Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-01 / 176. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 1. IZIET Pánikoló kajakalandor PÉNZES TÍMEA H Szeretek enni, nem titok. Szeretem az ízeket, de félek is tőlük mostanában, mivel oly sok riasztó dolgot olvas és hall az ember. Amikor fellapozom a helyes étkezésről szóló folyóiratokat, vagy kinyitom a hűtőszekrényt, olyan érzés kerít hatalmába, mintha a rendőrségi híreket kapcsolnám be. Riadót fújnak gyomornak, hasnak, bélfalaknak. Én már csak kajakriminek becézem az ételek veszélyeire felhívó cikkeket. Kifordított a világ: akinek van ideje elkészíteni az ételt, annak nincs a hozzávalókra pénze, akinek van pénze, nincsenek főzési tapasztalatai, és inkább a gyorséttermeket, vastagabb pénztárca esetén az éttermeket részesíti előnyben. Mai lóti-futi világunkban ugyanis gyorsan kell tudni bevásárolni, gyorsan elkészíteni és befalni az ételeket, mintha evésverseny résztvevői volnánk. Amerikából írta egykor Pista barátom, milyen rafináltak az amerikaiak: a sós ételek csomagolópapírjára nagy betűkkel azt írják, hogy „Cukormentes”, az édes ételeken pedig a jól látható „Só nélkül” felirat áll. Túlzó, de vicces észrevétel. A,feliratoknak köszönhetően Amerika lakosának tehát bármely termék megvásárlásakor az az érzése, hogy tett valamit egészsége érdekében, hiszen valamilyen ártalmas anyagot nem juttatott szervezetébe. Amikor az üzletekben a zacskós levesek és mártások polcai közt járok, sci-fi olvasmányélményeim jutnak az eszembe: az űrhajósok tablettákat és tubusok tartalmát fogyasztják kozmikus utazásaik során. Egykor nagyra nyitottam gyermeki szememet, hogyan lehetséges az ilyesmi, néhány éve pedig már polcainkon, sőt asztalunkon vannak a bizonyítékok: két perc alatt főzés nélkül. Igaz, hogy az íze mindnek ugyanolyan, ízlelőmirigyeim csak árnyalatnyi eltéréseket fedeznek fel, és a feliratok különbözősége már nem hiteti el velem, hogy különféle levesekről van szó. Ám beteljesült az íztelen csoda. Kevés pénzért megtömni a pocakot, ez korunk fontos tézise. De vajon jóllakik-e az ember, vagy csupán a gyomrát teszi tönkre? A fogyasztók többsége azt tartja szem előtt, hogy friss, tartós és olcsó legyen az áru, hogy hétvégeken hatalmas üzletkolosszusokban vásárolhasson méretes, guruló kosarakba legalább egy hétre előre. Egymásnak ellentmondó szavak értelmében hiszünk. A hétvégi családi kirándulások ezért nem a természetet célozzák meg, hanem a szupermarketeket, ahol minden szuper: van légkondi, ezernyi áru közül válogathatunk, van gyermekmegőrző, műutcák, szökőkutak, gyorséttermek. Szuper családi hétvége. És a gyerek lassan, de biztosan megtanul zacskós olasz tésztaféléket, konzervgulyást, száraz porból krumplikását készíteni, anyuka nélkül is. Időben önállósul, talán nem is kell neki elmagyarázni a készítési útmutatót: hogyan mérje és öntse ki a vizet a tálba, hogyan gyújtsa meg a gázt, vagy kapcsolja be a villanysütőt, hogyan keverje meg az ételt. Ha nem megy neki, még mindig megállhat a pizza- és hamburgerárusoknál. Nem vagyok mesterszakács, de szeretek főzni. Főként alapanyagokból, semmi félkészét. Pedig milyen könnyű, időt spóroló művelet vízbe szórni a krumpliport, vajat vagy tejet adni hozzá, és nem kell krumplit pucolni és szeletelni és főzni és szétpréselni és keverni és... Folyton hadakozom a gyorskaja ellen, és magam is a csapdájába estem. A káros, cukrozott szárított gyümölcsöt is szeretem, akár a kínai éttermeket, pedig gluraman van az ételben, ami erősíti az ízt, de fejfájást, izzadást, erős szívverést, égető érzést okoz. Szeretni is fogom, míg nem jelentkezik nálam erőteljesen a gluraman hatása. Aztán talán, mielőtt még nem késő, leállók. Túl bonyolult számomra egészségesen élni. Nem állhatok naponta egész délelőtt a gáztűzhely mellett, nem ellenőrizhetem, egészséges-e a vásárolt zöldség, tojás, sajt, nem futkoshatom végig az üzletek