Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-15 / 88. szám, kedd

2

VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR

ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 15.

KOMMENTÁR

Tudjuk kérni, ami jár

PÁKOZDI GERTRÚD

A mezőgazdaságot nem csak az időjárás sújtja. A földműves a számára kedveződen idő kockázatával mindig is számolt, hiszen jól tudja, földjének termése addig nincs biztonságban, amíg raktárban nem tudhatja. De újabban még ezt követően sem biztos, hogy idejében pénzt lát érte, hogy annak jó részét eredményesen visszaforgathassa a termelésbe. Az agrártermelés kockázatosságának mérséklésére a legtöbb országban kialakult valamilyen támogatási rendszer. De még a legbőkezűbb védőháló sem segíthet a földművelőn, ha nincs saját tőkéje, amellyel megalapozhatná termelését. Szlovákiát a minap figyelmeztette az Európai Unió: termelőink felkészületlenek a fejlesztési alapok merítésére. Brüsszel szerint a SAPARD előcsatiakozási program lehetőségeivel alig élünk. A mezőgazdaság korszerűsítésének támogatására szolgáló alapnak csupán az ötödét merítettük ki. Ha nem gyorsul fel a pályázás folyamata, a SAPARD-pénzek nagyobb része haszno- sítatían marad. Az agrárgazdálkodók szerint ennek egyik fő oka: nincs pénzük a projektumok társfinanszírozására. Még a legjobb termelők is képtelenek saját forrást előteremteni erre a célra, így inkább bele sem vágnak az európai pénzek felhasználását lehetővé tevő korszerűsítési tervezetek kidolgozásába. De a jelek szerint nemcsak a tőkehiány az oka agrártermelőink „visszafogottságának”. Sok helyütt sajnálatosan az jelent gondot, hogy még mindig rendezedenek az agrártermelő anyagi-jogi viszonyai. Ezért nem tudnak mozdulni. De még ennél is szomorúbb ok, hogy a legtöbb helyen a tájékozatíanság miatt nem igénylik a SAPARD-forrásokat, illetve mert nem ismerik a rendszer működését. Vagyis nem tudják, a program mely része vonatkozhatna rájuk, illetve, hogy az általuk kitűzött cél egyezik-e a program valamely céljával. A földművelési tárca az interneten már közétette a tárgykörben segíteni tudó tanácsadók jegyzékét. Remélhetőleg ennek köszönhetően is több lesz az olyan gazdaság, amely életképes, az uniós kritériumoknak megfelelő tervezetet tud kidolgozni. Talán még „nem ment el a vonat”. Mindenesetre biztató jel, hogy vannak gazdaságok, amelyek számára nem okozott gondot a támogatás megszerzése, vagyis a tervezet uniós követelményeknek megfelelő kidolgozása. Kár, hogy az előcsadakozási alap kimerítése körül még ennyi a kérdőjel. Az egy hónap múlva esedékes EU-csadakozási népszavazásunk eredményessége szempontjából kimondottan jól jönne, ha azzal érvelhetnénk: lám, a mezőgazdaság egy része már tud élni a kínálkozó lehetőségekkel. Ehelyett azzal szembesülünk, hogy agrártermelőink a nagyobb támogatási keret elérése, a válságos helyzetből való kikerülésük érdekében nyomásgyakorlásra kényszerülnek. Nem a legjobb bizonyítvány, hogy mi még kérni se tudunk.

JEGYZET

Sírig tartó agytágítás

MOLNÁR IVÁN

Tegyük fel, hogy Szlovákia két atomerőművét jól megszervezett, összehangolt terrortámadás érte. Mindkét erőműből robbanások hallhatók, az épületek lángolnak. Egyelőre nem tudni, hogy a reaktorok is megsérültek-e, így az sem, van-e sugárzásveszély. Az erőművek sugárzási övezetében beindul a riadólánc, megszólalnak a szirénák, a rádió felszólítja a lakosságot, hogy vonuljon a községek által kijelölt biztonságos helyre. Kitör a pánik. Senki nem tudja, mit is kell tenni, és hol is van a számára kijelölt atombiztos bunker. Az utcákon emberek futkosnak, férfiak, nők, gyerekek - egymást kérdezgetik, hová bújjanak el. Többségük a saját pincéjében véli megtalálni a biztonságot. Lakótelepek néptelenednek el, az emberek a pincékben imádkoznak és közben rádiót hallgatnak. Itt a világvége! A pánikten- gerben mégis vannak nyugodt szigetek. Iskoláink, hála az oktatási tárca metodikai központjának, felkészültek a támadásra. Azok a tanárok, akiket otthon ér a támadás híre, megtartva a központi utasítást, fegyelmezetten hagyják ott a családjukat. A tanárnők hideg nyugalommal fejtik

le síró gyermekeik karját a derekukról, bezárják őket a lakásba, és az iskolába indulnak, hogy megmentsék tanítványaikat. Hogy pontos áttekintést nyerjenek a diákokról, mindannyiukat felsorakoztatják az iskolaudvaron. Névsort készítenek, a sugár- fertőzöttek névsorát. Az iskolaudvaron eltöltött percek, órák ugyanis reménytelenül megfertőznek tanárt és diákot egyaránt. Néhányan elájulnak, többen szökni próbálnak, a diákok között kitör a pánik. A tanárnők az otthon hagyott gyerekekre gondolnak, majd sírógörcsbe törnek ki. Várják az evakuálást. Közben az udvarra hordják a 30 kilónál könnyebb elektronikai cikkeket, a minisztériumi rendelet szerint ugyanis az evakuációs központban ezekre is szükség lesz. A tanárok és diákok a sugárfertőzött övezetben, hátukon számítógépekkel, monitorokkal, rádiókkal és könyvekkel megtömött zsákokkal vonulnak a vasútállomásra, ahonnan Szlovákia egy biztonságosabb helyére szállítják őket. A tanárok nem tudják, mi történt az otthon maradt gyerekekkel, a diákok nem tudják, élnek-e egyáltalán a szüleik. Megérkezve az evakuációs központba, mégis azonnal hozzálátnak a tanulásnak. Tanulni, tanulni, tanulni - az oktatási tárca „terroristaelhárító” szakembereinek jelszava. „Sugárzó” szemekkel, félelemtől eltorzult arccal, még ha belehalunk is...

LEVÉLBONTÁS

Párkány és Léva között

A két város közt egy szombati napon én is megtettem az utat a vonatpótlóval. Egy-két felszálló volt a falvakban. A kalauz helyben kiírta a jegyet. Meglepett mosolyra késztetett, amikor azt mondta egy hétéves gyermeknek, hogy nem ért magyarul.

Hát, ez az, amit már előre sejtettünk, hogy a déli régiókban leállított motorvonatok északra kerülnek, ott megfelelnek; és északi vasutasok teljesítenek szolgálatot itt, lenn is. A csodálatos, belátható, kenyeret termő, zöldellő

területek bebarangolása önkéntelenül is eszünkbe juttatja a múltat. A megüresedett paraszti házakba valószínűleg északiak költöznek, mivel ezen a vidéken a HZDS és az SNS birtokába kerültek a ma már talpra állított, jól működő üzemek. A malmokat a Lexa család, a fegyvemeki hús- feldolgozót Keltesová, a nánai szeméttelepet Slota birtokolja.

Az itteni emberek adója északra vándorol. Az MKP is birtokolhatna legalább egy üdülőt a Tátrában. Akármerre indulunk Szlovákiában, a láncolat elején és a végén is az említettek állnak.

Hajtman Kornélia

Nána

TALLÓZÓ

LEFIGARO

Budapest tömeges „igerí’-nel szavazott az Európai Unióra címmel számolt be a magyarországi referendumról a párizsi lap, megállapítva, hogy a népszavazást magas távol- maradási arány jellemezte. Az újság szerint Franciaország örömmel fogadta a támogató szavazatok elsöprő többségét, s nem látszik aggódni amiatt, hogy a népszavazáson a jogosultak alig fele nyilvánított véleményt. A francia lap az alacsony részvétek arányt annak fényében tartja meglepőnek, hogy a kormány az összes parlamenti politikai erővel együtt az esemény történelmi jelentőségét hangsúlyozta a kampányban. Egyedül a törvényhozásban nem képviselt szélsőjobboldal buzdított ellenszavazásra. „Francia- ország - úja a Le Figaro - üdvözölte az igen szavazatok jelentős többségét anélkül, hogy az alacsony részvétel kapcsán bármiféle aggodalmat fogalmazott volna meg.” Noelle Lenoir Európa-ügyi miniszter érvelése szerint semmi ok a nyugtalanságra, a voksolás tanúsága szerint a magyarok a csatlakozást befejezett ténynek tekintik.

A világszervezetnek alkalmazkodnia kellene az új körülményekhez, tehát az Egyesült Államok pozíciójához

Az iraki konfliktussal kapcsolatban számtalanszor elhangzott, hogy csökkent az ENSZ szerepe, súlya, sőt az is, hogy többé nincs értelme a világszervezet puszta létének sem. Ezt elsősorban azzal indokolták, hogy gyakorlatilag nem képes válságkezelésre, és a tekintélye ennek következtében a nullával egyenlő. De tulajdonképpen mi is a probléma lényege?

ONDREJCSÁK RÓBERT

Az Egyesült Nemzetek Szervezete a második világháborút követően alakult, elsősorban amerikai kezdeményezésre. Már létrehozása és céljai is idealista - az amerikai mentalitásból fakadó - koncepcióból indultak ki, mégpedig hogy a világ országai - ha ésszerűen értékelnek és ennek következtében ésszerűen cselekszenek - képesek megőrizni a világbékét. Ez a törekvés jelen van már az ENSZ Alapokmányában is, mégpedig rögtön az első, a célokkal foglalkozó cikkelyben: „Az Egyesült Nemzetek célja, hogy fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot...” Az ENSZ megalapítása Roosevelt elnök „One World - Egy Világ” nevű koncepciójának a szerves része volt, amely viszont már néhány évvel a második világháború után irreálissá vált. A világ országainak többsége ugyanis nem viselkedett racionálisan és nem volt hajlandó elvetni a háborút, mint a hatalmi törekvések egyik alapvető eszközét. A másik gond az volt, hogy a roosevelti elképzelés csak akkor lehetett volna sikeres, ha minden ország demokratikus, és tiszteletben tartja a humanista elképzeléseket (azt már Kant és Tocqueville óta tudjuk, hogy a demokráciák nem szívesen háborúznak). Ezek, az alapítók koncepcióját szinte teljesen meghiúsító tényezők pedig az 1945-öt követő évtizedekben tovább erősödtek, miután a gyarmatok függetlenné válása után az ENSZ-ben döntő többségbe kerültek a nem demokratikus országok (a „demokratikus” és „nem demokratikus” országok aránya az ENSZ- ben napjainkban is óriási „nem demokratikus” fölényt mutat, emiatt kerülhetett például Líbia az emberi jogok bizottságának élére). Mindezek következtében a nyugati világban, de főleg az Egyesült Államokban óriási kiábrándulás volt tapasztalható az ENSZ-szel kapcsolatban. A kiváló történész, Paul Johnson a 20. századról szóló, minden szakember számára kötelező munkájában (A History of the 20th Century) úgy ítéli meg, hogy az USA-nak ezek után a fejlemények után azokkal a szövetséges államokkal egyetemben, amelyekben a demokrácia nem pusztán divatos szófordulat volt, ki kellett volna válnia az ENSZ-ből, és a NA- TO-t kellett volna átformálnia egy globális biztonsági szervezetté. Ez nem történt meg, így az ENSZ egy viszonylag nagy tekintéllyel, de az események befolyásolására igen korlátozott lehetőségekkel (gyakorlatilag semmilyenekkel) rendelkező szervezet lett. Ettől függetlenül azonban a hidegháború éveiben az a viszonylag fontos szerep jutott neki, hogy a közgyűlésben legalább szóba lehetett hozni, és meg lehetett tárgyalni a világ dolgait, még akkor is, ha megoldani már nem sikerült. Ezenkívül számtalan olyan programot beindított, amelyeknek pozitív hatása volt elsősorban a fejlődő országokra - például az élelmezési programok, a járványok elleni harc. Ettől függetlenül alapvető feladatát, a világ biztonságának garantálását nem tudta betölteni. Ezért a nyugati országok sokszor jogosan érezték úgy, hogy az ENSZ másra nem jó, csak arra, hogy elítélje az amerikai „imperializmust”, s az Izrael elleni arab és afrikai uszítás pályája legyen (csak mellékesen, de érdemes megjegyezni, hogy a legutóbbi, dél-afrikai rasszizmus elleni konferencián az amerikai külügyminisztert, Coliin Powellt - aki szintén színes bőrű - kifütyülték, de például Zimbabwéval, „nem volt probléma”). A hidegháborút követően nagy reményeket fűztek a világszervezethez, azonban amint az események megmutatták, az ENSZ képtelennek bizonyult bármiféle válságkezelésre, és legtöbbször csak tétlenül nézte a tragikus eseményeket (Bosznia- Hercegovina, Koszovó, az afrikai „Nagy-tavak” környékén lezajlott, több százezer ember életét követelő mészárlások). Mindez annak a következménye, hogy a világszervezet nem rendelkezik semmiféle hatékony válságkezelő eszközzel, és a tagországok érdekeinek különbözőségei miatt képtelen bármit is lépni. És itt jutunk el a másik problémához, a Biztonsági Tanács összetételéhez és döntéshozatali mechanizmusához. Mint az köztudott, a BT öt állandó tagjának - Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Oroszországnak, Kínának és az Egyesült Államoknak - vétójoga van, amely megakadályozhatja bármilyen határozat elfogadását. Ezt még Winston Churchill harcolta ki az alapításkor, nehogy a kis országok „beleszólhassanak a (brit) Birodalom ügyeibe”. Csakhogy gyakorlatilag nincs olyan válsággóc a világon, amely esetében az amerikai, kínai, brit, orosz és francia érdekek megegyeznének. Ez csak rendkívül egyedi történelmi alkalmakkor fordult elő, például az első Öböl-háború idején 1990-91-ban (persze

ENSZ-telen lesz a földgolyó?

ha a Szovjetunió nincs éppen szét- hullóban és Kínát sem foglalja le a Tienanmen téri eseményeket követő rendcsinálás, lehet, hogy minden másképp alakul). Ennek pedig az a következménye, hogy az ENSZ gyakorlatilag egyik hatalom számára sem jelenthet releváns tényezőt, ha biztonságát, illetve érdekeit veszélyeztetve érzi, a többi (vagy legalább egy) hatalom pedig saját érdekeitől vezérelve akadályozza a BT-ben a szükséges ellenlépések megszavazását. Konkrétan: sem az ENSZ, sem más szervezet soha nem lesz fontos tényező, ha céljai, lehetőségei nem egyeznek meg a nemzetközi kapcsolatok mindenkori legjelentősebb országáéival - napjainkban az Egyesült Államokéival. Ha egy domináns nagyhatalom úgy érzi, hogy érdekei védelmében feltétlenül szükség van bizonyos lépések megtételére, ebben természetesen senki nem akadályozhatja meg, legkevésbé pedig egy olyan nemzetközi szervezet, amelyben ellenfeleinek vétójoga van. Ezt el lehet ítélni, egyet lehet vele érteni, sőt erkölcsi és jogi szempontból is lehet elemezni, de a tényeken semmi nem változtat. Itt nem arról van szó, hogy jelenleg az USA a domináns nagyhaA hidegháborút követően nagy reményeket fűztek a világszervezethez.

falom: ha valamely más ország lenne hasonló pozícióban, az is így viselkedne. Egyszerűen ezek a nemzetközi kapcsolatok és a stratégia változatlan tényezői, amelyek érvényesek voltak az ókori Kínában (lásd Szun-Tzu műveit), az antik Görögországban (lásd Hérodotosz könyveit), a 20. században (lásd Kissingert), és érvényesek lesznek a 21. században is. Ehhez a problémához szorosan kapcsolódik a Biztonsági Tanács összetétele is, amelyet sok bírálat ér, mondván, a 2. világháború utáni erőviszonyokat tükrözi. Nos, ebben van némi igazság, csak az a kérdés, mennyit változtak, azóta az említett erőviszonyok. Az USA helyét természetesen senki nem kérdőjelezi meg, csakúgy, mint Kínáét és Oroszországét sem. Ami Londont és Párizst illeti, van olyan vélemény, amely szerint az ő „széküket” össze kellene vonni egy közös helyért, amely az Európai Uniót illetné meg. Ezzel viszont van két probléma: az egyik, hogy mivel az EU-nak nincs hatékony közös külpolitikája, nem lehet egy közös helye sem a BT-ben (ugyan kinek az érdekeit képviselné a sok „európai” érdek közül?); a másik, hogy az érintettek beleegyezése nélkül nem szervezhető át a BT sem, márpedig nehezen képzelhető el, hogy

akár a franciák, akár a britek lemondanak kiváltságos helyzetükről. Ráadásul vajon jelenleg vannak-e tőlük erősebb és befolyásosabb országok? Azok között az országok között, amelyeknek a jövőben a Biztonsági Tanács tagjainak kellene lenniük, általában Németországot, Indiát és Japánt emlegetik. Japán BT-be kerülésének jogosultságához nem merülhet kétség: a világ második legerősebb gazdasági és kereskedelmi hatalma, regionális hatalom egy gyorsan fejlődő és erősödő térségben. Indiával hasonló a helyzet: a világ második legnépesebb országa (ráadásul néhány évtized múlva megelőzi Kínát, és ezek után, hogy nézne ki, ha a világ legnépesebb országa nem kapna helyet a legfontosabbakat tömörítő klubban?), gazdasága szintén gyorsan fejlődik és fontos regionális hatalom, erőközpont saját geopolitikai régiójában. Németország tagságát nemrég még az USA is nagyon intenzíven támogatta (bár nem lenne meglepő, ha Washington az elmúlt év eseményeiből kiindulva felülvizsgálná álláspontját - ebből is látszik, hogy Schröderék áz ország jövőjével hazardíroztak), és ellene sem volt senki. Kérdés csak az, mennyire lenne reális kifejezése az erőviszonyoknak, ha Európának ezáltal már három helye lenne a BT-ben. Ez pedig komoly kérdés, mert akkor valószínűleg felemelné a hangját Afrika is, hogy az egész földrésznek nincs egy állandó helye sem a BT-ben, sőt lehet, hogy ugyanezt tenné az arab világ és Dél-Amerika is (Brazília esélyes, és a Nyugat szempontjából kedvező jelölt lehet). Ráadásul Németországnak először saját helyével és szerepével kellene tisztában lennie. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekesek a német külügyminiszter, Joschka Fischer szavai, aki a Németország és Franciaország közötti párhuzamot erőltető kérdésre a következő választ adta: „Ugyan kérem, Francia- ország világhatalom, nukleáris fegyverekkel és állandó hellyel az ENSZ BT-ben, ráadásul a franciák nagyon is tisztában vannak saját céljaikkal, és világos vízióik vannak a világról, mi, németek pedig még azt sem tudjuk, kik is szeretnénk lenni valójában.”

Ez a nagyon rövid elmélkedés is megmutatta, mekkora problémák tornyosulnak az ENSZ előtt. Azért, hogy sikerüljön megőrizni legalább annak a látszatát, hogy érdemes fenntartani és finanszírozni, meg kell próbálnia alkalmazkodni az új körülményekhez, tehát az USA pozíciójához. Persze, ez nagyon nehéz egy olyan szervezet esetében, amelyben majdnem 200, sokszor gyökeresen ellentétes érdek van jelen, s nagy része arra irányul, hogy borsot törjön az „amerikai-nyuga- ti-izraeli imperialisták” orra alá.

Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza)