Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-18 / 164. szám, péntek
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 18. A Michigani Egyetem elleni egyik vád az, hogy az elmúlt években, bárhogyan is változott a felvételi rendszer, a fekete diákok aránya rejtélyes módon állandó maradt Amerikában „színvak” társadalmat szeretnének A Michigani Egyetem diákjai üdvözlik a Legfelsőbb Bíróság döntését (Reuters-felvétel) Nem akármilyen társaság jött össze. A Coca-Cola, a Microsoft, a General Dynamics, az MTV (tulajdonosa a Viacom), a Hewlett Packard, a Lucent Technologies, a Pfizer, az Eastman Kodak, a 3M - ösz- szesen hatvanöt nagy világcég, plusz még egy sor nyugalmazott tábornok biztosította támogatásáról a Michigani Egyetemet. HORVÁTH GÁBOR A Legfelsőbb Bíróságra még sosem nyújtottak be egy ügyhöz ennyi külső támogató véleményt. Colin Powell külügyminiszter sem hagyott szemernyi kétséget, melyik oldalon áll. Az amerikai kormányzat másik magas rangú fekete tagja, Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó viszont a Fehér Házzal értett egyet: az egyetemi felvételnél nem szabad pozitívan megkülönböztetni a kisebbségi hallgatókat. A vita Amerikában több mint negyvenkét éve folyik, és a Legfelsőbb Bíróság most gondoskodott róla, hogy még legalább negyed századot biztosan tartson. A liberális tábor kellemesen csalódott: a kilencfős testület hét tagját annak idején konzervatív elnökjelölte, most 5:4 arányban mégis a liberális gyakorlatot folytató egyetemet hozták ki győztesnek. Igaz, 6:3-as szavazással elvetették a fekete, indián vagy spanyol ajkú diákoknak a felvételkor automatikusan járó pluszpontok rendszerét, de kimondták, hogy a kisebbséghez tartozást figyelembe lehet venni - a tanulói kar sokszínűsége ugyanis elsőbbséget élvező nemzeti érdek. A pozitív megkülönböztetés (affirmative action) kifejezés hivatalos helyen Kennedy elnök egyik 1961-es rendeletében szerepelt először. A hatvanas-hetvenes években nemcsak a nagy egyetemeken terjedt el a kvótarendszer, hanem a gazdaságban is: az 1977-es közmunkatörvény a hátrányos térségeknek szánt négymilliárd dollár tíz százalékát kisebbségi tulajdonban lévő cégeknek juttatta. Egy évre rá aztán egy fehér diák beperelte a Kaliforniai Egyetemet, mert nem vették fel az orvosi karra, miközben feketék nála rosszabb pontszámmal is bejutottak. A Legfelsőbb Bíróság helyt adott a panasznak, Allan M. Bakke orvostanhallgató és jogtörténeti kulcsszereplő lett, a kvótarendszer pedig kimúlt. A kisebbségi tulajdonban lévő cégeknek járó gazdasági kedvezmények politikájának egy 1989-es legfelsőbb bírósági döntés vetett véget. Washington és Kalifornia államban évek óta törvény tiltja, hogy a faji hovatartozásnak bármilyen hatása legyen az egyetemi felvételre. Az idén pedig három fehér diák a Michigani Egyetem által követett - meglehetősen bonyolult, ám nyíltan vállalt pozitív diszkriminációt alkalmazó - felvételi rendszert támadta meg. Az ügyből akkor lett országos politikai kérdés, amikor a Fehér Ház a Republikánus Párt bázisának követelésére a diákok oldalán adott be támogató nyilatkozatot. Ari Fleischer szóvivő szerint az elnök határozott véleménye, hogy az egyetemeken nem szabad kvótákat alkalmazni. Ezzel Bush lemondott a feketék szavazatairól - nem volt nagy veszteség, többségük a demokratákra szavaz. A 2004-es választási esélyeket illetően ennél fontosabb, hogy a spanyol ajkúak is megnehezteltek rá: a legfrissebb adatok szerint a latinok már többen vannak a feketéknél. Utólag elmondható, hogy az események Bush számára optimálisan alakultak: ő kielégítette saját pártja igényeit, a