Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-28 / 148. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa ” (Arany János)

„A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János)

2003. június 28., szombat

7. évfolyam, 26. szám

Nem azzal van gond, hogy az otthonban nevelkedő gyerekek nem kapnának elég szeretetet, ők egy csak nekik szóló, kizárólagos szeretet után vágyakoznak

Családépítés a holnap gyermekeivel

„Vele együtt kell átgondolni, hogy mi lesz jobb az ő életében" - mondja Katarína Výbochová igazgatónő

M. CSEPÉCZ SZILVIA

állami gondozott gyerekek kissé vegyesebb érzésekkel várják a vakációt, mint iskolatársaik. Hogy a nyári szünetben végre nem kell tanulni, leckével bíbelődni, számukra is ismerős öröm. Az pedig, hogy kirándulásokat, táborokat szerveznek nekik, már-már természetesebb, mint egy átlagos családban élő gyerek számára. A gyermek- otthonok kis lakóinak többsége mégis boldogabb lenne, ha a közös nyaralás helyett inkább hazamehetne vakációzni. Legalább vakációzni. Néhányukat ugyan kikérik a szünidőre - elsősorban a patronáló családok, illetve az osztályban megismert barát-barátnő szülei -, de az, hogy egy állami gondozott kisember valamelyik vér szerinti szülőjével, vagy akár a saját rokonsága körében töltse a nyarat, már a gyermekálmok kategóriájába tartozik.

A gyermekotthonok felépítése, működési rendszere az elmúlt évtizedek során alig változott valamit. Az állami gondozott gyerekek ellátása általában zökkenőmentes, legalábbis ami a ruházkodást, az étkeztetést, az iskolai órákra való felkészítést illeti.

y

CSOPORTOS FOGLALKOZÁSOK

azonban behatárolják a gyerekek mozgásterét: mindig mindent

együtt és egyszerre végeznek, megszabott időben. A nevelők rendszerint tíz-tizenöt gyerekre felügyelnek, ami nemigen teszi lehetővé, hogy valamennyiükkel az átlagosnál bensőségesebb kapcsolatot alakítsanak ki. (Az sem szerencsés, ha a nevelő egy „kiválasztott” gyerekre több figyelmet fordít, mint társaira, mert a „kegyencet” hamar kiutálják maguk közül a többiek.) Mindamellett az jelenti a legfőbb problémát, hogy a gyermekotthonokban élő gyerekeknek nincs lehetőségük megismerkedni a hagyományos családi életvitellel. S ez az elsődleges oka, hogy a felnőttkor küszöbén, a valós világba kilépve, amikor egy csapásra rájuk zúdul a hétköznapi élet minden gondja, nehezen találnak kapaszkodót.

A dunaszerdahelyi Nefelejcs utcai gyermekotthon az első olyan intézmények egyike, ahol megkezdték a nevelési rendszer átalakítását. Dr.

Katarína Výbochová pszichológust, a gyermekotthon igazgatónőjét az új módszerekről kérdeztük.- Az európai uniós tagországokban már régóta hatékonyan működő transzformációs program több szakaszból áll. Az egyik a nevelők létszámának megemelése. Az otthonban élő tizenhét gyerekről jelenleg hat nevelő gondoskodik, kétfős, váltott műszakban. Négyüknek pedagógiai végzettsége van, évente ki- lenchetes szabadsággal. Ez összesen harminchat hét. El lehet képzelni, mi történik, ha még egy betegség is közbejön. Kellett egy helyettes, mert egyeden ember csak annyit tehet, hogy „megőrzi” a gyerekeket. Beszélgetni sem ideje, sem lehetősége nincs. Ez azonban még így sem ideális megoldás. A személyi transzformáció után körülbelül tíz nevelővel dolgozunk majd. És nem lesz sem szakácsnőnk, sem takarítónőnk. A program lényege ugyanis az, hogy a gyermekotthont úgynevezett „családi egységekre” osztjuk, s minden gyereket arra nevelünk, hogy megtanulja saját magát ellátni. Az épület átalakításának tervei már elkészültek, s a kerületi hivatalban megígérték az anyagi támogatást. A tetőn már kicseréltettük a cserepeket, arrafelé szeretnénk terjeszkedni. A tetőteret két különálló családi egységre osztjuk majd, konyhával, fürdőszobával, lakószobákkal. A gyerekek a nevelőkkel együtt készítik a reggelit, a tízórait, az uzsonnát és a vacsorát. Egy-egy nevelőhöz kettő-három, esetleg négy gyerek lesz majd beosztva, akikért személyesen felelnek. Mert ha egyetlen nevelő felel mindenkiért, akkor tulajdonképpen senkiért sem. Olyan nevelőket keresünk, akik „csináld velem, és akkor neked is jó lesz” alapon hajlandóak együtt dolgozni a gyerekekkel.

