Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-14 / 87. szám, hétfő

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 14. KOMMENTÁR Öröm és üröm SZILVÁSSY JÓZSEF Nem túlzás leírni, hogy korszakos jelentőségű döntést hoztak szombaton a magyarországi polgárok. Szavazásuk eredménye­ként - Adyt idézve - Kompország végre olyan közösségben köthet ki, amely remélhetően emberibb életre nyújt lehetőséget. Mégsem felhőtlen az anyaországiak és elsősorban a határok foko­zatos eltűnésében bízó, Kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek öröme, hiszen két elszomorító esemény árnyékolta be a végeredményt. Az egyik az, hogy a voksolásra jogosult polgároknak több mint a fele otthon maradt, s emiatt negatív európai csúcs született. Ugyanis az európai uniós csatlakozásról döntő népszavazások három évtizedes történelmében egyetlen államban sem volt olyan alacsony a részvételi arány, mint Magyarországon. Már csak azért is érdemes legalább jelzésszerűen megemlíteni milliók távolmaradásának okait, mert a legközelebbi referendumot ép­pen Szlovákiában rendezik. Sok igazság van abban az állításban, miszerint déli szomszé­dunknál sincs nagy hagyománya a népszavazás intézményének, ezért bármilyen arányú, de eredményes referendum végül is si­kernek számít. Ám még így is újabb fricskát kaptak a közvéle­mény-kutatók, akik jóval magasabb részvételt jeleztek, s ezúttal is nagyot tévedtek, csakúgy, mint a tavalyi országos választásokon, s ez figyelmeztető jel számunkra is. Az adatokat böngészve megállapíthatjuk, hogy Budapesten és Magyarország nyugati régióiban - tehát a rendszerváltás legin­kább nyertes térségeiben - járultak a legtöbben az urnákhoz. A súlyos megélhetési gondokkal szembesülő és főleg emiatt kiáb­rándult térségek lakosságának a többsége nem tudatosította vagy egyszerűen nem érdekelte őket az, hogy most nem párt-, illetve nagypolitikáról, hanem a nemzet, ezen belül lakóhelyének jövőjéről, valóban sorskérdésről kell dönteni. Őket - és sok más távolmaradót - nem sikerült felrázni a közönyükből, felvilágosí­tani a lényegről. Sok igazság van abban, amit Szájer József, a Fidesz egyik ve­zetője említett, aki szerint a jelenlegi kormány közpénzekből folytatott pazarló, dilettáns kampányt. Aligha győztek meg bárkit is azzal a bugyuta érveléssel, hogy többek között azért lesz jó az Unióban, mert ott is lehet majd mákos gubát enni, hungaricum- ként kecskeméti pálinkát inni vagy éppenséggel tehetős magyar­ként Bécsben cukrászdát nyitni. Akik az urnákhoz járultak és igennel voksoltak, azok a józan eszükre hallgattak, gyermekeik, unokáik boldogulását tartották szem előtt, s nem tévesztette meg őket az a - csak a kampány leg­végén csituló - kicsinyes pártpolitikai indíttatású fanyalgás sem, amelyet Kovács László joggal vetett elsősorban az ottani le­gerősebb ellenzéki politikai tömörülés szemére. Az anyaországi, de az egyetemes magyarság számára is az lenne a legrosszabb folytatás, ha most bűnbakot keresnének, s egymásra mutogatná­nak déli szomszédunk parlamenti pártjai. Nincs idő ilyen meddő vitára, mert arra kell törekedni, hogy mi­nél többen talpon maradjanak és boldoguljanak az Unióban. Ez a követendő út Szlovákia számára is, ahol elsősorban a refe­rendum előtti kampányért és az integrációs ügyekért felelős kormányelnöknek és stábjának kellene okulnia a magyarországi felmérésekből, részkudarcokból és nyilvánvalóan a végered­ményből is. Mettől meddig Európa? TÓTH