Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-13 / 211. szám, szombat
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 13. VENDÉGKOMMENTÁR Zajos forrás BODNÁR GYULA Sok pincében forr már a must. Hol zajosan, habot pöfékelve a hordó vagy a demizson száján, hol minden feltűnés nélkül, halkan zümmögve, mintha méhcsaládhoz hajolnánk közel. A legszebb muzsika, különösen ha belegondolunk, mennyi napfény kellett hozzá, mennyi kincse a földnek, és mennyi munka. Alighanem többet dolgozott a szőlőtőke is ebben a száraz esztendőben, lent valahol a mélyben nyújtania kellett gyökereit víz után kutatva, gömbölyödjenek a szemek, ahogy illik. Dolgozott természetesen az ember is, akiből egészet kíván a szőlőművelés, metszéstől a szüretig, sőt még tovább, pénzt úgyszintén követelve tőle az egyre drágább permetszerekre, és így sem biztos a termés, ha nem betegség, jégverés viheti el vagy seregélyek serege pillanatok alatt. Megéri? - kérdezhetnénk főként azokra a gazdákra, magántermelőkre gondolva, akiktől a befektetett energiájukhoz és a kiadásaikhoz képest fillérekért vásárolják fel a szőlőt, miközben az üzletben egy palack jobb fajta bor megfizethetetlen a kispénzű polgár számára, legfeljebb jeles alkalomból engedheti meg magának. De hagyjuk ezt, sosem az jár jól, aki a terméket előállítja, legyen szó mézről, szőlőről vagy éppen lágy kenyérről, mindazonáltal csodálatra és tiszteletre méltó, hogy a szőlősgazdák zöme mégsem adja fel. Talán az ősi ösztönök munkálnak bennük, talán az erjedő must muzsikája, szirénhangja csábítja, kényszeríti őket a folytatásra, talán a bor illata, fénye, zamata, talán a „tudom, mit fogyasztok“ biztonságot adó érzése a pancsolások, az üzleti manipulációk, a kis és nagy átverések korában, melyet élünk, melyben hovatovább képtelenek vagyunk hinni bárkinek, bármiben. Na és a pince békéje, ahogy a főhajóban sorakoznak a hordók, gyertya fényében csillog a föld alatt emelt templom nedves, penészfoltokkal díszített mennyezete! Kiszállva, leszállva a mindennapos közéleti, politikai, szociális, kulturális káoszból, abból a közegből, amely csak az árat ismeri, az értékre fittyet hány, ahol családok, életek roppannak össze, ahol a munkahelyét elveszítő, újat nem találó apa ismételgeti rezignáltan gyermekének, amit az országút szélén araszoló csiga a fiának: te nem a túloldalra születtél. Ahol a jelle- mes magatartás, a morál, a rend, a kulturált környezet, az emberhez méltó élet jószerével elvont fogalmak már, vagy ha úgy tetszik, még, tizennégy évvel a rendszerváltás után is - megpihen a lélek ott lent, a pince mélyén. Ahol a hamar véget érő zajos forrás után legkésőbb karácsonyra letisztul a bor. A rendszerrel más a helyzet, különösképpen nálunk. Ha igaz, hogy a váltás idején a szakadék szélén állt az ország, mármint Csehszlovákia, illetve a gazdasága, akkor most hol áll a füge getlen Szlovákia, illetve a gazdasága? Kivéve a fővárost. Nem véletlenül mondta valaki, ha rajta múlna, széttolná Pozsonyt, hogy a pénzből máshová is jusson. Ne csak a bor melegítse a lelket. Meg a pápa a hívőkét. Egyébiránt reménykedhetünk, megint, Rusko személyében új megváltó érkezik, méghozzá a gazdasági tárca élére, ám azt aligha hihetjük, hogy ezzel a tizennégy éve tartó zajos forrás véget ér, itt, fent. JEGYZET