Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-16 / 111. szám, péntek
fE] Gondolat___________________________________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 1É Hubert Masarík: „Rólam eléggé ismert, hogy gyakran vallók szokatlan nézeteket. Tömören: én amolyan magányos macska vagyok" Benes személyes foglya volt FEHÉR PÁL ubert Masarík emlékiratai (V promé- nách Evropy) eredetileg 1970-ben jelenhettek volna meg, s néhány részlete még 1968-ban napvilágot látott. Azóta eltelt néhány évtized, a szerző is több, mint húsz éve halott, de most is szenzáció lett a memoárokban amúgy bővelkedő cseh könyvpiacon. (Ebben némileg hasonlít a cseh könyvkiadás egyik „húzó” ágazata a magyarországira; és lényegesen különbözik a szlovákiai hasonló műfajú kínálattól.) A kéziratot pedig bőven felhasználták a korszakkal foglalkozó történészek. A legtájékozottabb érdeklődők sem nagyon tudnak többet annál, hogy ő volt az, aki 1938. szeptember 30- án, egyik diplomata kollégájával együtt, hosszú órákig várakozott annak a müncheni tárgyalóteremnek az előszobájában, ahol az akkori négy európai nagyhatalom: Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország első emberei eldöntötték, az érdekelt felet kizárva, a Csehszlovák Köztársaság sorsát. Persze, az olvasó okkal érdeklődhet, hogy ki is lehet ez a Masarík; ám a legtájékozottabb érdeklődők sem nagyon tudnak többet annál, hogy ő volt az, aki 1938. szeptember 30-án, egyik diplomata kollégájával együtt, hosszú órákig várakozott annak a müncheni tárgyalóteremnek az előszobájában, ahol az akkori négy európai nagyhatalom: Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország első emberei eldöntötték, az érdekelt felet kizárva, a Csehszlovák Köztársaság sorsát. Hitler és Mussolini már Európa meghódítására készültek, kisebb szövetségeseik, akik közül azért egy pillanatra se felejtsük el Jozef Tisót és Horthy Miklóst, valamint a lengyel Józef Becket, pedig különféle vérmes reményeket fűztek nacionalista álmaik beteljesedéséhez. A francia Deladier, az angol Chamberlain pedig azt remélte, hogy Csehszlovákiát feláldozva megmentik a világbékét. Nem illendő ma már Makszim Litvinovra, a szovjet külügyi népbiztosra hivatkozni, aki azt mondotta: a müncheni diktátum már csak azért sem lehet tartós, mivel lehetetlen a chicagói gengszterekkel megállapodni arról, hogy a város melyik részében garázdálkodhatnak szabadon és hol kell tekintettel lenniük a törvényekre. Az is idetartozik, hogy a müncheni alku szoros következményeként a szigorúan antifasiszta Litvi- novot Sztálin azonnal leváltotta a posztjáról, és keresni kezdte az alku lehetőségét Hitlerrel. De a Hitlerrel kötött paktum éppen úgy nem mentette meg a Szovjetuniót a háborútól, ahogyan Csehszlovákia is hasztalan volt annyira engedékeny a náci diktátumokkal szemben. Benes azonban még a köztársasági elnök, és ugyanezen a sorsdöntő éjszakán rejtjelezett utasítást küld - a nyugati hatalmak támogatásában éppúgy bízva, mint Sztálin szólamaiban - Masainknak, amely ezekkel a szavakkal kezdődött: „keményen tartsanak ki...” A rejtjelező tisztviselő eddig jutott csak el a megfejtésben, amikor Masarík leintette: hagyja abba a dolgot, időszerűtlen. O már korábban is meg volt győződve arról, hogy Benes hibásan értékeli az európai helyzetet, azon az éjszakán pedig már kezében volt a nagyhatalmak megfellebbezhetetlen döntése: Csehszlovákiát feláldozták egy reménybeli béke oltárán. Tehát nekilátott a munkának: leült az írógépe elé, hogy