Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-25 / 170. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 25. ONDOLAT 3. TÁBLÁZAT A magyar és szlovák lakosság százalékos aránya az abszolút magyar többségüket elveszített Zemplén vármegyei községekben Község 1910 1921 1930 Magyar szlovák magyar szlovák* magyar szlovák’ Alsómihályi 97,937,3 51,4 11,9 81,8 Barancs 65,9 33,2 8,8 84,1 9,4 78,6 Biste 79,7 20,3 19,8 76,7 26,5 71,5 Céke 87,9 10,9 8,5 78,9 2,1 90,5 Csörgő 80,9 18,7 4,3 87,0 4,9 83,2 Garany 90,6 9,3 30,1 67,2 25,5 65,8 Gercsely 78,2 14,2 8,3 88,1 3,1 93,5 Hardicsa 74,4 21,7 42,5 25,7 44,1 46,2 Isztáncs 51,0 48,3 1,4 57,8 0,2 86,4 Kásó 50,9 47,0 9,9 56,193,3 Kazsó 76,1 23,9 HMNfeNI 89,9 94,8 Kolbása 69,7 22,0 5,9 91,2 1,3 86,6 Legenye 91,8 8,2 39,4 49,1 16,5 65,1 Magyarsas 70,6 28,3 15,3 75,8 1,6 93,9 Mészpest 76,9 22,4 20,4 62,3 20,4 67,4 Nagymihály 62,0 25,9 12,8 38,1 4,0 65,6 Nagytoronya 77,7 22,0 79,3 20,1 27,6 65,8 Szlovákújhely** 79,1 19,6 15,9 51,0 3,2 79,7 Tavarna 54,9 42,8 3,1 89,790,4 Varannó 66,1 27,5 17,5 44,3 1,9 67,9 Velejte 53,6 39,9 9,9 78,2 1,2 86,9 * A szlovák kategória 1921-ben és 1930-ban magában foglalja a cseheket is. ** A Sátoraljaújhely Csehszlovákiához csatolt városrészéből önálló községgé szervezett Szlovákújhelynél 1910-ben Sátoraljaújhely adatait közöljük. gazdasági súlyának növelésével párhuzamosan egyrészt gazdaságilag igyekezett meggyengíteni a magyar kisebbséget: földbirtokainak kisajátításával a birtokos réteget, a földek elosztása során pedig a parasztságot, mivel földjuttatásban a magyarlakta területeken is elsősorban szlovák és cseh-morva telepesek részesültek. Az 1928-ban nyilvánosságra hozott adatok szerint Szlovákiában a földreform keretében 1927. október 1-ig földhöz juttatott 1078 telepescsalád közül 804 (74,6%) volt szlovák, 245 (22,7%) cseh, 18 (1,7%) ruszin, 7 (0,6%) német, s csupán 4 (0,4%) a magyar nemzetiségű. A telepescsaládok nemzetiségi ösz- szetétele egyben rávilágít a földreform másik céljára: Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területeinek szláv kolonizálására. A földreform lebonyolítói ugyanis a magyar etnikai területen létrehozott szláv kolóniáknak szánták azt a szerepet, hogy az addig meglehetősen homogén magyar településszerkezetet feldarabolják, az ottani szlovák nyelvszigeteket és szórványokat megerősítsék, a magyar-szlovák nyelvhatárt délebbre szorítsák, s így lehetőleg végérvényesen megváltoztassák Dél-Szlovákia etnikai arculatát. Noha a földreformmal kapcsolatos törvények meghozatalakor SZIGORÚAN ÜGYELTEK ARRA hogy azokból ne tűnjön ki a reform nacionalista jellege, s a jogszabályok egyike sem tartalmazott nemzetiségi korlátozásokat, cseh és szlovák politikusok mégis gyakran hangot adtak annak a nézetüknek, hogy itt lényegében egyfajta „történelmi igazságszolgáltatásról” van szó. Maga Karel Viškovský, a földreform lebonyolításával megbízott Állami Földhivatal első elnöke jelentette ki 1923. november 15-én a csehszlovák Nemzetgyűlés Költségvetési Bizottsága előtt, hogy „én sem a magam, sem a hivatalom nevében nem állítottam, hogy a földreformot nem nemzeti alapon fogjuk végrehajtani, és hogy annak nem lenne nemzeti jellege”. Az Állami Földhivatal 1926-ban kinevezett következő elnöke, Jan Voženílek agrármérnök már egyik 1919-ben megjelent tanulmányában leszögezte, hogy a cseh népnek nyomós oka van e történelmi igazságtételre, s „teljes joggal kívánja, hogy a nemzet visszakapja a fehérhegyi csata utáni korszakban tőle erőszakkal elvett földet, hogy ezzel jóvátétessen a nemzeten az elnyomói által elkövetett évszázados sérelem”. Milan Hodža szlovák agrárpolitikus, a Csehszlovák Agrárpárt alelnöke 1921-ben szintén a történelmi sérelmek jóvátétele céljából szorgalmazta a szlovákság déli irányú terjeszkedését. Hodža szerint a földreform Szlovákiában „nemzeti és állampolitikai probléma”, mivelhogy a szlovák nép hazáját néhány évszázaddal ezelőtt nem csupán a termékeden hegyvidéki tájak alkották, hanem az egészen a Dunáig terjedt. A magyarok betörése és a kolonizáció azonban azt eredményezte, hogy a szlovákok a Duna pariján fekvő termékeny területeiket elveszítették, ami következtében területüket ma 20-40 kilométer széles sáv választja el a Dunától. „Ha ez a történelmi sérelem a szlovákokat a hegyek közé szorította - fejezte be fejtegetését Hodža -, akkor a szlovák népnek a földreform révén ismét vissza kell szereznie elvesztett településeit, mindenütt, ahol azoktól a magyar nemesség megfosztotta. Ez a csehszlovák állam történelmi feladata és a mi nemzeti jogunk.” A magyar etnikai terület fokozatos elszlovákosításával a földreform szinte valamennyi közreműködője számolt. Ivan Daxner, a Szlovensz- kói Telepítési Szövetkezet elnöke 1924-ben Vnútorná kolonizácia na Slovensku című dolgozatában ismertette a magyarság gazdasági meggyengítésére, a telepesfalvak hálózatának kiépítésére, s a magyar etnikai sáv feldarabolására kidolgozott elképzeléseit. Daxner már tanulmánya bevezetőjében leszögezte, hogy a magyar földterület szlovák kézre juttatása állami és nemzeti szempontból egyaránt elengedheteden, mivel Szlovákia területének 80%-a, különösen Dél-Szlovákia termékeny rónái „idegen” kézen vannak, s ezért szerinte mindenki számára vüágos, aki ismeri a szlovákiai viszonyokat, hogy ha nem állomásozna Szlovákiában katonaság, állami és közigazgatási hatalom, „két éven belül ismét azok uralnák Szlovákiát, akik ezelőtt is uralkodtak”. A kolonizáció és a parcellázás - vonta le a következtetést - „államunk létezésének egyik legfontosabb feltételei”. Az addigi telepítési akciókkal elége- detíen Daxner szerint a magyarok közé telepített szláv lakosságot - a kolonizáció hatékonyabbá tétele érdekében - lehetőleg önálló telepesfalvakba kell tömöríteni, vagy ha ez nem lehetséges, ügyelni kell arra, hogy a már fennálló magyar községekbe telepített szláv kolonisták száma meghaladja az őshonos magyarságét. A telepesközségekben azonnal gondoskodni kell az iskola, a községháza, a tanító- és jegyzőlakás, a kisdedóvó, a szegényház, a temető és a templom felépítéséről, miközben az „iskolának és a községházának a kolónia szellemi központját kell képezniük”. A magyar területre telepített kolonisták nemzed öntudatának megőrzése érdekében különösen fontosnak tartotta a templom és a kisdedóvó megépítését, mivel templom hiányában a telepesek a környező magyar falvak templomaiba járnának, ami „hozzájárulna elmagyarosodá- sukhoz”. A szlovák kisdedóvók létrehozásának Daxner szerint azért lenne nagy jelentősége, mivel ezekbe a magyar családok is beírathatnák gyermekeiket, s így „egy generáció alatt