Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-28 / 97. szám, hétfő
8 Mindentudás egyeteme ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 28. Minden ízlés szubjektív, de közösséget szeretne teremteni. Sokáig csak egyféle jó ízlés létezett, ma ízléspluralizmusban élünk. Az ízlésítéletet nem kell megindokolni Az ízlés kérdéseiben állandóan vita folyik RADNÓTI SÁNDOR kritikus, esztéta 1969-ben magyar-filozófia szakon végzett az ELTE-n. Előbb a Magvető, majd a Gondolat Kiadó szerkesztőjeként dolgozott, 1980-90 között szabadfoglalkozású író. 1990-től az ELTE esztétika tanszékén tanít, 1993-ban egyetemi tanárrá nevezték ki. 1989 óta a Holmi szerkesztője. Számos magyar és idegen nyelvű könyv szerzője, tanulmányai több mint ötven magyar és külföldi kötetben és folyóiratban jelentek meg. Tagja a Magyar írószövetségnek és a MÚOSZ-nak, 1995-1999 között a Soros Alapítvány könyvpályázati zsűrijének elnöke, 1997-től 2000-ig részt vett a Kossuth- és Széchenyi-díj irodalmi albizottságának munkájában. 1991-ben Déry Tibor-jutalmat és Mikes-díjat, 1994-ben József Attila-díjat kapott. Kutatásainak legnagyobb része a kultúrfilozófia és művészetfilozófia határterületéhez kapcsolódik, jelenleg a múzeum filozófiájáról szóló történeti tanulmányon dolgozik. Mindig jelent valamit, hogy mikor kerül be egy fogalom a filozófia vérkeringésébe és mikor kerül ki onnan. Az ízlés fogalmát valamikor a XVII. század közepén kezdik el írók és filozófusok kidolgozni. Több nemzedéken át izgatott vita folyik róla, aztán a XIX. század elején lassan megszűnik az érdeklődés iránta. RADNÓTI SÁNDOR ELŐADÁSA Az ízlés fogalmában az individuális ítélet nagyobb súlyáról, végső soron a szabadságról van szó, amellyel az ember körülhatárolhatja azt, ami neki tetszik, s ez nem föltétlenül a hagyományból vagy más tekintélyből következik, hanem személyes döntés, amely egyben jellemzi is a személyiséget. Az ízlésítéletet nem lehet vagy nem kell megindokolni, s ez sokak gyanúja szerint tápot adhat a relativizmusnak és az önkényességnek. AZ ÍZLÉS FOGALMA: ÖNKÉNYESSÉG ÉS ÜRES KONVENCIÓ KÖZÖTT Az ízlésről szóló beszédben nagy szerepe van a fogalom közelségének az ízlelés érzékéhez. Vannak teoretikus érzékeink - a látás és a hallás -, amelyeknek hatalmas objektív tartománya van, s megszemléléssel, meghallgatással sok minden közös megelégedésre eldönthető. Az ízek skálájában - mint ahogy a szagokéban is, valamint a tapintás minőségében - viszont nem könnyű megegyezni; ezek szubjektivebb benyomások. Mégis figyelemre méltó, hogy ezekből az érzékekből is elméleti fogalmak bontakoztak ki: az ízlelésből az ízlés, a tapintásból a tapintat. Csak a szaglás érzékének nincs általánosított fogalma, noha ismerünk egy vele kapcsolatos képességet, bár neve nincs: beszélünk olyan emberekről, akiknek jó orruk van valami fontos dologhoz, s jó előre megszimatolnak valamit például a politikában vagy az üzleti életben. Ugyanakkor az ízlésben rejlő individualitással szemben van a születő új fogalomnak egy másik, az individualitásnál régebbi alapja: az ízlésben rejlő közösség. Az érzékek szubjektivitásával szemben egy régi, sztoikus fogalom, a közös érzék, a sensus communis újra nagy jelentőségre tesz szert. A fogalom jelentőségének gyarapodása összefügg a társadalom változásaival. A születés már nem determinálja teljesen az életet, a társaság lassan megnyílik a harmadik rend válogatott legényei előtt. Az útlevelet a jó ízlés biztosítja, mint ahogy a társaság egész XWII. századi újjászerveződéséhez. Jó ízléssel rendelkezni életformát jelent, a jó ízlés norma, magatartásminta, amelyet el kell sajátítani. Ha azonban az ízlés a társaságban és a társalgásban mutatkozik meg, ha életformává válik, akkor ez magával ragadja a filozofálás módját is. A magányos búvárkodás és az egyetemi előadás kulturális eszményét felváltja a társasági bölcselkedés és az ismeretlen közönséggel való párbeszéd. Amit mai szóval szakmai elmélyültségnek, akkori kifejezéssel pedantériának nevezhetünk, azt fölváltja az aktív életben eligazodó, a társaságban kicserélhető tudás ideálja. Az új filozófusok nem harcolnak a skolasztikus tudósokkal az egyetemi katedrákért, hanem aforizmákat, dialógusokat írva mintegy stilizálják a társasági életet, valamint