Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)
2003-06-14 / 136. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 14. Szombati vendég Wä Vas Ottó szerint valakik nagyon tudatosan úgy irányították az itt élő magyarság közgondolkodását, hogy a kozmopolitizmus fölülkerekedjék a nemzetben való gondolkodáson „Mindvégig azt csináltam, amit szerettem” Nem véletlen, hogy az állampárt ideológusai felfigyeltek a magyar irodalmi színpadi mozgalomra Kevesen gondolnák Vas Ottóról - különösen azok, akik a legutóbbi Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen verset mondani látták és hallották őt hogy már a hatvanharmadik életévét tapossa. Éppoly fiatalos és lendületes, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor az ipolysági József Attila irodalmi színpad ren- dező-versmondójaként valamelyik előadásban fellépett a Jókai Napok színpadán. 1995-től rokkantnyugdíjas, azóta a hazai műkedvelő színjátszás történetének megírásával és önálló előadói estek megalkotásával foglalkozik. SOÓKY LÁSZLÓ Az egész Felvidéken, s nyilván a határ túlsó oldalán is közismert ember vagy, valamilyen belső titoktartási kényszer kapcsán, vagy talán pusztán szeméremből nagyon keveset tudunk Vas Ottóról, az emberről. Valóban nem vagyok kitárulkozó típus, de látnivaló, hogy én is megszülettem, 1940-ben, igaz, nem úgy, mint a többi csecsemő, hiszen világra jöttöm pillanatában semmiféle életjelt nem mutattam. Vélhetően az újraélesztés idején féloldalas agyvérzést, vagy ahogyan most emlegetik, agyinfarktust kaptam. így születtem, így nőttem fel, ilyennek fogadtam el magam, s ilyennek fogad el mindenki, aki ismer engem. Négyéves voltam, amikor a háború szülőfalumba, Köbölkútra ért, innen vannak az első élményeim is, Érsekújvár bombázásakor egy repülő lezuhant a falunk határában, én pedig ijedtemben hazarohantam és bebújtam a konyhaasztal alá. Egy másik emlékem szerint a nálunk lakó erdélyi menekültek útipoggyászukba becsomagoltak egy gramofont és jó néhány lemezt, amit az oroszok megtaláltak a padláson. Az összes lemezt végighallgatták, úgy mulatoztak, én pedig véletlenül rákönyököltem a lemezekre, s mindet összetörtem. Az orosz katonák kis burzsujnak hívtak, mert angó- raszőr sapkát viseltem. Beszélgessünk a szűkebb családról, szüléidről, az első iskoláról. A háború idején eszméltem, ezt az élményvilágot csak megerősítette, hogy édesapám orosz hadifogságba került, s csak 1949-ben engedték haza valahonnan Kijev mellől. Ha jól meggondolom, az apámat lényegében kilencéves koromban ismertem meg. Jobb híján szlovák iskolába kerültem, mert másokkal ellentétben az édesanyám azt vallotta, iskolába pedig járni kell. Én a szlovák iskolára is jó szívvel emlékezem, mivel Macák igazgató úr, aki korábban, 1938-ig már tanított Köbölkúton, tudta, milyen közegbe jön, s nem azt tartotta föltétien életcéljának, hogy belőlünk vad szlovák hazafiakat neveljen. Tisztességes volt. Olyan emlékem is fűződik hozzá, hogy az első nagy hevületemben nevem mindkét s betűje fölé mekcsenyt kanyarítot- tam, mire ő elmagyarázta, hogy az én nevemet magyarul kell írni, s adott egy másik füzetet. Az édesapám hivatalnok volt, az akkori mezőgazdasági felvásárlási és értékesítési üzemben dolgozott mint könyvelő. Jellemző volt az akkori kor tudathasadásos állapotaira, hogy amint megnyíltak a magyar iskolák, s mi átiratkoztunk, Macák igazgató úr az ajtóban sírt, siratta, hogy elveszített bennünket. Ezt követően Érsekújvárba kerültél. Abban az időben tizennégy évesnek hívták a középiskolát, ahol Bánó Ernő volt az igazgatóm, s osztálytársam volt többek között Sidó Zoltán is. Emlékézetem szerint a kulturális élethez való kapcsolódásom egy nagy esztrádműsorral kezdődött, amelyet Párkányban is bemutattunk, a két iskola baráti kapcsolata révén. Verset persze már korábban is mondtam, ha most visszagondolok, megrendít, hogy a háború után mekkora ereje volt a magyar szónak. A falu népe zsúfolásig megtöltötte a mozihelyiséget, teljesen mindegy volt, hogy Sztálint vagy a nagy októbert ünnepelték-e, a lényeg az volt, hogy magyarul szóljon az ünnepi beszéd, a dal és a vers. Eleinte operatőri pályára készültem, pedig még fényképezni sem tudtam, később pedig már természetessé vált, hogy a tanári pályát választom. Az érettségi után jött Pozsony, a pedagógiai főiskola. Mint minden vidékről felkerült gyereknek, számomra is meghatározó élménnyé vált a pozsonyi diákélet, nem csupán azért, mert lendületesebb volt a kulturális élet, hanem inkább azért, mert nap mint nap olyan emberekkel találkozhattam, akik a későbbiek folyamán maguk is meghatározóvá váltak mind az itteni magyar irodalom, mind a pedagógia, mind pedig a közélet számára. Elég talán annyit mondanom, hogy egy folyosón laktam Tőzsér Árpáddal, Cse- lényi Lászlóval, Zs. Nagy Lajossal, akik vitázni és lelkesedni a Grand kávéházba jártak, én inkább csak hallgatóként voltam jelen. Jelentkeztem az Ifjú Szívek énekkarába is, de a hangom körül akkor már problémák voltak, így nem vettek fel, bejutottam viszont Roncsol László szavalókörébe, amelynek abban az időben nagy küldetése lett volna, különösen a magyar kisebbségi létet illetően, de a hatalom időben átlátta ennek a veszélyét, és nagyon hamar és határozottan meghúzta a gyeplőt. Ennek ellenére tartottunk mind Ady-estet, mind József Attila-estet, s bemutattuk azon fiatal hazai magyar költőinknek a szövegeit is, akik az akkori lehetőségekhez mérten lázadni próbáltak a sematizmus ellen, mely műsor alapjául a Nyolcak antológiája szolgált. Még mielőtt elválnánk Pozsonytól, szeretném végigmondani a tanáraim nevét, mert úgy érzem, másokkal együtt, hogy ennyivel mindenképpen tartozunk nekik, mert embernevelő egyéniség volt mind Orbán Gábor, mind Mayer Imre, mind Tóth Ferenc, mind Sass Andor, s velük együtt, a hála Istennek még ma is élő Turczel Lajos. 1961-ben végezted el a főiskolát, s megérkeztél első és ma már látnivaló, hogy egyetlen munkahelyedre, az ipolysági gimnáziumba. Magyar-orosz szakos tanárként diplomáztam 1961-ben, 1989ben, amikor nálunk eléggé balga módon az orosz nyelv tanítását megszüntették, átnyergeltem az esztétikára. Az irodalmi színpaddal nem itt kötöttem szövetséget, inkább úgy mondanám, hogy magammal hoztam Ipolyságra. Mielőtt azonban ezzel a kérdéskörrel aprólékosabban foglalkoznánk, vissza kellene térnünk 1955-56- ig, amikor is maga a versmondó mozgalom országos viszonylatokban elkezdődött. Jómagam részt vettem már az első versenyen is, de az újvári járási fordulóban kibuktam. A második nekirugaszkodásom viszont sikeresnek mondható, hiszen megosztva ugyan az első helyet, de nyertesként utazhattam haza. Mint köztudott, a Jókai Napokat 1963-tól nevezzük mostani néven, s ott láttam Beke Sándor egy rendezését, s kétségem nem volt afelől, hogy az irodalmi színpad mint műfaj, egy életre megfogott, mert általa sokkal jobban, látványosabb körülmények között ismertetheti meg az előadó csapat az irodalmat, a költészetet a hallgatósággal. Az első műsorunkat 1963 telén mutattuk be, József Attila verseiből készült összeállítás volt, így nem véletlen, hogy irodalmi színpadunk is az ő nevét viselte mindvégig. Az első olyan jelenésünk, amit már tudatosan az irodalmi színpadi forma meghatározó jegyei alapján készítettünk, a Cselé- nyi László verseiből összeállított Nap-ének című produkció volt. Jó, természetesen folytathatjuk még a felsorolást, viszont tudom azt, hogy nyilvánosan soha nem politizáltál, nem kötötted magad pártokhoz, ugyanakkor a színpadon minden összeállításodból sütött a politikai állásfoglalás. A József Attila Irodalmi Színpad két elhatározás miatt alakult meg, tételesen az irodalom népszerűsítése és a kisebbségi sors felmutatásának az elkötelezettsége miatt. Ha most elővennénk az alapítólevelet és felolvasnánk annak üzenetét, amelyet többek között Zalabai Zsigmond mint akkori tag fogalmazott meg, e két ok legelöl szerepel benne. Ugyanakkor a hatvanas évek elején már költőként jegyzett emberek, mint Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor, Cselényi László, a lehetőségekhez mérten tisztességgel bírálták a rendszert, s az uralkodó sematizmust, nekünk csak meg kellett találnunk azt a jelzésrendszert, amely által ezt közvetíthettük a közönségünk felé. Ha így tekintünk vissza, egyáltalán nem véletlen az, hogy az állampárt ideológusai felfigyeltek a