Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-17 / 90. szám, csütörtök
A TEGNAPI 14. OLDAL KITEKINTŐ ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 17. Washington terror elleni háborúja Bagdad bevétele után is folytatódik: a lehetséges további célpontok között emlegetik Damaszkuszi, Teheránt és Phenjant Az amerikaiak nem akarnak Spártában élni A tétova seriff kihúzta magát. Most látszik csak, mekkora tagbaszakadt fickó, ráadásul neki van a legjobb puskája. Az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-ét követően rászánta magát arra, hogy megoldja azt, ami szerinte a világ legfontosabb baja: leszámoljon a nemzetközi terrorizmussal. Pár dolgot, amelyről korábban csak az asztalnál tárgyalt, most fegyverrel rendezi le, és látszólag nincs erő, amely visszatarthatná. HORVÁTH GÁBOR A Bush-kormányzat héjái már az iraki háború közepén távolabbra tekintettek. Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese, Paul Wolfowitz nyíltan megfenyegették Iránt és Szíriát. James Woolsey volt CIA-igazgató - Wolfowitz jó barátja - „negyedik világháborúról” beszélt, amely tovább fog tartani, mint az első kettő, de ha szerencsénk lesz, addig azért nem, mint a harmadik (1945-1991), amelyet eddig hidegháborúnak neveztünk. Szerinte az ellenség a fasiszta Irak és Szíria, valamint az iráni egyházi vezetés, és általában az iszlám szélsőségesek. Egy tévéműsorban még a legismertebb galamb, Colin Powell külügyminiszter is óva intette Damaszkuszi attól, hogy befogadja a menekülő iraki vezetőket. Bush elnök ennél valamivel tovább ment. Arról beszélt, hogy Szíriának vegyi fegyverei vannak, és az országnak együtt kell működnie az Egyesült Államokkal. John Bolton külügyminiszter-helyettes szerint Irak után Irán és Eszak- Korea nukleáris programjai kerülnek majd az érdeklődés homlokterébe. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó sietett leszögezni, hogy minden ország más, az Irakban alkalmazott recept másutt nem követhető automatikusan. Irán esetében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megfigyelői segíthetnek, Észak- Koreával pedig orosz és kínai részvétellel kell tárgyalni. A külvilág szemlátomást vette az üzenetet. Az eddig makacskodó Észak-Korea váratlanul belátta, hogy értelmetlen dolog továbbra is elutasítani a többoldalú tárgyalásokat, és ragaszkodni a közvetlenül és kizárólag az Egyesült Államokkal folytatott párbeszédhez. A hét gazdaságilag legfejlettebb állam (benne Franciaországgal és Németországgal) megállapodott az iraki helyreállítás pénzügyi támogatásáról. Szíria kétségbeesetten tagadja, hogy vegyi fegyverei lennének, és állítja, hogy lezárta az iraki határt. Irán óvatosan figyeli a fejleményeket, mindenesetre visszaparancsolta azokat a fegyveres iraki síitákat, akik a konfliktus elején behatoltak az iraki hegyek közé. Teherán és Damaszkusz nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az amerikai haderő a szomszédban van, és még hosszú hónapokig, talán évekig ott is marad. A permanens háború azonban, ha katonai értelemben lehetséges is, egyelőre valószínűtlennek látszik. Colin Powell április elején azt mondta egy Londonban megjelenő arab lapnak, hogy a Bush- kormányzatban „senki sem akarja megtámadni Szíriát vagy Iránt”. Az Egyesült Államokat hiába vádolják inváziós ösztönökkel, „erre nem kerül sor”. (Érdekes lenne megtudni, két héttel később is ennyire biztosan fogalmaz-e.) Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke cáfolta a pletykát, amelyet elsőként, még december közepén, Sáron izraeli kormányfő röppentett fel a Szíriába menekített iraki vegyi és biológiai fegyverekről. Tony Blair szerint fel sem merülhet az a kérdés, ki lesz a következő. - Különleges okok miatt vagyunk Irakban - mondta, és biztosította a BBC arab adásának hallgatóit, hogy az amerikaiaknak sem áll szándékukban megtámadni Szíriát vagy Iránt. A brit miniszterelnök elítélte az állandóan összeesküvés-elméleteket gyártókat (Blair elment Damaszkuszba Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz, és fogadta öt Londonban is.) A dolgok azonban még az Irakban eldördült első ágyúlövések előtt kezdődtek, és korántsem csupán az amerikai vezetés egy szűk, jól körülhatárolható csoportja gondolja úgy, hogy új helyzet állt elő. Richard Haas, a külügyminisztérium tervezési főosztályának - amúgy liberálisnak tartott - vezetője még januárban, a washingtoni Georgetown Egyetemen tartott előadásban fektette le az új világrend ideológiai alapjait. E szerint a szuverenitás fontos dolog, de egyes országok szemlátomást nem tudnak élni vele. Azon államok, amelyek népirtást, emberiesség elleni bűncselekményeket követnek el saját polgáraikkal szemben, támogatják a nemzetközi terrorizmust, illetve tömeg- pusztító fegyvérek gyártásával és terjesztésével veszélyeztetik a nemzetközi biztonságot, ezentúl számíthatnak rá, hogy Amerika - a nemzetközi szervezetek támogatásával vagy anélkül, szövetségeseivel vagy egymaga, katonai erővel vagy másként - óvatos, eseti mérlegelés után, visszatéríti őket a helyes útra. A világot nemcsak a rossz szándékú, hanem a gyenge államok is fenyegetik, mivel nem képesek hatékonyan fellépni a terrorizmussal, az etnikai alapú népirtással, a vegyi fegyverek terjedésével szemben. Haas ugyanakkor megállapítja, hogy a modern fegyverek korában katasztrófa lenne, ha az országok nyakra-főre elkezdenének beavatkozni egymás belügyeibe. Nem mondja ki, de világos: ezt a jogot az USA fenntartja saját magának. AZ ENSZ SZEREPE Valaki állítólag összeszámolta: csaknem hetven olyan ország van, amelyik valamilyen szempont alapján .javításra szorul”. Szinte minden arab állam ilyen, benne a szövetségesnek számító Szaúd-Arábiával és Egyiptommal, de a listán képviselteti magát Fe- kete-Afrika, Latin-Amerika és Ázsia is. (Egy vicc szerint Bush tudat alatt már Spanyolország megszállását fontolgatja, de ezen egyelőre tényleg nevetünk kell.) A USA Today című lap felsorolta, mi mindent kell még megtennie Amerikának, mielőtt aktívan nekilátna a soron következő „lator” megnevelésének. A stabil, demokratikus kormányzás megteremtése Irakban egyáltalán nem ígérkezik olyan könnyűnek, mint amilyen a háború volt. Ennél nehezebbnek már csak a külvilág meggyőzése látszik arról, hogy ezentúl minden lényegi kérdésben Washingtoné legyen a végső szó - márpedig a Fehér Ház most éppen azon van, hogy az ENSZ és a nemzetközi közösség szerepe a humanitárius segélyekre korlátozódjon. Az arab-izraeli konfliktusba pedig ötvenöt éve mindenkinek a bicskája beletörött, ma a világon ez a legbonyolultabb, egyszersmind a legveszélyesebb feszültséggóc. Nem elég ez pár éves programnak, hiányzik még néhány újabb háború? Mégis, egy beszámoló szerint, amikor egy munkatárs azzal nyitott be Bushhoz az Ovális Irodába, hogy Rumsfeld megfenyegette Szíriát, az elnök csak annyit mondott: - Jó. A KALITKA TÚL NAGY A legvalószínűbb verziónak az látszik, hogy a „héják” csak le akarják aratni az iraki katonai siker termését. Tudatosan izzasztják a potenciális ellenfeleket, hadd járjon minél tovább az eszükben, hogy ugyanaz történhet velük, mint Szaddám Huszeinnel. Lehet, hogy az új világrend kialakulásához egyetlen háború is elég - a többiek megértik, hogy jobban járnak, ha csendben engednek. A Fehér Házat aligha a katonai kockázat fogja visszatartani újabb országok lerohanásától. (Ez alól talán csak Észak-Korea a kivétel, amelynek milliós hadserege mellé tömegpusztító fegyverei is vannak, a dél-koreai városok közelsége pedig polgári áldozatokkal fenyegetne.) A nemzetközi közösség, mint Irak esetében kiderült, tehetetlen. Washingtont még az sem aggasztaná különösebben, ha Nagy-Britannia támogatásáról is le kellene mondania. A legfontosabb garancia az amerikai demokratikus berendezkedés. Másfél év múlva választások lesznek, de a törvényhozás, a független bíróság (valamint egy kicsit a sajtó) „ellenőrző és kiegyensúlyozó” szerepe addig is zárt térbe szorítja a Fehér Ház és a Pentagon héjáinak szárnyalását. Ez a kalitka most meglehetősen nagy, a távolban alig látszanak a rácsai - idővel azonban szűkössé válhat. Az amerikaiak azonban nem akarnak Spártában élni. Nem akarnak megint sorozott tömeghadsereget, és nem akarnak a költségvetés összeomlásával fenyegető fegyverkezési kiadásokat. Nem akarnak lemondani benzinzabáló terepjáróikról, éjjel-nappal zúgó légkondicionálójukról és a bahamai nyaralásról. Biztonságot akarnak, nem háborúkat. Ahogyan egy külügyminisztériumi ismerős mondta, ők nem kérték az egyetlen szuperhatalom státusát, és egy bizonyos határ után nem kérnek az ezzel járó felelősségből sem. Ha valami, akkor ez az akadálya annak, hogy Bagdad után nem következik Damaszkusz, Teherán vagy Phenjan. Washington, 2003. április Az athéni nagyon nagy tanácskozás előtt félgőzzel folyt a készülődés Csúcs idej én az Akropolisz zárva PÓCS BALÁZS- Á, semmi sem fog változni - legyint vidáman az athéni diáktársaság, amely a hetek óta hiánycikknek számító napsütést kihasználva a teraszon szürcsölgeti kávéját. Ok az elsők, akik tudják, mi történik szerdán tőlünk néhány méterre, az Attalosz Sztoa oszlopcsarnokban. Az ókori építményt csupán a vaskerítésen át nézhetjük: a csatlakozási szerződés aláírásának helyszíne hetek óta szigorúan zárt terület. Bár a görög fiatalokat nem hozza lázba a történelmi esemény, legalább nem is aggasztja őket a tíz új tag érkezése. Amikor azt kérdezem, Görögországban sem változott-e semmi az EU-belépés óta, egy szakállas, Lennon-szemüveges fiú nekem szegezi a mutatóujját: - Dehogynem! Napról napra jobban élünk. Csakhogy ezt magunknak köszönhetjük, nem nekik! A kerítés túloldalán félgőzzel folyt a készülődés. Mintha Európa huszonöt kormányfője nem másnap írná alá a szerződést; az oszlop- csarnok előtt talicskákat tologatnak, deszkahalmokat pakolásznak a munkások. Amikor a kapuhoz érek, idős hölgy pattan ki a bódéból, angol nyelvű prospektust nyom a kezembe, és mielőtt megszólalnék, már mondja is gépiesen: zárva vagyunk, jöjjön vissza a jövő héten.- Valami találkozó lesz, talán az Európai Bizottságé...? - néz rám tanácstalanul a lezárt terület túlsó végén lévő Flocafe tulajdonosa. A teraszról éppen odalátni az aláírási ünnepség helyszínére. A középkorú férfi azért tudhat valamit. - Blair, Aznar, Berlusconi... sok baj van velük! - sorolja az Amerika- párti vezetőket, és a fejét csóválja. S igaza van: a bővítésnek szentelt EU-csúcson minden bizonnyal szóba kerülnek az Irak újjáépítése kapcsán kirobbant európai-amerikai viták. A sors iróniája, hogy az Attalosz Sztoát az ötvenes években éppen John D. Rockefeller pénzéből renoválták. A felújítás ezúttal az ókori piactér környékére korlátozódik. Szorgos férfiak tucatjai kapálják a földet, a poros utakat díszkaviccsal szórják fel, és műanyag virágtartókat helyeznek el ott, ahol másnap talán befolyásos európai politikusok lépkednek. A háttérben tizenkét csillagos táblák tudatják, hogy a környék műemlékeit az Európai Unió támogatásával tatarozzák; valamit mégis csak köszönhet Görögország a brüsszeli kasszának.- Sajnálom, zárva! - a fiatal rendőrnő az Akropolisz bejáratánál a csalódott turisták elhessege- tésével tölti a napját. Megkérdezem, mikor nyitják újra a kapukat, de ezt már vele sem közölték: vállat von, „nagyon nagy tanácskozást” emleget, aztán visszafordul a külföldiek hadához. Athén, 2003. április DOBROVITS MIHÁLY Az iraki nemzeti múzeum legszebb kincseit bemutatták Budapesten. Történetesen éppen az édesapám rendezett belőlük a Műcsarnokban kiállítást. Az anyag az utolsó utáni percben érkezett, ráadásul biztosítatlanul. Apámnak és a kollégáinak egyetlen éjszaka alatt kellett az anyagból kiállítást varázsolni. Bár reszkető kézzel emelgették ki a ládákba úgy-ahogy beszórt aranykincseket, mégis képesek voltak csodát tenni. Ötévesforma gyerekként természetesen nem voltam ott. Húgommal együtt a szomszédba vittek át minket, hogy a televízióban láthassuk, mi történt. Jószerivel azt sem fogtam fel, hogy azok a szürke alakok, akiket a szomszéd néni mutogat, apám és anyám, akiket akkor láthattam először és utoljára a képernyőn keresztül. Azt, hogy miért vannak ott, fel se foghattam. Kamasz voltam már, amikorra megértettem, miért mutogatta a szüléimét a televízió, és amikor már magam is rendeztem kiállítást, akkor értettem meg, mekkora bravúr volt, egy éjszaka alatt berendezni a Műcsarnok összes termét. Szerencsések, akik akkor láthatták azt a kiállítást. Mert ezt a kiállítást nem láthatja már senki sem. Harmincöt évvel később valaki más magyarázza nekem nevetve a képernyőn, hogy ugyan miért sír a világ azért a néhány szakadt vázáért. No, mármost elkezdhetnék én azon is ékelődni, mit jelent a történelem a „történelem nélküli” amerikaiaknak, de nem teszem. Egyfelől, mivel a műkincsek védelmét előíró genfi konvenció betartása még a legműveleüenebb amerikai számára is kötelező, és mi Magyarországon, a saját bőrünkön érezhettük, hogy akadt olyan amerikai, aki tudatában volt ennek, másfelől mert tudom, hogy Amerikában számos kiváló tudós él, akik pontosan tudják, hogy mekkora ez a veszteség. Eszmei értékében nyilvánvalóan meghaladja a teljes hadikiadásokat és a várható hadizsákmányt. Az iraki nemzeti múzeum ugyanis nem egyszerűen egy a világ számos nemzeti múzeuma közül, hanem az emberi történelem kezdeteinek emlékeit őrzi. Csak a kairói egyiptomi múzeum gyűjteménye mérhető e tekintetben hozzá. Azaz, hogy volt mérhető. A történtek torokszorító igazsága az, hogy ettől kezdve nem lehet ennek a háborúnak az értelméről beszélni. Természetesen ezzel az igazsággal a felnövekvő iraki generációknak lesz a legfájdalmasabb szembenézni, akik majd felvételről nézhetik vissza, hogyan rabolták szét, és hogyan kótyavetyélték el az emberiség talán legértékesebb műkincseit az apáik és a nagyapáik. Nem lennénk igazságosak, ha nem vallanók be, nem a bagdadi múzeum volt az egyetlen, amely az elmúlt időkben a művelt emberiség szeme láttára megsemmisült. Hol van például a kabuli nemzeti múzeum gyűjteménye, amely az indoiráni vándorlás, a hellenizmus, a buddhista művészet és az iszlám korszak számos remekművét őrizte? Úgy tűnik a hatalmi önkény és a mindennapi nyomor és műveletlenség egyvelege bárhol elegendő ahhoz, hogy a legértékesebb kincseket széthordja és elkótyavetyélje, amíg a jólétben élő emberiség kellően közönyös ahhoz, hogy ezt tűrje. A megoldás pedig nem látszik sehol. Hiába háborodunk ugyanis fel Budapesten a történteken, ha ott helyben nem akad senki, aki ezt megakadályozná. Felelősségre lehet vonni azt az amerikai katonai parancsnokot, aki nem akadályozta meg a vandál pusztítást, de a legpéldásabb ítélet sem feledtetheti el velünk, hogy nem ő fosztogatott, hanem a csőcselék. Az a csőcselék, amely a saját nyomora és ostobasága okán járt el így. Az ő magatartásuk pedig a mi tájainkon is jól ismert. Elvégre pont a mi tájainkon nem akadna megannyi, „színesfémgyűjtők” által megcsonkított szobor, szétszakított vezeték. Nem tapasztaljuk- e mindennap, hogy akadnak, akik az életüket is kockára teszik csak azért, hogy néhány kiló rezet lopjanak a nagyfeszültségű távvezetékből? Természetesen a diagnózis felállítása önmagában nem menti meg a beteget. Ezeknek a szomorú eseteknek a közös tanulsága, hogy mennyire tehetetlen az emberiség a kulturális örökségét illetően. A szerző turkológus, történész Az athéni parlament épülete: rendőrcsúcs csúcs-időben (TASR/EPA-felvétel) Az amerikaiak biztonságot akarnak, nem háborúkat (CTK/AP-felvétel) Szerencsések, akik régebben láthatták az iraki nemzeti múzeum legszebb kincseit Egy fosztogatás margójára
