Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-29 / 98. szám, kedd
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 29. Amíg az ókorban a fekete halikra egyáltalán nem számított különleges csemegének, napjainkra a luxus szinonimájává vált az Oroszországból származó ínyencség Már nincs mindig kaviár Tokhalhalászat a Kaspi-tengeren (Reuters-felvétel) Az erő tortája - állítólag ezt jelenti a kaviár, amelyet már az időszámításunk előtti III. évezredben fogyasztottak a föníciaiak és az egyiptomiak. Amíg azonban az ókorban a fekete halikra egyáltalán nem számított különleges csemegének, napjainkra egyértelműen a luxus szinonimájává vált. SZALAI ZOLTÁN Ezen ínyencség őshazája és legfőbb szállítója hagyományosan Oroszország, azon belül is a Kaszpi-tenger vidéke. Innen származik a világ kaviártermelésének 60 százaléka. Jellemző, hogy a különböző kaviárfajtákat is az orosz nyelvből átvett szakkifejezésekkel - pontosabban az adott ikrát adó tokhal fajtának orosz elnevezésével - jelölik a nemzetközi piacon. A legdrágább a legnagyobb szemű, világos vagy sötétszürke színárnyalatú beluga (viza). Méretben és árban egyaránt a sötétbarna vagy arany színű, manapság már ritkaság számba menő oszetra (vágótok) a második. A kicsiny, sötétszürke szemekből álló szevruga (sőregtok) a legelterjedtebb és egyben a legolcsóbb az úgynevezett fekete kaviárok között. Ismeretes még a vörös kaviár is, amely lazacikrát fed. Aligha túlzás azt állítani, hogy senki, vagy semmi nem szenvedte meg úgy a Szovjetunió felbomlását, mint a tőkehalak. A központi hatalom meggyengülésével az orvhalászat ipari méreteket öltött az alsó Volga mentén, és a 90-es évek második felére a halállomány vészesen megfogyatkozott. A helyzet súlyosságára jellemző, hogy 2001- ben Moszkva - az ország történelmében először - egyéves tilalmat rendelt el a kaviárexportra. A kínálat csökkenésével párhuzamosan a nyugati országokban az egekbe szökött a „fekete gyöngy” ára. A nemzetközi piacon egy kiló oszetra 3500 dollárba (133 ezer korona) kerül, a beluga 50 grammos adagját pedig 210 fontért (12 500 koronáért) mérik a legelegánsabb brit éttermekben. így nem csoda, hogy a csemege villámgyorsan eltűnt a repülőjáratok első osztályainak a menüjéből, és manapság már állítólag az angol királynő fogadásain sem szolgálnak fel orosz kaviárt. Amit azonban Nagy-Britanniában nem engedhet meg magának II. Erzsébet, azt Oroszországban mellényzsebből fizeti ki az alsó közép- osztály is. Moszkvában jóformán minden második élelmiszerüzletben árulnak „ikrát”, az 50 grammos csomagolású doboz ára 350 rubel (420 korona) körül mozog. Aki pedig veszi magának a fáradtságot és lemegy a Volga deltájához, vagy Dagesztánba, az 1650 koronáért egész kilót vásárolhat. Nem csoda, hogy a Nyugat és Oroszország között a kaviárfogyasztás módjában is különbség van: míg a Lajtán túl a fekete halikrát jégbe hűtött osztrigán illik kínálni, errefelé csak úgy népiesen megteszi egy szelet vajas kenyér is kísérőnek. Az az igazság persze, hogy a kínálat szűkössége már Oroszországban is érezteti hatását: az elmúlt másfél évben jó 30- 40 százalékkal drágult ez az ínyencség. És a helyzet a közeljövőben aligha javulhat. A tokhalakra az első csapást még Nyikita Hruscsov mérte, amikor 1958-ben megépítette a volgográdi vízi erőművet és ezzel elvágta a halak útját természetes ivóhelyeik felé. Akkoriban azonban még meg lehetett állítani a halállomány apadását az ipari méretű halászat korlátozásával és halgazdaságok létrehozásával. Az állomány az erélyes intézkedéseknek köszönhetően szépen gyarapodott és az 1977-es évben rekordnak