Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-17 / 163. szám, csütörtök
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 17. Az olaszok fele szerint Schröder jól tette, amikor lemondta szokásos pesarói üdülését Amerika és Olaszország a német életmódot, gondolkodást nagymértékben befolyásolta Addio Stefano Stefani! Sztereotip németek a müncheni sörfesztiválon (Reuters-felvétel) Gyerünk nyaralni Texasba! DUNAI PÉTER A külcsínre oly sokat adó olaszok megnyugodhatnak: a „garbó”, vagyis az illendőség látszata helyreállt. A németeket becsmérlő Stefano Stefani idegenforgalmi államtitkár bocsánatot kért és lemondott, Gerhard Schröder német kancellár pedig telefonon megígérte Silvio Berlusconi miniszter- elnöknek: bár az idén már nem változtat elhatározásán, jövőre feltétlenül ismét Itáliába megy nyaralni. POGÁR DEMETER A jóságos nagyapaként tisztelt Carlo Azeglio Ciampi olasz köztársasági elnök kijelentette: „a német turistákat, természetesen, nagyon is szívesen látjuk!”. Berlusconi a szükséges tiszteletkörök közepette persze nem mulasztotta el, hogy a konfliktust legalább részben ne hárítsa az azt eltúlzó sajtóra. Az örök bűnbakra való hivatkozás azonban ebben az esetben aligha indokolt. Aligha lehet ugyanis a médiának felróni, hogy éppen a turizmusért felelős állami hivatalnok becsmérelte a „szőke és sörtől böfögő hipernacionalistákat”, méghozzá nem véletlen elszólásban, hanem egy saját kezűleg, a La Padania című lap számára írt hozzászólás formájában. (Ez az újság az idegen- ellenes és erősen Európa-szkeptikus Északi Liga szócsöve, amelynek az inkriminált exállamtitkár is tagja.) A közvélemény-kutatások szerint az olaszok 49 százaléka gondolja úgy, hogy Schröder jól tette, amikor lemondta szokásos pesarói üdülését. De a természetes erkölcsi igazságérzet mellett a jól felfogott anyagi érdek is megszólalt Itália lakóiban. Évente ugyanis mintegy tízmillió „tedesco” (azaz német) turista keresi fel Csizmaországot, s mintegy nyolcmilliárd eurót fizet ki azért, hogy megmászhassa a pisai ferde tornyot, Velence gondoláiban ringatózzon, vagy hogy megízlelje az igazi nápolyi pizzát. Tálján földön Germánia lepirult fiai és leányai teszik ki a külföldi látogatók egynegyedét, s a szállodák lakóinak 40 százalékát, vagyis jelentősen hozzájárulnak a turisztikai húzóágazat boldogulásához. Az idegenforgalom szempontjából meglehetősen ínséges időkben nem kerülte el az olasz vendéglátósok figyelmét az az írás, amelyben (nevető harmadikként) a The Guardian alternatív úti célokat kínálgatott az Olaszországba készülőknek. Az angol lap az antik romokért rajongóknak Róma helyett Athént, a művészet kedvelőinek Firenze helyett Mexikóvárost, a festői tájak szerelmeseinek az Amalfi-partvidék helyett Dalmáciát, Toszkána helyett pedig Dél-Franciaországot ajánlotta. Az olasz szállodaipar képviselői és a Schröder által bojkottált, Adria- parti Marche tartomány vezetői egy emberként követelték Berlus- conitól a természeti csapáshoz hasonlított Stefani menesztését és felvetették a várható veszteségek jóvátételének kérdését is. A kancellár jövő évi visszatérésének bejelentése előtt ugyanis az olasz idegenforgalmi cégeket tömörítő szövetség, az Astoi szakemberei 350 ezerre becsülték azoknak a németeknek a számát, akik Itália kék ege helyett más országok könnyű fellegei alatt keresik majd a napfényt. Az olasz vendéglátók a kormányukkal szembeni kemény fellépés mellett átfogó „kellemkam- pányba” kezdtek a német nyaralók kiengesztelésére. Az északi utazókat a többi között virágokkal és ingyen-borral