esszékkel, pamfle- tekkel, kritikákkal fordulnak a nagyközönség felé. Németország részleges kivételével nem is az egyetemeken keletkezik a bölcselet, hanem a francia szalonokban, az angol klubokban, a kávéházakban és az újságok lapjain. A klasszicista művészetben a szabályok szigorú alkalmazása nem hagyott helyet a szubjektív tetszés ítéletének helyet. De mihelyt fölmerült az ízlés szempontja, az esztétikai vizsgálódásnak még a tárgya is megváltozott. A klasszicista esztétika tárgya a műalkotás, az ízlésesztétika tárgya a befogadóra gyakorolt művészi hatás. S ez persze visszahat a műre: az egyedi hatást inkább váltják ki azok a művek, amelyek maguk is egyediek, meglepők, kiszámíthatatlanok és sokfélék, mint a szabálykövetésben jeleskedők. Az ízlésesztétika tehát mai szóval recepció-, vagyis befogadásesztétika. Viszonylag hamar megjelenik a műalkotás és a befogadó mellett, a harmadik lehetséges vizsgálati tárgy, az alkotó; mai szóval produkcióesztétika a zseniesztétika formájában. Az ízlésesztétika és a zseniesztétika szintézisét sokan keresték - végül Kant hajtotta végre nagy művében, Az ítélőerő kritikájában. Immanuel Kant azért tudta az ízlésprobléma másfélszáz éves történetét egy csodálatos munkában összefoglalni és lezárni, mert az ízlés történetiségével és tartalmaival egyáltalán nem foglalkozott. Kant a szép tárgyak megítéléséhez az ízlést, előállításához viszont a zsenit rendeli, amelynek egyesülnie kell a művész személyében. Itt az individualitás és a közösség vagy társias- ság egymásnak feszülő elve a zsenialitásban és az ízlésben testesül meg. Az ízlés mintegy visszafogja, fegyelmezi, civilizálja, beilleszti a közösségbe a zsenit, nem enged anarchizmusának. De a receptív oldalon az ízlés önmagában is szintézis a maga érdeknélküliségében az érzés és az ész érdekei között, az egyedi és az általános között, amennyiben szubjektív ugyan, tehát nem racionalizálható, de nem is önkényesen egyedi, mert egyfajta sensus communist, közös érzéket jelent és így összeköttetésbe kerül a társadalom kulturálódásával, a civilizáció folyamatosságával, a humanitással, végső soron az emberiség eszméjével. Kanttal vesz búcsút azizlés fogalma a filozófiától, megszűnnek az ízlésfilozófiák, ízléselméletek. 1825-ben ugyan még megjelenik egy nagyon nagy hírre vergődő könyv, Az ízlés fiziológiája Brillat- Savarintől, ez azonban a gasztronómia bibliája, az ízlés itt megint ízleléssé válik. Hogy többet nem születnek ízléselméletek, az azzal magyarázható, hogy a fogalom alapjai kiszabadultak közös abroncsukból. A közösséget teremtő ízlés társadalmi magatartásformákat közvetített és normatív kényszeréért immár nem kárpótolt életformát megalapozó világnézettel - konvenciók rendszerévé vált. Az individuális ízlés pedig megsokszorozódott és vele az őt kielégíteni kívánó művek is. ízlésviták a különböző stílusok hívei persze korábban is voltak. Fonte- nelle és Perrault összecsapott Boi- leau-val és La Bruyére-rel abban a kérdésben, hogy a modern vagy a régi költészet előbbre való-e, csa- tároztak Rubens és Poussin, az olasz és a francia opera, Lessing Shakespeare-t választotta Racine- nal szemben, Winckelmann a későbarokk stílussal szemben visz- szafordult az antikvitáshoz. Ezek azonban mind normatív viták, marcona vetélkedők voltak, mindenki úgy érezte, hogy a rossz ízlés ellen harcol. Az ízlésfogalom filozófiai történetéből kimaradt a történelmi ízlések változékonyságának a problémája, nem beszélve az alternatív ízlésvilágok lehetőségéről. „ESZMÉNY" VAGY „PIPERKÖC” A BELVEDERE-I APOLLÓ? A híres-nevezetes Belvedere-i Apolló körülbelül ötszáz éve ismeretes s azóta mindig nagy becsben állt. De soha akkorában, mint a XVIII. században, amikor a korszak legnagyobb művészettörténeti tekintélye, Winckelmann azt írta róla, hogy „a művészet legmagasabb eszménye az ókor valamennyi műve között, melyet a pusztulás meghagyott”. A század eleje óta egyre gyakoribb kultúrturizmus legfőbb célpontjai közé tartozott. Számos másolata áll angol kastélyok kertjében vagy éppen Petropavlovszk- ban. Az 1799-es tolentinói egyezmény értelmében a napóleoni Franciaország számos más műkinccsel együtt elrabolta, s 1800- ban egy külön a tiszteletére létesített teremben állították ki. 1815ben a bécsi egyezmény értelmében vissza kellett adni a pápai államnak. Közben azonban megváltozott a világ. Hegelnek a 20-as években tartott esztétikai előadásaiban olvasható a következő passzus: „azóta, hogy megismerkedtünk mélyebb kifejezésű, elevenebben és alaposabban kidolgozott formájú műalkotásokkal, e művek értéke valamivel lejjebb szállt, s egy későbbi korba helyezik őket, amikor a kidolgozás simasága már a tetszetőst és kellemest tartotta szem előtt s nem tartott ki a valódi szigorú stílus mellett. Sőt egy angol utazó a Belvedere-i Apollónt éppenséggel színpadias piperkőcnek nevezi...” 