számító 27 ezer tonna tokhalat fogtak ki Oroszországban (összehasonlításképpen 2000-ben 461 tonnát). Az idő tájt Moszkvában - túlzás nélkül - nagykanállal ették a fekete gyöngyöt. Az ilyen méretű halászat okozta állományfogyatkozást azonban már nem pótolhatta a mesterséges szaporítás, így a 80-as évek második felétől szép lassan újra csökkeni kezdett a tokhalak száma. Az igazi csapást azonban a már említett rendszer- váltás jelentette. Az alsó volgai területek és Dagesztán mindig is szegény vidéknek számítottak, a gazdasági összeomlással párosuló politikai káosz pedig nem hagyott választást az itt élőknek. Más munka híján kénytelenek voltak az orvhalászatra áttérni. A busás haszon azonban nem az ő zsebükbe vándorolt, hanem az üzletágra rátelepedő maffiáéba. A szervezett bűnözés megjelenésével szervezetté vált az orvhalászat is. Az illegális csatornákon keresztül ma már tízszer annyi kaviár kerül ki Oroszországból, mint legálisan. A fekete kaviár fekete exportjának értékét évente negyedmilliárd dollárra becsülik. Az igazi gondot az jelenti, hogy a maffia a gyors haszonszerzés csábításában szó szerint megöli az aranytojást tojó tyúkot. Az ikra lefejtéséhez nem kellene ugyan elpusztítani a halakat, az orvhalászok számára azonban ez gyorsabb és egyszerűbb módszer. E gyakorlatnak tudható be, hogy az évezred fordulóján a World Conservation Union elnevezésű természetvédelmi szervezet nyilvántartásában már csak két tok- halfajta neve mellett nem szerepelt a veszélyeztetett jelzés. Ezen belül is hat fajtát a teljes kipusztulás fenyeget, további nyolc pedig erőteljesen veszélyeztetett. A tokhallal együtt viszont eltűnik a kaviár is. Az erő tortája helyén pedig nem marad más, mint a puszta erőszak. Moszkva, 2003. április Egymás mellett, de nem együtt élnek az albánok és a szerbek - a városka a koszovói szerbek központja, a két nép közti demarkációs vonal a várost átszelő Ibar folyó Kosovska Mitrovica a szétszakadt világ jelképe FRICK ZSUZSA Ha az ember Koszovó fővárosából, Pristinából Kosovska Mitrovica felé autózik, az alig negyven kilométeres úton két dolog fogalmazódik meg benne: az egyik, hogy mindenki építkezik, a másik, hogy valószínűleg itt gyűjtötték össze a Balkán összes szemetét. Végig az út mellett építőanyag-telepek szolgálják ki az óriási tégla-, cement-, cserép- és egyéb anyagigényt, ami az új három-négy emeletes házakhoz szükséges. Nem ritka az öt-hat ilyen nagy házból álló „lakópark”, amit magas téglakerítés fog körbe. Ám mindent, még a szántóföldeket is ellepi a szemét, a műanyag zacskók, a patakok, folyómedrek törmelékkel, kiégett autókkal, használhatatlan háztartási gépekkel vannak tele. A háború nyomai fizikai közelségben vannak, teljesen lerombolt házak, a békefenntartók szögesdrótokkal, homokzsákokkal megerősített táborai szegélyezik az utat. Hogy nem szokványos országos főúton járunk, az a számunkra ismeretlen közlekedési táblákból is kiderül, amik a tankoknak és nehéz harci járműveknek adnak instrukciókat. Kosovska Mitrovicában egymás mellett, de nem együtt élnek az albánok és a szerbek. Ä városka a koszovói szerbek központja, a két nép közti demarkációs vonal a várost átszelő Ibar folyó. Az albán oldalon egy parkon keresztül földút vezet a folyóig, ahol le kell parkolnunk az autónkat, és egy ideiglenes gyaloghídon juthatunk át a túlsó oldalra. Ott a KFOR francia egysége ad őrszolgálatot, tankjaik ott állnak a lépcső tetejénél. Az egyik őr elég rossz angolsággal megerősíti, hogy a szerb oldalon vagyunk, bár van néhány háztömb tőlük pár méterre, ahol vegyes a lakók nemzetisége. Mintha másik országba