igyekeznek visszaédesgetni. így tesz Stefano Stefani szülővárosa, Vicenza is. Maga a távozó államtitkár, akinek egyébként húsz évig frankfurti felesége volt, s aki állítólag a német autók megszállottja, a Bűdnek adott nyilatkozata szerint e szavakkal „vonult vissza az olasz nép szolgálatától a padánai nép szolgálatába”: Ich liebe Deutschland! Róma, 2003. július Gerhard Schröder büszke Garibal- di-Goethe-pózban feszít, a szőke egyennémetek Riminiben lubickolnak, a háttérben biztatóan dől jobbra a pisai torony, miközben a sötét öltönyös-nyakkendős Berlusconi az Adriában ül nyakig (a pácban) - így láttatja a helyzetet a Der Spiegel legújabb számának címlapja a vérig sértett, de láthatóan hamar vigasztalódó germánokkal. Amerika és Olaszország - két ország, amely a német életmódot, kultúrát, gondolkodást nagymértékben befolyásolta. És most mind a kettővel fáséban vagyunk, füstölög a Der Spiegel szerzője. - Mégy nyaralni „olaszba”? - ez a divatkérdés ma berlini politikuskörökben. Joschka Fischer külü- gyér, Otto Schily belügyminiszter megy, Kerstin Griese (SPD) Bundes- tag-képviselőnő, aki tavaly Haider miatt öntudatosan bojkottálta Ausztriát, töpreng, utazzon-e Rimi- nibe vagy maradjon? Egy rendes szocdemnek politikaüag korrekt-e mostanság Itáliában üdülni? Mások szerint maga a kérdésfelvetés is badarság. Mit tehet a velencei pizzás, a kis római családi hoteltulajdonos, a toszkánai borász Stefani otromba megjegyzéséről? Az időszerű Dolce Vita kiállítást megszervező berlini Olasz Intézet vezetője ma olcsó közhelyekkel vigasztalódik: a németeket nem szeretik, de tisztelik. Az olaszokat szeretik, de nem tisztelik. A német ellenzéknek az olasz dilemmajó alkalom, hogy megcsavarja a kormányon lévők orrát. Még a mérsékelt Wolfgang Schäuble (CDU) is elmarasztalja Schrödert, hogy az olasz nyaralása demonstratív lemondásával „túlreagálta” az ügyet, nagyobb feneket kerített neki a kelleténél. A nagyszájú olaszokkal vigyázni kell, mondják mások. Végtére is Frederico Rampini már 1996- ban - Németországban gyakran idézett könyvében - kertelés nélkül belevág abba, amit más európaiak is szeretnének, de nem tartják ildomosnak kimondani: Németország, történelmében először, békés „fegyverek”, az ipar, kereskedelem, a pénzügyek és a politika bevetésével éri el az európai hegemóniát. Az alapos német sajtó a hátteret feszegetve a rejtve máig élő régi kliséket emlegeti (a második vüágháborús sérelmek kapcsán az olaszok sok filmjében a németek „tompaagyú gyilkológépek”, a germánok számára meg Mussolini olaszai megbízhatadan, álságos „szövetségesek”). A német ‘68-asok az olasz baloldali elvtársakra gondolnak, nosztalgiázva idézik fel a közös időket, amikor chiantiz- gatva együtt énekelték ezerküencs- zázhetven-valahányban a Bella Ciao partizánnótát vagy a Bandera Ros- sát. A realistáknak eszükbejut, hogy az olasz vendégmunkások voltak azok, akik csaknem fél évszázada nagymértékben megalapozták a német gazdasági „csodát”. - Ha nem telepedtek volna meg nálunk az olaszok, Németország ma kevésbé lenne multikulü, még mindig csak a bűnrossz, egészségtelen (ámbár echte német) szószos-dinsztelt káposztás disznóhúst falnánk - jegyzi meg önkritikusan egy berlini vendéglős. Schrödernek és helyettesének, Fis- chernek most nagyobb gondja is van, mint a Berlusconi-Stefani duó badarságai, az elmaradt kancellári nyaralás Riminiben, vagy a berlini éüapok kultúr-kavalkádja. Hogyan békítsék meg a tengerentúli óriást, Amerikát? - ez a fő kérdés ma. Fischer most Washingtonban tárgyal (ez az első amerikai