Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-27 / 147. szám, péntek

DUNA-VÖLGYI SZELLEMI FIGYELŐ 2003. június 27., péntek 3. évfolyam, 14. szám A várt hazai források nem nyíltak meg, mert a politikai elit ahelyett, hogy segítené a független értelmiségi csoportok munkáját, ellehetetleníti őket Nyitott Európáért Díj 2003-ban A méltatok és a kitüntetettek. Balról jobbra: Hushegyi Gábor, Bartusz György, Zeman László és Fazekas József (Vlado Kmeť felvétele) hunčIk Péter idei könyvhéten két, eddig kia­datlan Márai Sándor-mű ke­rült az üzletek­be. Az egyik írók, költők, irodalom, a másik pe­dig Kedves Tibor! címmel Márai Sándor és Simányi Tibor levelezését tartalmazza az 1969-1989 közötti időszakból. Ez utóbbi kötetben írja Márai, valamikor a hetvenes évek elején Tibor barátjának, hogy „hi­szek a napfelkeltében, abban, hogy Kelet-Európa népei egy napon visz- szatérnek Európába...” Az idei díjátadásra történelmi idő­szakban kerül sor, bár mi, e kor meg­élői talán nem is tudatosítjuk ma­gunkban az esemény súlyát. Hiszen alig egy hónappal azután osztjuk ki a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díját, hogy lezajlott or­szágunkban az a nagyon fontos nép­szavazás, mely végérvényesen ren­delkezett arról, hogy Szlovákia Ma­gyarországgal, Csehországgal, Len­gyelországgal és a többi tagjelölt or­szággal együtt visszakerülhet Euró­pába. Ha erre a díjátadásra egy múlt szá­zad eleji bécsi vagy pesti operett fi­náléjában kerülne sor, akkor a pri­madonna egy pezsgőspohárral a ke­zében elénekelné a fülbemászó me­lódiát, és a kórus vidáman zümmög­ne valamit a dicsőséges gróf Európa és a szegény falusi virágáruslány, Mittelke boldog egymásra találásá­ról. Mi pedig boldogan tapsolhat­nánk, lám, nem volt hiábavaló az eddigi izgalom, az epekedő szerel­mesek legyűrtek minden ellenállást, és ezután már boldogan élnek, amíg csak el nem kezdődik egy újabb ope­rett-előadás. És hogy továbbra is az operett világánál maradjunk, a Má­rai Sándor Alapítvány hoppmestere bejelenthetné, hogy ezzel vége a mókának, nincs több Nyitott Euró­páért Díj, nincs több feladat, a nagy előadás sikerült, mindenki hazame­het aludni. Hogy egy ilyen komoly aktus, mint a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díjának átadása kapcsán miért éppen operetthasonlatokkal éltem, talán magyarázatra szorul. Az operett az a műfaj, mely köny- nyed, fülbemászó dallamokkal dol­gozva, a valóságot végtelenül leegy­szerűsítve lett népszerű a XDC. szá­zadban, és ezt a népszerűségét egy évszázadon át megtartotta. Hiába, az emberek szeretik a dallamos, könnyen reprodukálható zenét, és utálják a komplikált világlátást, va­gyis a valóságot. Es ezt a végtelenségig szimplifikált képet rajzolták fel előttünk a politi­kusok szerte Közép-Kelet-Európá- ban, amikor a népszavazásokat megelőző kampányok során arról beszéltek, hogy mi sohasem kerül­tünk ki Európából, mindig részei voltunk a vén kontinensnek. Nos, ebben nem vagyok olyan biztos. Mert az a negyvenöt év, melyet egy diametrálisan eltérő társadalmi rendszerben éltünk le, bizony, nagy hatással volt személyiségünkre, gondolkodásunkra és viselkedé­sünkre. Két generációnyi időt él­tünk le úgy, hogy tiltva volt nekünk - idézem Márai Sándort - „Európa legmélyebb értelme, a személyes kételkedés szabadsága”. Az a kétely volt megtiltva, amelyik nem megsemmisíteni akar, hanem felismerni és felmutatni a meglevő rosszat, mely minden fejlődés és ha­ladás előfeltétele, az a kétely, mely Húsz Jánost, Giordano Brúnót, Ga­lileit, Kopernikuszt és Bolyait jelle­mezte egykor. Sajnálatos módon Közép-Kelet-Európa államainak visszatérését Európához az elmúlt másfél évtizedben az emberek több­sége szinte kizárólagosan politikai és gazdasági szempontból mérle­gelte. Az árucikkek szabad áramlá­sa, a gazdasági helyzet javulása, a jóléti társadalom megteremtése volt az a mézesmadzag, mely köré a politikai színezetű kampányok fő mondanivalóját felfűzték. Erről be­széltek a politikusok, ezt sugallta a sajtó, mert ezt szerette volna hallani az operett-előadás után sóhajtozó átlagpolgár. Mondjuk ki világosan: az elmúlt ti­zenöt év során, amikor a visszatéré­sünkről beszéltünk, szinte mindvé­gig a politikusok és kalmárok Euró­pájára gondoltunk. A kolbászból font kerítések és a mindenre kiterje­dő jogok Európája járt az eszünk­ben. Szophoklész, Shakespeare, Kant, Spinoza, Moliére, Thomas Mann, Freud, Bartók, Márai Euró­pájáról nem esett szó a csatlakozási tárgyalások során. A szellem Euró­páját senki sem használta mézesma­dzagként a kampánybeszédek so­rán. Pedig a kérdés most valóban az, hogy hat évtized távoliét után képe­sek leszünk-e szellemileg is csatla­kozni Európához. És kérem Önöket, hogy ezt a kérdést ne egy unatkozó vagy sértett entel- lektüel piszkálódásaként értelmez­zék. Ezt a kérdést egy olyan értelmi­ségi teszi fel, aki az elmúlt évek so­rán valamit már megtapasztalt a pragmatikus Nyugat életviteléből, aki kezdi megismerni az olyan fo­galmakat, mint a kölcsönös elő­nyök, az egymásrautaltság stb. És ennek ismeretében kérdezem, mi lesz a mi apportunk, tőkénk, a mi hozományunk az Európával történő újraegyesülésünk alkalmából? A ki­egyensúlyozott és jól működő gaz­daságunk? A fejlett jogi rendsze­rünk? A stabil politikai szerkeze­tünk? Aligha. Nekünk elsősorban a szellemi tőkénkre, az alkotó, auto­nóm értelmiségünkre kell támasz­kodnunk. Ennek a társadalmi rétegnek kellett volna az elmúlt tizenöt év során, il­letve kell a közeljövőben megterem­tenie a működéséhez elengedhetet­lenül szükséges előfeltételeket. Mert enélkül a réteg nélkül olyanok le­szünk Európában, mint a degenerált Bóni gróf az ismert operettben. Szó- rakoztatóak, jópofák, de végered­ményben szánalmasak és nevetsé­gesek. Azért beszélek ilyen sokat erről a té­máról, mert meggyőződésem, hogy az elmúlt másfél évtizedben nem so­kat tettünk ezért az ügyért, és így egy féloldalas, deformált társada­lom képe kezd kialakulni Közép-Ke- let-Európában, ahol az igazi demok­rácia helyett korporativ demokrácia alakult ki, ahol az értelmiségi nem találja helyét, és folyamatos alkotó­munka helyett a társadalom perifé­riáján kénytelen működni. Erős ér­telmiségi réteg nélkül a csadakozá- sunkból csalatkozás és csatlóskodás lesz csak. Erre ráfizetnek majd poli­tikusaink, üzletembereink és Közép- Kelet-Európa minden társadalma is. Vegyük komolyan ezt a dolgot, mert az idő ellenünk dolgozik. És az idő egyet jelent a szocializációval, mely­nek hatására térségünkben is egyre gyakrabban találkozhatunk olyan értelmiségiekkel, akik már megpró­bálnak alkalmazkodni az új helyzet­hez, és egyszerre