MIHÁLY Az amerikaiak és a britek háborúját ellenző tömegtüntetések napjaiban furcsa mellékterméke lett a világpolitikának. Miköz­ben az újdemokráciákban a társadalom messzebb látó része nyakló nélkül szorgalmazza kontinensünk politikai és gazdasági egyesítését, felmerült a már egyesült európai országok közötti nézetkülönbségek elfajulásának veszélye. Sokakat megdöbbentett az európai viszonyok alakításában fősze­repet játszó Franciaország és Németország USA-val és Angliával szembeni különvéleménye. Ezek kissé lúdbőrösen számolnak a lehetőséggel, hogy a Nyugat négy nagy országa közötti nézetelté­résnek mi is lehet a következménye. A kelet-közép-európai kis or­szágokra egyáltalán nem elhanyagolható befolyással bíró Fran­ciaország és Németország esetleg egy szövetségi rendszerbe sod­ródik Oroszországgal. Más szóval: amikorra a szerves fejlődés biztosítékát jelentő NATO és az EU előszobájába léptünk, a kiful­ladásjeleit mutatja e két nemzetközi szervezet. Itt nem Oroszországgal szembeni zsigeri, a múlt tapasztalataiban gyökerező ellenérzésről van szó. Általánosságban egyet lehet ér­teni de Gaulle-lal, aki - szintén egy Franciaország és Amerika kö­zötti, a mostaninál lényegesen enyhébb nézeteltérés napjaiban - kijelentette: Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed. Nem az a kérdés, igent mondunk-e vagy nemet annak lehetőségére, hogy kontinensünk két érdekszférára szakadása esetén ugyanab­ban a szövetségi rendszerben találjuk magunkat, amelybe Orosz­ország is tartozik. Az a kérdés: milyen állam lenne az az Oroszország, amellyel bár­milyen mértékben egy húron kellene pendülnünk. Ami Csecsenföldön történik, az lehetetlené teszi, hogy ne borzong- junk, ha arra gondolunk, amire a francia, az orosz és a német ve­zetők néhány nappal ezelőtti találkozójáról értesülve lehetetlen volt nem gondolni. Putyin, állítólag, tehetséges politikus, és képes hatni az oroszok gondolkodására. De kételkedünk abban, hogy hazájának elitje meghatározó részéből belátható időn belül képes lesz kiűzni az ördögöt, akit a felvilágosult Európa Moszkva vonatkozásában a birodalmi gondolatban vél felfedezni. A rendszerváltó országokban most divat a nemzeti-állami straté­gia megfogalmazásának szorgalmazása. Vannak országok, ame­lyekben a 20. század tapasztalatai alapján azok vannak többség­ben, akik a demokrácia kérdéskörére építve fogalmaznák meg e stratégiát. Oroszország még nem győzött meg bennünket arról, hogy cseppfolyós viszonyai között a demokrácia hívei vannak többségben. Sőt, még abban se lehetünk biztosak, vajon magá­nak Putyinnak sikerült-e leküzdenie (és le kívánja-e küzdeni) a birodalom iránti nosztalgiát. Egy nemrégvolt szuperhatalom ve­zető politikusának furcsa srófra jár az agya. Az iraki háború a végéhez közeledik, azt azonban még csak találgathatjuk, Párizs és Berlin miként vonja le melléfogásának tanulságait. TALLÓZÓ NEUE ZÜRCHER ZEITUNG Az iraki háborúnak még nincs vége, de a katasztrófáról szóló jóslatok nem váltak be - írta a svájci lap. Pe­dig érezhető volt az európaiaknak az amerikai balsikerre irányuló, alig el­fojtott vágya, „mert a nagyképű ame­rikaiak megérdemelnek egy mega­láztatást”. Ám csalódás vár arra, aki szerint Amerika fő célja az iraki olaj- források, hiszen Amerika az olaj leg­nagyobb részét nem a Közel-Keletről importálja, s miért indított volna há­borút egy olyan nyersanyagért, amely szabadon beszerezhető? Bel­politikai gyanúsítgatások állnak