útja Irak óta). A Der Tagesspiegel rajzos ödete: míg Joschka Fischer a körmét rágja, addig Schröder mobüon már hívja is élete párját, Dorist: csomagolj drágám, indulunk nyaraim Texasba. Berlin, 2003. július 61 évesen a szenátusban a földre birkózta egyik demokrata kollégáját, hogy az ne juthasson be a kulcsfontosságú bizottsági ülésre, amelyen egy kinevezésről kellett volna szavazni Elhunyt Strom Thurmond - Amerikában véget ért egy korszak HORVÁTH GÁBOR Életének 101. évében halt meg Strom Thurmond szenátor. Politikai nézeteinek változásával párhuzamosan az amerikai közgondolkodás is átalakult. Az idők változnak és az emberek is. Akik nem, azok nem sokáig maradnak hivatalban - nyilatkozta egyszer Strom Thurmond. Ő csak tudta. Megszakítás nélkül 48 évig volt tagja az Egyesült Államok szenátusának. Az ország történetében ez éppúgy rekord, mint az, hogy tavaly decemberben 100. születésnapját is szenátorként köszöntötte. Demokrataként kezdte és republikánusként végezte, a fajok elkülönülésének bajnokából lett a feketék ügyének szószólója. Június 26-án este, amikor szülővárosában, a dél-karolinai Edgefield- ben életének 101. évében elhunyt, az amerikai történelem egy egész korszaka ért véget. A századfordulón Edgefield a radikális déli politika fellegvárának számított. Thurmond nagyapja természetesen a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban. Ügyvéd apja politikai pályára lépett - közben lelőtte egy ellenfelét, de a bíróság felmentette: önvédelem volt, a másik is pisztolyt rántott. Strom Thurmond gyakorlatilag egész életében politikus volt: huszonöt évesen nyerte első választását, körzeti iskolai főfelügyelő lett. 1930-ban ügyvédi vizsgát tett, majd 1932-ben a dél- karolinai szenátus tagjának, 1938- ban körzeti bírónak választották. A háborúban a 82. (All American) ejtőernyős-hadosztálynál szolgált. A normandiai partraszállás első hullámában, vitorlázó repülőgéppel szállt le Franciaországban. Álegysége két napig tartotta magát a bekerítésben, míg a főerők odaértek és kimentették őket. A csendesóceáni fronton is harcolt, több amerikai és francia kitüntetést kapott. 1947-ben Dél-Karolina kormányzójává választották, 1950- ben viszont elbukta a szenátorsá- gért indított versenyt. 1954-ben azután nyert, és ez így maradt egészen addig, amíg 2001-ben be nem jelentette, hogy 2002-ben már nem jelölteti magát. Büszke volt legendás fizikumára, tohonya vagy dohányos munkatársait állandóan azzal froclizta, hogy öltönyben, nyakkendőben kezdett végeláthatatlan fekvőtámasz-soro- zatba. 1964-ben - 61 évesen! - a szenátusban a földre birkózta egyik demokrata kollégáját, hogy az ne juthasson be a kulcsfontosságú bizottsági ülésre, amelyen egy vitatott kinevezésről kellett volna szavazni. Először 1947-ben nősült meg, a Time fotóriportere kedvéért fejen állva pózolt. 1960-ban megözvegyült, nyolc évvel később elvette Dél-Karolina szépségkirálynőjét, aki 44 évvel volt nála fiatalabb. 68 éves volt, amikor első gyermeke született, később még három követte. Egyiküket 1993- ban halálra gázolta egy ittas autós. Az országos politikába 1948-ban robbant be, amikor az Államok Jogainak Pártja színeiben elvitte a két nagy párt elnökjelöltje elől négy déli állam elektorait. Klasszikus déli, a „Dixie” hagyományokon nyugvó programja a fajok elkülönülését és a szövetségi jogkörök szűkítését szorgalmazta. Egészen a hetvenes évek elejéig meg volt róla győződve, hogy, bár a feketékkel „amúgy’ nincs semmi baj, az isten nem véletlenül teremtett egyeseket fehéreknek, másokat meg másmilyeneknek. Washington összes törvénye és a hadsereg összes szuronya sem kényszerítheti be a négereket otthonainkba, iskoláinkba, templomainkba és sportpályáinkra - harsogta. Elkeseredetten harcolt a polgárjogi mozgalom ellen. 1956Az életvidám szenátor ban ő írta a Déli Kiáltványt, amely minden törvényes eszköz bevetését kilátásba helyezte a legfelső bíróságnak az iskolai szegregációt alkotmányellenesnek kimondó határozata ellen. 1957-ben az amerikai történelem leghosszabb (Reuters-felvétel) obstrukciós beszédét tartotta, csak hogy megakadályozza a polgárjogi törvény elfogadását. 24 órán és 18 percen keresztül tartotta magánál a szót. Közben sok mindenről beszélt, egyebek közt például felolvasta az akkori 48 állam választási törvényeit. Végül a veseműködése miatt aggódó orvosok hallgattatták el, és a szenátus jóváhagyta a törvényt. Thurmond 1964-ben szakított a demokratákkal, és az arizonai republikánus Barry Goldwater elnökjelöltségét támogatta. - A demokrata párt elfeledkezett az emberekről és a kisebbségi csoportok, a hataloméhes szakszervezeti vezetők, politikai főnökök, az állami megrendelésekre, kedvezményekre áhítozó nagy üzletemberek pártja lett. Ha az amerikai nép visszaengedi a demokrata pártot a hatalomba, a szabadság, abban a formájában, ahogy ebben az országban megismertük, pusztulásra van ítélve - nyilatkozta egykori politikai szövetségeseiről. 1970-ben Dél-Karolina kormányzóválasztásán csúfosan elbukott a Thurmond által támogatott republikánus jelölt. A szenátor „vette a lapot”, heteken belül fontos posztot juttatott stábjában a fekete polgárjogi mozgalom egyik ismert alakjának. Attól kezdve a politikust mintha kicserélték volna. Anélkül, hogy valaha is megtagadta volna múltját, hirtelen elkezdte felkarolni a feketék jogait, oktatását, gazdasági felemelkedését szolgáló ügyeket. Egy sor fekete fiatalt segített egyetemi ösztöndíjhoz és álláshoz. Az egyik első déli szenátor volt, aki megszavazta fekete bírák kinevezését. Államának fekete egyetemeinek szövetségi pénzeket járt ki. Amerikai futballmeccseken fekete sportolókkal és szurkolókkal fényképez- kedett. Bár sohasem kapott többet a fekete szavazatok egyötödénél, ahhoz bőven eleget tett, hogy védve legyen a régebbi rasszizmusára hivatkozó támadások ellen. 1983- ban például megszavazta, hogy Martin Luther King születésnapja nemzeti ünneppé váljon. Sikeréhez hozzájárult, hogy politikusi pályája alatt a korábban mezőgazdasági államban fejlődésnek indult az ipar és a kereskedelem. A haditengerészet ugyan bezárta támaszpontjait, ám a matrózok helyett gazdag nyugdíjasok érkeztek, akik fogyasztásukkal fellendítették a helyi gazdaságot. A szenátus korelnökeként a nyolcvanas-kilencvenes években az elnök, az alelnök és a képviselőház elnökének egyidejű akadályoztatása esetén akár az államfői jogkört is megkaphatta volna! Végül washingtoni kórházi lakosztályából csöndben átköltözött az edge- fieldi kórház külön számára átalakított, egész emeletet elfoglaló részlegébe. Halálhíre ülésezés közben érte a szenátust, amely munkáját megszakítva emlékezett meg róla. Egyik dél-karolinai utóda elcsukló hangon mondta el, hogy ő is és felesége is dolgozott a nagy előd irodájában - nem volt egyedül, az évtizedek alatt hozzá hasonlóan százak fordultak meg ugyanitt. Thurmond százévesen még megérte, hogy nagypapa lett, és a?t is, hogy a legfelső bíróság fenntartotta a kisebbségi hallgatók kedvezményes egyetemi felvételhez való jogát. Nyugodt szívvel távozhatott. Nemcsak ő változott az évtizedek során, Amerika is. Washington, 2003. július
