Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-22 / 92. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 22. KOMMENTÁR Ha van gyermeked... SZILVÁSSY JÓZSEF Tulajdonképpen jó hírnek számít, hogy kudarcot vallott Ján Carnogursky és a hozzá csapódott gyülevész társaság politikai kalandorkodása. Mint kiderült, sem riogatással, sem pedig nacionalista vagy szélsőbalos szólamokkal nem sikerült maguk mellé állítaniuk jelentős számú tömeget. Pedig a szövetségesek iraki katonai akciója látszólag az ő malmukra hajtotta a vizet. Mégsem tudták összegyűjteni azt a háromszázötvenezer támogató aláírást, amellyel kikényszeríthették volna a Szlovákia NATO-csatlakozásá- ról döntő népszavazást. Főleg azért, mert hat parlamenti párt programjával szemben nem kínáltak életrevaló alternatívát, s erre a közvélemény elsöprő többsége bölcsen ráérzett. Nem a referendum intézményének a jogállamban betöltött szerepét kérdőjelezem meg. Csupán annak örülök, hogy populista és nacionalista szólamoknak most alig kétszázezren dőltek be. Mégsem lehet felhőtlen az öröm, hiszen mértékadó közvélemény-kutatók felmérése szerint elsősorban az iraki válság miatt egyre kevesebb és fokozatosan csökken azoknak a polgároknak a száma, akik támogatják Szlovákia belépését az észak-atlanti katonai szövetségbe. Mindannyian irtózunk háborútól, értelmetlen vérontásoktól, ám a két tény közötti ellentmondást nem lehet csupán ezzel a természetes aggodalommal magyarázni. Sokkal bonyolultabb jelenséggel állunk szembe, amire többek között a magyarországi választások váratlanul alacsony részvételi aránya kapcsán neves politológusok is felhívták a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után is nagyon sokan ódzkodnak egyértelmű véleményt nyilvánítani még sorsdöntő társadalmi kérdésekről is. Mintha még ott lappangana bennünk az a félelem, amely egykor abban a viccben fogalmazódott meg, hogy természetesen mindenről van véleményem, de azzal hivatalosan nem értek egyet. S mintha még mindig nem tudatosítanánk, hogy országunk, nemzeti közösségünk sorskérdéseibe a szavazatainkkal nekünk is van beleszólásunk, döntési jogunk. Például az európai uniós csatlakozásunkról május közepére kiírt népszavazás sikere vagy sikertelensége közvetlenül befolyásolja a mi életünket is, vagyis ezen a szinten a politika ma már valóban nem úri huncutság, hanem mindannyiunk ügye. Sokan jogosan keseregnek mai súlyos megélhetési gondjaik miatt, s úgy gondolják, ez a kormány nem érdemel meg semminemű támogatást. Csakhogy most nem a Dzurinda-kabinetről, hanem Szlovákia jövőjéről voksolunk. Helmut Kohl német exkancellár a minap azt nyilatkozta, hogy a kétkedőktől és az euroszkeptikusoktól csak annyit kérdezne, vajon vannak-e gyermekeik, unokáik. Ha most nemmel voksolnak vagy el sem mennek szavazni, akkor öt év múlva a szemükbe mernek-e majd nézni. Amikor a szomszédos országok - a kimaradó Ukrajnát kivéve - már túljutottak a csatlakozás nehézségein. Szlovákia pedig az újabb csatlakozók, Románia és Bulgária társaságában készülhetne pótvizsgára. Nem földi paradicsomot, nem felhőtlen jólétet ígér az Európai Unió. Emberibb megélhetést, méghozzá már középtávon. S ezt a lehetőséget elsősorban utódaink, de nemzeti közösségünk boldogulása érdekében is súlyos vétek lenne elszalasztani. Tű a bársonyszékben TÓTH MIHÁLY Fogas kérdés, hogy az élet miért cáfolt rá az EU-taggá válást egyértelműen szorgalmazó budapesti politikusok merész előrejelzéseire. Ezek értelmében a csatlakozás kérdésében a szavazásra jogosultak több mint 60 százalékának kellett volna véleményt nyilvánítania. Kevesebb mint 50 százalékos volt a részvételi arány. A 25 százalékos részvételi küszöb „mentette meg” a helyzetet, így az EU-barát magyar politikusok bársonyszékükben hanyatt dőlve ma már gondtalanul találgathatják, az időjárás játszott-e szerepet a meglehetős mértékű közömbösségben, vagy az euro- szkeptikusok se hús, se hal kampánya, netán az, hogy a lakosság Európába kívánkozó része túlságosan biztos volt a jó eredményben. Az EU-elkötelezett pozsonyi politikusok zöme is bársonyszékben ül, ebben az ülőalkalmatosságban azonban egy méretes tű van elhelyezve. Ennek egyetlen oka, hogy a közelgő népszavazás érvényességének alkotmányos feltétele: az 50 százalékos részvétel. Politikai pikantéria, sőt, gyalázat, hogy a népszavazás érvénytelenségének aknájából Vladimír Meciar készül kicsavarni a gyutacsot. Nem a koalíció kezdeményezte az érvényességi küszöb alacsonyabbá tételét, nem is valamelyik koalíciós párt állt elő az ötlettel, hanem az a politikus, akit Szlovákia európai szervezetekbe való beágyazódása ellenzőjeként ismert meg a világ. Túlságosan nagy a tét, semhogy a kezdeményezés elbírálásában illetékesek a kérdést azzal söpörhetnék szőnyeg alá, hogy: amit Meciar mond, azt eleve nem szabad komolyan venni; egy csődközeibe került politikus ilyen hajtűkanyarba motorozva próbálja magát szalonképessé tenni; ez már az elnökválasztási kampány kezdete stb., stb. Ilyen helyzetben a kormánykoalíció csak egyet tehet: szégyen, nem szégyen, „kölcsönveszi” az ötletet, és sajátjaként próbálja értékesíteni a politikai nagypiacon. Az már a taktikusok és a stratégák rátermettségén múlik, hogy a voksolók számára a kisajátítás mennyire lesz hihető. Talán a küszöb magasságának mérséklése nélkül is érvényes lesz a népszavazás. Úgyszólván biztosra vehető, hogy a voksoláson résztvevők többsége a csatlakozásra szavaz. De az ország olyan helyzetben van, amelyben semennyit se szabad kockáztatni. Ha azt mondjuk, hogy blamázs lenne az érvénytelenség, nagyon mérsékelten fejezzük ki magunkat. A magyarországi népszavazáson tapasztalt részvételi arányt kommentálva akadtak elemzők, akik kínjukban még a tájainkon honos nemzeti karakánkodást is bekalkulálták az EU-csatlakozásnál várható fejleményekbe. Demokratikus értékrendben a nemzeti karakánkodás valami korszerűtlent, naftalinszagút, surmóságtól bűzlőt jelent. Ha viszont annak lehetőségére gondolok, hogy a magyarországit követő szlovákiai népszavazáson némely lelkes hazafiak esetleg csak azért mennek el voksolni, hogy bizonygassák, européerebbek a déli szomszédnál, vagy arra, hogy a cseheknek legalább egy része azért nem marad otthon, mert, ugye, „köztudott hogy mindig is fejlettebb gondolkodásúak voltak a szlovákoknál”, fogcsikorgatva azt mondom: éljen a nemzeti karakánkodás. Nem jó, hogy a demokrácia tizennegyedik évében ilyen fogódzkodóink vannak... TALLÓZÓ Az Egyesült Államok olyan hosszú távú katonai kapcsolatokra törekszik Irak majdani új kormányával, amely a Pentagon számára lehetővé tenné négy katonai támaszpont fenntartását a térségben. A tekintélyes lap katonai forrásokra hivatkozva arról írt: az amerikai katonai vezetés reméli, hogy négy támaszpontot tarthat fenn Irakban, egyet a Bagdad közvetlen közelében lévő nemzetközi repülőtéren, egyet Násziríja közelében, Tallfl városában, a harmadikat az ország nyugati, sivatagos részén, egy repülőtérnél, a negyediket pedig az ország északi, kur- dok lakta területén, a basuri légikikötőnél. Az amerikai haderő már használja ezeket a bázisokat, mégpedig a megbuktatott Szaddám-re- zsim maradványai elleni harc támogatására, utánpótlás és élelmiszersegélyek biztosítására, valamint felderítő repülésekre. Az amerikai védelmi minisztérium azt reméli, hogy az új iraki vezetéssel olyan katonai együttműködés valósulhat meg, amelyhez hasonló Washington és Afganisztán között áll fenn. Amíg a világ Irakra figyelt, addig Fidel Castro gondolt egyet és megpróbált végezni a kubai rendszer ellenségeivel Izmosodik a kubai ellenzék Az egyik szlovák mobilszolgáltatónál vezető pozícióban dolgozó barátom nemrégjött haza Kubából. Lelkendezve mesélt a gyönyörű országról, a mesés tengerpartokról, a csodálatos Havannáról, ahol megállt az idő valahol a 19. és a 20. század között. JARÁBIK BALÁZS Pontosabban, a 20. századot jobbára a kubai forradalom előtti időkből visszamarad veterán amerikai autók jelentik. A valóságot pedig az orosz Ladák, amelyeken jobbára a „Policia” felirat díszeleg. Pontosan jelzik, hogy Kuba a kommunizmus egyik utolsó és öregedő bástyája. Ráadásul nem is akármilyen kommunizmusé. A szólásszabadság határa ott ér véget, ahol az emberek esetleg a rendszert kezdenék szidni. Nem is nagyon teszik. Kubában ráadásul teljesen elfogadott tény, hogy az országban uralkodó szegénység forrása nem a központilag irányított gazdaság, hanem az amerikai szankciók. Politikai alternatívák szóba sem jöhetnek. Köszönhető ez részben azért annak a militáns hangú amerikai kubai emigrációnak is, amely a kubai partoktól mindössze 80 mérföldnyire lévő Floridából követelik az amerikai kormánytól, hogy fegyverrel Quo vadis, Jókai Színház? A színház szeretete, a művészet iránt érzett tisztelet íratja velem e pár sort. A színház körüli viaskodás egyáltalán nem kedvez a jó művészi munkának, s ennek egyik kárvallottja mi vagyunk, a KÖZÖNSÉG. Ólyanokat olvasok, hogy új irányzat kell, az idősebb színészekben nem lehet gondolkodni, váltani kell! Jó! - de ki, mi a biztosíték arra, hogy ez az „új” jobb színvonalú és tartalmasabb, mint a régi. Egyet értek azon véleménnyel, hogy a Matesz és a későbbi Jókai Színház előadásai (eltekintve egykét kötelező darabtól) telt házzal mentek, sőt többször még a lépcsők is foglaltak voltak. Ezek sem voltak haknizások. Az ún. „Beke- időszak”-ban ki nem hagytam volna egy előadást sem. Az előadások- bemutatók (nem két-három évente) mennyisége egyáltalán nem ment a színvonal kárára. Bármelyik előadás megállta volna a helyét a budapesti színházakban is. Színház volt a javából! Kár, hogy már csak múlt időben írhatok róla. Nemrég pályázatot írtak ki az igazgatói állás betöltésére. Városszerte vessen véget Castro rezsimjének. Vannak, akik máshogy gondolják. A decemberben az Európa Parlament Szaharov-díjával kitüntetett, ez év januárjában két nem kormányzati szervezet meghívására Pozsonyba látogató Oswaldo Paya és az általa fémjelzett Varela- projekt nem óhajt sokat. Mindösz- sze az alapvető szabadságjogokat tűzték ki zászlajukra, pontosabban fogalmazva petíciójukra. Ráadásul nem fegyverrel, hanem tollal próbálkoznak. Kivívták ezzel a miami kubai emigráció nemtetszését, de közel két év alatt 20 ezer aláírást sikerült összegyűjteniük. A kubai alkotmány 11 ezret irányoz elő az alkotmány betűjének megváltoztatását célzó kezdeményezéshez. A teljesítményjobb felméréséhez persze illő tudatosítani, hogy az aláírók rögvest számíthattak egy azonnali rendőrségi kihallgatásra. Jobb esetben. A rosszabb eset most jött el. Amíg a világ Irakra figyelt, addig Fidel Castro gondolt egyet és megpróbált végezni a gyerekcipőben járó, de egyre izmosodó ellenzékkel. Bár a rezsim nyolcmillió aláírást gyűjtött össze nagyhirtelen egy ellenpetícióra, a korábbi kommunista rezsi- mek álmoskönyveiből alighanem kiolvasták, hogy ez nem sok jóra vezet. így egy hónappal ezelőtt letartóztattak hetvenöt emberjogi aktivistát és újságírót. Két hét múlva a havannai bíróság nem bizohallom, hogy az egész csak porhintés, már el van döntve, ki lesz az új igazgató. Hát?! - nem tudom. Az újságban megjelent cikk alapján három ember képviseli az államhatalmat, kettő pedig a művészszakma vüágát. A három bármikor leszavazhatja a kettőt, ez még a matematikában is az egyszerű feladatokhoz tartozik. A mindenféle találgatások visszaszorítására miért nem szavazhat az egész társulat? Gondolom, szívesen végighallgatná, melyik jelölt terve a meghatározóbb és ki méltó az igazgatói poszt betöltésére. Hogy a döntés ne a pártszimpátiát tükrözze, hanem a színházigazgatásra való rátermettséget. Egy- egy szavazat erejéig esélyt kellene adni, hogy színházunk újra megtalálja a régi-új arculatát az „öreg” és új tagokkal együtt. Az „öreg” és új tagok szavazatával. A közönség a színvonalas előadásokért hálás lesz. Mészáros Márta Komárom Réges rég üres a zsebünk! Az állampolgár azt tapasztalja, hogy a szlovák kormány és a parlament sorra olyan törvényeket terjeszt elő nyúlt szűkmarkúnak: 6 és 28 év között osztott ki börtönbüntetéseket, átlagban 19 évet szabva ki az elítélteknek a „szocialista rendszer elleni tevékenység” vádjával. Castrót vénülő fejjel sem hagyta cserben taktikai érzéke, hiszen nem került erre a sorsra a Varela- projekt vezéralakja, maga Oswaldo Paya és két másik prominens disszi- dens sem. Elemzők szerint a fő ok Paya Szaharov-díja lehetett, hiszen a kubai kormány most tárgyal az Európai Unióval egy nagyszabású befektetési projektumról (ún. Cotonou-terv). Az meg kicsit hülyén nézne ki, ha közben figyelemre se méltatnák a rezsim demokráciaellenes megmozdulását, ugye. Múlt hét csütörtökön - több napos A rezsim kivégeztette az Amerikába kívánkozó túszejtőket. vita után - végre az ENSZ Emberjogi Bizottsága is megemberelte magát. 24:20 arányban, kilenc hiányzó mellett elfogadott egy határozatot, amelyben sürgette Kubát, hogy engedje meg egy ENSZ emberjogi, tényfeltáró misszió tevékenységét az országban. A határozat - tekintve a kubai diplomaták ellene tett erőfeszítéseit - akár győzelemmel is felér, főleg ha figyelembe vesz- szük, hogy az USA mellett az EU és és fogad el, amelyek nincsenek kellőképpen átgondolva. Például a nyugdíjkorhatár 62 évre való emelése. Kérdem én, hol és ki fogja alkalmazni a 60 évnél idősebb embereket. Amikor már 40 év felett sem akarnak senkit felvenni, mert már öregnek tartják? Ezek az emberek mind egytől egyig munkanélküliek lesznek. Ez a munkanélküliségi ráta emelkedésével fog járni. Azonkívül sok ember a nyugdíjkorhatárt el sem fogja érni, mert elég sokan meghalnak 60 éves koruk után. A nyugdíjkorhatár egységes lesz, a családos nők is akkor fognak nyugdíjba menni, mint a férfiak. Ezzel csak még jobban elveszik a nők gyermekvállalási kedvét, holott már most is túl kevés gyerek születik. Mindig azt halljuk, hogy sok az idős ember. Holott nem annyira az idősek vannak sokan, hanem a fiatalok túl kevesen. Évről évre többen halnak meg, mint születnek. De hát minek is születne több gyerek, amikor a fiatalok jelentős részének nincs munkája. Még ezt a kevés fiatalt sem képesek alkalmazni. Nem lenne itt kérem semmi baj a nyugdíjasokkal, és jól működne a jelenlegi nyugdíjrendszer, ha kevés lenne a munkanélküli. A kormánynak azon kellene igyekeznie, hogy minél több Mexikó egy erősebb nyelvezetet használó határozat mellett emelte fel szavát. Kuba mellett pedig az Emberjogi Bizottság oszlopos és kiérdemesült tagjai, Szíria, Kína, Líbia, Zimbabwe, vagy Szudán. Eny- nyit az ENSZ-ről. Castro terve azonban korántsem jött be. Köszönhető ez nem utolsósorban a Kubát figyelő emberjogi szervezeteknek, de akár a túlontúl aktív kubai rezsim számlájára is írható. A múlt héten ugyanis egy másik ügy is alaposan felborzolta a nemzetközi közvéleményt. Történt ugyanis, hogy három kubai túszul ejtett és megpróbált Floridába téríteni egy kis személyszállító hajót. Miután a hajóból kifogyott az üzemanyag, kénytelenek voltak kubai kikötőbe visszatérni. A kubai rendőrség akciója során ellenállás nélkül adták meg magukat anélkül, hogy a túszoknak bántódása esett volna. Mindössze pár nappal a rendőrségi akció után a túszejtőket a kubai hatóságok kivégezték, mondván: példát szeretnének mutatni mindazoknak, akik illegális úton szeretnének búcsút mondani a forradalom szigetének. Kubából nemrég hazatért barátom nevetve mesélte, hogy az országban mindenütt Fidel fiatalkori képével lehet találkozni. Az egykori playboy a helyiek szerint nem akar szembesülni öregedő önmagával. Meglehet, a tükörbe sem nagyon néz már... munkahelyet teremtsen. És nem csak azt várni, hogy majd jönnek a nagy multinacionális vállalatok. Ez nem más, mint a sült galamb várá- sa. Szlovákiának saját magának kellene tartós, stabü munkahelyeket teremteni, a munkanélküliség radikális csökkentése csak így valósítható meg. Ehhez viszont a kormánynak egy kicsit meg kell magát erőltetnie. Hogy ne csak a külföld legyen megelégedve, hanem az állampolgárok is. Megszorító intézkedéseket könnyen hoznak, azzal kevesebb a kormány dolga. Vegyék végre tudomásul, hogy polgárok nagy részének réges régen üres a zsebe. Legyen végre vége a megszorító intézkedéseknek. Ha több embernek lesz munkája, többen fognak adót fizetni, betegbiztosítást és nyugdíjbiztosítást, és akkor jobban jut mindenre. A polgárok, főként az idős, beteg emberek miből fizessenek az egészségügyi ellátásért, gyógyszerekért, rádióért, tévéért és szinte az égvilágon mindenért? Azért szavaztunk bizalmat ennek a kormánynak, hogy a polgárok érdekében tevékenykedjenek, és mindenki, ne csak egy szűk réteg érdekében. Vass Tibor Köbölkút LEVÉLBONTÁS Hímestolás (Lubomír Kotrha karikatúrája)