magyar irodalmi színpadi mozgalomra, melynek jelentős állomása volt az 1972-es Jókai Napok, amikor három együttest, a komáromit, a kassait valamint az ipolyságit a nihilizmus bélyegével kitiltották a fesztiválról. Mi az Egyszerű út című összeállítással maradtunk itthon. Helyettünk a kassai bábosokat szerepeltették, a közönség széleskörű derültségére. Milyen emlékeid vannak az agyonhallgatott lévaiakról, Gergely Józsefékről? Gergely Jóska olyan rendező volt, akihez hasonló máig nincs, s szé- gyellheti magát az a rendszer, amely ellehetetlenítette, mint ahogy azok is, akik ezt máig nem hozták rendbe. Munkáid túlnyomó többségében a kisebbségbe szakadt magyarság sorsának jobbra fordulásáért pöröltél. Hogyan látod most a Szlovákiában élő magyar nemzetrész helyzetét? Ha továbbra is a műkedvelő mozgalom mentén szőjük e gondolatainkat, úgy vélem, hogy valakik nagyon tudatosan úgy irányították az itt élő magyarság közgondolkodását, hogy a kozmopolitizmus fölülkerekedjék a nemzetben való gondolkodáson. Tettek arról is, hogy a mozgalom kifulladjon, s felmutatták az uniót, amely majd választ ad minden feltett kérdésünkre s megoldja a nemzeti kisebbségek minden problémáját. Ez koránt sincs így, s e miatt a félrevezető manőverezés miatt nem is olyan sokára nagy árat fizetünk, mert önfeladás által semlegesítettük magunkat. Komáromban még talán érthető is lenne, hogy a közönség elfordult a műkedvelőktől, hiszen hetente válogathat a különböző kulturális megmozdulások között, de ugyanez a tendencia országszerte tetten érhető. 1989-ben a még mindig a társadalmat uraló visszásságokra kiélezett műsoromra az értékelők azt mondták, hogy ez már lerágott csont, ezután már minden nagyon szép lesz, ugyanakkor el tudnék képzelni a mai napon egy irodalmi összeállítást a mindannyiunkat megnyomorító munkanélküliségről vagy a politikusok viselkedéséről, gondolkodásmódjáról, mert nagy a baj, a mai napig. Ügyesen kitértél az előző kérdésem megválaszolása elől. Szerintem sok minden nem változott a rendszerváltozás óta. Korábban a proletár internacionalizmusra hivatkoztak, most pedig a másság elfogadására. Én úgy vélem, hogy ha a többség nem adja meg a kisebbségek jogait, mert azon az oldalon nincs erre akarat, akkor hiába dörgölőzünk hozzájuk akármilyen magas szinten, csak másodrendűek maradunk. Az unióban senki nem fogja kiharcolni a mi jogainkat, hiszen ezeket a geopolitikai határokat ők hozták lére, az ő gondolkodásmódjuk szerint megindokolva, és semmi okuk nincs arra, hogy felülbírálják saját korábbi döntéseiket. A határok átjárhatóságának látomása felér a mézesmadzag elhúzásának élményével. Strasbourg előtt sem áll eléd a finánc, de nézd meg az ott élő németeket, egy emberöltő alatt asszimilálódtak. Ipolyságon milyen a közhangulat? Ipolyságon csönd van, mint mindig, a politikai szelek messze elkerülik a várost, itt még a pártok sem nagyon viaskodnak egymással, az emberek úgy fogadnak el mindent, ahogy tálalják nekik. Ez egyrészt jó, másrészt olykor egy kicsit unalmas. Néha bemegyek az iskolába, most leszünk kilencvenévesek, az irodalmi színpad körüli dolgokat rendezgetem. Harmincnégy éven keresztül voltál a pályán. Ha most visszanézel, mit tennél másként? A magam életútján talán semmit, hiszen korlátozott lehetőségeim ellenére ezt-azt megvalósítottam. Amennyiben beleszólásom lenne az oktatáspolitikába, úgy vélem, ezt a még mindig szocialista stig- májú iskolarendszert alaposan át kellene alakítani, mert, mint azt a mellékelt ábra mutatja, önmagától nem alakul át. Ki kellene iktatni egy-egy tantárgyat, s be kellene vonni azokat a tankönyveket, amelyek hamisságra oktatják a gyerekeinket. Lehet, hogy nem az érettségit kellene megváltoztatni, mint azt az egyik miniszter szorgalmazta, hanem egy teljesen új oktatási rendszert kellene kialakítani. Visszatérve az eredeti kérdésedre, most már elmondhatom, hogy mindvégig azt csináltam, amit szerettem, akkor is, amikor nehéz volt. Hogy mit végeztem? Döntsék el azok a diákok, akik kikerültek a kezem alól, s a közönség, mely végighallgatja az előadói esteket. Megrendít, hogy a háború után mekkora ereje volt a magyar szónak (Somogyi Tibor felvételei)
