Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-16 / 162. szám, szerda
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 16. ■■■■Pl KOMMENTÁR 18HBBI Bush Watergate-je MALINÁK ISTVÁN Messzeható következményekkel járó politikai csapdába esett - ejtette magát - az amerikai elnök, ami politikai karrierjének nem túl dicső végét is jelentheti. Csapda ez a javából, hiszen tény: a Szaddám-rezsimet néhány szélsőséges szervezet kivételével senki sem sírja vissza. Sem az irakiak többsége, sem a szomszédos arab államok többsége, a demokratikus világról már nem is beszélve. Ugyanakkor tény az is, ha bebizonyosodik, hogy a Szaddám megdöntésére indított háború melletti érveket tényleg manipulálták, az a Bush-kormányt feltétlenül támogató európai kormányok válságát is előidézheti. Ez a láncreakció az, ami igazán veszélyes. Nemcsak a diktátorok könyörtelenek, a demokrácia játékszabályai is azok. A cél nem szentesítheti az eszközt - némi iróniával szólva: legalábbis nem derülhet ki. Bár egyelőre minderről feltételes módban kell szólni, hiszen még semmi sem bizonyított. Az tény, hogy a koalíciós erők defenzívába kerültek. Az már bebizonyosodott, hogy az afrikai uránvásárlás nem volt igaz, a Szaddám mozgó laboratóriumairól terjesztett állításokat sem tudták igazolni, s ha az elkövetkező hónapokban sem sikerül tömeg- pusztító fegyverek nyomára bukkanni Irakban, akkor szinte bizonyos, hogy ifj. Busht utoléri apja végzete. Nagy valószínűséggel megjósolható, hogy ez esetben, Irakban már az idén elvesztette a jövő évi elnökválasztást. A történelem fura fintora: most látszik csak, mekkora hibát vétett a papa azzal, hogy megállt Bagdad előtt, ennek ellenére ő tisztán került ki az első Öböl-háborúból, míg ifj. Bush ezt a második Öböl-háború után nem mondhatja majd el magáról. Hiszen gyakorlatilag teljesen mindegy, mekkora jót tett Szaddám megbuktatásával, ha a lapjai cinkeltek voltak, és az is mindegy, hogy neki személyesen tudomása volt-e minderről. Mert övé a felelősség. Ha a bizonyítékgyártás vádja a legkisebb mértékben is igazolódik, sosem mossa le magáról a vádat, hogy csak az olajért háborúzott Irakban. Hogy kihasználta az amerikaiak millióinak 2001. . szeptember 11. után érthetően fellángolt hazafias érzelmeit. Hogy kihúzta az Irakban naponta életüket kockáztató amerikai kiskatonák lába alól az erkölcsi támasztékot, közönséges megszállókká degradálva őket. Az tényleg túlzás - katonai szempontból mindenképpen az -, hogy Irak lehet az amerikaiak újabb Vietnamja. De az meglehet: Irak lesz Bush Watergate-ja, csak annál súlyosabb, mert másokat is magával ránt. Évtizedekre eldöntheti a - divatos szóval - transzatlanti kapcsolatok jövőjét, minőségét. Sokak számára nem lehet megnyugtató vízió például a korrumpált Chirac erkölcsi pi- edesztálra emelkedése. Pillanatnyilag kényes és kínos helyzetben is van az amerikai kormányzat, s ilyen esetben nem tehet annál rosszabbat, minthogy elhamarkodott külpolitikai döntéseket hoz. Márpedig, sajnos, látszanak a kapkodás jelei, amit az a hétfői Vershbow-nyilatkozat is bizonyít, miszerint az USA reményt keltőnek tartja Putyin erőfeszítéseit a csecsenföldi válság politikai rendezése terén. Ez újabb erkölcsi fiaskó lehet, hiszen nyilvánvaló, hogy Moszkva az októberi csecsenföldi elnökválasztással egy Kreml-barát bábrezsimet akar Groznijba telepíteni, örökre a szekrény alá söpörve azokat a háborús bűntetteket, amelyeket az oroszok Csecsenföl- dön elkövettek. És bár politikailag érthető, hogy a jelen helyzetben a Fehér Háznak szüksége van Moszkva támogatására, vagy legalábbis semlegességére, az ilyen nyilatkozatoknak mindenképpen cinkosságszaguk van. JEGYZET mehet tovább, megszabadulok a fölösleges kacatoktólü! Kezdem az újságokkal, folyóiratokkal, mert azokból van aztán egy rakás. Mielőtt azonban kiselejtezem, természetesen át kell őket lapoznom, nincs-e • bennük olyan írás, amelyet még