Szakmák dicsérete MISLAY EDIT A koromat tekintve már kinőttem a mese- és a gyerekkönyvekből, bár mi tagadás, Lázár Ervin meséin ma is ugyanolyan jól szórakozom, mint hajdanán, és sorolhatnék még jó pár szerzőt. Amikor még „főállású” mese- és gyerekkönyvolvasó voltam, természetesen elsősorban a történet ragadott meg, de az illusztrációk sem voltak mellékesek. Egyáltalán. Mert a jó illusztráció gyönyörködteti a gyerekszemet és gazdagítja a könyvet. Ez járt a fejemben, amikor a gyermekkönyv- illusztrációk idei pozsonyi bien- náléján a kiállított munkákat nézegettem. Kár kihagyni, mert varázslatos világ tárul az ember szeme elé, szinte bele is lehet szédülni. Nem is csodálom, hogy a kisiskolások, akik velem együtt ámultak a különböző technikával készült könyvillusztrációk láttán, alig tudtak dönteni, melyik is a legszebb. Ahogy haladtak az egyes országok paneljai előtt, mindig feltűnt egy,.legszebb”. Nos, egyáltalán nem irigyeltem a zsűrit, én biztosan nem tudtam volna a vüág négy kontinensének 311 illusztrátora által készített munkák közül kiválasztani azt a tizenegyet, amely díjra érdemes. Én akár tízszer tizenegyet is kitüntettem volna közülük. Szép munka az övék, de nincsenek elkényeztetve ők sem, mint a kultúra, a művészetek terén tevékenykedők legtöbbje. Gyanítom, könyvillusztrátor lehetett az a hölgy is, akit a megnyitón az egyik ismerőse arról faggatott, mi újság, hogyan él. „Tudod, nem könnyű a helyzet, de ilyen alkalmakkor, mint a biennálé, az ember azért rádöbben, hogy nincs egyedül, és nem fáj annyira a szíve.” Sejtem, mire célzott a rokonszenves illusztrátor hölgy, akiben nem tengett túl az optimizmus. De hát ő is csak megélni szeretne abból, ami a hivatása, amihez igazán ért. Na persze, az ő baja, hogy ilyen pályát választott, hogy alig tud megélni belőle. Miért nem méltóztatott elmenni képviselőnek a kedves illusztrátor?! A parlamentben nem játszadozás folyik - színekkel, formákkal, képzőművészeti technikákkal meg ilyen badarságokkal, mint a jövő nemzedék szépérzékének, fantáziájának fejlesztése... És akkor lenne a kedves illusztrátornak busás fizetése, meg mindenféle kedvezménye a busás fizetéséhez, és ha még ez sem lenne neki elég, akkor megszavazhatna magának egy jó kis (inkább nagy) fizetésemelést. S mindehhez még csak be sem kell járnia olyan túl gyakran a munkahelyére. Hát megér annyit a kultúra, hogy üyen előnyökről lemondjunk a kedvéért? A költő szavai tehát mindenképpen korrigálásra szorulnak: az is bolond, aki nem képviselő lesz ma Szlovákiában... FIGYELŐ Nyilvános a secusok listája Romániában a pártok, az állami szervek nem kötelezettek arra, hogy eljárjanak a Ceausescu idején működő ügynökökkel szemben, de a nevüket nyüvánosságra hozzák - hangzott el a volt szocialista országok átvilágítással foglalkozó szakembereinek budapesti konferenciáján. Csak az RMDSZ követeli meg tagjaitól, hogy nyilatkozzanak múltjukról. A Nemzeti Tanács, amely az átvilágítást végzi, eddig 104 volt Se- curitate-tagtól foglalt le több mint 12 ezer kötetnyi kéziratot. Hivatalos közlönyben hozzák nyilvánosságra a titkosok nevét, összesen 5000 tisztviselő átvilágításán dolgoznak, arra viszont nincs törvény, hogy a parlament munkájában ne vehessen részt volt ügynök.- Öregem, a kormányfő olyan buta döntéseket hoz, mint a viccbeli szőke nők! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ FINANCIAL TIMES A brit lap helyesli a svéd politikai pártoknak azt a döntését, hogy Anna Lindh külügyminiszter meggyilkolása ellenére is megtartják az euró bevezetéséről holnap esedékes népszavazást. Úgy véli, Lindh asszony is így akarná. Ez sem leplezheti el azonban azt a tényt, hogy meggyilkolása mély sebet ejtett Svédországon. A merénylet súlyos dilemma elé állítja a világ egyik legnyitottabb társadalmát, ahol a politikusok többsége szabadon vegyül el a tömegben. Stockholm várhatóan megszigorítja a vezető kormánytisztviselők védelmét szolgáló biztonsági intézkedéseket, de valószínűleg magának a svéd társadalomnak a természetéről is mélyreható vita kezdődik. A svédek pedig azzal válaszolhatnak a legjobban erre a szörnyű tettre, ha minél nagyobb számban mennek el a referendumra, és ott az érvek alapján, nem pedig érzelmi befolyás hatása alatt szavaznak. A kommentár szerint nehéz felbecsülni, milyen hatással lesz a gyilkosság a népszavazás eredményére. Lindh az euró bevezetésének nagy támogatója volt, és meggyilkolása rokonszenvszavaza- tokat hozhat az „igen“ híveinek. HÉTVÉG(R)E Menn(y)i kell még egyeseknek? Ha itt és most megvalósíthatnám egy meg nem nevezett kollégám ötletét, nem kellene hosszas szócséplésbe, szájtépésbe és nyomdafes- ték-pocsékolásba bocsátkoznom, egyszerűen leírhatnék egy-két nevet, akinek azt kívánom, ezen a héten érezzék meg ők az anyai öl melegét. Lehetne ez akár egy új rovat is az Új Szóban. Ezen a héten csak egyetlen jelöltem lenne. JUHÁSZ LÁSZLÓ „A mai napon ez az ország elvesztette az arcát” - hangzott el a héten egy kormányfő szájából. Mielőtt találgatni kezdenének, gyorsan elárulom: nem Mikuláš Dzurinda kommentálta így a hazai belpolitikai eseményeket, hanem Göran Persson svéd miniszterelnök Anna Lindh külügyminiszter asszony erőszakos halálát. A legnépszerűbb svéd politikust pár nappal az euró bevezetéséről tartandó népszavazás előtt késelte meg egy férfi az egyik stockholmi bevásárlóközpontban. Méghozzá nem messze attól a helytől, ahol annak idején Olof Palme miniszter- elnök is merénylet áldozatává vált. Az elkövetőt, egy kábítószerfüggő férfit azóta már azonosították, azt azonban ma még nem tudni, tényleg csak egy euróba került-e Anna Lindh élete. Svédország eddig a legbiztonságosabb európai államok hírében állt, a skandináv ország kormányfője ennek kapcsán most attól fél, hogy hazája elveszítheti a külföld szemében renoméját. Pedig a mi kormányfőnknek - istenem, müyen rossz ezt leírni! -, szóval, az SDKÚ elnökének legalább ekkora félnivalója lehetne. Diplomáciai ösvényeken ugyan sok mindent el lehet simítani, azonban a külföld - és főként a NATO - aligha csettint majd elégedetten Mojžiš és Šimko menesztésekor. A Nemzet- biztonsági Hivatal és a védelmi tárca vezetői ellen Dzurinda sem tudott szakmai kifogást emelni, ő egyszerűen ki akar rúgni két, számára kényelmetlenné vált embert. Kíváncsi vagyok, kiderül-e valaha is a valódi ok, amiért a kifogástalan múltú szakember hírében álló Ján Mojžiš- nak mennie kell. Bennfentesek tudni vélik, hogy a stratégiai cégek vezetőinek átvilágítását is végző nemzetbiztonságiak első embere állítólag nem volt hajlandó lefeküdni az SDKÚ-nak, amikor hivatala