érkeztünk volna. A gépkocsik rendszáma - már amelyiknek van, mert az utcán látott autók háromnegyed része rendszámtábla nélküli - szerbiai, a kis élelmiszer- boltban kizárólag szerb újságokat árulnak, dinárral üzemek, bár Koszovóban az euró a hivatalos fizetőeszköz. Az idős boltos hölgy szerint ők békét szeremének, de az albánokkal nem lehet megegyezni. Nem járnak át a túloldalra, az árukészletet is Szerbiából szerzik be. A nagy dudálással érkező esküvői menet első autójából hatalmas jugoszláv zászlót emelnek a magasba, minden kirakaton, hirdetőtáblán Vojiszlav Kostunica arcképe látható. A két városrész között a gyaloghídon kívül van egy új közúti híd is, ám ezt kizárólag a nemzetközi szervezetek, a békefenntartók gépkocsijai használhatják. Koszovó a rambouillet-i béketervezet, majd az azt követő párizsi 1244- es számú határozat értelmében a továbbiakban is Jugoszlávia tartománya maradt, ez szerepel a jelenlegi Szerbia és Montenegró alkotmányában is, de a szerbeknek át kellett adniuk a KFOR-nak Koszovót, és immár négy éve a nemzetközi szervezetek kezében van a teljes adminisztráció és a rendfenntartás. Az albán lakosság nem hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy még mindig szerbiai polgárok, minden fórumon a tartomány teljes függetlenségét szorgalmazzák, a szerbek ugyanakkor bojkottálják a választásokat, az általuk többségében lakott területek önkormányzatai egyesülni szeretnének, habár ezt a párizsi megállapodás tiltja. Még tartományi napilap sincs, a szerbek lakta városrészekben csak belgrádi újságot lehet kapni, Pristinában viszont kizárólag albán nyelvű lapok jelennek meg. A pristinai esküvői menet élén az albán nemzeti zászlót emelik a magasba, a város egyetlen pravoszláv temploma belülről teljesen kiégett, semmi jel nem mutat arra, hogy felújítanák, igaz, nincs is kinek. A város utcái tele vannak lézengő emberekkel, egy nemzetközi kimutatás szerint 70 százalékos a munkanélküliség, a gazdaság egyáltalán nem működik, a lakosság legnagyobb része a nyugaton élő rokonok segélyeiből, vagy az onnan folyósított nyugdíjából él.. Kényelmes megélhetést biztosít a lakáskiadás is, a nemzetközi szervezetek munkatársai még hosszú ideig biztos vevőkört jelentenek. Az ingatlanárak is ehhez igazodnak: a három-négy hálószobás, biztonságos környéken lévő, áramfejlesztővel rendelkező házért, házrészért vagy apartmanért 1500-2000 eurót kérnek havonta. Ám hiába a szép, gondozott lakás, ház, a felszín alatt meglévő indulatok miatt ez a terület még mindig puskaporos hordó. Pristina, 2003. április A 30 centiméteres medvebőr kucsma az öt gyalogosegység - a Gránátosok, a Coldstream, a Skót, ír és Walesi ezred - díszegyenruhájának legfeltűnőbb része Apáról fiúra szállhat a kucsma (Reuters-felvétel) R. HAHN VERONIKA A brit hadsereg világszerte legjobban ismert egységei, „nyüvános arca” a királynő úgynevezett házi hadosztályát, a Household Divisiont alkotó lovas- és gyalogosezredek. Ezeket az alakulatokat kifejezetten az uralkodó védelmére hozták létre. A ceremoniális kötelezettségeken kívül azonban szabályos katonai funkciókat is ellátnak. Ä díszgárdát adó ezredek katonái éppúgy helytálltak az öbölháborúkban, mint Boszniában, Koszovóban vagy természetesen Észak-írországban. A 30 centiméter magas medvebőr kucsma az öt gyalogosegység - a Gránátosok, a Coldstream, a Skót, ír és Walesi ezred - tagjai díszegyenruhájának legfeltűnőbb része. A Buckingham-palota előtti őrségváltásra alaposan felkészülő turista az uniformisról azonosíthatja, melyik gyalogosezred teljesít éppen szolgálatot. A Gránátosok zubbonyán például a gombok között