többségét, hogy az árakat vagy az áruk minőségét összehasonlítsam, nem olvashatom el minden étel-ital összetételét... Vagy mégis? Nem találok a nagyvárosban kecskét, tehenet, hogy friss tejet igyák, sem szmogmentes kiskertet, nem ellenőrizhetem az étel frissességét és származási helyét. Csak az akaratom hiányzik hozzá, hogy egészségesen étkezzem? Csak a lustaságom az oka, hogy félkész termékek után is nyúlok, és külföldi, tartósított joghurtokat és hasábburgonyát is a számba veszek? Nem csupán arról van szó, hogy igénylem az ízek különbözőségét, legyen szó egészséges vagy akár „mérgezett” ételekről? Nem dohányzom, nem iszom, ne is egyek? Mitévő legyek? Ugye, pánikom túlzott és felesleges? Ugye, nem minden üzletben kapott élelmiszer van tele tartósítószerekkel, ugye, nem mind egészségre káros és veszélyes? Ugye? Turczi Árpád Gyermekkorom ízvilága ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülök, és osztozom a távoli földek, mezők békéjében. Lassan vihar támad, és a hatalmas orkán megrengeti majd az erdőt. A mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti. Mint a szülő nő, mikor fájdalmai vannak, de ez a fájdalom a megértést magába záró héj megtörése. És én hajlamos vagyok mindennapi rejtelmeit csodálni. Mint ahogy csodálom azt is, mikor - van annak már harminc esztendeje is - éhségemet az akkor még fiatalosan mozgó apai nagymamám annyira fenségesen tudta tompítani. Szándékosan írtam, hogy fenségesen, hiszen mozgása és invitálása az asztalhoz nem ne- gédeskedő, bájcsevegő hangot ütött meg: kimért, mindig mosolygós, szelíd tekintetével parancsolt a székre, kívánva jó étvágyat a frissen készült ételhez, amelybe a szívét is belefőzte, sütötte tán, sőt egészen biztos. Tehát fenséggel tette, amit tett. Ipolypásztó híres volt gazdasszonyái által dagasztott kenyereiről. Persze, tudom, e tágas Kárpát-medence tájain megannyi parányi település sok apró házában is a legíz- letesebb kenyeret sütötte minden édesanya, nagymama. De mégis... Mami - merthogy így szólítottuk őt mi, unokák mindnyájan - birodalmában péntekenként a sülő kenyér melege illatozta be a ház udvarát, olyannyira, hogy én Ipolyságon, reggelim fogyasztása közben már csak a Mami kenyerére tudtam gondolni. Ma is összefut számban a nyál, lebilincsel a kellem, a báj, mikor eszembe jut, s meg kell, hogy valljam, gyakran kísért. Csak az ölelésre görbülő édesanya keze tudja azt a hangulatot varázsolni, az képes csak olyan meleget árasztani, mint az én Mamim pocikos cipója. Merthogy, kenyérsütéskor, az unokáinak kedveskedve, fél kilónyit kiszakítva a háromnégy kilós bedagasztott kenyértésztából, hosszúkásra formázva, s a közepébe egy szál kolbászt elrejtve sütötte azt meg az én Mamim. Persze, villanysütőben már. Mikor szüleimmel megérkeztünk nagy- szüleim kis birodalmába, kutattam, fürkésztem, vajon hol lehet elrejtve az a bizonyos pocikos cipó. Némi huncutsággal, amolyan étvágygerjesztőnek szánva bizonyára, Mami engedte, hogy megszívjam magam a friss kenyér illatával, s körülbelül tíz perc elteltével hozta elő az éléskamrából a gondosan vászonabroszba csomagolt cipót. Nékem mindenesetre örökkévalóságnak tűnt az az idő, de türelmes gyerek voltam, s kivártam, míg sor kerülhetett a felmetszésére. Nagyot s jóízűt faltam ilyenkor. Nagyapám, Apuska, alig várta, hogy lak- mározásomat befejezzem, hiszen ő is szeretett volna hozzájárulni megelégedettségemhez. Egykori cipészműhelyének eldugott zugában őrizgetett egy üveg Éva vermutot, amelyet ő csak űrmösnek becézett, s mint afféle tisztességes magyar ember, ugye, aki étel után a hegy levéből is merít, öntött egy deciliternyit, szólva tekintetével, igyam meg férfiasán. Megtettem, s nem esett nehezemre, az édeskés bor mindig elvarázsolt pár pillanatra. Évek múltán derült ki, hogy anyámék minderről tudtak, s hagyták, hogy mi mindezt titokban teltessük. Általában, nem tagadom, teljes mértékig kivettem részemet