megbízhatatlannak ítélt néhány, Dzurinda pártjához közel álló embert. A kormányfő Šimko esetében azt még lenyelte volna, hogy annak idején ellenében indult a pártelnökségért vívott harcban, a bili és Dzurinda azonban végleg kiborult, amikor az SDKÚ-alelnök és egyben védelmi miniszter nem szavazta meg Mojžiš menesztését. Nincs szükség különösebben nagy látnoki képességre ahhoz, hogy megjósoljuk: legközelebb Zuzana Martináková, az SDKÚ másik alelnöke érezheti magát a miniszterelnök célkeresztjében. A parlament hosszú idők óta legcsino- sabb alelnöke ugyanis a pártvezetés ülésén kiállt Šimko mellett - persze nem azért, mert félje a védelmi miniszter hivatalvezetője. E kis ország legkisebb nagy embere Dzurinda elítélte a másként gondolkodók ellen forduló akarnokokat. most mindenesetre nyeregben érzi magát - tegyük hozzá: okkal, hiszen mára sikerült kényelmesre ülnie, és két oldalról is tartják őt odafent. A lóvá tett ország nyakán kapaszkodva most bárkin hajlandó átgázolni, szemrebbenés nélkül, sőt, szomorú spánieltekintettel tárva szét kaiját: nincs mit tenni, az említett urak elveszítették bizalmát, így hát távozniuk kell. Én már csak azt várom, mikor érvényesíti ezt a következetességet önmagával szemben is. Dzurindában ugyanis az ország lakosságának már csak alig több mint hét százaléka bízik. Ideje lenne tehát lemondania, mert eljátszotta a bizalmunkat. Kíváncsi vagyok, hol áll meg ez az ember, hány trófea kell még neki ahhoz, hogy a saját szemében elég nagyra nőjön a hatalma. Mindezek tükrében meglehetősen undorító volt, ahogy Dzurinda - bizonyára tiszta lelkiismerettel - ott ájtatoskodott és kedélyeskedett II. János Pál mellett a pozsonyi reptéren. Később még valami szóviccet is elsütött a pápával és Lőcsével - nem a sajátjával - kapcsolatban. Aztán szedte a sátorfáját, hogy még idejében kondoleál- hasson az amerikai nagykövetségen szeptember tizenegy okán. Dzurinda szónoklatában elítélte a másként gondolkodók ellen forduló elvakult akarnokokat, és persze megint csak nem saját magáról beszélt. A New York-i borzalmak második évfordulóján ismét felvillant a képernyőkön a Világkereskedelmi Központ helyén kifeszített transzparens: „We will never forget - Soha nem felejtjük el.” Kíváncsi vagyok, a 2006-ban esedékes szlovákiai választásokig mennyi mindent felejt el Dzurinda még megmaradt szimpatizánsainak maroknyi csoportja. HETI Nem veszett el, csak átsorolták TUBA LAJOS Tévedtem, az MKP nem tüntette el a vidéknek szánt uniós támogatást. Csak megutaztatta és az új helyéről elfelejtett említést tenni a kormányhatározatban. Az erre a célra fenntartott pénzt elvették a földművelésügyi minisztériumhoz tartozó programtól, áttették a régiófejlesztési minisztériumhoz tartozó programba, amely azon nyomban ismét rábízta a földművelésügyi minisztériumra. Kicsit nyakate- kertnek tűnik, de az illetékesek szerint szükség volt rá. Mert akármit is írt az uniós földművelésügyi főbiztos a hazánkba küldött leveleiben, a hivatalos tárgyalásokon Brüsszel állítólag igenis követelte a földművelésügy számára szánt összeg csökkentését. Azzal, hogy az ebből a vidékfejlesztésre szánt részt új gazdához irányították, az ide adható pénz teljes egészében a mezőgazdaságnak, az élelmiszeriparnak és az erdőgazdálkodásnak maradt, ami nem semmi, még