Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-19 / 65. szám, szerda
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 19. KOMMENTÁR Visszaszámlálás MALINÁK ISTVÁN A háború előtti utolsó órák idegessége jellemző a nemzetközi életre, ebben a helyzetben különösen fontos, hogy a politikai elitek mindenütt higgadtságot tanúsítsanak, sehol se próbáljanak a nemzetközi traumából tőkét kovácsolni. A politikai elemzők rosszabb helyzetben vannak, mint a meteorológusok, nemhogy az elkövetkező napokra, az elkövetkező órákra sem lehet biztos előrejelzéssel szolgálni. Bár csodák nincsenek, az igaz, hogy bárhol, bármikor és bármi megtörténhet. Tekintettel arra, hogy Bush elnök kedden hajnalban 48 órát adott Szaddámnak, a fiainak és közvetlen klientúrájának a távozásra, valószínű, hogy csütörtök hajnalban, de legkésőbb pénteken kezdődik a második Öböl-háború. Mert ahhoz is idő kell, hogy az összes ENSZ-alkalmazott és a hivatalos közlemény megfogalmazása szerinti „semleges személy” elhagyja Irakot. Jó ideje vezető téma a nemzetközi sajtóban, hogy az iraki háború a végletekig kiélezheti az európai-amerikai szembenállást. Az utóbbi napok történései azonban azt mutatják, a helyzet mégsem annyira kiélezett, nem kell feltétlenül bekövetkeznie az eddig kialakult nemzetközi válságkezelő struktúrák összeomlásának. Persze egy- egy kormányválság sosem zárható ki, például Londonban, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy az Irak elleni háborút retorikájában leghatározottabban elutasító Párizs és Berlin mégis megnyitotta légterét a szövetségesek előtt. A retorikák és a gyakorlati lépések között feszülő ellentmondások okainak feltárása még jó ideig foglalkoztatja majd a politológusokat. Mi sem természetesebb annál, hogy - egy-két országot, térséget leszámítva - a világ, s különösen Európa közvéleménye háborúellenes. Egyetlen normális ember sem örülhet a háborúnak, a vérontás mindig óriási megrázkódtatást okoz, különösen az érintett térség népeinél. Ennek a kezelése az elkövetkező hetek egyik legkomolyabb feladatának ígérkezik. Ha az utóbbi két esztendő történéseire visszatekintünk, azért egy lényeges jelenség mellett semmiképpen sem szabad elsiklani. Közvélemény és közvélemény között is van különbség, s itt nem a politikai deklarációkról, kormányok hivatalos álláspontjáról van szó. 2001 szeptemberében, amikor az amerikai népet az utóbbi évtizedek legsúlyosabb vesztesége érte, egyes országokban ez a tragédia szinte népünnepélybe torkollott. Mint a tapasztalat mutatja, Európában vagy Amerikában az Irak elleni háború aligha vált ki ilyen reagálásokat, épp ellenkezőleg. Ezen is érdemes elgondolkodni. A mi Irakunk JARÁBIK BALÁZS Bármilyen messze essék a mi kis szlovákiai magyar világunktól Irak, a háború kihatással lesz mindannyiunk életére. Tetszik, nem tetszik. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, azt viszont sejtem, de főleg remélem, hogy a háború gyors lefolyású lesz. Hatása azonban akár tartósan megváltoztathatja azt a világrendet, amelyben generációk nőttek fel és élnek. Önök is, én is. A háború ugyanis azt jelenti, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei saját kezükbe veszik az ENSZ Biztonsági Tanácsának Irakkal kapcsolatos 1441-es határozatának kikényszerítését. Hosszú távon azonban ez nemcsak a háborút magát jelentheti. Sokkal inkább azt, hogy az USA gyakorlatilag kivonul majd azokból a multilaterális nemzetközi testületekből (ENSZ és a NATO) amelyek meghatározói a világ biztonságának és békéjének a