nem olvastam, vagy amely esetleg jól jöhet még egyszer... Hát tehetek én arról, hogy mindig találok bennük olyasmit, ami miatt aztán megmenekülnek a szemétkosártól? Akkor talán a ruhaneműk között akad, amitől megválhatok és szellősebbé tehetem az életteremet. Való igaz, vannak a szekrényben olyan ruhák, amiket már évek óta nem vettem fel, meg ki is mentek már a divatból. De még olyan „meglehetős” állapotban vannak! Kár még kidobni. Főleg, hogy a divat állandóan ismétlődik. A szupermarketes nejlontáskákból is annyi van, hogy lépni sem lehet tőlük, na de csak nem válók meg tőlük minden ok nélkül. Az az igazság, hogy még azokat a papírlapokat is nehéz szívvel dobom a kosárba, amelyeknek csak az egyik oldala használt. Mert a másik oldalára még kiválóan lehet jegyzetelni. Mi tagadás, a lomtalanítás általában nagyon kevés eredménnyel jár. De legalább szépen leltárt készítek, hogy mi minden is van a közelemben, „ha egyszer szükségem lesz rá”. Az az igazság, hogy nekünk, hörcsögöknek valójában leginkább térre van szükségünk. Igaz is, nincs valakinek néhány nélkülözhető négyzetmétere? Csak pár apróságnak szeretnék helyet szorítani... Teret a hörcsögnek! MISLAY EDIT Kétféle típusú ember van. Itt most nem az a vicc következik, hogy az egyik az, aki két típusba sorolja az embereket, a másik, aki nem, hanem a következő: aki gyűjtögető „hörcsög” és aki nem. Ez utóbbi minden szívfájdalom és fejtörés nélkül szabadul meg az általa fölöslegesnek tartott dolgoktól. Nem hagyja, hogy különböző tárgyak tömkelegé lepje el az életterét. Szinte boldogan, önfeledten fütyörészve lomtalanít évente többször, és minden lelkifurdalás nélkül „eteti” rendszeresen a szemétkukákat. Istenem, boldog emberek! Pechemre nem ebbe a kategóriába tartozom. Szégyen, nem szégyen, jellegzetes hörcsög vagyok. Aki kétszer is meggondolja, ha valamitől örökre búcsút vesz. Sőt, inkább háromszor. Vagy négyszer-öt- ször. Mert mi történik, ha valamikor (netalán éppen a közeljövőben) éppen arra a valamire lesz szükségem, amitől most olyan könnyedén megválni készülök? Persze, időnként engem is megérint a lomtalanítók könnyedsége (nem tudom, miképpen történik ez, lehet, hogy elég, ha egy ilyen lomtalanító szellemű embertársammal egy helyiségben tartózkodom, netalán a buszon, villamoson olyan ülést foglalok el, amelyen előzőleg utazott), ilyenkor végignézek a lakáson, és eltökélten kijelentem: ez így nem TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA A szlovákok a szomszédos államokból, de a távolabbi országokból is gyakran nem kis szuveníreket, hanem otthon is megvásárolható használati tárgyakat hoznak be. A vásárlóturisztika a kilencvenes évek folyamán nem csökkent, talán még erősödött is. Ukrajnából üzemanyagot, dohányárut és alkoholt, Lengyelországból építkezési anyagokat, ruhaneműt, az EU-tagállamokból elektronikai cikkeket, Magyarországról cipőt és ruhát, Csehországból élelmiszert hoznak be. Ezeket az árukat nagyon gyakran nem is vallják be a határon. Vannak, akik ezt nagyban csinálják, itt már csempészésről lehet beszélni. Csak az egyszerű frottír zoknikon, amelyek minden piacon kaphatók, az államnak évente mintegy 196 millió koronás vám és adókiesése keletkezik. A vámosok szerint a legnagyobb csempészés az ország keleti határán folyik, egyesek szerint az ukrán-szlovák határon nagyobb a forgalom, mint a pozsonyi korzón. Itt nem csak a szervezett csoportok csempésznek, a környékbeli falvak asszonyai is kartonszámra hozzák-viszik a cigarettát és az alkoholt. A határon lefoglalt csempészáruk skálája nagyon széles, az egzotikus állatoktól kezdve az emberi szerveken át gyógyszert, drogot, értékes műtárgyakat próbálnak meg becsempészni, de egyszer egy darabjaira szedett T-55-ös tankot is megpróbáltak kivinni az országból. Libéria az Egyesült Államok egyetlen és sajátos gyarmata volt a fekete kontinensen Amerika afrikai mostohagyereke George Bush amerikai