bármilyen erőszak nélkül el lehet majd szlovákosítani a magyar falut és megbízható bástyává változtatni államunk határain”. A kolónia helyének kiválasztásánál ügyelni kell többek között arra is, hogy a telepesközség megfelelő nagyságú határral, kiváló termőtalajjá, bőséges és jó ivóvízkészlettel rendelkezzen, s ezáltal minél több életképes gazdaságot tudjon eltartani, közúton és vasúton egyaránt könnyen meg lehessen közelíteni, s ne okozzon gondot a piacok távolsága és elérhetősége sem. Mivel azonban az egyedülálló telepesfalvak életképtelenek lennének, s lakosságuk hamarosan beolvadna a környező magyarságba, összálla- mi, nemzed és nemzetgazdasági szempontból egyaránt elengedheteden, hogy a kolóniák ne ötletsze- rűen, hanem lehetőleg 5-6 fős csoportokban és egy időben jöjjenek létre, miáltal a szlovák elem a kolonizált területen ha nem is többséget, de számottevő kisebbséget fog alkotni. Példaként Komárom környékét hozta fel, ahol szerinte ezt a programot különösebb anyagi ráfordítás nélkül egy év alatt végre lehetne hajtani; véghezvitele után pedig a város közvetlen környékén 18 szlovák és cseh mellett már csupán 8 magyar falu maradna. Természetesen arra is ügyelni kell - szögezte le Daxner hogy a kolóniák gazdaságüag önállóak legyenek, vagyis semmilyen módon ne függjenek a környező magyar falvaktól. Ezzel kapcsolatban megfogalmazta a telepesközségek önállósításának szükségességét is. Végül azt is hangsúlyozta, hogy a telepesek kiválasztásánál ügyelni kell arra, hogy Szlovákia azonos régióiból származzanak, azonos vallásúak legyenek, s azonos szokásokkal és kultúrával rendelkezzenek. A gyakran több község határába telepített kolóniák pontos számának megállapítása a források ellentmondásossága miatt nehézségekbe ütközik. Összegezésüket nehezíti, hogy több alapformájuk létezett: a telepesek vagy teljesen önálló telepesközségekbe szerveződtek, vagy a már meglévő községek mellett építettek ki külön negyedeket, utcákat, majorságokat, eseüeg ún. szórvány- településeket hoztak létre. Nyilvántartásuk sem volt egységes, a különböző források a szomszédos kolóniákat hol önálló kolóniákként, hol egy közösként említik. Végül pedig a hivatalos, állami kolóniákon kívül szövetkezeti, ill. magánkolóniák is létesültek, amelyek létrehozásában többek között a pozsonyi székhelyű Szlovenszkói Telepítési Szövetkezet, az I. világháború idején az antant oldalán harcoló csehszlovák légiók veterán tagjait tömörítő Légionárius Közösség és a Szlovák Liga nevű társadalmi szervezet vett részt. A kolonizáció 1929 végéig elért eredményeit tartalmazó hivatalos adatokat 1932-ben tették közzé. Ezek szerint Szlovákiában a hivatalos kolonizáció keretében 51, a ma- gánkolonizáció keretében 29 kolóniát alapítottak; Kárpátalján pedig 11 hivatalos kolónia létesült. Vad- kerty Katalin levéltári forrásokra támaszkodó számításai szerint a szlovákiai telepesfalvak és szórványtelepülések együttes száma meghaladta a 120-at, a telepescsaládok száma több mint 2000 volt, birtokuk pedig elérte a 37 000 hektárt. Hasonló eredményre jutott Varga Kálmán is: becslése szerint 1919 és 1938 között a kolonizáció keretében mintegy 2000 telepescsalád, azaz 8-10 ezer személy települt le Szlovákia magyarlakta területein. A KOLÓNIÁK TÚLNYOMÓ TÖBBSÉGÉT a kolonizáció céljából adódóan a magyar