1828-ban Stendhalnak is súlyos csalódást okozott, s Winckelmann himnuszát a legrosszabb fajta német dagályosságnak nevezte. Mi történhetett? Az nem elegendő magyarázat, hogy a századfordulón minden kétséget kizáróan bebizonyították: nem eredeti görög műről van, hanem jóval későbbi római másolatról. Nyomosabb ok, hogy a görögségről alkotott megváltozott képhez megtalálták a görög műveket és a húszas évek folyamán a világ megismerte az athéni Parthenon szobrait, amelyet Lord Elgin vásárolt meg és vitt Londonba. Antonio Canovát, a híres szobrászt kérték fel a restaurálásra, s azzal, hogy nemet mondott, az ízlés világtörténelmében rendkívüli horderejű döntést hozott. A Belvedere-i Apolló ezek után is megmaradt a világ egyik leghíresebb szobrának, amely még mindig ott áll a vatikáni múzeum udvarában, de már nem áll egy ízlésvilág középpontjában, mint a XVIII. században. SOKFÉLE ÍZLÉS KÖZÖTT: HISTORIZMUS, AVANTGÁRD, TÖMEGKULTÚRA... Az elmúlt kétszáz év az ízlés hatalmas pluralizálódásának folyamata. (Radnóti Sándor ennek kapcsán az egységes ízlés felbomlásának néhány metszetét mutatta be.) A különböző történelmi stílusok egy formában mindig is az emberek szeme előtt voltak: a történelmi városok - elsősorban persze Róma - különböző korú épületeiben vagy épületmaradványaiban. Budapest is télé van neoromán, neogótikus, neoreneszánsz, neobarokk s valamivel korábbról klasszicista épületekkel. Persze ez a stíluspluralizmus még nem ízléspluralizmus, hanem valamifajta egységes - előbb klasszicista, majd eklektikus historista - ízlés, de a múlt különböző stílusainak egyidejű megidézése már lehetetlenné teszi az ízlésnek azt a fajta teljes homo- genizációját, amely Montesquieu- nél még oly határozottan ítélte el az egyik történelmi stílust a másik ellenében. S az, amit posztmodemnek nevezünk, többek között azt jelenti, hogy bármely történelmi stílus elejtett fonalát föl lehet venni. A homogén ízlés már soha nem térhet vissza. A 19. századtól az ízlésviták jellege megváltozik; a jó ízlés nevében nem törölheti el az egyik vélemény a másikat. A 20. század igazán radikális - minden korábbi és minden más irányt megsemmisíteni akaró - avantgarde kiáltványai is csak gesztusok, s ha tekintélyelvű vagy totalitárius rendszerekben egyes irányok adminisztratív kiiktatására kerül sor, akkor ezt a fajta erőszakos homogenizációt ízlésdiktatúrának fogják fel az emberek. A 19. században hanyatlani kezdenek az egységes ízlés intézményei, például az akadémiák, s miközben sorra különítik el és fedezik fel a történelmi stílusokat, a művészeknek eszük ágában sincs saját korukat egy meghatározott stílussal azonosítani. A hagyományok megszilárdítását akadályozza az eredetiség értékének és az újnak a kultusza, ami éppen az ízlés által létrehozott megegyezések provokálásában mutatja meg magát. Gondoljunk a híres avantgardista jelszó követelésére: „Pofonütjük a közízlést”... Fontos fejlemény a tömegkultúra kialakulása is. A tömegkultúra viszonyfogalom, mindig a magaskultúrához való viszonyában fejeződik ki, s az egész szerkezet állandóan dinamikus mozgásban van, amelyben különböző nézőpontokból, különböző ízlések pozíciójából igen különbözőképpen húzzák meg a határokat, sőt az utóbbi évtizedek néhány radikális irányzata globális kritika alá vette magának a magaskultúrának a fogalmát is. Az ízlés nem tűnik el, sőt, továbbra is betölti azt a két funkciót, amely kezdettől feszült viszonyban volt egymással. Mert ha valakinek ízlése van, az továbbra is kész az egész világgal szembe menni, s ugyanakkor az ízlésnek továbbra is megvan a közösséget konstituáló tulajdonsága. Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.
