Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-17 / 213. szám, szerda
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 17. A Palme-gyilkosság után a svédek azt mondták: országuk elveszítette ártatlanságát. Persson kormányfő a mostani gyilkosság után arról beszélt, hogy az arcát veszítette el AnnaLindh, a választók zsoldosa Svédország más. Anna Lindh külügyminiszter-asszony meggyilkolása ismét előtérbe állította a sztereotípiát, amely körülbelül annyira állja meg a helyét, mint bármely más ország esetében. LÉDERER PÁL Minden ország más, ugyanis. Minden országból legalább kettő van - egy, amilyennek a benne élők megélik (már amennyire egyként élik meg!), és egy másik, amilyennek mások látják, hiszik, gondolják. Svédországnak is több arca van, és most azt mutatta meg, amelyet az ott élők többsége nyilván a legke- vésbé vállal, mert ellentmond a képeslapok idilljének. Az „egyik” Svédországban (szinte) minden tökéletes. A semleges mintaállam, „Európa legbiztonságosabb országa”, ahol nemcsak a közre, hanem a létre is vigyáznak, s amely számára a világ fájdalmai sem közömbösek, plusz a globális kihívásokra is rendre elég jó válaszokat talál, amitől gazdasága is jó állapotú lehet. Nyitott, befogadó és toleráns. A „másik” Svédországban viszont csupa csúnya dolog van: elvarratlan történelmi szálak, árulók, kol- laboránsok, náciszimpatizánsok a nem olyan régmúltból, zűrös titkosszolgálatok, idegengyűlölők, neonácik, szervezett bűnözők, korrupt politikusok és rendőrök, és a kipárnázott jóléti társadalom („az egész ország egy szép nagy család”) peremére került emberek sora. Az igazság Svédország esetében is valahol a középúton van: a jóléti állam már rég nem annyira nagyvonalú, mint volt valamikor, és az ingyenebéd fogalmát a svéd tőkés sem ismeri. A globális kapitalizmus igazságtalanságairól nem kell sokáig győzködni egy stockholmi szociáldemokratát, a göteborgi rendőr mégsem kenyérrel válaszol az őt kövekkel dobáló „antiglobalista” tüntetőnek. Svédország nem fukarkodik a nemzetközi segélyekkel, de a globális fegyverbizniszben sem akar sereghajtóvá válni. Az idegent beengedi, de kizsákmányolásában ő sem ismer pardont. A Palme-gyiíkosság után a svédek azt mondták: országuk elveszítette ártatlanságát. Persson kormányfő most arról beszélt, hogy Anna Lindh meggyilkolásával Svédország az arcát veszítette el. Nagyon rokonszenvesek azok a stockholmi politikusok, akik azt mondják: a svéd demokrácia lényege vész el, ha a nép és választott képviselői közé biztonsági őrökből vonnak falakat. Ebben a felfogásban, kimondatlanul benne van: az olyan politikus, mint amilyen Anna Lindh is volt, vállalja a kockázatot, hogy egy őrült (vagy éppen nagyon is józan) merénylő az életére tör. Cserébe ugyanis emberi közelséget, nyíltságot, őszinteséget várhat és kaphat. Ha úgy tetszik, választói zsoldos katonájának tekinti magát, s „foglalkozási ártalomnak”, a merényletet, mint olyant. Ismétlem, számomra nagyon rokonszenves ez a felfogás. De problémás lesz ez a dolog, ha, mint éppen Svédországban történt, a merénylő kereket oldhat, felszívódhat, a politikai gyilkosság indítéka, elkövetője és célja évtizedek múltán is homályban maradhat. Lindh nem-őrzése nem önmagában véve vet fel súlyos kérdéseket, hanem a Palme-dosszié lezáratlansága miatt. Anna Lindhnek, akit sokan és sokszor hasonlítottak Olof Pálmához, tudnia kellett, hogy túl nagy kockázatot vállalt. Ami azért is tragikus, mert megfosztotta az európai baloldalt egy ígéretes vezéralakjától, és persze sok svéd (és nem svéd) embert egy illúziójától. Svédország nem pont olyan, mint amilyennek mutatja magát. A Dagens Nyheter már idézett gondolatával: talán valóban nagyobb feszültségekkel terhes, mint lakói legalább maguknak bevallanák. Stockholm, 2003. szeptember (Reuters-felvétel) Stockholmi gyász A konspirációelméleteket a titkosszolgálatok és a tudományos kutatók terjesztik Tudósok rejtélyes halála Mintegy 50 országban működnek al-Kaida sejtek, tehát az afganisztáni siker részleges Miért kell Amerikának újra együttműködnie a világgal? R. HAHN VERONIKA Az elmúlt két évben David Kelly huszonnégy kollégája távozott az élők sorából. Drámai összeesküvés-elmélettel rukkolt elő a News of the World, a négymilliós példányszámával messze legolvasottabb vasárnapi újság. A Rupert Murdoch ausztrál sajtócézár birodalmához tartozó bulvárlap kutatásai során arra a megdöbbentő megállapításra jutott, hogy az elmúlt két évben, a július 17-én feltehetőleg öngyilkosságot elkövetett David Kellyvel együtt a vüág huszonöt vezető tudósa halt meg rejtélyes körülmények között. A kiváló biológiaifegyver- szakértőnek tartott dr. Kelly néhány nappal azután vetett véget önkezével életének, hogy munkahelye, a védelmi minisztérium bedobta a köztudatba a nevét, mint aki a BBC forrása volt a brit kormány iraki fegyverdossziéjának „feltupírozá- sát” leleplező tudósításokhoz. A News of the World számos speciális honlapot fedezett fel a világháDavid Kelly. Egy a huszonötből? lón, amelyek összefüggést keresnek a halálesetek között. Mindegyik tragédiának van magyarázata, de az összeesküvés-elmélet követői rámutatnak arra, hogy több tudós, akik világelsőnek számítottak a biológiai fegyverek kifejlesztésében, egymáshoz képest néhány napos különbséggel haltak meg. Tízen vesztették életüket repülőgép-szerencsétlenség következtében, melyek közül az egyiket egy „eltévedt” föld-levegő rakéta okozta. Ez a bizonyos „véletlen” szerencsétlenség 2001. október 4-én történt, a Tel- Aviv-Novoszibirszk útvonalon. A Siberian Airlines járatán öt izraeli mikrobiológus tartózkodott, akik Novoszibirszk ötven tudományos laboratóriumának egyikébe igyekeztek. A 63 éves Steven Mostow professzor, a fertőző betegségek területén az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb tudósa, saját kis repülőgépének fedélzetén pusztult el az egyik motor elvesztését követően. Otük halála lakásbetörés során következett be, három tudóst lelőttek. Kellyn kívül egy másik szaktekintély is öngyilkosságot követett el, egy további tudóst késszúrásokkal öltek meg. A kiváltó okok közé tartozik egy szakértő szén- monoxid-mérgezése laboratóriumának zsüipkamrájában, gázolá- sos baleset és egy harvardi profeszszor, Don Wiley „szédülést” követő rejtélyes zuhanása egy Mississippi feletti hídról. Az elvesztett „csapat” egyetlen női tagja dr. Tanya Holzmayer San Franciscó-i virológus, akit otthonából csöngetett ki egy soha meg nem rendelt Domino’s pizza-szállító, majd az árnyékból egy volt kollégája tűnt elő és lőtte le. A konspirációelméleteket a titkos- szolgálatok, a hadsereg és a tudományos intézmények munkatársai terjesztik e-mailen és az interneten keresztül. A News of the World gyanúját csak megerősítette a befolyásos védelmi hetilap, a Jane’s szerkesztője, aki egyetértett a halálesetek „rejtélyes” voltával. „Ha mikrobiológus lennék, aggódnék” - tette hozzá John Eldridge. London, 2003. szeptember (Képarchívum) JOSEPH S. NYE A New York és Washington elleni, 2001. szeptember 11-i terrortámadások alaposan megváltoztatták az Egyesült Államokat, politikájának középpontjába állították a külpolitikát. Ä Bush-kormány új nemzetbiztonsági stratégiája, amelyet 2002 szeptemberében hozott nyüvános- ságra, a terrorizmus, a lator államok és a tömegpusztító fegyverek kombinációját jelöli meg az Amerikára leselkedő legfőbb veszélyként. A többség egyetért a külpolitika középpontba állításával, de vitatja az eszközöket, amelyekkel a külpolitikát végrehajtják. Valóban olyan nagy a veszély, hogy Amerikának egyedül kell cselekednie, vagy inkább a nemzetközi intézmények támogatásával kellene fellépnie, még akkor is, ha ez hátráltatja az országot? Az iraki események jól illusztrálják ezt a vitát, de a probléma gyökerei mélyebbre nyúlnak. George W. Bush azt mondta 2000-es választási kampányában Amerikáról: „Ha arrogáns nemzetként viselkedünk, úgy is tekintenek ránk, ha szerény nemzetként, akkor tisztelni fognak.” Igaza volt, de sajnos Amerika sok barátjának azt kellett tapasztalnia a Bush-adminisztráció első nyolc hónapjában, hogy a kormány arrogáns módon csak a legszűkebben vett amerikai érdekekkel törődik, katonai erejére hagyatkozik, elutasít szerződéseket és nemzetközi normákat, s elveti a multilateraliz- must. Washington önkényes bejelentése, hogy a globális klímaváltozással kapcsolatos kiotói jegyzőkönyv „halott”, mérges reagálást váltott ki más országokból, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok elvesztette helyét az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Szeptember 11. állítólag megváltoztatta mindezt. A kongresszus kifizette Amerika ENSZ-tagdíjhátralékát, az elnök pedig erőfeszítéseket tett egy nemzetközi terrorellenes koalíció összekovácsolására. Ám az afganisztáni háború gyors sikere arra a