akkor sem, ha a januárban számukra kilátásba helyezett pénz egy részét végül tényleg gyorsforgalmi útra csoportosították át (vigyázat, nem a közvetlen kifizetésekről, hanem a SAPARD Programhoz hasonló pályázati pénzekről van szó). Az új rendszer vidékfejlesztési támogatások szempontjából sajátos szlovák modellt jelent, a másik kilenc új tagország nem így csinálja, de a lényeg, hogy a pénz megvan, talán még jobb helyen is, mint eddig. Azért nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az új rendszer csak szóban létezik, eltart egy ideig, amíg papírra fektetik, és csak reménykedünk, hogy a gépezet nem akad el sehol. Nyugodtan majd akkor dőlhetünk hátra a karosszékben, ha a következőket látjuk: decemberben, az unióval kötött keretmegállapodásban a vidékfejlesztés az ún. Alap Infrastruktúra Ágazati Cselekvési Programban egy önálló, most még nem létező negyedik pontként szerepel, a mostanihoz hasonló költségvetéssel. Persze, az aggódásról továbbra sem mondunk le, attól még az újságíró nem lesz az ellenség ügynöke. Tehát érdemes figyelni, mi lesz a Leader Programra való felkészüléssel, illetve azzal a támogatással, amelyet a januári modellben a vidéken élő, de nem mezőgazdasággal foglalkozó vállalkozóknak ígértek. Ha bármelyik elkallódna, súlyos veszteségként értékelnénk. No, meg az új modellel kapcsolatban is megkezdődött a suttogás, például az, hogy az örök problémát jelentő önrész előteremtéséhez is lesz segítség, de azt csak az ötezer főnél nagyobb települések vehetik igénybe. De hát ezek már részletkérdések, a fő dolog, hogy a vidékfejlesztési támogatás nem veszett el, csak átsorolták. Azon pedig már nem is érdemes vitatkozni, hogy azért egy ilyen kaliberű változásról említést lehetett volna tenni a kormányhatározatban, nem pedig benne hagyni azt a rettenetes technokrata indoklást, amelyet még mindig bárki megtekinthet az interneten. A vidékfejlesztők egyébként optimista emberek, miután a képben felbukkant a régiófejlesztési minisztérium, azonnal reménykedni kezdtek, hogy végre igazi gazdája lesz a területnek, és javaslatok özönét indították útra, hogy melyik minisztériumtól mit kellene elvenni ezen a címen és milyen úton-módon lehetne megváltani a világot. Közben pedig megkezdődött a parlamenti ülés, amely várhatóan soha nem látott mennyiségű reform- törvényt tárgyal meg. A politikusok bemelegítésként még az ülés előtt a nyugdíjreformot vették górcső alá. Valamiféle megegyezések is születtek, csak nem biztos, hogy ezeket mindenki egyformán értelmezi. A kritikusok szerint ez csak a kezdet, Ľudovít Kaník munkaügyi miniszter szerint viszont tisztáldozat, hogy így mentse a 10 százalékos magán-nyugdíjpénztári részesedést. Ha a másik oldal kerekedne felül, akkor vége lenne a szlovák csodának és ott tartanánk, ahol hét évvel ezelőtt Magyarország volt. A nyugdíjreformot a Horn-kormány ott is alacsonyabb magánrészesedéssel indította, ígérve, hogy az ide irányítható rész évente nőni fog. Az Orbán-kor- mány azután szépen elfelejtkezett erről, de az élet nem állt meg, a magán-nyugdíjpénztárak (nálunk második pillér) azóta is élnek. Mindenesetre figyeljük a parlamenti történéseket, még akkor is, ha lassan hazánkban nem lesz senki, aki egyben képes lenne áttekinteni, mi minden is változik meg január elsejétől.