részletesen tájékoztassa az államfőt. A Kasszandráknak, a rossz hírek megjóslóinak szomorú sorsát, persze, ő sem kerülhette el. Nem hitt neki senki. Már korábban sem, mint ez emlékirataiból kiderül. Masarík 1920 őszén, alig huszonnégy évesen lépett a frissen formálódó csehszlovák külügyminisztérium szolgálatába, és rögtön a miniszter, azaz Benes parlamenti referense lett. Nem sokáig: 1921-ben már a brüsszeli követségen dolgozik, majd Szófiába kerül, és csak 1936- ban tér vissza Prágába, ezúttal az új külügyminiszter, Kamii Krofta titkárságára. (A bolgár fővárosban töltött hét teljes esztendőről azt is gondolhatnánk, hogy amolyan melSzkukálek Lajos grafikája lőzés eredménye lehetett, hiszen Szófia ugyancsak távolesett a világ- politika fontos eseményeitől. Mégis fontos poszt volt, amit - egyebek között - az is igazol, hogy a szófiai pápai nuncius az a Roncalli érsek volt, akit jóval később XXIII. János pápaként ismert meg a világ, és akivel Masarík szoros baráti kapcsolatokat ápolt.) Benes ekkor már 1935 óta köztársasági elnök, és azt az ajánlatot teszi Masainknak, hogy legyen ő a külpolitikai referense. Masarík azonban elutasítja az igencsak hízelgő ajánlatot, és ezt azzal indokolja, hogy ismeri Benest, és tudja róla, hogy nem képes elviselni, ha valaki szembeszáll vele, vagy az övétől eltérő álláspontot képvisel. „Rólam pedig eléggé ismert, hogy gyakran vallók szokatlan nézeteket - hja emlékirataiban. - Tömören: én amolyan magányos macska vagyok. Ha elfogadtam volna ezt az állást, ebből állandó vitákra került volna sor és hamarosan távoznom kellett volna a külügyi szolgálatból.” Ezután következik a már idézett jelenet Münchenben. Egykét nap múlva Masaríkot akarják elküldeni Csehszlovákia delegátusaként arra a berlini konferenciára, amelynek feladata a müncheni diktátum gyakorlati megvalósítása, azaz Csehszlovákia első megcsonkítása, a szudétanémet vidéknek a Harmadik Birodalomhoz való csatolása. Masarík ezt a megbízatást sem vállalja, mégpedig nem azért, mert túlságosan kényelmetlen volt a feladat, hanem arra a következtetésre jutott: Hitler nem elégszik meg Münchennel, a náci cél: a csehszlovák állam felszámolása, és távozásra fogják kényszeríteni Benest, aki pedig abban reménykedett, hogy mind Anglia, mind Franciaország megváltoztatja álláspontját - a közvélemény nyomására. Benes nem szerette a politikája számára kedvezőtlen előrejelzéseket. És ez már a sokadik ütközése volt a viszonylag alacsonyrangú diplomatával, aki azonban a kulisszák mögött fontos szerepet játszott. Hiszen azt sem felejtette el az elnök, hogy 1938 tavaszán Masarík előre jelzi, hogy Hitler annektálni fogja Ausztriát, ami be is következett, de Benes akkor „rémhírteijesztőként” bélyegezte meg őt, a miniszterelnök, Milan Hodza pedig egyszerűen nem volt hajlandó meghallgatni ezt a hamarosan bekövetkező előrejelzést. Az sem vált éppen Masarík karrierjének hasznára, hogy élesen bírálta a csehszlovák politika meghátrálását Hitler fenyegetéseivel szemben. Masarík, természetesen, nem volt látnok. Ellenben jó kapcsolatokat ápolt a csehszlovákiai német szociáldemokraták vezetőjével, Wenzel Jaksch-sal, aki tudott arról, hogy a német tábornoki kar figyelmeztette Hitlert: amennyiben Csehszlovákia fegyveres ellenállást tanúsítana, a német hadsereg még nem készült fel a háborúra. Jaksch aztán követte Beneist a londoni emigrációba, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a csehszlovákiai német szocdemek számára tragikus lenne Hitler győzelme