etnikai terület, vagy a szlovák-magyar nyelvhatár stratégiailag legfontosabbnak ítélt pontjain telepítették oly módon, hogy ezáltal minél inkább fellazítsák, ill. több részre darabolják a magyar etnikai sávot, egyes magyar városokat, mint pl. Szencet, Galántát, Komáromot, Losoncot és Rimaszombatot pedig telepesközségek valóságos gyűrűjével vették körül. A legkompaktabb, Pozsony és Ipolyság közötti magyar etnikai tömböt a telepítések segítségével két helyen próbálták meg átvágni: a Pozsonytól keletre tervezett mátyusföldi és felső-csallóközi hídfő révén, valamint az Érsekújvár és Komárom közötti térségben. A Pozsony alatti hídfő kettős vonalban igyekezett elvágni a várost a magyar etnikai területtől: egyrészt a Szene és So- morja közötti térségben, ahol Szene, Királyfa, Nagymagyar, Éberhárd, Fél, Csütörtök és Üszor határában folyt telepítés; másrészt pedig Ga- lánta és Súly között, ahol Galánta, Taksonyfalva, Nemeskosút, Nagyfö- démes, Tonkháza, Előpatony, Nagylég, Szentmihályfa, Macháza és Süly határában telepítettek. A telepítések másik nagy délnyugat-szlovákiai gócpontja Komárom környékén volt, ahol a város és az Érsekújvár közötti 18. századi szlovák telepítésű, ám időközben visz- szamagyarosodott községekben (Bagota, Ógyalla, Újgyalla, Kurta- keszi) létrehozott kolóniák a nagy- surányi szlovák etnikai félsziget déli irányú meghosszabbításával a magyar nyelvterület kettévágását, a Komáromtól nyugatra (Örsújfalu, Ekel, Nemesócsa, Tany, Apácaszakállas, Ekecs és Megyercs határában), ill. keletre (Izsa, Marcelháza, Madar és Dunaradvány határában) alapítottak, pedig a város teljes „bekerítését” célozták. A Csallóközben tehát a kolonizáció két nagy tömbje: a pozsonyi hídfő kiépítését szolgáló felső-csallóközi, valamint a Komáromot nyugat felől elzáró alsó-csallóközi figyelhető meg. E két nagy tömb között, kisebb mértékben bár, de a Csallóköz központi részén fekvő Etrekarcsa, Balázsfa, Tőnye, Csilizradvány és Csüizpatas határába is folyt telepítés. Az Ivan Daxner által is megfogalmazott elvekkel összhangban a kolonizáció során kiemelten kezelték a stratégiai fontosságúnak ítélt közlekedési útvonalakat, amelyek mentén szintén számos telepesközség létesült. A legjellemzőbb példája ennek a magyar-szlovák nyelvhatár közelében húzódó, de általában annak magyar falvait, kisvárosait átszelő Pozsony - Érsekújvár vasútvonal, amely mentén szintén telepesfalvak egész sorát hozták létre: a Szene, Királyfa, Galánta, Taksonyfalva, Tornóc és Tardoskedd; valamint a már szlovák Romját és Örmény községek határában létesített, a nagysurányi szlovák etnikai félszigetet a szlovák nyelvterülettel összekötő „örményi szoros” megerősítését, ill. kibővítését is szolgáló kolóniákat. A vasútvonalnak az Érsekújvártól a magyar határon fekvő Párkányig folytatódó szakaszán Kisúj- falu, Köbölkút és Bátorkeszi határában telepítettek. A Garam mente, ha nem is olyan mértékben, mint a Csallóköz vagy a Mátyusföld, de szintén a nyugati magyar etnikai tömb sűrűn kolonizált régiói közé tartozott. Az itt létrehozott kolóniák közül a bényi, a barti, a csatai, a garamdamásdi, a nagypeszeki, a lontói és a felsőfegy- verneki a magyar etnikai terület fellazítását, a kissallói, a fajkürti, valamint a két barsbesei a nagysurányi szlovák etnikai félsziget keleti kibővítését, a Lévától észak-északkeletre fekvő szlovák falvakban (Alsózsem- ber, Kálnaborfő, Garamújfalu) alapítottak pedig a nyelvhatár megerősítését szolgálták. Bár a kolonizáció elsősorban a szlovákiai magyar etnikai terület nyugati, legkompaktabb régióit sújtotta, középső szakaszán: Nógrádban és Gömörben, valamint keleti peremén, a Bodrogközben és az Ungvidéken is jelentékeny telepítés zajlott. Különösen említésre méltóak a Losonc környéki telepek, ahol a város és a magyar határ közötti meglehetősen keskeny nyelvterületsávon feltűnően sok kolónia létesült. Losonctól délnyugatra a magyar lakosságú Tőrincs és Rárósmúlyad, valamint a velük szomszédos, de már szlovák lakosságú Alsósztregova, Tótkele- csény és Csalányos határában telepítettek; e telepítések a Tőrincs és Rárósmúlyad térségében mindössze egy településnyi szélességű magyar etnikai sáv kettévágását célozták. Losonc közvetlen közelében még Gácson, ül. magában a város határában, Losonctól keletre Perse, délre és délkeletre pedig Fülek és a magyar határ között fekvő Fülekpilis, Csákányháza és Ragyolc határában folyt telepítés. A NÓGRÁDIHOZ HASONLÓ JELLEGŰ TELEPÍTÉS zajlott Gömörben is, ahol a cél szintén a régió központjának számító Rimaszombat „körbetelepítése”, ill. a magyar nyelvterület kettévágása volt. Rimaszombatot nyugat és északnyugat felől a nyelvhatáron fekvő magyar Osgyán, valamint a szlovák Susány és Bakostörék határában létrehozott, délnyugat felől a Dúsa és Várgede határában alapított kolóniákkal övezték; délkeleti irányban pedig a város és a magyar határ közé valóságos szlovák településláncot húztak: Rimaszécs határában jött létre Slávikovo, Dobóca határában Bottovo kolónia, de ezen kívül telepítettek Jánosi, Bakti, valamint Bellény határába is. A magyar nyelvterület keleti részén elsősorban Kárpátalján folyt telepítés, de néhány kolóniát elhelyeztek a közigazgatásilag Szlovákiához tartozó Bodrogközben: Bodrogszerda- hely, Bély, Battyán és Tiszasalamon határában; valamint az Ung-vidéken Nagykapos határában is. Amint azt a tiszasalamoni Stráž kolónia megnevezése is jelezte, ezek elsődleges feladata a magyar határ őrzése volt. A kolonizáció segítségével több településen sikerült oly nagy mértékben megváltoztatni az etnikai arányokat, hogy a korábban színmagyar községek sorában, amelyekben nem csak az 1910. évi magyar, hanem még az 1921-es csehszlovák nép- számlálás szerint is csak elenyésző számban és arányban éltek szlovákok, az 1930. évi népszámlálás már számottevő szlovák, ill. „csehszlovák” lakosságot talált, némelyek pedig korábbi magyar többségüket is elveszítették. AZ 1910 ÉS 1930 KÖZÖTT abszolút magyar többségüket elveszítő szlovákiai községek közül a kolonizáció idézte elő a magyarság kisebbségbe szorulását a szlovák („csehszlovák”) többségűvé vált Előpatonyban, Kurtakesziben, Tor- nócon, Fülekpüisen, Persén, Dúsán és Bellényben, ül. Galántán, Felső- fegyverneken és Osgyánban, amelyekben szintén kisebbségbe szorult a magyar elem, relatív többségét azonban meg tudta őrizni. Kurtakeszi, Osgyán és Dúsa etnikai átrendeződésében a kolonizáció mellett szerepet játszott a részben szlovák származású lakosság megváltozott nemzetiségi bevallása, Galántán pedig - amint arra már utaltunk - az abszolút magyar többség elvesztésében a zsidó nemzetiségi kategória bevezetésének