a feltételezés mögött, hogy amerika „gyanús olajpolitikusai“ az elavult olajimperializmus kezdetéről eredő ösztöneiket élik ki. A demokratikus államok politikusainak megítélésére a legésszerűbb megközelítés még mindig az, hogy előbb-utóbb kényte­lenek választáson indulni, ehhez igazodik cselekvésük, márpedig a Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) háború nem rossz választási prog­ram, hanem semmilyen. Igazából a szocialista és a liberális szavazók döntöttek a jobboldal többségének közönye ellenében Milyen a magyarországi EU-igen? Idestova félévszázada gya­korlom magyar állampolgári jogomat ugyanabban az ál­landó lakhelyem szerint kije­lölt budapesti iskolában, az­az ennyi ideje szólítottak fel választásra, népszavazásra különböző kormányok, leg­alább tizenegy miniszterel­nökkel az élükön. Ez a mos­tani népszavazás azonban különleges volt. E. FEHÉR PÁL Szavazatom, nyilván, semmit sem számított abban az időben, amikor népnevelők járták a házakat, erőtel­jesen buzdítva mindenkit, hogy sza­vazzon a Hazafias Népfront jelöltjei­re, holott a legnaivabb ember is el­eve biztos lehetett a legalább 98 szá­zalékos részvételben és a 99,7 szá­zalékos arányú támogatásban. Az­tán választhattam különböző pártok között a rendszerváltás után: a tét immár komoly volt, talán tavaly ilyenkor, a legutóbbi országgyűlési választások idején volt a legkomo­lyabb, ennek megfelelően a jobb- és baloldal között igen szoros ered­mény is született, és meglepően so­kan látogatták a szavazóhelyisége­ket. És ott, abban az iskolában is, ahol egyébként a gimnáziumi osztá­lyokat végeztem, ugyancsak érez­hető volt a feszültség. Meg az épület körül vitatkozó emberek között. Szombaton hirdették meg eddigi életem legfontosabb választását. Vá­lasztanom kellett, hogy belépjünk-e az Európai Unióba, avagy sem. Vá­lasztanunk kellett nekünk, magyar állampolgároknak, hogy nemcsak hazánk, hanem - közvetve - a kör­nyező országok magyar nemzetisé­gei számára nem különben, a továb­bi életlehetőségek balkáni alakulá­sát, vagy nyugat-európai fejlődését tartjuk követendőnek. Ehhez a dön­tési kényszerhez képest (hiszen ügy­döntő, a kormány számára kötelező érvényű népszavazásról volt szó) végül is nagyságrendekkel maradt el a korábbi választások kérdése, hogy melyik pártot, mely politikuso­kat tüntetjük ki bizalmunkkal, akik­ben aztán rendszerint - tisztelet a ki­vételnek- csalódnunk adatott. Ezút­tal hosszú távú jövőnk forgott koc­kán: nem egy-egy lassan és nehezen kijavítható négyesztendős választási ciklus végeredménye, hanem az or­szág és a nemzet távlati, ki tudhatja előre, mennyi időre szóló fejlődési iránya, ületve azért számolni kellett azzal is, hogy az olcsó, Ady szóhasz­nálatával élve „hazaffyaskodó”, füg­getlenségről papoló demagógok számottevő hatással lehetnek-e az ország sorsára. Például a „határok átjárhatósága” szempontjából, hogy ezt a divatos, ám valós problémát idézzem meg ide. Bibó István ezt a jelenséget 1946-ban „a határok folyékonnyá válásaként” elemezte, és többek kö­zött hangsúlyozta az akkori hely­zetről: „kialakult az a helyzet, hogy az újjászületett összes nemzetek szomszédaik túlnyomó részével ádáz határvitákba bonyolódtak. Ez a helyzet egy csomó háborút és ka­tasztrófát okozott, amiből a nemzeti lét és a területi státus még nagyobb bizonytalansága származott. Itt a fő forrása a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériáinak”. Amely hisztériák folyamatosan