai művészetét ismertetném vagy az amerikai politika boszor­kánykonyhájának titkait, amelyeket jól kellett ismernie a politikusnak, hiszen egyike volt a szakácsnőknek. Ezek is izgalmas kérdések, sőt tulaj­donképpen a vaskos műnek éppen ezek a részei váltják ki az igazi ér­deklődést. Bennünket, kelet-közép- európaiakat azonban feltétlenül ér­dekel, hogy azok a jelentős szemé­lyiségek, akik - különböző okok mi­att - a mi tájainktól nyugatra, mondjuk, az Egyesült Államokban csináltak karriert, szereztek világ­hírt, lettek valóban befolyásos em­berek, mennyire őrizték meg szülőhazájuk emlékét, milyen mér­tékben érezték magukat, mondjuk, lengyelnek (Zbigniew Brzezinski), magyarnak (Teller Ede), csehnek (Madeleine Albright). Szóval, mi­lyen a nemzeti identitásuk? A kér­dés feltevése korántsem felesleges. Hiszen naponta olvashatunk a glo­balizáció vélt vagy igazi veszélye­iről, s egyebek között sűrűn talál­kozhatunk olyan vélekedésekkel, amelyek szerint akár az Európai Unióhoz történő csatlakozás, s még inkább a „nemzetek olvasztóke­mencéjének” is nevezett Egyesült Államokban való otthonra találás az eredeti nemzettudat elvesztésé­vel jár. Ez pedig beláthatatlan kárt okozhat, vagy már okozott is a nem­zettudatnak, a nemzeti kultúrának, végső soron pedig Európának. Nemrég Teller Edétől hallhattuk egy tévériportban, hogy ő igazában csak a magyar költőket értette, sze­rette (bizonyságul azonnal elmon­dott egy Ady-verset), olvasta a né­met irodalmat is, de angolul - noha évtizedeket töltött az USA-ban, tu­dományos munkáinak döntő részét is ezen a nyelven írta - sohasem volt képes megérezni az irodalom lel­két. És Albright ugyanolyan részle­tesen emlékezik a második világhá­ború előtti és utáni Csehszlovákiá­ban töltött gyermekkorról, ahogyan Teller az első világháború utáni bu­dapesti iskoláiról. Holott mindket­tejüknek elég oka lett volna a ke­serűségre vagy arra, hogy mind­örökre hátat fordítsanak a szülőföldnek. A volt amerikai kül­ügyminiszter esetében nyilván nem volt felejthető, hogy apja, Josef Kor­bei cseh diplomata volt, Jan Ma- saryk közeli munkatársai közé tar­tozott, és kétszer is emigrálni kény­szerült hazájából, s a menekülés ri­asztó élményét - igaz, gyerekként - Madeleine is átélte. Először a nácik elől menekültek, másodszor pedig 1948, azaz a kommunista hatalom- átvétel után, amikor az apa belgrádi csehszlovák követként értesült főnöke, Masaryk titokzatos halálá­ról. Albright asszony amerikainak nevelkedett, noha otthon csehül be­széltek, de ő az iskolában nemcsak cseh származását, hanem európai­ságát is igyekezett letagadni. Aztán leírja azt a jelenetet, amikor 1994- ben, Bili Clinton elnök kíséretében először érkezik Prágába, és az ame­rikai delegáció tiszteletére - aho­gyan ezt a protokoll előírja - elját­szották a „Kde domov műj”-t, illetve az amerikai himnuszt. „Két him­nusz, két haza és mindkettő én va­gyok...” -jegyzi meg erről a „hihe­tetlen” emlékről. És három évvel később - amikor már az Egyesült Államok kormá­nyának rangidős tagja, mert az ot­tani hierarchia szerint a külügymi­niszter, azaz az „államtitkár” viseli e rangot -, tehát 1997. február 4-én reggel egy cikket talál a Washington Post első oldalán Madeleine Alb­right családi tragédiája címmel. Az alcímben pedig ez a szöveg: „A mi­niszter asszony azt állítja, nem tu­dott arról, hogy nagyszülei közül hárman a holokauszt zsidó áldoza­tai közé tartoztak.” Egyébként az említett cikk szerzője, Marton Kati (különben egy amerikai diplomata, a jugoszláv válságban oly fontos szerepet játszott Richard Holbrooke felesége) elmondta: ő sem tudott zsidó származásáról semmit, szülei római katolikusnak nevelték, egé­szen addig, amíg 29 évesen először látogatott Magyarországra, és ott szembesült a valósággal. Albright asszony gyerekként csak annyit tu­dott a nagyszülőkről, hogy meghal­tak a háború idején. Nem is nagyon emlékezhetett rájuk, hiszen alig ké­téves lehetett, amikor utoljára látta őket. A szülők pedig úgy érezhet­ték: éppen elég teher, hogy gyerme­keiknek el kellett szakadniuk cseh mivoltuktól, s talán nem kívánták terhelni emlékezetüket a cseh tra­gédia mellett a csehországi zsidó­ság drámai sorsával. Ezért nem em­lítették otthon, ha egyáltalán tud­tak róla, hogy a prágai Pinkas zsina­góga falára felvésett 77 297 áldozat neve közül három a család halott­jáé. Újra idézem Albright kommen­tárját: „Aztán, amikor a családom­Amerikainak nevel­kedett, noha otthon cse­hül beszéltek. ról szóló hírek elterjedtek, gyakran faggattak: milyen érzés tudni, hogy zsidó vagyok. Azt is tudtam, hogy akadnak olyanok, még régi is­merőseim között is, akik azt gon­dolták, hogy korábban is ismertem származásomat, de el akartam tit­kolni. Ez nem igaz. Mint felnőtt mindig elsőrendűen amerikainak éreztem magam, másodsorban csehszlováknak, de az identitás szá­momra ugyanúgy, mint a szüleim számára, mindenekelőtt a hazafi- ság és az értékek kérdése, nem pe­dig a véré. Teljesen tudatában va­gyok annak, hogy a vér kérdése Hit­ler számára volt fontos, de mi sem feledkezhetünk el erről, mert hat­millió zsidó ezért pusztult el.” Bizonyos, hogy nem is várható el az Egyesült Államok volt külügy­miniszteréről, hogy másnak vallja magát, mint amerikainak. Ugyan­akkor az sem kétséges, hogy cseh származásának mindvégig és kö­vetkezetesen megőrzött tudata nemcsak kulturális élmény ma­radt számára, hanem párosult az­zal a szándékkal is, hogy segítsen szülőföldjének, amelyet követke­zetesen Csehszlovákiának nevez. Nem csupán a Václav Havellal ápolt és Prága számára politikai­lag sem közömbös barátsága lehet erre a bizonyság. Sőt a volt euró­paiak, vagy ha tetszik, az emig­ránsok jelenléte - Albright ezt fontosnak tartja hangsúlyozni - az amerikai politikában komoly minőségi változást jelentett. Meg­említi, hogy mennyire lényeges­nek tartotta, amikor Clinton elnök a NATO-bővítés tervének kidolgo­zásába bevonta John Shalikashvi- li tábornokot, aki Colin Powell utódja volt a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöki funkciójában. Shalikashvili 1944- ben menekült el szüleivel együtt Lengyelországból. Albright felhív­ta őt telefonon, mert „üdvözölni akarta, mint még egy szlávot és közép-európait” e magas testület­ben. Shalikashvili, persze, való­ban Közép-Európában született, de szláv biztosan nem volt, hiszen szülei grúz emigránsokként éltek Varsóban, ezért kellett a Vörös Hadsereg, azaz az ugyancsak grúz Sztálin katonái elől menekülve új otthont keresniük... Albright asszony amerikai is, cseh is... De hát azért ez az identitás, ez az azonosságtudat roppant bonyo­lult probléma. Milan Kunderát pél­dául cseh íróként ismerte meg a vi­lág. A cseh társadalom volt az igazi témája. A hetvenes években emig­rációba kényszerítették. Aztán fran­ciául kezdett írni. Aztán nem en­gedte meg, hogy regényeit, amelye­ket franciául írt, lefordítsák csehre, vagy netán a létező cseh fogalmaz­ványt közzétegyék. Kundera nyil­vánvalóan távol tartja magát min­dentől, ami cseh. Egyik cseh kritiku­sa azt írja, hogy legutóbbi műve, a csak franciául, katalánul meg ango­lul megjelent Tudatlanság olyasmi lehet, mint Homérosz Odüsszeiája. Odüsszeusz számára is roppant di­lemma volt, hogy a trójai háború utáni hosszú vándorlás után haza- térjen-e. Odüsszeusz hazatért. Kun­dera viszont - ezt egy cseh politoló­gus állítja - annyira megsértődött Havelra, a nagy vetélytársra, hogy ezért nem akarja követni Odüssze­usz példáját. Viszont - mint tudható - Odüsszeusz mindig büszke volt arra, hogy görögnek született. LEVELBONTAS Szolidaritást vállalok! Ebben az országban rengetegen próbálkoznak valamivel, mert sokak számára a jövő egyre bi­zonytalanabb. A cél a megélhe­tés, a túlélés. Ennek érdekében többen nem abban a szakmában dolgoznak, amelyhez értenek, mást tesznek, mint amit kedvvel csinálnának, de ezt kell tenniük a túléléshez. Aztán itt vannak a munkanélküliek. Anna Záhorská képviselő asszony tervén, hogy sorsunkat vállalva tölt el egy hó­napot, felbuzdultam. Én is válla­lom, hogy eltöltők egy hónapot úgy, hogy képviselői fizetésből élnék. Csak az a kérdés, ugyan nekem adja-e a képviselő asszony a pénzecskéjét?! Úgy érzem, így lenne ez rendjén való; egy hó­napra kipróbálnánk egymás szo­ciális helyzetét. Esküszöm, egy koronát sem költenék magamra! Kifizetném egy fiatal család gáz- és villanyszámláját, hogy tél előtt be ne szüntessék a szolgáltatást. Egy kis szöszkének, aki nagyon szeretne oviba járni, állnám egy­két hónap költségeit. S nem fe­ledkeznék meg arról a szomorú szemű fiatalasszonyról sem, aki a jegygyűrűiket zálogosította el, hogy kicsi gyereke mellett lehes­sen a kórházi kezelés idején. Iste­nem, hány embert tehetnék bol­doggá egyetlen havi képviselői fizetésből. Hogy az én óhajom nem válik valóra, az szinte biztos - az én örömöm a mások boldog­sága, és kétlem, hogy ez lenne országunk képviselőinek fő eré­nye. Nagy Ilona Királyrév

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom