Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-19 / 91. szám, szombat

2

Vélemény és háttér

ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 19.

VENDÉGKOMMENTÁR

Porfelhő Folyamközben

BODNÁR GYULA

A húsvétról illenék írnom, rózsavízről és hímes tojásokról, de Mezopotámiában, a Folyamköz országában, „ahol a folyók a Paradicsomot övezik, ahol a folyók a partokat, a partok a folyókat ölelik”, nagy ma a káosz, képtelen vagyok illatokkal, locsolkodással foglalkozni, a feltámadás, az újjáéledés is mintha odébb volna még. Megrázó a halottak és sebesültek látványa, legalább annyira a fosztogatás remegő, porfelhős képei, ahogy az ókor legrégibb civilizációjának, a legrégibb jogi emlékeknek a földjén emberek futnak hátukon hűtőszekrénnyel, mosdókagylóval, székekkel, rozzant taligák megpakolva mindennel, ami mozdítható, a vállakon vagy kebelhez szorítva a bagdadi múzeum több ezer éves kincsei, melyek között látni vélem az uruki és az úri szertartási edényt, a Teli Agrab-i vázát, sumer férfiszobor torzóját, az esnunnai női szobrot, a kalhui elefántcsont faragványt. Mi lesz e felbecsülhetetlen értékű kincsekkel? Vissza tudja-e szerezni az emberiségnek a szabadság, ha majd láza csillapul, és rendbejön, rendet szül? Persze, egy sereg tárgyi emlék sorsa már a múzeumban megpecsételődött, a rablás mámorában, ütésektől, rúgásoktól törtek re- konstruálhatatlan darabokra. Az egyetemes kultúra vesztesége ez, tehát emberi veszteség, csak talán nem annyira fájdalmas, mint az emberhalál, különösen a hozzátartozók szívében. Az Euffátesz és a Tigris sok vért látott már, a két folyó évezredeken át volt csendes tanúja dinasztiák önkényuralmának, magukat istennek kikiáltó királyok zsarnokoskodásának, hadjáratoknak és deportálásoknak, pusztulásnak és paloták építésének, felmerül hát a kérdés, laikusként utólag okoskodva: ha már, akkor nem lehetett volna kicsit másként, kicsit átgondoltabban, szervezettebben eltakarítani a diktatúrát ezen a békét- len földön, és éppen azért, mert - paradoxonnak tűnhet bár - ez a föld, a Folyamköz egyszersmind az egyetemes emberi kultúra egyik ősrégi bölcsője? És a mából a holnap még csak nem is látszik. Elképzelhető, hogy valóban befellegzett a politikai utópiáknak, hogy a piac határtalan uralomra tett szert, hogy a gazdasági elvek kényszere az élet minden területét fenyegeti? „Létezik még egyáltalán egy gazdaságon túli világ”? A jelek mást mutatnak, Irakon túl is. „Azt mondják- idézem egy közép-európai folyóirat egyik esszéjéből -, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni - megbocsáthatatlan tévedés! -, azaz összetévesztik a folyót a vízzel, amit a folyó visz. Mintha összetévesztenék a táncot a táncosnővel. Be lehet lépni ugyanabba a folyóba- nagyon is -, még ha a partot be is nőtte a nád, és ha a part közelében váratlanul meg is jelenik egy homokzátony. Épp a folyók jelentik a változatlanságot a világjelenségei között, időben is, térben is.” Köztük az Euffátesz és a Tigris, ahol talán sértetlenül vészelte át az újabb háborút Óannész, a haltestű, emberfejű', emberkezű, halfarkú mesebeli lény, aki a legenda szerint megtanította az emberiséget városokat és templomokat építeni, valamint sok más munkára, mi több, törvényeket is hozni. Szükség lesz a tudományára.

JEGYZET

A misztikum ereje

TALLÓSI BÉLA

Azelőtt vállán átvetett kapcsos bőrtáskájában a postás hozta, meg a nyuszi tojta. Nagyhét minden napján volt egy két barkavessző-, tojás- és libuskamintás húsvéti képeslap beszúrva a deszkakapu résén vagy a drótkerítés lyukán. El se olvastuk a hádapra írt szöveget, mert szóról szóra ugyanaz a jókívánság volt mindegyiken: Kellemes húsvéti ünnepeket. Csak az alulírott nevet szoktuk megnézni, ki a feladó. Aztán, ha olyan helyről kaptuk, ahova mi elfelejtettünk küldeni, gyorsan postára dobtunk egyet, utólag, késve, nehogy szó érje a ház elejét. Az összegyűlt képeslapokból az iskolában, kézimunkaórán csipkeöltéssel díszdobozt varrtunk. Aztán az iskolai foglalkozáson kézimunkával előállított ilyen-olyan ajándéktárgyakhoz hasonlóan otthon kiraktuk a televíziókészülék tetejére. Kisebbfajta elhelyezési gondot az jelentett, ha több gyerek is járt a családból iskolába egymást követő évfolyamokba, hiszen akkora tévét nem gyártottak, amelyen elfért volna egy sokgyermekes család összes gyerekének valamennyi díszdoboza, anyák napjára készült rongyszíve, nők napjára formázott kartonszíve, amely úgy készült, hogy ragasztóval bemázoltuk, majd megszórtuk apróra zúzott karácsonyfadísszel. A tévé tetején kötöttek ki a gipsszel fföccsentett vázák is, amelyeket törött nyakú üvegpalackból formáztunk leginkább így, húsvét tájékán, amikor tolni kezdte bársonyos rügyeit a barka. Bár helyette inkább nárcisz, jácint, tulipán került a festett-lakozott gipszbevonatú vázába, mert a hiedelem szerint, ha a barkavesszőt beviszik a házba, nem kel ki a baromfi. Ma nem túlzottan költünk képeslapra: felgyorsult korunkban meglehetősen lassú a jókívánságküldés eme formája. Az elektronikai-informatikai robbanás magával hozta, hogy pár gombnyomással pillanatok alatt elküldhet- jük üdvözletünket, ha egyáltalán eszünkbe jut, vagy fontosnak tartjuk, hogy valakinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánjunk. Mivelhogy sokszor már ahhoz is fásultak vagyunk, hogy belekapaszkodjunk az ünnep misztikumába. Hovatovább már a gyerekeket se lehet bevonni a piros betűs napokkal járó rejtélyességbe. Őket se lehet becsapni. Nem igazán hiszik el, hogy nyuszi tojja a hímes tojást, a Jézuska hozza a karácsonyfát, a gólya meg a kisbabát... Nem csoda, hogy a sóskafészkekbe, szőlőlugasokba, faod- vakba rejtett nyuszitojás keresgélése helyett számítógépes gyilok- programokat nyomkodva üldözik a nyulakat. Közben majszolják a locsolásért kapott csokitojást, miután közepéből kihámozták a zsákbamacskaként be(csoki)fala- zott műanyag csecsebecsét. Hogy a csecsebecse- vagy a képeslapgyűjtés öröme építőbb-e a személyiségfejlődésben, elemezzék és döntsék el a pszichológusok.

Nem is az a mérvadó, hogy képeslappal, nyuszi- vagy csecsebecsetojással jön-e az ünnep. Hanem hogy megtartsuk, megőrizzük a misztikumát. Mert mi más, csupán az ünnep táplálta illúzió segíthet, hogy túléljük ugyanezen illúzió fonákját, a gondokkal terhelt munkás hétköznapokat.

IZVESZTYIJA

Moszkva óriási hibát követett el, amikor az Egyesült Államok helyett Franciaország és Németország után ment az iraki háború kérdésében - véli Dick Morris, Bili Clinton volt amerikai elnök

kampánytanácsadója. Lesújtó véleményt fogalmazott meg a „régi Európáról”, és azt tanácsolta az orosz vezetőknek, hogy a dinamikus Amerikát válasszák a szerinte jövő nélküli kontinens helyett.

TALLÓZÓ

PRÁVO

Milos Zeman volt cseh szociáldemokrata miniszterelnök, aki tavaly nyáron önként távozott a nagypolitikából, jelezte: szívesen visszatérne. Óhaja azonban nem talált megértésre politikai körökben, s csak leghűségesebb hívei üdvözölték. Az 58 éves Zeman a prágai lapnak nyilatkozva beszélt elképzeléseiről, de miután terveit utódja, Vladimír Spidla kormányfő, valamint a sajtó sem fogadta lelkesedéssel, sőt azt hangoztatta, hogy Zeman a múlt embere és visz- szatérése senkinek sem tenne jót, a politikus a Príma televízióban letagadta az interjút. A Právo szerkesztője, Pavel Blazek viszont egyértelműen kiállt amellett, hogy a közreadottakat Zeman annak tudatával mondta neki magnóra^ hogy azt később közük. Zeman és Spidla már januárban nyüt összeütközésbe került, s a párt belső megosztottsága miatt Zeman csúfosan megbukott az álSzöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) lamfőválasztáson. Ezt Zeman nyilván nem tudja elfelejteni, (-kés)

HÉTVÉG(R)E

Európa öt percnyire van

Valóban rendkívüli hét van mögöttünk, az ember nem is tudja, hogy fogjon hozzá a zászlók lengetéséhez. Szerdán tíz ország, köztük Szlovákia vezetői aláírták az uniós csatlakozási szerződést, vár bennünket az EU, csak el kell sétálni májusban a szavazóhelyiségig.

HOLOP ZSOLT

Európa itt van a sarok mögött, öt perces egészségügyi séta után bárki beléphet. A politikai nagy család már szerdán megtette ezt, most a választókon a sor: nehogy ők már benn legyenek, mi meg kinn maradjunk. Persze nem adatik meg mindenkinek, hogy Athénban lépjen be, volt is némi könyökölés a kormánygépeknél, aztán feszíthettek, mint a tanyasi kutya, amikor először ül betonon. (Akinek nem inge, ne vegye magára - legközelebb.) Húsvéthétfő után lesz két hetünk, hogy meggyőzzük a kormányt, még a kampánycsend előtt kezdje el a kampányt. Én például semmit nem tudok az Unióról - Ki tud nálam többet?!

Pedig a kormánynak csupán egyetlen feladata van: meg kell magyaráznia azt az ellentétet, hogy miközben lezártuk a csatlakozási fejezeteket, átvettük az uniós joganyagot, mindent aláírtunk, és többé-kevés- bé már mindenben megfelelünk az uniós szabályoknak, miért érzi úgy a

nép, hogy ebben az országban az égvilágon semmi nem működik, és vajon ez most már mindig így lesz-e. A válasz: nem. Nem lesz mindig így, jön majd a jó, igaz, nem holnap és nem egyszerre, és meg is kell majd szokni. Végül úgyis majd csak az Unióban derül ki pontosan, hogy mire voltunk felkészülve és mire nem. De csak az ne vegyen részt a népszavazáson, aki meg van róla győződve, hogy ez az ország magától is tökéletesen tudja, mit kell tennie, hogy ne csak a lakosság tíz százaléka éljen jól.

Az aláírási ceremónia hőse Rudolf Schuster lett, pedig csak hétfőn döntötte el, hogy ő is megy Athénba, emiatt aztán borult is a protokoll, minden dokumentumot ki kellett cserélni. Ha már ott volt, túl kellett tennie De Gaulle francia elnökön, aki annak idején kijelentette, az egyesített Európának az Atlanti-óce- ántól az Uraiig kellene terjednie. Schuster Vlagyivosztokig tolná ki a határt, ami Ázsia egyik legkeletibb csücske, bár kétségtelenül Oroszország része, miként az Ural is. Most sajnálhatjuk csak igazán, hogy II. Sándor cár eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak.

Schuster miatt kétszer fordult a kormánygép, mert kedden még idehaza kellett bemutatnia új könyvét, címe: A brazil őserdők árnyékában. Az elnök egyébként rendkívül jó időszakot tud maga mögött. Ázt mondta, hihetetlenül elégedetten tért vissza Washingtonból, mindent elintézett, amit akart, Bush elnökkel

negyven percig beszélgetett, ennek egy része nosztalgiázással telt, amikor felelevenítették első találkozásuk legszebb momentumait. Legközelebb meg a mostanit fogják, lesz mit. Az amerikai elnök megdicsérte öltönyét, és magához ölelte őt az Ováüs irodában. De ez még semmi. Rudolf Schuster elmesélte, hogy amikor a Fehér Ház ajtaján kopogtatott, Bush éppen Szaddám bagdadi szobra ledöntésének tévéközvetítésén izgult, ám a kopogásra felpattant, és azt mondta: „Nem várakoztathatjuk meg barátainkat.” A szlovák elnök mindezt szerényen így kommentálta: „Ez a pillanat mindkét ország történelmébe be fog vonulni.”

A világ pedig élő közvetítésben nézte végig az iraki fosztogatást. Bagdadban a tömeg zsákszámra lopott merőkanalat, habverőt, alumíniumtálcát, radírt, palavesszőt, vécékefét, írógépszalagot, savanyú és mézes cukrot, padlóviaszt, lúgkövet, ki- lenckarú bronz csillárt, hamutartót, strandszalmakalapot, kerti fecskendőt, palacsintasütőt, hintalovat, bábszínházát díszes figurákkal, műtőasztalt, csikóbőrös kulacsot, egy zsák művirágot, karácsonyfadíszt, piszkavasat, kisvasutat szemaforral és alagúttal, kerékpárgumit, tollsep- rűt és hamvas lányszobrokat, valamint felgyújtotta a bagdadi könyvtárat és megsemmisítette a bagdadi múzeum gyűjteményének 180 ezer darabját. A pusztításban olyan pusztítások páratlan leírásai pusztultak el, mint például Nabukodonozor Jeruzsálem vagy Kürosz Babilon feletti győzelme. Mi, hétköznapi emberek nem vagyunk képesek felfogni, mit veszített el az emberiség, a régész és történész pedig nem mert belegondolni. Talán csak úgy lehet némi elképzelésünk, ha belegondolunk, hogy emiatt a történelem nélküli USA-ban lemondott a Bush-kor- mány két, kulturális ügyekben illetékes tanácsadója. Tütakozásul, hogy az amerikai hadsereg nem akadályozta meg ezt a barbárságot. Amerika nemcsak ezzel tette fel az í- re a pontot: kommandósokat küld Szíriába, ha kiderül, hogy ott bujkál Szaddám. Hogy ez miért nem jutott valakinek eszébe akár csak négy hete. Mintha lebombáznánk Palermót, hogy felszámoljuk a szicíliai maffiát, majd egy római kávéházban végre szitává lőnénk a keresztapát is. És New Yorkban is van maffia.

Mégis - van feltámadás. Az RTL Klub jó érzékkel a nagyhéten szivárogtatta ki, hogy Lóri feltámad. Nem értettem, miféle ritka papagáj klónozásáról lehet szó, míg végre kiderült, hogy a tévében fut egy Barátok közt című panelsorozat (nem a fal panel, a figurák), és a nézők állítólag hiányolnak egy tragikusan és fiatalon elhunyt szereplőt, bár még csak most boncolják. Miért ne, volt már ilyen. Mármint a feltámadás. Például a Dallasban. Ha a nép valóban úgy akarja, Lóri fel fog támadni. Tartok tőle, hogy ha erről tartanának népszavazást, meg lenne az 50 százalékos részvétel. Mondjunk igent Lórira!

HETI GAZDA(G)SÁG

Mivel nem mozgósítható minden második polgár?

TUBA LAJOS

A magyarországi uniós népszavazás a frászt hozta ránk, de ez szerencsére csak két napig tartott. Az EU- csatlakozás üdvöskéjének számító Magyarországon, amely a teljesen más alapokról induló Szlovéniát leszámítva mentálisan is a legjobban felkészült országnak számít, a lakosság fricskát mutatott az uniónak, hiszen még minden második ember sem érezte szükségét annak, hogy ily módon demonstráljon a civilizált világba való érkezés mellett. Eső után köpönyeg, hogy a népszavazás utáni felmérések során újra 70 százalék körül van azoknak az aránya, akik úgy nyilatkoznak, hogy ők bizony szavaztak. A részvétellel kapcsolatos vitákról ugyan kicsit nehéz lefejteni a politikai kérget, de azért van néhány, nálunk is esedékes tanulságuk. Például: vajon mi bírhatná rá nálunk minden második választópolgárt, hogy májusban dobja be a szavazólapot. Melyek azok a dolgok, amelyek a jelszavakon kívül valóban hozzájuk szólnak, és meggyőzik őket, hogy érdemes az uniót választani. Eddig minden poütikus a segélyeket harsogta. Ez túlzás volt, és ma már sokak számára nem hiteles állítás, hogy segélyek valóban lesznek. A mai közvélekedést legjobban az a vicc illusztrálja, amely szerint az uniós támogatás olyan, mint a Loch Ness-i szörny: mindenki beszél róla, de senki sem látja. A segélyek témája tehát most nem alkalmas eszköze a meggyőzésnek. Végig kellene gondolni, kit is lehetne mozgósítani és mivel. A héten a közszolgálati rádióban elindult a kampány, de nem sok köszönet volt benne. Döbbenten hallgatjuk a lerendezést, hogy a csatlakozás után a repülőtereken a szlovák polgárok is a kényelmes uniós folyosót használhatják. Az illetékes reklámügynökség agyonfizetett menedzserének valaki elárulhatná, hogy a szlovák polgárok 99 százaléka eddig ritkán szembesült azzal az érzéssel, amikor a repülőtéren a nagyobb vámkezelési macerát jelentő, normál folyosót volt kénytelen használni. A reklámosok, de éppen úgy a politikusok is - legalább néhány hétre - képletesen kiszállhatnának a légkondicionált luxuskocsijaikból, és körülnézhetnének a való világban. Az előbbi példánál maradva: ha csak arról beszélnének, hogy a csatlakozás után egy átlagos vállalkozó remélhetőleg soha nem szembesül a vámhivatalnokok packázásaival, mindjárt több szavazatot remélhetnének. De szerintem még a csatlakozás szempontjából olyan veszélyeztetett csoportnak is lehetne biztató dolgokat mondani, mint az idősek vagy a falusiak. A magyarországi sokk után két nappal szerencsére kiderült, hogy egy bukott hazai népszavazás még nem jelenti azt, hogy elúszik az uniós csatlakozás. Ha a parlament dönt róla, az ugyan csúnyácska lesz és a történelemkönyvben sem mutat majd jól, de mégis olyan döntés lenne, amelyért nagyon hálásak lennénk ennek a testületnek. A témát egyelőre zárjuk le annyival: aki nem megy el májusban szavazni, az otthon ne nézzen tükörbe, a gyereke pillantását pedig mindenképpen sokáig kerülje el.

Jóllehet közeledik a történelmi pillanat, ám ne feledkezzünk meg a többi itthoni eseményről sem. Nagy konfliktus rajzolódik ki a nyugdíj- és az adóreform közt. Ha kiindulási alapnak a normális világ viszonyait vesszük, akkor a rossz oldalon, bármilyen furcsa, Ivan Miklós pénzügyminiszter áll. Az új nyugdíjrendszer harmadik pillére az önkéntes nyugdíjbiztosítás lesz, amelyet az állam csak adókedvezménnyel támogat. A pénzügyminisztérium azonban - pontosan úgy, ahogyan a baloldali főnökök eddigi tízéves korszaka idején - fúrja az elképzelést. Eddig még nem jöttünk rá, hogy Miklósnak miért jó az a rendszer, amelyet a HZDS annak idején a lobbiérdekek érvényesítésére hozott létre, az SDL pedig teljes mellszélességgel támogatott. Egyszer talán kiderül. A kisembereknek addig nem marad más, mint panaszkodni, hogy nekünk is olyan rendszer kellene, mint mondjuk, a német dolgozóknak. A pozitív események közé tartozik az az információ, amely szerint az év vége felé talán már beindul az elektronikus aláírás rendszere. Ezzel megint egy-két évvel le vagyunk maradva a szomszédoktól, de már az is jó, hogy kézzelfogható közelségbe kerül az a lehetőség, amikor a hivatalokkal sorban állás és packázás nélkül kommunikálunk. Éz a hivatalnokoknak is kellemesebb lesz. Persze leszámítva azokat, akiket csak a boríték látványa ösztönöz a bélyegző megragadására, de őket meg nem sajnáljuk. Az elektronikus aláírás elintézése állítólag 15 percet vesz majd igénybe, és birtoklásáért évente körülbelül ezer koronát kell fizetni.