jelen vannak és a legpitiánerebb és a leg­súlyosabb kérdésekben zavaiják, sőt olykor meg is akadályozzák az annyira szükséges együttműködést. Az orvosságot már Bibó is (meg előtte Jászi Oszkár, vagy az ausztro- marxista vonalat követő szociálde­mokraták) az európai demokrácia egyesített erőfeszítéseiben látta. És elméletileg nem is kétséges, hogy igaza volt. Most érkezett el az az idő, hogy a gyakorlatról döntsünk. Min­denki külön-külön, ha tetszik egyéni felelősséget is vállalva döntéséért. Az én egykori iskolámban nyoma nem volt ezúttal az egy esztendővel ezelőtti izgatottságnak. Nyugodt, derűs és meleg szombat délelőtt volt, a szavazóhelyiségben pedig unatkoztak a bizottság tagjai, mert­hogy ketten lézengtünk a tanterem­ben, a fiam, meg én. Ám mi is gyor­san végeztünk. És nyoma sem volt a harsány eszmecseréknek a gimnázi­um épülete előtt. A szlovákiai olva­só tájékoztatására: ebben a kerület­ben általában nem hatott soha sem Csurka nacionalista demagógiája, sem Thürmer munkáspártjának szélsőséges állásfoglalásai. Tavaly például négy szocialista képviselőt küldtünk a parlamentbe, ennyi a mi kvótánk, tehát az az egyes fide- szesek részéről hangoztatott kam­Akik a jobboldalon van­nak, távoltartásukkal mutatták ki kétségeiket. pányjelző, hogy „igen, de” és akkor következett az elkeserítő nehézsé­gek felsorolása - szóval, ez sem hathatott. Ez egy ilyen kerület. És mégis kevesen érezték meg a tét sorsdöntő nagyságát. A közösségi és az egyéni felelősséget. Mintha a politikai hisztériák elleni védeke­zésként a távolmaradásba mene­kült volna sok polgár. A budapesti részvételi arány meg­előzte az országos 45-46 százalé­kot. De ez a legjobb országos ered­mény, ez az 56% is messze elma­radt a kormány által beharangozott és a közvélemény-kutatások által előre jelzett 60-70 százaléknál. A végeredmény, persze, örvendetes, az „igen” az uniós csatlakozásra, sőt az eredményekből kitűnik az is, hogy nagyjából azok mentek el sza­vazni, akik elsöprő többségben csatlakozáspártiak voltak. Ám ko­molyan kell venni a sokszor és so­kaknál tapasztalható érdektelensé­get, amelynek eredményeként a több mint 8 millió választópolgár közül még négy milliónyian sem szántak néhány percet arra, hogy véleményükről értesítsék a társa­dalmat. Végeredményben az tör- - tént, hogy azok vettek részt a nép­szavazáson, akik egy évvel ezelőtt a szocialista-liberális koalícióra ad­ták voksukat, azok, akik a jobbolda­lon vannak, inkább távolmaradá­sukkal mutatták ki kétségeiket. Mint ismeretes, a tavalyi ország- gyűlési választások a politikai hisz­tériakeltés jegyében zajlottak Ma­gyarországon. Ebben - erről se fe­ledkezzünk meg - részt vett néhány erdélyi, szlovákiai és kárpát-ukraj­nai magyar politikus is. Megle­hetősen növelve a belpolitikai hisz­téria átterjedését a külpolitika tér­felére. Noha könnyű átlátni, ha léte­zik összmagyar érdek - ez nem is le­het más, mint az Európai Unióban való részvétel. Ez a magyar állam és a magyar nemzet egységes érdeke. A magyar demokrácia érdeke. Medgyessy Péter, ületve a kormány- koalíció idestova egy esztendeje kö­vetkezetesen a nemzeti megbékélés politikájával kívánta felhívni a fi­gyelmet az európaiság és a magyar­ság kapcsolatának lényegére. A részvételi arány azt mutatja, bizo­nyítja, hogy egyelőre a jobboldalt nem sikerült meggyőznie, de az or­szág egésze sem látta még át, hogy mit is jelenthet számára Európa. Még szerencse, hogy a népszavazás végeredménye azért meggyőző. Nem olyan meggyőző, mint a szlo­véneknél, de hát - szerencsére - ná­lunk nem is volt olyan háború, mint a délszlávoknál, amely aztán per­döntő lehetett Ljubljanában. És azt se feledjük, hogy népszavazás lesz nem olyan sokára Szlovákiában éppen úgy, mint a cseheknél. És a cseheknél az előrejelzések kevésbé optimisták, mint amilyenek a ma­gyaroknál voltak, és amelyek nem teljesedtek be. Sok szakértő szerint a csatlakozás csak formalitás, a magyar gazdaság már ma is 70-80%-ban az EU-val köti üzleteit A szkeptikusok sem láttak más alternatívát MTI-JELENTÉS A Kurier című bécsi lap „Igen az EU-ra, a kiárusítástól való félelem ellenére“ címmel közölte budapes­ti tudósítója, Georg Berenyi cikkét. A szerző idézte Medgyessy Péter kormányfőt, aki szerint a népsza­vazással valóra vált az Európába való visszatérés álma; szólt az esti ünneplésről, s megemlítette, hogy a viszonylag csekély részvételi arány miatt a szavazás majdnem érvénytelen lett. Berenyi azt írta: a nyolcmillió vá­lasztásra jogosult feszülten vár arra, mi következik, de arra nemigen szá­mít senki, hogy az uniós tagsággal a magyarok nyomban a tejjel-mézzel folyó Kánaán állampolgárai lesz­nek. Ezt ugyanis még a legrégibb tagállamok sem mondhatják el ma­gukról, s a tőlük való magyar lema­radás behozása legjobb esetben is 10-12 évet vesz igénybe. A derűlátásba szinte mindenütt két­kedés keveredik: sok szakértő sze­rint a csatlakozás csak formalitás, a magyar gazdaság ugyanis már ma is 70-80 százalékban az ÉU-val köti üzleteit, a gazdasági növekedés te­rén az unió előtt jár, és a munkanél­küliség alacsonyabb az EU átlagá­nál. Sem a csatlakozás hívei, sem el­lenfelei nem tagadják, hogy annak lesznek vesztesei, amint a rendszer- váltásnak is voltak. A potenciálisan legveszélyeztetettebb rétegként a kis- és középvállalkozókat nevezik meg, akik elvérezhetnek az unión belüli versenyben. Még súlyosabb lehet a csapás a pa­rasztokra, akik a tőkehiány miatt nem csak a konkurenciával szem­ben válnak esélytelenné, de a tőke­erős külföldi agrárhatalmakkal is, amelyek a földvásárlásra a csatlako­zás után 7-10 évig érvényes tilalmi időszak leteltével tetszés szerint és nagy nyereséggel vásárolhatják fel az olcsó magyar termőföldet. A pa­rasztok úgy látják, nem kizárt, hogy teljes egészében a kiárusítás sorsára jut a termőterület. Hasonló hangok hallatszanak az iparban, a külföldi beruházók „invá­zióját” emlegetve: amultik, amelyek Magyarországon megteremtették az autó- és számítógép-ipart, és az or­szág exportjának nagyobb részét termelik, mélyebb gyökereket is ver­hetnek, és idővel a totális hatalmat is megszerezhetik. Az ellenérv: ha Magyarország már nem az olcsó munkaerővel tündököl majd, ha­nem ehelyett nagyon vonzó értéke­ket és tulajdonságokat tud felmutat­ni, mindez megváltozik - írta a szerző. Berenyi úgy látja: a jelek sze­rint küszöbön áll egy nagy vita az or­szág jövőjéről az EU-ban, s nem csu­pán a kormány és az ellenzék kö­zött. A népszavazás eredménye azt mutatja, hogy még az EU-szkeptiku- sok sem láttak alternatívát a csatla­kozással szemben, legfeljebb csak az ország „balkanizálódását“. Végül megemlítve, hogy négy magyar kor­mányfő indul Athénba az aláírási ce­remóniára, rámutat: a kormány és az ellenzék között éles ellentétek vannak azt illetően, hogy ki tudná jobban képviselni és megvédeni az ország érdekeit az Európai Unióban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom