Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-22 / 194. szám, péntek
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 22. Rómában a közlekedési lámpa a tetrishez hasonló szituációkat hoz létre: a pozícióharcban rivalizáló autók és mopedek a pirosnál tökéletesen eltömítik az utat Itáliai közlekedés: minden út kómába vezet Nápolyi dugó (Képarchívum) A „Nápolyi látni és meghalni” szállóige az én esetemben kis híján valósággá vált, amikor először ruccantam át oda Rómából. POGÁR DEMETER Már az első táblánál csikorgó fékezéssel kellett mentenem életemet, mert a városba vezető sztrádaleágazásnál egy kopott kis Fiatot vezető hölgy hirtelen a belső sávból a kijárat felé vette az irányt. Magában a városban is hajmeresztőén vezetnek: a Vezúv lábánál a forgalom a világ minden más tájától eltérő szabályok szerint lüktet. Az idegen maga válik veszélyforrássá, ha a piros lámpánál a fékpedálra lép: dühödt dudálás jelzi, hogy feltartja a közlekedés „normális” ritmusát. Az itt szolgáló magyar NATO-tisztek szerint Nápolyban az egyirányú utca annyit jelent, hogy ott a szokásosnál kevesebben jönnek szembe. Egy hegyre felkapaszkodó, egyirányú úton magam is döbbenten tapasztaltam, hogy lezúduló mopedesek a kormányt mindkét kezükkel elengedve gesztikuláltak, jelezve: autómat útakadálynak tartják. Nápoly az abszolút mélypont, de a káosz valamilyen szinten egész Itá- liára jellemző. A sávokat nem tartják be, az indexet szinte sohasem használják, holott pontosan ugyanaz az ujj és kormánykapcsoló kell hozzá, mint az őrült száguldást hivalkodóan hangsúlyozó fényszóróvillogáshoz. Dühítő, amikor a reflektorok felvillantják agyam kontúrjait a visszapillantóban. A tartós vakítást ma is súlyos tapintatlanságnak tartom, ám rájöttem: a rövid fényjeleknek életmentő szerepük lehet. Az átlag olasz csak akkor néz a tükörbe, amikor a frizurájába beledolgozza a hajzselét. A sávjában felbukkanó akadályt rendszerint a kormány balra rántásával szokta lereagálni, függetlenül attól, hogy jönnek-e mögötte. E rutinreakció nyomai jól láthatók a római gépkocsiparkon, a súlyosabb esetekre pedig szomorú útszéli keresztek emlékeztetnek. Mindennapos társasjáték a furakodás. Rómában a közlekedési lámpa a tetrishez hasonló szituációkat hoz létre: a pozícióharcban rivalizáló autók és mopedek a pirosnál tökéletesen eltömítik az utat, öt-hat sorban állva ott, ahol csak három sáv van. Amikor pedig zöldre vált a lámpa, versenyezve, felbőgetett motorral törnek ki a kényszer szülte falanxból, függetlenül az érkezési sorrendtől. A forró hétvégéken az Örök Város melletti Ostia strandjairól hazatérők úgy torlódnak össze a tengerparti kereszteződésekben, mint az utolsó nagy háborúban a Dunkerque felé menekülők. A római autós a moszkvaihoz hasonlóan nem kér és nem ad kegyelmet. Az udvariasság szinte ismeretlen: az átsorolás kisstílű akadályozása norma, a felvezető sávon pedig az előttünk haladó mögül kilőni valósággal nemzeti sport. Az előzékenység gesztusai olyannyira ritkák, hogy azokat a kedvezményezettek rendszerint nem értik, vagy „elfelejtik” megköszönni. Igazi jó szórakozás az erkélyről el- figyelgetni, ahogy a dupla sorban leparkolt kocsik között, a szabadon maradt szűk átjárókban hogyan próbálja egymást tolatásra kényszeríteni a sok tülkölő önjelölt Fisi- chella. A tülekedés látványa a pallón találkozó két kis kos meséjének modern parafrázisa. Igaz, az olaszoknál rendszerint hiányzik a közlekedési konfliktusokban nálunk megszokott dialógus, amikor az egyik szereplő rossz illatú szántóvetőnek titulálja ellenfelét, mire az a rég öblített népi mázas égetett agyagedényt kezdi emlegetni. A beszólós-beintős Pesten vezetni - Róma után - mégis tiszta felüdülés: ilyen érzés szállhatja meg a tőlünk hazatérő svájcit. Az ősi kultúrák pazar emlékei között élő, s EU-alapító Olaszországban tapasztalható tömeges közlekedési fara- gatlanság annál is inkább kiábrándító, mert Itália gépkocsi gyártó nagyhatalom, a közúti közlekedésnek évszázados hagyományai vannak. A forgalomban tapasztalható magatartás egyébként