Miért, ez nem teljesen természetes?

A nálunk dolgozó nevelők mindegyike elvégezte már az új módszerhez kapcsolódó oktatási tanfolyamot, és a hozzáállásuk teljes egészében pozitív. De tudok róla, hogy vannak olyan régi nevelők is, akik beleszoktak, hogy a munkahelyükön csupán az a kötelességük, hogy a gyerekeket felkészítsék az iskolába, s esedeg valamilyen érdekkörben vegyenek részt velük. És alaposan meglepődtek, amikor az új programot megismerték. Hogy együtt kell főzniük, mosniuk, vasalniuk, vécét pucolniuk a gyerekekkel.

Holott éppen ezzel lehet némileg pótolni a családi életet. Hát kinek van otthon szakácsnője vagy takarítónője?! A nevelő nem arra kell, hogy tanuljon a gyerekkel, azt megteheti egy nagyobb diák is. Sokkal fontosabb, hogy a lehetőségekhez képest az életre készítsük fel neveltjeinket. A „kisbetűs” életre, ahol postai utalványt kell kitölteni, számlákat rendezni, gazdálkodni, megtanulni, hogy mit jelent a pénz értéke. Ezen a téren a nagyobb gyermekotthonokban sokkal rosszabb a helyzet, mint nálunk. A mi gyerekeink már most bejárnak a konyhába, reggelente a szakácsnővel bevásárolnak. De persze akkor is megkapják a reggelit, ha nincs kedvük felkelni. Ezért még egy kicsit húznunk kell a dolgon. Hogy ha a családi egységben a gyerek nem hajlandó fölkelni és segíteni, akkor érezze azt, a lustaságának következménye, hogy nincs reggeli. Mert az állami gondozott gyerekek nagyon megszokták, hogy gyakorlatilag szállodai közegben élnek, ahol mindig minden megvan. Ha segít, ha nem, akkor is kap reggelit, tízórait, ebédet, vacsorát, akkor is van tiszta ruhája, akkor is van meleg, villany és víz. S ezzel nem igazán segítünk nekik, mert a gyermekotthon falain túl nem olyan természetes, hogy minden megvan. Ott azért keményen meg kell dolgozni, hogy ezek a dolgok meglegyenek. Most nem arról van szó, hogy rá- kényszerítsük őket az erejüket meghaladó feladatok elvégzésére, hanem hogy értsék meg a mechanizmusokat. Mert nem értik. Nem értik, hogy ez az ellátás nem természetes, s hogyha elmennek innen, saját maguknak kell majd törődniük például azzal, hogy igenis, ha sok vizet fogyasztanak abban a lakásban vagy albérletben, ahol lesznek, akkor azt a sok vizet ld is kell fizetniük.

A lakás, illetve lakhatás kérdése az állami gondozottak esetében külön problémát jelent.