akarnak lenni pró­féták és talpnyalók. Ha az uralkodó elitek továbbra sem engedik lehető­séghez jutni a független értelmiségi­eket, akkor egyre több próféta talp­nyaló fog működni majd köztünk, aztán néhány év múlva már csak a talpnyalók maradnak. De akkor ki mondja majd meg, hogy hol van észak, merre van nyugat, hogy mi a jó, és a kevésbé fontos? Valaki majd biztosan megmondja nekünk, de azok nem mi leszünk, és akkor - még egyszer kimondom - a csatla­kozókból csatlósok leszünk. A feladatot nekünk kell megolda­nunk, Európa, a Nyugat nem lesz olyan önzeden, hogy ebben is segít­ségünkre legyen. Emlékszem, az 1998-as választások után az egyik is­mert nyugati támogatónk felléleg­zett, és azt mondta: No, akkor sike­rült, most már ti vagytok a hatal­mon, és a többi a ti dolgotok. És e gondolat szellemében egyre több európai és nyugati segélyforrás apadt el az utóbbi öt esztendőben. Mivel az eddigi külföldi támogató­ink úgy gondolták, hogy a hatalom­ra került, európai orientáltságú poli­tikai elit tudni fogja, mi a kötelessé­ge a saját, alkotó értelmiségével, polgári csoportosulásaival kapcso­latban. Ám a valóságban az történt, hogy egyre több értelmiségi került a peri­fériára, egyre több intézmény, pol­gári kezdeményezés jutott kétség­beejtő helyzetbe, mert a várt hazai források nem nyíltak meg, mert a politikai elit ahelyett, hogy segítené a függeden értelmiségi csoportok munkáját, ellehetetíeníti őket. Saj­nos, ilyen helyzetbe került a Márai Sándor Alapítvány is, amely tizen­három éves fennállása során több mint kilencmillió korona értékben adott ösztöndíjakat, segítséget a rá­szoruló fiataloknak, diákoknak és értelmiségieknek, és több mint ti­zenötmillió korona értékben szerve­zett tanfolyamokat, tréningeket, to­vábbképzéseket a szlovákiai értel­miségiek, helyi véleményformálók számára. Most, hogy az 1998-as nyugati támogatónk szavait idéz­zem, már a mieink vannak hatal­mon, a Márai Sándor Alapítvány is azok közé az intézmények közé ke­rült, melyek a tisztességes visszavo­nulás lehetőségeit keresik. Az idei díjátadás viszont ennek ép­pen az ellenkezőjéről akar szólni: utolsó erőnkből is szeretnénk támo­gatni a szellem, az alkotó embertí­pus képviselőit, és ezzel is kiállni Márai Sándor életfelfogása mellett. Márai a Sértődöttek előszavában ezt írja: „Európában születtem, tehát hős vagyok.” Nekünk viszont már elegünk van a hősieskedésből. Euró­pában élünk, teremtő módon kétel­kedni, vagyis alkotni akarunk. Gra­tulálok az idei Nyitott Európáért Díj kitüntetettjeinek! Az irodalomtudós, nyelvész és egyetemi oktató Zeman László helye és szerepe „Akinek a szöveg a hitvallása" FAZEKAS JÓZSEF irodalmi mű ku­tatása, értelme­zése egyidős magával az iro­dalommal. Ha csak az elmúlt évszázad irodalom- és nyelvtudo­mányi eredményeit vesszük szem­ügyre, azt tapasztaljuk, hogy az egyes irányzatok vagy iskolák gyö­keresen szakítottak az irodalmi mű­vek interpretálásának hagyományos módszereivel. Az egységesen „struk­turalista” jelzővel illetett irodalom- és nyelvtudományi iskolák közül is kiemelkedik a Prágai Iskola. Ez olyan irodalomelméleti-esztétikai rendszert alakított ki, amely feladja az irodalom immanens szemléletét, s az irodalmi művet saját belső fejlő­dése, törvényei és külső, társadalmi impulzusok metszéspontjába helye­zi el, másrészt a formális elemzéstől tovább lép a jelentés elemzése felé. Mindez kiegészülve a későbbi iro­dalom- és nyelvtudomány, köztük a František Miko neve által fémjelzett ún. nyitrai iskola eredményeivel, az irodalmi mű leírásának olyan mo­delljét nyújtja, amely ösztönzőleg hat a további kutatásokra, illetve jól hasznosítható az irodalomkutatás­ban. Zeman László munkássága egyértelműen ebbe a sorba illeszt­hető be, tehát joggal tarthatjuk őt a Prágai Iskola, illetve az ezt folytató nyitrai iskola eredményei kiemelke­dő magyar értelmezőjének, magyar irodalmi anyagra történő alkalma­zójának, s František Miko Az epiká­tól a líráig című kötetének fordítója­ként a funkcionális stilisztika ma­gyar nyelvű fogalom-, illetve termi- nológiai-nevezéktani rendszer megalapozójának. Zeman László irodalomtudományi és nyelvészeti szemléletmódját e két tudományágazat kapcsolata, egybe­foglalása határozza meg, a filológiá­nak és az „universitas” fogalomnak a múltban mint természetes egység­nek az értelmében. Rákos Péter írja, hogy Zeman László „az irodalom és nyelv határán vetette meg lábát”, s ugyanezt ismétli meg szinte utolsó üzenetként az Auerbach Mimézis cí­mű könyvének második cseh nyelvű kiadása alkalmából rendezett anké­ten, amikor Auerbach művének le­hetséges folytatói között a Miko által vezetett nyitrai iskolát említi, majd így fogalmaz: „Az én személyes tip­pem ez irányú állhatatosságával és következetességével kitűnő Zeman László, akinek a szöveg a hitvallása.” „Évtizedeken át oktatta (nyelvre, sti­lisztikára, irodalomra) a pozsonyi egyetem magyar szakos hallgatóit, olyan mindvégig állhatatos és ön­magához hű tartással, melyet a felü­letesek drákói szigorként, a hivatot­tak meg nem alkuvó igényességként érzékeltek - írja Zeman Lászlóról Rákos Péter, majd így folytatja: - Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azo­kon túliakban is... De a »sugárzó központ«, ahonnan ilyen messzire tekintget, kezdettől mindvégig szü­lővárosa, Eperjes, a »háromnyelvű város«, ahonnan gyökerestül sem le­hetne őt kitépni. Igen, Eperjes, és persze tágabban az a keleti (vagy északkeleti) szűkebb pátria, amely­ben benne foglaltatik Kassa és a Tát­ra, Sáros és Szepes: ezeknek tanúja és tudója, enyésző szellemüknek bo­rongó krónikása. Pótolhatatlan szí­ne szellemi életünknek, ha úgy tet­szik: Kassától Prágáig.” Zeman Lászlót 2000-ben a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád elnöki aranyéremmel tüntette ki, 2001-ben pedig a már említett Mi- ko-kötet fordításáért a Szlovák Iro­dalmi Alap Madách-díját nyerte el. Zeman László irodalomtudományi, nyelvészeti és legújabban művelő­déstörténeti munkásságának, vala­mint több évtizedes egyetemi okta­tói tevékenységének fényében jog­gal hiszem, hogy a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díja méltó kezekbe került. (Részlet az elhangzott laudációból) HUSHEGYI GÁBOR I ianni Vattimo Különb­ségek, konfliktusok, kulturális minimaliz- mus tanulmányának kulcsfontosságú gon- I dolata jutott eszembe, amikor a Márai Sándor Alapítvány felkért Bartusz György képzőmű­vész, egyetemi tanár méltatására an­nak alkalmából, hogy a tisztelt kura­tórium őt jutalmazza idén a Nyitott Európáért Díjjal a képzőművészet kategóriában. Miért éppen Vattimo? Mert ritkán adatik meg ez az alka­lom, hogy az elméletben kifejtett nagyszerű és követésre méltó gondo­lat - ebben az esetben a közössége­ken belüli megkülönböztethetőség- hez való jog - egy konkrét helyszí­nen, konkrét közegben megvalósul­hat. Az elmúlt másfél évtized lefor­gása alatt mindössze egy-két esetben történt meg, hogy országos és nem­zetközi rangú teljesítmény részesült hozzá méltó elismerésben a képző- művészeti szakmában. Az elmúlt másfél évtized azonban megtanított arra, hogy a „mindössze” is komoly jelentőséggel bír. Már nem azon töp­rengek, hogy miért csak másodszor vagy harmadszor adatott meg ez a megbecsülés a jelentős hazai magyar képzőművészeknek, már annak is örülök, hogy van egy szűk értelmisé­gi körünk és egy alapítványunk, amelyik meglátja és díjazza a ma­gyarként országos és nemzetközi tel­jesítményeket produkáló képzőmű­vészeket, akikből egyébként a koráb­bi évtizedekhez képest, egyre több van! Minden tiszteletem ezért a Márai Alapítványé, mert nélküle kul­túránk megbecsülése továbbra is iro­dalomközpontú és provinciális ma­radna, azaz továbbra is az egyne- műsített, kisebbségi szemlélet kizá- rólagossága érvényesülne. Bartusz György művészete számom­ra elválaszthatatlan Jakoby Gyulá­tól, mert személyében nevezhetjük meg azt az egyetlen magyar mű­vészt, aki ezt a Jakoby-örökséget ko­molyan vette, annak 1960-as évek­ben elért alkotói csúcsát egy új cseh­szlovákiai művészeti közegben to­vább érlelte. Bartusz György ugyan­is úgy magyar művész (Cseh) Szlo­vákiában, hogy egy pillanatig sem kérdés számára a nemzetiség és az egyetemesség művészetben való megnyilvánulása. Pályája kezdeté­től jelen van a prágai, pozsonyi és nemzetközi művészeti életben, a 60- as évek második felétől aktív szerep­lője és formálója a hazai művészeti történéseknek. Részt vett a mára mí­tosszá vált 1968-as DANUVIUS fia­tal művészek biennáléján, 1967-től 1971-ig, betiltásáig tagja volt a két háború közötti korszak reduktivista irányzatait követő Konkretisták Klubjának. Csehszlovákiában az el­sők között (1973-76) alkalmazta a számítógépes tervezést, mint a kép­zőművészeti kézírás modernista ki­iktatásának egyik módszerét. A 60- as évek közepétől akcióművészettel is foglalkozik, s ehhez társul erőtel­jes konceptualizmusa. A 90-es évek­ben résztvevője volt az építészeti és képzőművészeti velencei biennálé- nak. Bartusz azonban a művészeti felsőoktatásban is jelentős szerepet vállalt, a rendszerváltást követően többek közt az ő tevékenysége révén sikerült megváltoztatni és nemzet­közi rangra emelni a Pozsonyi Kép­zőművészeti Főiskolát, 1999-től pe­dig a kassai felsőfokú művészeti in­tézmény irányítója. Személyében a társadalom és világ dolgairól mélyen gondolkodó em­bert is tisztelnünk kell, aki meggyő­ződésének hangot is ad. Ebben is fenntartja magának a Vattimo által megfogalmazott megkülönböztethe- tőséghez való jogot, amikor társaival együtt háború ellen tiltakozik. De ugyanerről a tőről fakadt 1997-es kezdeményezése, az ÁTHIDALÁS kö­zép-európai képzőművészeti szimpó­zium is, amely az akkor még csonka Mária Valéria híd felépítéséért tette meg az első lépést a művészet eszkö­zeivel. (Részlet az elhangzott laüdációból) í Bartusz György a művészeti felsőoktatásban is jelentős szerepet vállalt A Jakoby-örökség folytatója

Next

/
Oldalképek
Tartalom