egyenletes a távolság és medvebőr kucsmájuk bal felét fehér toliforgó díszíti, a Coldstream gárdistáknál viszont a gombok párosával helyezkednek el; a fejdísz pedig vörös toll a süveg jobb oldalán. A Bucking- ham-palotát, és a Károly walesi herceg rendelkezésére álló St. Ja- mes’s-palotát őrző őrség mindenkor három tisztből és harminchat közkatonából áll. A testőrök helyzete jobb, mint ahogy az idegenforgalmi főszezonban a paloták környékén felsorakozó több ezres kíváncsiskodó tömeg gondolná. A katonák csak nappal, őrködés közben viselik a díszegyenruhát. Éjszaka, amikor szolgálatuk biztonsági jellegű, harci uniformisban járják körbe a területet, betolakodók után kutatva. Általában két órát töltenek szolgálatban, négy órát pihennek és legfeljebb tíz percet kell mozdulatlanul vigyázban állniuk, majd fel és le masírozhatnak az őrbódé előtt. A királynő házi hadosztályának ezredei hasonló szerepet töltenek be és egyben jól láthatók az udvari hagyományok tisztelői számára a windsori kastélynál és a koronaékszereket rejtő londoni Tower előtt. Ahhoz pedig el se kell jönni Londonba, hogy a minden június második szombatján, II. Erzsébet hivatalos születésnapján megrendezett katonai parádén megcsodálhassák a testőrséget, hiszen ezt a világraszóló szenzációnak számító felvonulást számos tévéállomás közvetíti részben vagy egészben. A testőrség gyalogosegységei 1815, a Waterlooi csata, a francia császári gárda legyőzése tiszteletére és emlékére viselnek medvebőr kucsmát. A jelenleg „forgalomban lévő” mintegy két és fél ezer süveg a kanadai fekete medve, az ursus ame- ricanus lenyúzott bőréből készült. A brit nemzetvédelemnek foglalkoznia kell azonban a kérdéssel, mégpedig nem a fejdísz viselőinek panaszai, hanem az állatvédőknek a királynőt ostromló beadványai miatt. Legutóbb Yana Booth, a brit szépségkirálynő fordult levélben II. Erzsébethez a PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) egylet nevében, a „világ legkegyetlenebb koronájának” nevezve a gárdisták fejdíszét, kérve, rendelje el megfelelő műszőrme használatát. Mint Peter Dick-Peter alezredes nemrégiben a The Daily Telegraph napilapnak elmondta, már korábban megpróbálták szintetikus anyaggal felváltani a medvebőrt, de eddig nem találtak megoldást. „Semmi nem működött. A kucsma nem tartotta meg a formáját, nem tudott ellenállni az időjárás viszontagságainak, nem tartotta meg a hagyományos színt, vagy pedig, előnytelen elektromos feltételek esetén a szőre meglepő módon égnek állt.” A katonatiszt szerint Kanadában ritkítani kell a feketemed- ve-állományt, mert a túlszaporodás következtében a mackók veszélyessé válnak. A tisztek kucsmája a nőstény medve fényesebb és simább irhájából, míg a közkatonáké a hím durvább bőréből készül. Az üreges és ezért, a látszat ellenére meglepően könnyű medvebőr kucsma egyénileg testre, illetve fejre szabott és olyan tartós, hogy akár apáról fiúra öröklődhet. A „karbantartást”, a kucsma kefélését vizes törülközővel végzik. Szárítás céljából pedig seprű végére helyezve lógatják ki a laktanya ablakán a fejdíszt. A királyi testőrségnél azonban nem a medvebőr kucsma a legnagyobb probléma. A hadsereget, a rendőrséget, sőt az egész államigazgatást évekig indokoltan vádolták faji A Buckingham palota őrzője diszkriminációval. Ez nem kímélte a díszőrséget sem: a sorok között elvétve van nem fehér gárdista. A színes bőrűek arányát ezért legalább öt százalékra kívánták emelni - s ezért az etnikai kisebbségek által sűrűn lakott településeken verbuválnak, a fegyveres erőt, mint pályaválasztási lehetőséget népszerűsítik. London, 2003. április