Legfelsőbb Bíróság pedig gondoskodott róla, hogy fennmaradjon a kisebbségeknek kedvező rendszer. Ha szerencséje van, másfél év múlva, az urnák és szavazógépek előtt az emberek nem erre, hanem az ismét jóra forduló gazdasági helyzetre fognak gondolni. A pozitív diszkrimináció ellen az a legklasszikusabb érv, hogy az egyetemi felvételnél kizárólag az egyéni képességeknek, tudásnak szabad érvényesülnie. Erre mondják a demokraták széles vigyorra nyíló szájjal, hogy akkor Bush elnöknek a mai napig nem lenne yale-i diplomája. Az előkelő egyetemre ugyanis azért jutott be, mert apja is odajárt, és az ilyesmit arrafelé pluszpontokkal díjazzák. A pozitív diszkrimináció hívei arra hivatkoznak, hogy a felvételi tesztek általában a fehér diákoknak kedveznek: az ő kultúrkörükből kerül ki a kérdések zöme. Sandra Day O’Connor bírónő, akinek szavazata a szakértők szerint végül eldöntötte a kérdést, azt írta az ítélet indoklásában, hogy a faji hovatartozás huszonöt év múlva remélhetőleg már nem fog szerepet játszani. Csakhogy a kilencvenes évek eleje óta minden, a tudásszint objektív felmérésére alkalmas módszer szerint újra nő a fehér és a nem fehér hallgatók közötti különbség. Egyes vélemények szerint ennek az oka az, hogy a jellemzően kisebbségi diákokat tanító iskolákban egy főre átlagosan évi 902 dollárral jut kevesebb pénz, mint a zömmel fehér iskolakerületekben. Igaz, a szövetségi és helyi állami támogatásokból a kisebbségi iskolák többet kapnak. Ez gyerekenként 27 dollárral csökkenti a differenciát. A szociológusok szerint estig lehet vitatkozni, de tény, hogy a mai világban a pénz beszél: a pozitív diszkrimináció fő haszonélvezői a középosztálybeli kisebbségi diákok. A szegényeken gyakorlatilag semmi sem segít. A New York Times idézett egy tanulmányt, amely szerint a 146 legnevesebb felsőoktatási intézmény diákjainak 74 százaléka a társadalom felső negyedéből verbuválódik, és csak három százaléka az alsóból. A fehérek tudásszintje gyakorlatilag minden jövedelmi sávban magasabb, mint a kisebbségekhez tartozóké. Freeman Hrabowski, a zömmel fekete Marylandi Egyetem fekete elnöke szerint nemzedékek beidegződésein nem lehet gyorsan változtatni: „Sajnos nem az olvasás az első számú hobbi. Sokkal többet néznek tévét.” A prognózis szerint az egyetemeken a fehérek aránya az 1995-ös 71 százalékról húsz év alatt így is 63 százalékra csökken. A fő nyertesek a latinok lesznek - arányuk 11-ről 15 százalékra nő. A feketék megtartják a lakossági arányuknak most is megfelelő, 13 százalékos szintet. (A Michigani Egyetem elleni egyik vád az volt, hogy az elmúlt években, bárhogyan is változott a felvételi rendszer, a fekete diákok aránya rejtélyes módon állandó maradt.) A Legfelsőbb Bíróság azt is előírta, hogy a faji hovatartozást a többi tényezővel, így a nemmel és a nemzetiségi háttérrel együtt kell értékelni. Ez azt jelentheti, hogy a jövőben például a felsővagy középosztálybeli feketék, a spanyol ajkúak az eddiginél kevesebb előnyt élveznek, vagy egyáltalán nem részesülnek a pozitív diszkrimináció áldásaiból. Az ítélet az utólagos értékelések szerint csak jóváhagyta a társadalmi változást: az amerikaiak túlnyomó többsége nem akarja többé ki- rekeszteni a kisebbségieket az elitből. Márpedig az egyetemek a jövő politikai, gazdasági és kulturális elitjét képezik, és a hallgatói kar sokszínűségének követnie kell a társadalmi elvárást. Az integrált vezetői réteg kulcsfontosságú lesz a jövő nagy kihívásaira adott válaszokban - egy sokszínű társadalomban egyedül így lehet elejét venni az országot különben szétfeszítő belső ellentéteknek. A tábornoki kar