elnök hétfőn kifejezte készségét, hogy korlátozott számú katonával hozzájárul a libériái békefenntartáshoz. Az elnök a Fehér Házban megbeszélést folytatott Kofi Annan ENSZ-főtitkárral a libériái helyzetről. Bush elnök kijelentette: Bármilyen kötelezettséget vállalunk, mértéke és ideje korlátozott lesz. Még nem döntött végleg, mivel jelentést vár arról, hogy a térségbeli államok hány katonát tudnak kiállítani a béke- fenntartó erőbe. MTI-HÁTTÉR A végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, a törvényhozás a képviselőházból és a szenátusból áll. A pénzt dollárnak nevezik. Lobogóján 11 piros-fehér sáv látható. De csak egy csillag, az ország ugyanis nem az Egyesült Államok, hanem egyik afrikai teremtménye, Libéria. Libéria alkotmányát amerikai mintára írták 1847-ben, amikor a felszabadított rabszolgák kikiáltották a gyarmat függetlenségét. Az Egyesült Államokban egyebek között a történelmi szálakra hivatkoznak azok, akik szerint a kormánynak katonákat kellene küldenie a polgárháború által feldúlt és tönkretett országba a béke fenntartására. Ha Afrika része Amerika történelmének, amint azt Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó mondta a minap, akkor ez többszörösen igaz Libériára. Libéria az Egyesült Államok egyetlen és sajátos gyarmata volt a kontinensen. Az Amerikai Gyarmatosító Társaság alapította 1822-ben felszabadított rabszolgák letelepítésére. A támogatók egy része úgy vélte, hogy boldogabbak lesznek őseik földjén, mások abban bíztak, hogy amerikai fekete telepesek hozzájárulnak Afrika megtérítéséhez, civilizálá- sához. Az USA déli államaiban voltak, akikhek azért tetszett a „projekt”, mivel megszabadulhattak - a rabszolgáikat esetleg megrontó - szabad feketéktől. A társaság 1867-ig összesen 13 ezer kivándorlót telepített le a nevében a szabadok földjét jelentő Libériában. A fővárost - Monrovi- át - James Monroe amerikai elnökről (1817-25) nevezték el. A telepesek leigázták a tengerparttól távolabb élő törzseket, és 1885-ben húzták meg a nyugatafrikai ország határait. A 111 ezer négyzetkilométer kiterjedésű, 3,3 millió lakosú orszáAz országot a felszabadított rabszolgák letelepítésére hozták létre. got a felszabadított rabszolgák leszármazottai, az őslakosoktól elkülönülő, a népesség 5 százalékát kitevő liberó-amerikaiak uralták 133 évig. Amerikai protektorátus volt úgyszólván, és Firestone országnak is nevezték a cégóriás ka- ucsukültetvényeiről. A libériaiak leginkább Amerika mostohagyerekének tekintették magukat. Jimmy Carter 1978-ban felkereste az akkor még stabil országot, amely Afrikában járó amerikai elnök számára akkor még kötelező megállónak számított. 1980-ban az iskolázadan Sámuel Doe őrmester, a krahn népcsopor tagja puccsal elragadta a liberó- amerikaiaktól a hatalmat. 1982- ben, Ronald Reagan alatt egy főre számítva Libéria több amerikai segélyt kapott, mint bármely más fekete afrikai ország. Washington szemet hunyt az 1985-ös választási csalás felett is, ami csak felbátorította az őrmester-elnököt, az országnak meg azt üzente, hogy a mérsékelt ellenzéknek nincs helye a nap alatt. A félig liberó-amerikai, félig bennszülött Charles Taylor - aki egykor Doe felettese volt - lázadást szított ellene. Taylort sikkasztással vádolták meg, ezért az Egyesült Államokba menekült, ahol annak idején köz- gazdasági tanulmányait végezte. Az amerikai hatóságok őrizetbe vették, de Taylor megszökött a kiadatás elől (állítólag vasfűrésszel, összecsomózott lepedővel). 1989-ben lázadók élén Elefántcsontpartról benyomult Libériába. 1990-ben Monroviát két lázadószervezet is ostromolta, Washington figyelmét azonban Ku- vait iraki lerohanása kötötte le és megelégedett az amerikai állampolgárok evakuálásával. Doe-t a lázadók elfogták, füleit levágták, a kamerák előtt halálra kínozták. A harcok hevessége fokozódott, az ellenfelek több táborra szakadva egymás torkának estek. 1996-ben a térségbeli államok közvetítésével békemegállapodást írtak alá a szemben álló felek, 1997- ben Taylort elnökké választották, de 2000-ben már ismét ropogtak a fegyverek. Az elmúlt 14 évben 200 ezer ember vesztette életét az öldöklésekben, egy millióan vesztették el otthonukat, nagy többségük a szomszédos országokba menekült a fegyveresek, köztük kábítószerrel doppingolt gyerek katonák kegyetlenkedései elől. A harcok a térség más országaira is átcsaptak, Charles Taylor támogatta a szomszédos Sierra Leone lázadóit, főleg az általuk ellenőrzött területen ilAz elmúlt 14 évben 200 ezer ember vesztette életét az öldöklésekben. legálisan bányászott gyémántért. Kormánycsapatai határ menti összetűzésekbe keveredtek a szomszédos Guinea katonáival is. A beavatkozás támogatói a történelmi felelősségre utalnak, hangoztatva, hogy Amerika mostohagyereke ne legyen elhagyatott árva. Mások azzal érvelnek, hogy a nyugat-afrikai stabilitás megteremtéséhez szükség van az amerikai katonai szerepvállalásra: a Perzsa-öböl térségétől való nagyobb függetlenségre törekedő Egyesült Államok kőolaj-behozatalának 15 százaléka származik Nyugat-Afrikából, de 2005-re ez az arány előreláthatóan 25 százalékra emelkedik. VISSZHANG: ad. Kiszabadítják Kossuthot a rozsnyói kazánházból? Új Szó, 2003. július 14. Hagyjuk a rozsnyóiakra! Rozsnyóiak voltak panaszkodni Csáky Pálnál. Újra. Mert csináltak már ilyet: a hatalomnál kerestek megoldást arra, amire helyben kellettvolna találniuk. Illetve csak egyszerűen betartaniuk a konszenzussal, demokratikus módon elha- tározottakat. Na, de ez a közelmúlt. Ami ugye hordoz bizonyos tanulságokat, de amint a friss példából látjuk, annak később semmi haszna. Csáky Pál személyesen sok mindent hallhatott volna a rozsnyói magyar ügyekről (valamit biztos a Kossuth-szobor sorsáról is, merthogy azzal, akörül itt az elmúlt tizenöt évben folyamatosan történt ez-az; sok szép és jó is) 1999-ben, amikor hivatalos látogatást tett a Rozsnyói Járási Hivatalban és mikor ezt a jelenlétet kihasználva rövid találkozót kértek tőle a rozsnyói magyar szervezetek képviselői. De velük akkor nem akart találkozni. Nem igen volt kíváncsi a helyi magyar dolgokra, sikerekre. És ilyen találkozóra azóta sem került sor. Ám most egyszer csak nagy dérrel-dúrral neki a Kossuth- szobornak! S mindezt talán egy embernek a lelki szegénységét bizonyító, s erre a hatalomnál gyógyírt váró hőzöngésére reagálva. Nagy pénzeket kínálva. Szenzációt fabrikálva az ügyből. Amit nem kormány- és Csemadok-szinten kell elsősorban kezelni. Kossuth Lajos rozsnyói szobráról a rozsnyói magyarságnak (képviselői az elmúlt hónapokban találkoztak néhányszor az ügyben) s Rozsnyó város önkormányzatának kell egy - a helyi viszonyokat figyelembe vevő -, minden szempontból megfelelő döntést hoznia, méltó köztéri helyet találni. A rozsnyói Kossuth-szobor ügye (még ha igencsak csábító is ez a lehetőség) nem szabad, hogy most, vagy akár később, olcsó politikai játszmák színtere legyen. Nagyon rossz lenne, s az ügynek csak ártana, ha ebből bárki holmi villogási lehetőséget kreálna magának. Nos, várjuk hát meg inkább, mire képes a fent említett helyi tényező, s ne akarjuk szédíteni a Rozsnyón szegénységben élőket nagy pénzekkel. Nem tesz ez jót senkinek, de nekik főleg nem. A Kossuth- szobor régóta óhajtott felállítása ugyanis nem pénz kérdése. Száz évvel ezelőtt sem hatalmi szóra, fentről ígért nagy pénzekből jött létre. Helyi, gömöri kisemberek közadakozásból állították fel a szobrot. Bízzuk ezt az ügyet (s ne engedjünk a kísértésnek) most is rájuk. Mert ha nehéz is Kossuth Lajos rozsnyói szobrának harmadszori felállítása, akkor lesz sikeres, ha azt ahelyiek - jó értelemben - megszenvedik, s magukénak érezve tudnak érte összefogva kiállni. Ambrus Ferenc Rozsnyó- Szép kis demokrácia, amikor utoljára 8 évet kaptam, figyelembe vették a nehéz gyerekkoromat! (Lehoczki István rajza)