volt döntő szerepe. A kolonizált községek közül szlovák többségűvé vált Újgyalla, Fajkürt, Gács és Losonc is, ezek etnikai arculatváltása azonban már egyértelműen a magát 1910-ben még magyarnak valló, de nagyrészt szlovák eredetű kétnyelvű lakosság, Losonc esetében pedig a városi polgárság nemzetiségcseréjével és a hivatalnokréteg kicserélődésével magyarázható. Áz 1930-as népszámlálás során a telepítések következtében a magyar nyelvterület belsejében létrejött szláv nyelvszigetek számát gyarapította az a 6 kolónia is, amelyet időközben önáüó községgé szerveztek: a Tany határában létrehozott Hodžo- vo (mai nevén: Lipové), a Marcelháza határában Itialakított Šrobá- rová, a Madar határában telepített Mudroňovo, a Barsbese határában alapított Jesenské, a Dobóca területén létesített Bottovo, végül pedig a Rimaszécs határában kialakított Slávikovo (mai nevén: Orávka). Csehszlovákia 1938-39. évi felbomlásáig ezt követően még további 10 kolóniát önállósítottak: 1935 és 1937 között az éberhardi Gessayov (mai nevén: Zálesie), a csütörtöki Hviezdoslavov és Miloslavov, a nagyfödémesi Švehlovo (jelenleg Nové Osady néven ismét Nagyfödé- meshez tartozik), a taksonyfalvai Štefánikov (jelenleg Javorinka néven Galánta része), az ürményi Ta- ráň (mai neve: Štefanovičová), a komjáti Degeš (mai neve: Rastis- lavice), a fajkürti Malý Fajkurt (jelenleg Hurbanovce néven ismét Fajkürt része), a persei Bozita (mai neve: Buzitka) és a tiszasalamoni Stráž kolóniát szervezték önálló községgé (Tiszasalamont több kelet-szlovákiai magyar községhez hasonlóan a II. világháború után Kárpátaljával együtt a Szovjetunióhoz csatolták). A telepítések mindeközben az 1930- as évek első felében kibontakozó gazdasági válság következtében idő előtt megtorpantak, miáltal méretei is messze elmaradtak az elképzelésektől. A kolonizációnak így végeredményben sokkal kisebb szerepe lett az etnikai arányok módosulásában, mint a mintegy 100 000 magyar közhivatalnok és állami alkalmazott Magyarország területére való áttelepülésének, a mintegy 100 000 kétnyelvű, kettős kötődésű, bizonytalan etnikai hovatartozású, a magyar népszámlálások során magát egyre nagyobb arányban magyarnak, a megváltozott politikai körülmények hatására azonban már szlováknak valló személy, valamint a közel 100 000 izraelita vallású identitásváltásának. Az előadás a Fórum Kisebbségkutató Intézet által Visszatérő történelem címmel fiatal kutatók és doktoranduszok részére szervezett konferencián hangzott el, 2003. május 22-én Somotján. 4.TÁBLÁZAT A magyar és szlovák lakosság százalékos aránya az abszolút magyar többségüket elveszített kolonizált községekben Község 1910 1921 1930 Magyar szlovák magyar szlovák* magyar szlovák’ Előpatony 100,0 ■hmmm 97,3 0,4 47,7 50,8 Kurtakeszi 99,7 0,2 98,5 0,6 46,4 51,2 Tornóc 91,0 8,1 64,2 33,7 40,9 55,7 Fülekpilis 95,5 3,9 84,0 13,9 44,7 54,0 Perse 93,3 6,4 68,0 29,9 46,4 53,2 Dúsa 86,4 12,5 66,5 33,5 29,4 70,6 Bellény 100,0100,033,5 66,5 Galánta 89,6 6,2 80,7 12,9 38,4 33,6 Felsőfegyvernek 98,0 1,5 79,2 19,2 49,2 47,4 Osgyán 95,0 4,5 72,5 23,5 48,0 41,4 Újgyalla 88,7 8,0 70,7 29,0 3,7 94,8 Fajkürt 86,4 12,4 17,3 80,1 7,1 90,7 Gács MM 50,9 44,8 18,3 76,7 3,5 87,4 Losonc 82,2 12,9 42,3 45,2 25,9 56,4 * A szlovák kategória 1921-ben és 1930-ban magában foglalja a cseheket is.