szomorúan szemléletes modellje a társadalmi érvényesülésről kialakult uralkodó felfogásnak is. A hegyvidéki utak szörnyei, félszemű román Daciák és a beláthatatlan kanyarban előző hetyke hor- vát kamikazék ismeretében is úgy tartom: közel áll a valósághoz a Lea- sePlan autólízing cég minap Londonban közzétett felmérése, amely szerint az olaszok messze a legrosszabb vezetők Európában. A megkérdezettek 22 százaléka vallotta azt, hogy a tálján pilóták jelentik a legkomolyabb veszélyt, maguk mögé utasítva a „csak” 16 százalékot begyűjtött franciákat. Elviselhetet- lenségüket maguk az olaszok is elismerik. Gianni Bellandi, az itáliai autósiskolák szövetségének elnöke szerint „minden olasz futballedzőnek vagy Forma-l-es autóversenyzőnek képzeli magát. Emellett fatalisták, mert azt hiszik, hogy baleset csak másokkal történhet” Az olaszok drámai árat fizetnek önző „lazaságukért” évente hétnyolcezren pusztulnak el az utakon (körülbelül kétszer annyian, mint a hasonló lélekszámú brit szigeteken), s csaknem negyedmillió- an szenvednek kisebb-nagyobb sérüléseket. A baleseti megnyomoro- dások társadalmi költsége évi 31 milliárd euró. A nagy szabadságolások környékén az autós kirajzás felér egy-egy, több tucat áldozatot követelő tömegmészárlással. A katasztrofális helyzet enyhítésére az olasz hatóságok végre feladták eddigi liberális, „laissez faire” hozzáállásukat, amelynek jegyében gyakorlatilag csak a balesetet okozó autósokat büntették. Július elejétől szigorú, errefelé eddig ismeretlen pontrendszert vezettek be. Ideje volt észbe kapni, mert amíg az EU többi tagállamában 1990-99 között sikerült 24 százalékkal leszorítani a halálos balesetek számát, addig ez az arány Itáliában 0,2 százalékkal emelkedett. Az új olasz szabályozás értelmében- amelyet jellemző módon, „elfelejtettek” a kellő időben ismertetni a hivatalos közlönyben - az autós priusz nélkül, húsz ponttal indul, s ha lenullázódik, bevonják jogosítványát, amelyet csak egy újabb (nem túl szigorú) KRESZ-vizsga után kaphatnak vissza. A kemény fellépés kezdeti eredményei látványosak voltak. Egy Brescia környéki fiatalembert már az első hétvégén 54 ponttal büntettek. Leheletével elszínezte a szondát (10 pont), veszélyesen előzött (10 pont), túllépte a lakott településekre vonatkozó sebességkorlátozást (2 pont), s mindezt úgy, hogy biztonsági öve nem volt bekapcsolva (5 pont). Mivel az ifjú vezetői engedélye nem volt még ötéves, a rendőrök megduplázták büntetését. A fegyelmezés következtében az első hétvégén az előző víkend 46 halottat követelő 41 ütközéséhez és kisodródásához képest „csak” 33 áldozattal járó, 30 halálos baleset történt. Ez csaknem ötvenszázalékos csökkenést jelent a tavaly ilyenkor regisztrált 50 havariához és 60 áldozathoz képest. A feljavult statisztika azonban így is döbbenetes: három nap alatt 1390 baleset történt, melyek közül 726-nak a már említett halottak mellett 1118 sérültje is volt. Az autósok az első szigorúan ellenőrzött hétvégén 27 ezer - felderített - esetben vétettek a KRESZ ellen: 6253 alkalommal lépték át a sebességkorlátozást, 2856-szor „felejtették el” bekapcsolni biztonsági öveiket, s 1635 motoros nem vett fel bukósisakot. 411-en vezettek ittasan és 53-an kábítószerek hatása alatt. Kérdés, meddig tartható a pozitív trend, s a viszonylagos fegyelem, mert az ellenőrzés rendszere, bizony, eléggé hézagos. A büntetőpontok központi számítógépes nyilvántartását még nem sikerült megoldani, mint ahogy a fokozott közúti ellenőrzés anyagi-műszaki feltételeit sem. Az olasz szabálysértő ráadásul makacs: hiába veszítik majd el az idén az előzetes felmérések szerint mintegy 350 ezren a jogosítványukat, az autósok tíz százaléka annak ellenére sem tartja majd tiszteletben a sebességkorlátozásokat, hogy egy 40 kilométeres túllépést akár háromhavi eltiltással és 1300 eurós pénzbírsággal sújthatnak. Egyharmaduk pedig továbbra sem hajlandó bekapcsolni a biztonsági övét. Ezért valószínűleg ismét konjunktúrája lesz annak a Nápolyban - hol máshol? - kiagyalt pólóingnek, amely a biztonsági öv kötelezővé tétele után terjedt el. Erre - a hatóságilag előírt becsatolást mímelve - a leleményes szitanyomok nyomtatták a fekete hevederek mását. Róma, 2003. augusztus Róma szűk utcáit sem kíméli a forgalom (Képarchívum) Nincs áram az egész államban, sőt villany nélkül maradt a keleti part nagyobb része, egészen Kanadáig. Akkor táncoljunk! - invitál egy csapat a Filmakadémia előtt New York leghosszabb éjszakája SZENDREI LŐRINC Átéltem New York leghosszabb éjszakáját. A taxi nem áll meg, amikor próbálom leinteni. A következő sárga Ford is elhajt mellettem, majd a harmadik lassít, és kiszól a vezetője: ma nincs több fuvar. Próbáljam meg gyalog. New York tízmillió lakója ugyanezt teszi. Fölpillantok a Brooklyn-hídra. Ezrek és ezrek araszolnak az East River fölött. A felhőkarcolókból leereszkedő emberek úgy lepik el az utcákat, mint a szétszivárgó víz. Átvágok a Városháza előtti parkon. Ringatózom a tömeggel, akár a dobozba préselt szardínia. Végeláthatatlan emberfolyammá válik a Broadway. A Canal Street kereszteződésében egy étterem bejáratánál sír egy lány. Képtelen telefonálni. Megbénultak a mobiltelefonok is. Mi történt? Egyelőre nincs válasz, csak annyit látunk, hogy minden elsötétedett. Senki nem tud semmit. A tömegben rendőrautó vág lassan utat. Rendkívüli állapot! - fogjuk ki a zajból a hangszóró szavát. Áramszünet. A kereszteződésben fiatal srác terelgeti a kocsikat. A mentő is türelmesen vár. A közeli ház állványáról fotóriporterek pásztázzák az utcát. Az egyik étterem előtt hatalmas, jeges dézsákból üdítőitalokat osztogatnak ingyen. Aki kettőt vesz, rászólnak. Mire az Union Square-hez érek utolérnek a hírek is. Egy taxis könyököl a kocsijára. Harsog a rádiója. Leállt az egész város. Nincs áram egész New York államban, sőt villany nélkül maradt a keleti part nagyobb része, egészen Kanadáig. Akkor táncoljunk! - invitál mosolyogva egy csapat a Filmakadémia előtt. És rázendítenek. A park füvén nincs tenyérnyi szabad hely. Újabb étterem költözik ki az utcára. Jeges ^ kád, tele dobozos üdítőkkel. Ők ugyan pénzért adják, de az ár méltányos. Mindössze egyetlen dollár. Az emberek türelmesen állnak sorba. Közben történetek foszlányait kapom el. Az egyik férfi tizenhat utcát bandukolt a metró alagútjában, mire a felszínre került. A másik fél órát vesztegelt a beszorult liftben. Van, aki szeptember 11-ét emlegeti, de leintik. Nincs pánik. Sűrűsödik a tömeg. A 34. utcánál többen megtorpannak. Balra az Empire State Bulding, ismét a legmagasabb New York-i épület. Ez most a lehetséges célpont. Kevesen közelítik meg. Annál többen verődnek össze a Grand Central Terminál, a Nagy Központi Pályaudvar környékén. A Pershing étterem teraszán születésnapi buli. Előkerülnek a talpas poharak, csobog a pezsgő. Tortát szeletelnek. Van idő az ünneplésre. Az állomást lezárták, a vonatok nem indulnak. A kimaradt járatok helyébe nem állítanak buszokat. Ki, ki boldogul, ahogy tud. Szájról szájra járnak a hírek, üzenetek. Kifelé lezárták a város hídjait. Aki bennrekedt Man- hattanben csak busszal, kocsival tud menekülni. Nyitott-kamton fordul be az 5. su- gárútra. Szedik össze a gyerekeket. Fiatalasszony próbál melléjük kapaszkodni. Nem engedik. A kocsi nem megy át New Jerseybe. Besötétedik. Csak a telihold fénye verődik vissza a felhőkarcolók ablakairól. A rendőrök fáklyákat gyújtanak. A lángok fényében terelgetik a ritkuló forgalmat. A sarkon, egy kapualjban újságpapírra fektetett csecsemőt tesz tisztába az édesanyja. A közeli boltból kap vizet. A Public Library, a közkönyvtár lépcsőjén fészket raknak az emberek. Kiskosztümös hölgy igazít a sminkjén, öltönyös férfiak teszik a fejük alá a laptopot, legyezővel takarja el az arcát a japán turista, szendvicseket oszt szét négy gyermeke között egy anya, majd frissítőkendővel kínál meg mindenkit. Egy szaxofonos Gershwin-melódi- ákkal ringatja álomba a tömeget. Úgy alszanak az emberek a járdán akár az útközben megfáradt menekültek. New York, 2003. augusztus A máskor fényárban úszó Times Square kísérteties volt a sötétben (TASR/EPA-felvétel)