a háborúban, ám a szövetségesek diadala esetén, ha Benes újra hatalomra kerül, őket már nem mint szocdemeket, hanem mint németeket űzik el. Igaza lett: Jakschot ugyanúgy száműzték, mint a több millió szudétanéBenes nem tudott és nem is akart nagyvonalú lenni. Masarík nem információinak irányát tette mérlegre, hanem azoknak hitelességét. Igaz, Masarík nem volt, nem lehetett politikacsináló. Ám a politikacsinálók számára is értékes tulajdonsága - a tények tisztelete. metet, és élete alkonyán Bonnban volt szocdem parlamenti képviselő. Masaríkot a háború után nem telepíthették ki, viszont a hazatérő elnök egyenes utasítására letartóztatták a német megszállókkal való kol- laborálás vádjával. A ruzyné-i börtön parancsnokának rendszeresen jelentenie kellett Benesnek, hogy miként viseli magát Masarík. Benes személyes foglya volt. A népbíróság végül megalapozatlannak találta a vádat, és másfél évig tartó vizsgálati fogság után felmentette. A népbíróságok, mint közismert, nem éppen lágyszívűségükkel tűntek ki. Es a vád legfontosabb tanúja Hubert Ripka, Benes egyik közeli munkatársa és akkori miniszter volt. A bíró feltette ne*ki a kérdést, hogy mi volt tulajdonképpen Masarík bűne? „München után nem követte Benes vonalát” - hangzott a tanú válasza. Mire a bíró szinte rendreutasította Ripkát: „Tanú úr, a népbíróságnak az a feladata, hogy bűnök felett ítél kezzen, és nem politikai vonalaka bírál el.” (Masaííknak azért szeren cséje volt, mert a népbíróságok nen minden esetben tartották maguka ehhez a gyakorlathoz. Közismert hogy a pozsonyi népbíróság elnöke dr. Daxler, amikor Anton Rasla, < katonai ügyész megkérdezte tőle hogy tulajdonképpen miért is ítélt* halálra Esterházy Jánost, tömörei annyit válaszolt: „De hiszen ma gyár...”) Masarík végzete Benes volt. Emlék iratai pedig voltaképpen annak a vi tának a folytatása, amelyet égés; életében folytatott Benessel, és nyil vánvaló, hogy az elnök halála utál is bizonyítani akarta igazát. Ugyan akkor Masarík képes volt elismern Benes diplomáciai tehetségét is. Ez olvashatjuk, mintegy összegezés ként a memoárban: „Minden hibá ja, gyengesége ellenére Benes beír ta magát a világtörténelembe, min denek előtt mint rendkívüli diplo mata, politikus és kitartó harcos akinek cselekvési terét azonban be határolták nemzetének és az állam nak lehetőségei. Ezt minden bíráló jának el kell ismernie, legyen bál cseh, vagy szlovák, vagy külföldi...’ A megállapítás nagyvonalúságrí vall. Egyszersmind világossá teszi í két valóban jelentős személyiséf közötti különbséget is. Benes nen tudott és nem is akart nagyvonali lenni. Masarík nem információinál irányát tette mérlegre, hanem azok nak hitelességét. Igaz, Masarík nen volt, nem lehetett politikacsináló Ám a politikacsinálók számára is ér tékes tulajdonsága - a tények tiszte lete. Benes viszont - Masarík szerini - hajlamos volt arra, hogy akár a té nyékét is eltorzítsa, ha azok ellent mondottak koncepcióinak. Ezzé végeredményben komoly károkai okozott saját politikájának és sok si kere ezért lett tiszavirág-életű. A hírek szerint a prágai parlameni néhány képviselője törvényber szeretné megörökíteni Eduarc Benes érdemeit. Ez a javaslat ép pen úgy hozzátartozik ahhoz a tör ténelmi vitához, ahogyan az egy kori cseh diplomata emlékezései Bonyolult ez a vita és nehéz lesz as objektív ítélethozatal. TlTW^VT k rT VJWIN UVJL A 1 Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/59 233 430), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