azért támogatja a pozitív megkülönböztetés elvét és gyakorlatát, mert különben nem tudnák garantálni a nagyon nagy részben kisebbségi katonákból álló hadseregnek a megfelelő számú fekete és latinó tisztet. A multinacionális cégek azért, mert hosszabb távon tarthataüan lenne, ha a kisebbségekhez tartozó kétkezi dolgozóknak csupa fehér dirigálna. Amerika célja a „színvak” társadalom, de ettől még, amennyire meg lehet ítélni, negyed századnál mindenképpen messzebb van. Ha másképp nem megy, pozitív diszkriminációval kell megteremteni a továbblépés lehetőségét. Ez a Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint most nemcsak nehezen megtűrt lehetőség, hanem erkölcsi parancs is. Arra is van válasz, miért nem rontják le a pozitív diszkriminációval bekerült diákok az egyetemek - és végső soron az egész ország - teljesítményét. Azért, mert ha egyszer bejutottak, a kisebbségiek sem tanulnak rosszabbul. Washington, 2003. július Fidel Castro kubai államfő is küldött virágot a sajátos kubai dalstílus, a son koronázatlan királyának ravatalához, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a stílus megismertetésében Művész volt, nem pedig politikus - elhunyt Compay Segundo ORTUTAY L. GYULA Fidel Castro virágcsokrát is kiállították Compay Segundo ravatalánál a héthúros gitár, a tucatnyi lemez, a fehér szalmakalap, valamint megannyi kubai és nemzetközi díj, elismerés, kitüntetés mellé hétfő délután a havannai temető, a Calzada és a K utcák találkozásánál. A sajátos kubai dalstílus, a son - a hazánkban ismertebb salsa előfutára - egyik koronázatlan királya 95 éves korában, vasárnap este hunyt el. Végakaratának megfelelően szülőhelyén, a karibi szigetország keleti nagyvárosához, Santiago de Cubához közeli Siboneyben helyezik végső nyugalomra. A ravatalnál olyan zenészek, énekesek - köztük Omara Portuondo, Eliades Ochoa, Ibrahim Ferrer, a nagybőgős Israel Ló- pez „Cachao” - búcsúztatták, akik hozzá hasonlóan nemzetközi elismertségüket jórészt késői felfedezőjüknek, az amerikai gitáros Ry Coodernek, illetve Wim Wenders Buena Vista Social Club című filmjének köszönhették. Érdemes emlékeztetni azokat, akik látták az 1997-ben forgatott filmet, vagy hallgatták a Grammy-díjas lemezt, hogy Compay Segundo szerzeménye volt az induló szám, a Chan-Chan, amelynek népszerűsége Kubában és az ország határain túl is vetekszik Joseito Fernandez Guantanamérájával, avagy Carlos Puebla Comandantéjával. Compay Segundo már 90 éves volt, amikor a világhírnév szele megcsapta. Későn jött, de megérdemelt sikerként. A New York-i Carnegie Hallban, a párizsi Olympiában, avagy a Vatikánban, a II. János Pál pápának ajánlott koncerteken ugyanolyan természetesen viselkedett, mint egykor - tíz-egynéhány évesen - Santiagójában első fellépésein, amikor még klarinétozott. Szeretett és tudott is élni, énekelni, gitározni, udvarolni és persze szivarozni. - Az élet nem arra van, hogy megkeseredetten éljük le - nyilatkozta néhány éve. Nagymamája 116 évet élt meg, hátha neki is megadatik ez, gondolta akkor. Maga mesélte el, hogy ötéves korától rendre meggyújtotta a szivart nagyapjának. A szivar, s elsősorban a Monte Christo márka, egész életén végigkísérte: kilencven éven felül is napi két szál volt az adagja. A nyolc évtizedes muzsikusi pályafutásában volt is egy majd’ húszéves kitérő, amikor a Fidel Castró vezette forradalom győzelmét követően, 1959 után a havannai szivargyárban sodorta a dohányleveleket. Mint utólag említette, naponta húsz szivar került ki keze alól. Pedig akkor már a legismertebb hazai zenészek sorába tartozott, csak hát a forradalom kezdeti hevében új erkölcshöz kellett alkalmazkodni. Emellett jöttek az új, a hatalom által jobban támogatott divatirányzatok, a politikai töltetű dalok, az új generáció pedig már új zenére vágyott. Compay Segundo 1907-ben született Maximo Francisco Repilado Munoz néven. Személyéhez fűződik az armónico, a héthúros gitár, a hagyományos spanyol gitár és a kubai trés elegye. - Stílusa összetéveszthetetlen volt, oly jellemző a keleti országrészre, ahonnan a son származik - mondja most a bőgős „Cachao”, aki 1934- től ismerte, azóta, hogy Compay Segundo Havannába költözött, s az akkor legnépszerűbb kubai zenekarhoz, Miguel Matamoros szeptettjéhez csatlakozzon. Francisco Repilado már ezt megelőzően ismert volt, Santiagóban a trova énekes, Nico Saquito zenekarában játszott ünnepeken. 1938-ban hozta létre a Hatuey kvartettet Lorenzo Hierre-zueló- val, akivel később duóban arattak nagy sikert. Művészneve is a Los Compadres idejéből származott: a Compay a companero (társ, barát) kelet-kubai változata, a Segundo pedig utalás a másodgitá- rosi és énekesi szerepkörre. Volt saját bandája is Compay Segundo y sus Muchachos néven. A forradalom győzelme után az éjszakai élet lecsendesült Havannában, a son beszorult az éttermek falai közé, a híres Bodeguita del Medióba, avagy Hemingway Flori- ditájába, valamint Varadero tengerparti üdülőparadicsom bárjaiba. Hiszen a tradicionális kubai zene, a tenger, a nap, a szivar, a mojito és egyéb koktélok mind összetartoznak. Ugyanakkor a koncertek színpadát új stílusok kezdték uralni. Jöttek a trova énekesek, illetve a hetvenes-nyolcvanas években kinőtte magát egy új muzsikus nemzedék, mint például az Irakere együttes, amely afrokubai zenéjével aratott Kuba határain túl is nagy sikert. Chucho Valdes zenekar-alapító zongorista hű maradt Kubához, Castro rendszeréhez, ám az együttes néhány tagja, mint a szaxofonos Paquito Riviera, avagy a trombitás Arturo Sandoval az Egyesült Államokban futott be dzsesszkarriert. Compay Segundo a son egyéb korosabb képviselőivel együtt háttérbe szorult, nevük már-már feledésbe merült, mígnem a külföldi turisták kezdték felfedezni ezt a fél évszázados múltra visszatekintő kubai zenét. Compay Segundót először spanyolországi koncertre invitálták, majd Európa több nagyvárosába is eljutott. Nem maradt külföldön, pedig talán lehetett volna oka a sértődöttségre, az otthoni mellőztetésre. A kubai kultúrpolitika nem gördített akadályt a zenészek, énekesek külföldi turnéi elé, ha csak valaki nem követett el olyan bakit, hogy bírálja Fidel Castro rendszerét. A kubai zene hódított Floridában, Miamiban is, a majd egymillió emigráns körében. Nem ismert, hogy az amerikai gitáros Ry Coo- der figyelmét miként keltette fel a Kubában élő, „elfelejtett” zenésznemzedék. A lényeg az eredmény. Compay Segundo segédletével összegyűjtötték a negyvenes-ötvenes évek havannai Buena Vista Social Club egykori profijait, s megszületett a Grammy-díjas lemez. S Ry Cooder ötletére Wim Wenders készített dokumentumfilmet a zenészekről, életükről. Már a világsiker csúcspontján, 1998-ban a Miami Beach konferencia-központban megpróbálták Castro-ellenes állásfoglalásra késztetni. - A politikában nulla vagyok. Ám mindenféle „anti” ellen vagyok, mert mindenkinek vannak érdemei, amiket el kell ismerni - mondta. - Az én életfelfogásom egyszerű és világos: másokat gyönyörködtetek. Művész vagyok és nem politikus - rázta le végleg az újságírókat Compay Segundo. A Buena Vista Social Club művészei később lemondták miami koncertjeiket az emigránsok keltette ellenséges hangulat miatt. (Reuters-felvétel) Egy öt évvel ezelőtti fellépésen Miamiban