következtetésre vitt egyeseket a kormányzat köreiben és a lapok hírmagyarázói közül, hogy az unilateraliz- mus igenis beválik. Charles Krauthammer hírmagyarázó például „új unilateralizmust” sürget, olyan politikát, amelynek jegyében Amerika nem játssza tovább az „engedelmes nemzetközi polgár” szerepét, hanem szégyenérzet nélkül követi saját céljait. Az új unilateralisták hibát követnek el, amikor túlságosan a katonai erőre alapoznak. Igaz ugyan, hogy Amerika katonai ereje, amelyet nagyobb költségvetés támogat, mint amekkora az utána következő nyolc ország katonai költségvetése együttvéve, nélkülözheteüen a globális stabilitáshoz, elengedheteden része a terrorizmusra adandó válasznak, de a terrorizmusellenes háború metaforája nem vakíthat el annyira, hogy ne lássuk: a terrorizmus elfojtásához évekig tartó, türelmes, kevéssé látványos civil együttműködésre van szükség más országokkal a hírszerzési értesülések cseréjében, a rendőri munkában, a pénzmozgások nyomon követésében, a vámellenőrzésben és más területeken. Az afganisztáni katonai siker a probléma megoldásának csupán a legkönnyebb része volt. Mintegy 50 országban működnek al-Kaida sejtek, tehát az afganisztáni siker csak részleges, s ez is azt illusztrálja, hogy továbbra is szükség van a nemzetközi együttműködésre. Irakban is sokkal könnyebb volt megnyerni a háborút, mint a békét. Az amerikaiak problémája az a XXI. században, hogy - korunkban inkább, mint valaha - sok olyan kérdés és erő létezik, amelyeknek kezelése nem áll hatalmában a világ legerősebb államának sem. Az információs forradalom és a globalizáció olyan irányban változtatta meg a vüágpolitikát, hogy az USA nem érheti el egyedül minden nemzetközi céljukat. Nincsenek meg sem a hazai, sem a nemzetközi eszközei ahhoz, hogy megoldja más társadalmak belső konfliktusait. Napjaink legfontosabb kérdései közül számosat leheteden megoldani katonai erővel, sőt éppenséggel ellentétes is lehet a céllal a katonai erő alkalmazása. Ezekben az esetekben Amerikának inkább nemzetközi koalíciókat kellene mozgósítania, hogy más országokkal együtt lépjen fel a közös veszélyek ellen. Az, hogy más országok hajlandók-e az együttműködésre, részben önérdekükön múlik, de részben azon is, mennyire vonzó az amerikai álláspont. A vonzó hatalom az én szó- használatomban „lágy hatalom”. Ezen azt értem, amikor vonzó példánk miatt mások is azt akarják, amit mi akarunk, ezért nincs szükség a korbács és a mézesmadzag alkalmazására. A kemény hatalom a katonai és gazdasági erőből fakad, a lágy hatalom az ország kultúrájából, eszményeiből és politikájából. A kemény hatalom mindig alapvető marad, de a lágy hatalom is egyre fontosabb lesz az olyan nemzetek fölötti ügyek kezelésében, amelyeknek megoldása sokoldalú együttműködést igényel. Persze egyeden nagy ország sem engedheti meg magának, hogy tisztán multilateralista legyen, s az Egyesült Államoknak néha vállalnia kell a kezdeményező, vezető szerepet, mint Afganisztán esetében tette. Irak esetében azonban jobb lett volna, ha Bush követte volna apja példáját, és széles nemzetközi koalíciót kovácsol össze. Most, amikor visszatér az ENSZ-hez, és olyan új határozatot kér, amely lehetővé teszi más országok számára, hogy katonákkal és anyagiakkal hozzájáruljanak az iraki békefenntartáshoz és újjáépítéshez, most fizeti meg az árát annak, hogy ENSZ-felhatalmazás nélkül háborúzott. Elismerem: a kisebb államok felhasználhatják arra a multílateraliz- must, hogy korlátozzák Amerika cselekvési szabadságát, de ez nem okvetlenül ellentétes az amerikai érdekekkel. Ha Amerika multilaterális keretbe ágyazza politikáját, törvényesebbé és elfogadhatóbbá teheti aránytalanul nagy hatalmát. A jó szándékú amerikaiaktól nem is idegen Lord Acton (XIX. századi angol történész) híres figyelmeztetése, hogy a hatalom hajlamos romlottá válni. Döntő lehet Amerika „lágy” hatalma szempontjából, hogy odafigyel-e másokra, és tág értelemben, a globális érdekek figyelembevételével határozza-e meg az amerikai érdekeket. Ezen múlik az is, hogy mások jóindulatúnak tekintik-e az amerikai túlsúlyt. Az amerikai politika paradoxonja abban áll, hogy a globális információs korszakban számos célját nem érheti el egyedül a Róma óta legnagyobb hatalom. Amerikának nagyobb figyelmet kell fordítania a lágy hatalomra és a multilaterális együttműködésre. Ez szeptember 11-e igazi tanulsága. New York, 2003. szeptember