az élvezetekből, noha ennek mámor jellege távol esett egyéniségemtől, és olykor meg is félemlített. Lelkiismeretem - a szót itt nem egyéni, hanem egyetemes értelemben használom -, lelkiismeretem nem volt teljesen tiszta. Akármilyen kérlelhetetlennek, vasszigorúnak, mindenkire kiterjedően kötelességszerűnek mutatkozik is az efféle gasztronómiai „mozgósítás”, mindig van benne valami önkényes és szilaj vakáció jelleg. Az én vakációm mindahányszor beteljesedett, amikor a cipóhoz rántott bableves került az asztalra, amelybe a „szaga” is belefőtt. Nos, a szaga volt a füstölt csülök, a mennyei étek: a vigasztalás egész heti óvodás-iskolás sérelmeimért. Ma is emlékszem elkészítésének módjára. Rántást kellett csinálni, mégpedig enyhén megpirítani a lisztet, amelyre aztán került a nagy szemű, színes „geszkenyebab” és a házilag felfüstölt disznóság. A titkát mégsem ismerem. Kuktáskodása- im alkalmával jellegzetes ízét minden igyekezetem ellenére sem találom. De nékem nem is kell meglelnem, hiszen feleségem a minap a múltat tette az asztalra: forró volt, kissé édes, mégis fanyar, barna színű, kellemesen sós, egyszóval mamis bablevest fogyaszthattam ebédre. Kell, hogy szóljak még a gyermekkori barátoméknál számtalanszor megcsodált kolbászos pogácsáról. Apró, piros, omlós rágcsálnivaló volt, s ami a lényeg számomra, kolbászkarikákkal a tetején. Kérleltem is Mamit, süssön nékem olyan pogácsát, mint a Pető Bözsi néni. - Több nap, mint kolbász, fiam! - hangzott a parányi gyermekagyamnak nem kielégítő válasz. Sokszor zsörtölődtem, mért kapok én egyszeri étkezésre alig hatnyolc centiméter hosszúságú füstölt finomságot, mikor én azt annál sokkal jobban szeretem, minthogy csak ilyen rövid végre szabják meg nekem. Nagy volt a család, s bizony a vendég elé faluhelyen disznótoros étek került kínálásra. Mai eszemmel sem tudom feldolgozni, hogy a szükség teremtette állapot miként tudja 365 részre felszabdalni azt az alig hatméternyi kolbászt. Azt sem tudom, hogy juthat kétszáz liter borból mindig kellő mennyiség a jó szándékkal érkező látogató poharába. Mindemellett az asztal sohasem volt búval leterítve, tíz kacsából évente az egész család többször is jóllakott, tizenöt csirkének köszönhetően tojás volt elegendő, csirkepaprikás is hetente került a vasárnapi asztalra. Mami megtanított arra, hogy ínyenc legyek, de ne „telhetetlen”. Nem vagyok nagyétkű ember, de a finoman elkészített étel számomra szent. És az ízléses tálalás és a disz- tingvált terítés és a szakács lelke... Mikor azt mondom menekülj a sós ízekbe (Turczi Árpád: Az igazság teremtése, Madách-Posonium, 2001) mESís Zacskós leves, zacskós világ TÓTH FERENC Na mondjuk, reggelire tizenöt deka szalámi, abszolúte higiéniásán becsomagolva. Van olyan hely, ahol nejlonzacskóba IS és zsírpapírba IS csomagolják. Biztos, ami biztos, vagy mit tudom én. A szalámihoz illik esetleg három kifli. Természetesen szépen külön zacskóba, a legelhagyatottabb falusi „kis- bótokon” kívül, valószínűleg ott se sokáig. És mi van, ha valaki ráadásul vitamindús életet óhajt élni? Úgymond egészségesen (haha), oly divat ez manapság. Nem hinnéd el: ha veszel egy citromot, azt is külön zacsekba csomagolják. Fő a higiénia! Fő az egészség! Ha mármost mindehhez még vásárolsz egy kis, csak egy egész pici csokoládét - vannak napok, mikor az ember nem ura tetteinek, ugyebár -, akkor már a reggelidhez riasztóan nagyszámú zacskót, zsírpapírt, alufóliát meg egyéb, szigorúan egyszer használatos csomagolóeszközt használtál fel. Ha meg netántán nagyobb bevásárlást eszközölsz, szinte számolni sem lehetséges a kapott dobozkákat, zacskókat, polietilén aljzatokat. Plusz a szatyrok. Zsugorfóliás mélyhűtött csirke, légmentesen lezárt füstölt makréla, pazar színes és arany ornamentumokkal díszített sörösdobozok, abból a drága jó alumíniumból, melynek kitermelése miatt a Garam vize halban immár nem nagyon bővelkedik. Vannak megszállottak, bár egyre kevesebben, kik génjeikben nemzedékek takarékos hagyományait hordozzák halványan még. Ők az üzletben kapott nejlonzacskókba kétségbeesetten tízórait csomagolnak, majd a zacskót kiürítve ismét hazaviszik, és szegények megpróbálnának bele ismét csomagolni valamit. Bármit. De a zacsek nem ily célból teremtetett, tudniillik hogy újból és újból felhasz- náltassék, hanem direkte eldobásra egyszeri használat után. Nem! E furcsa emberek nem zsugoriak, nem biztos egyáltalán, hogy ahhoz a fajtához tartoznak, akik pénzért bármire...! Inkább a feleslegessé vált pavlovi feltételes reflex egyik szép példájáról van szó. Természetes ösztöneink egyszerűen tiltakoznak az ellen, hogy kidobjunk valamit, amit igazából még nem is használtunk. E látszatra feleslegesen takarékoskodó emberek próbálják újra felhasználni a felhasz- nálhatatlant, újra csomagolni az újra csomagolhatatlant, valami megfoghatatlan esztétikai vezérelvnek engedelmeskedve, amit Márai tömören ekképp foglalt ösz- sze: a pazarlás - ízléstelen. Egy ismerősöm például nemrégiben arról értekezett, milyen jó, hogy áldott emlékű drága jó férje minden dobozt összegyűjtött, a belevaló polisztirol merevítőkkel együtt, melyek valaha is hűtőszekrény, rádió, mikrohullámú sütő, televízió stb. burkát képezték. Mert ugyanis költözködik, és most egyszerűen minden háztartási szerkentyűt csak belerak a hozzá passzoló dobozba, s milyen egyszerű és milyen praktikus, és semmi sem karcolódik meg egyáltalán, de nem ám! Csakhogy. Képzeljük el ugyanezt jelenlegi agyoncsomagolt világunkban. Tekintve a csomagolóanyagok hihetetlen sebességű elszaporodását, bátor extrapolációval eljuthatunk ahhoz a meglepő - és mulatságos - következtetéshez, hogy ha előrelátóan el akarnánk rakosgatni egy otthon berendezésénél megjelenő valamennyi dobozt, akkor egy külön helyiségre volna szükségünk. Ami, ugye, nem mindenkinek adatik meg. Mert ha valakinek mindössze kétszobás lakótelepi lakása van, mégse tömheti tele lakrészének ötven százalékát dobozokkal. Modern és fenemód fejlett társadalmunkban ez a fajta takarékos magatartási forma felettébb gyorsan erodálódik. Hogy milyen gyorsan megtanultuk eldobni az eldobható, vagyis nagyjából minden használati tárgyat! Ki is alakultak szépen a műanyag utak, melyek fő jellemzői közé tartoznak a rekety- tyebokrokon függő intimbetétek, a szomorúfűz ágán bágyadtan lengedező színpompás reklámszatyrok, valamint a hűs árnyat adó berek tövébe éjszaka, sutyiban kiöntött konzervdobozok garmadája. (Ennek kapcsán felmerülhet egy afféle pozitív ökoterrorizmus eszménye, melynek lényege a következő volna: a titokban szemétke- dőt meglesni, esetleg kis infratáv- cső segítségével, a kiöntött szemetet távozása után összegyűjteni, majd az illető lakásába (kertjébe kézbesíteni, hasonlóképpen az éj leple alatt rejtezve, amiként ő tette volt). Nem sokkal különbek egy kisváros utcái, terei sem egy-egy erősebb szélroham után: A reggeli kukázók - értékes nyersanyagok után kutatva - fesztelenül a földre dobálják a nejlon- és papírneműt. Elszánt rendmániások esetleg összecsipegetik a limlomot saját bejáratuk közvetlen közelében, míg meg nem unják. Mit lehet ez ellen tenni? Kulcsra zárni a kukákat? Bírságolni a kukázókat, szerencsétleneket? Ugyan, aki turkál, nem jókedvéből turkál, hanem mert éhes. Egy bizonyos anyagi-morális szinten alul már nincsen szégyenérzet, pláne rendszeretet. Akkor? Nincs mit tenni? Próbáljuk elfogadni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a csomagolóanyag ára összehasonlítható a belécsomagolt áruéval? Amely csomagolóanyagot utána egyszerűen kidobunk, ezáltal mintegy oly módon éktelenítve környezetünket, hogy közben még egy rakás pénzt is fizetünk érte? Fogadjuk el azt a világot, ahol zacskósak az élelmek és zacskósak az érzelmek, gyorsak és instantok, egyszeri használat után kidobha- tóak? Zacskós a leves, zacskós a világ?