Sajnos igen. Mindenki úgy megy ki, nemhogy egzisztenciája, de alapvetően semmije sincs. Miután valaki befejezte a tanulmányait és elhagyta a gyermekotthont, rendszerint teljesen magára marad. Nincs semmiféle jogszabály, aminek alapján hivatalosan is figyelemmel kísérhetnénk a további életét. Mi mindazonáltal

IGYEKSZÜNK KÖVETNI A GYEREKEK SORSÁT,

s általában vissza is járnak hozzánk. Mert mégiscsak ez volt az a közeg, ahol felnőttek és itt hagyták a többi gyereket, akiket kisgyerekkoruk óta ismertek, szerettek. És a többi felnőttet is. Akik rossz útra térnek, azok vagy szégyenérzetből nem jelentkeznek, vagy nem jó szándékkal jönnek vissza. Például lopási vagy kihasználási szándékkal, amikor már igazán a szakadék szélén állnak. Úgyhogy erre egy picikét azért vigyáznunk kell. Azok, akiknek általában normálisan rendeződik az élete, időközönként eljönnek. És így tudjuk csak figyelni, hogyan élnek tovább. De szerintem ez egy fehér folt a jogrendszerünkben, és egyáltalán nincs így rendjén. Merthogy annak a gyereknek továbbra is szüksége lenne a támogatásra. Hiszen még ha egy normál családban élő tizennyolc éves gyerek önállósul is, akkor sem annyira, hogy abszolút semmi kapcsolata nem marad szülőkkel, vagy nem kap tőlük semmilyen támogatást. Úgyhogy az, hogy egy szállodai nevelési rendszerben felnövő gyerektől tizennyolc vagy akár húsz-huszonkét évesen azt várjuk, hogy no most már teljes felelősséggel élj egyedül, finoman fogalmazva is túlzott elvárás. Én nem is

csodálom, hogy ezeknek a gyerekeknek a hatvan-hetven százaléka a szó szoros értelmében elzüllik, mielőtt még egyáltalán megpróbálhatott volna beilleszkedni a „kinti” társadalomba.

Előfordul, hogy a gyerekotthonos évek után valaki visszatér a családjához?

Ritkán. És nem mindig szerencsés, ha megpróbálja. Mi már itt, az otthonban igyekszünk feltérképezni az eredeti, biológiai családdal való kapcsolatteremtés esélyeit. Ami annyit jelent, hogy a gyerekért személyesen felelő nevelő igyekszik minél több információt szerezni és átadni a gyereknek, hogy a saját identitásában ne legyenek zavarai vagy problémái. Mert jellemző, hogy például a gyereket kétévesen elviszik a családból, háromévesen hozzánk kerül, s van mindössze egy egészségügyi kartotékja meg egy bírósági határozat arról, hogy gyermekotthonba megy. Tovább nincs semmi. És mi nem tudjuk, kik azok a szülők, hogy néznek ki, ha születnek kisebb gyerekek a családban, mennyi, hol vannak, nem tudunk róluk semmit.

Ön szerint mennyi idős korban lehet beszélni a gyerekeknek a családjukról?

Nagyon korán el kell kezdeni, hogy ne élje a gyereket meglepetés. A kort pontosan nem lehet meghatározni. Egyszerűen gyűjtjük a gyerekhez kapcsolódó információkat, az összes fellelhető adatot, fényképet, okmányt. És próbáljuk látogatni a családokat. De nagyon mérlegelni kell, hogy a gyereket egyáltalán el- engedjük-e egy ilyen látogatásra. Van például egy tizennégy éves lányunk, aki egy távoli kis faluból került állami gondozásba. Apukája meghalt, anyukája elköltözött, de rengeteg hozzátartozója él ott az apja részéről. S ha a kislány most nem alakítaná ki a véleményét, nem tisztázná magában a kapcsolatát ezekhez a rokonokhoz, az is megtörténhetne, hogy amikor elmegy innen, és keresi a helyét az életben, visszakívánkozik a számára valójában teljesen ismeretlen közegbe. Na most, mivel van valamicske spórolt pénze, és az egy nagyon szegény vidék, az a legvalószínűbb, hogy addig, amíg futja a pénzből, befogadná őt a család... Ebben az esetben - prevenciós szempontból - azt találtam jobbnak, hogy igenis elmegyünk oda látogatásra a kislánnyal. Mert érezhető volt, hogy úgy félig vágyódik is visz- sza, vannak homályos emlékei.

Ezért tanácsosabb megnézni, és vele együtt átgondolni, hogy mi lesz jobb az ő életében. Ha idővel odaköltözik, vagy egyszer s mindenkorra azt mondja, hogy „igen, tudom, onnan származom, de nem vágyódom oda vissza”. Mert még ha megtalálja is a gyökereit, nem jelenti azt, hogy azonosulni akar velük. Mondhatja, hogy „tudomásul vettem, ez van mögöttem, de én máshol, más környezetben nevelkedtem, és mások az értékeim is. És másképp szeretnék élni.” A nevelők feladata, hogy - ha az adott biológiai családban nem változtak, esetleg még súlyosbodtak is a körülmények - minderre fokozatosan felkészítse a gyereket. Nehogy tizennyolc évesen kezdje el keresni, hogy kicsoda, honnan származik és kik a rokonai. Ez nagyon széles koncepció. Alapfeltétel, hogy a nevelőnek legyen személyes kapcsolata a gyerekkel, és a lehetőségek szerint ismerje meg annak biológiai családját. Mert ha én mint nevelő eleve elutasítom, illetve elítélem a szülőket, akkor a gyerek énjének az egyik ré- szét is elítélem. És akkor nincs jogi, de főleg erkölcsi alapom arra, hogy neveljem. Ez a fajta hozzáállás is az új nevelési koncepció része. Meglehet, kissé kemény a fogalmazás, de másképp nem működik.

A MÉRLEG MÁSIK SERPENYŐJÉT

olyan gyerekek „húzzák”, akik már serdülőkorban, önszántukból jönnek a gyermekotthonba. Nálunk hat ilyen gyerek van. Nekik már vannak bizonyos tapasztalataik a családi életről. Előfordul, hogy ötéves korukig minden rendben volt, s csak később romlottak meg a viszonyok. Az ilyen gyerekek nagy része azzal jelentkezik, hogy képtelenek tovább a saját családjukban élni. Ezek a tizenöt-tizenhat éves gyerekek egyszerűen nem bírják el azt a rengeteg problémát, amivel a szüleik egymást és őket is terhelik: egzisztenciális gondok, alkoholizmus, drogfüggőség, agresszivitás a szülők részéről. A gyerekek egy többszörösen frusztrált családból gyakran a pszichiátriára kerülnek, és onnan jönnek ide. Az emberekben nagyon sok az előítélet, nem is tudják elképzelni, hogy körülbelül milyen egy gyerekotthon, s milyenek az ott élő kis lakók. Az is egy tévhit, hogy csak a kicsi gyerek vágyódik szülő után. Nem, nekem az a tapasztalatom, hogy úgy tizenhárom éves korukig ezek a gyerekek teljesen nyíltak, és várják, hogy valaki jöjjön és vigye őket haza. Ez aztán serdülőkorban megváltozik, fordul a kocka. Ha már addig nem jött senki, akkor nagyon hajlamosak a gyerekek arra, hogy azt gondolják, ők senkinek se kellenek, hogy a világ és az emberek rosszak. S felvesznek egy mindent elutasító magatartásformát, felvállalnak egy deviáns életvitelt. Szlovákiában öt-hatezer állami gondozott gyerek vár szülőre. A serdülőkor kezdetéig él bennük a remény, hogy hátha jön valaki, aki pontosan őt vagy őt akarja elvinni. Nem azzal van gond, hogy mi nem adunk nekik elég szeretetet. Nem. Ők egy csak nekik szóló, kizárólagos szeretet után vágýakoznak.

A gyermekotthonok kis lakóinak többsége boldogabb lenne, ha hazamehetne vakációzni (Milan Drozd felvételei)