második világháború befejezése óta. Ezután az USA saját, páratlan katonai erejére és néhány ad hoc szövetséges támogatására támaszkodhat a konfliktusok megoldásánál, az ENSZ nehézkes döntési mechanizmusa helyett. Világos, hogy az így létrejövő béke és a háború utáni stabilitás rengeteg országnak bűzleni fog. Sokat fognak-fogunk még vitázni a háború nemzetközi jogi hátteréről és az USA egyoldalú lépéséről. Az egypólusú világ azonban a Szovjetunió eltűnése, de főleg az Európa Unió nehézkes mechanizmusa miatt már jó pár éve kimondatlanul ugyan, de működik. Az iraki háború azonban ezt kész ténnyé teszi. Az ezzel szembeni ellenérzésüket elsősorban azok az államok fejezik majd ki, amelyek eddig sem a demokrácia fejlettségével tűntek ki. Ráadásul számíthatnak a nyugati világ Amerika- és háborúellenes agitátoraira is. így lényegesen nehezebb lesz a hasonló, civilizált értékeket valló államokból széles koalíciókat szervezni egy-egy fegyveres fenyegetés elhárítására, vagy éppen a békefenntartásra és a háború által sújtott országok helyreállítására. Vagyis a világ a mostaninál nem lesz stabilabb. Sőt, sokkal kevésbé lesz stabil. Úgy tűnik azonban, hogy az USA kész még ezt az árat is megfizetni. Ez nem csupán a katonai és gazdasági főlényből eredő büszkeség kérdése. Észre kellene venni, hogy a legnagyobb áldozatot és kockázatot éppen az Egyesült Államok vállalja. Elég, ha a szeptember 11-ére gondolunk. Ám a hidegháború korszakában is az USÁ garantálta Nyugat- Európa biztonságát, a kelet-közép-európai rendszerváltások után - jobb híján, pontosabban az arra képtelen európai országok helyett - magára vállalta a boszniai és koszovói konfliktusok rendezését is. Márpedig a Balkánon egy csepp olaj nem sok, annyi sincs. Az egypólusú világrend immáron tény. Irakban és a Csallóközben egyaránt. Nem ártana odafigyelni rá végre. LE MONDE Arab légió Bagdadban A mintegy 800 önkéntesből álló bagdadi arab légió tagjai készek meghalni az amerikaiak elleni harcban, akár szemtől szembeni fegyveres konfliktusban, akár öngyilkos terroristaként, számolt be tegnapi számában a francia lap. Az ifjú harcosok több országból jöttek, vannak köztük algériaiak, marokkóiak, de jöttek Tuniszból, Szíriából, Kuvaitból és az Egyesült Arab Emirátusokból is. Sőt, akad köztük aki Hamburgban építészmérnökként végzett. A csoportnak nem az a célja, hogy megállítsa az amerikaiakat, ezt valószínűleg nem is tudná, de nehezíteni akarja a dolgukat. Az USA kommandósaival Bagdad utcáin és más városokban kívánnak szemtől szemben harcolni. A harcon kívül az arab légió egyik alapfeladata a lakosság megnyugtatása lesz az amerikai bombázások idején. Jelenleg a 800 katona egy Bagdadtól húsz küométerre fekvő kaszárnyában gyakorlatozik, mert bár mindannyian nagyon elszántak, többségük nem rendelkezik elegendő katonai tapasztalattal, és akad, aki eddig fegyvert sem fogott a kezébe.- Én biztosan igennel szavazok majd a májusi népszavazáson, mert remélem, hogy az uniós szabályok végképp tönkreteszik a sarki boltost, aki állandóan becsap! (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ LE FIGARO A francia sajtó hangadó orgánumai szerint az Irak ellen készülő háború az ismeretlen előtt tárja szélesre a kaput, a vüág törékeny egyensúlyát biztosító intézményeket rendít meg, s olyan hadjáratról van szó, amelyet egy messianizmustól áthatott hiper- hatalom vezetői egy robbanékony térségben, valódi háborús ok nélkül, sőt a Biztonsági Tanács többségének akaratával szemben határoztak el. A hidegháború utáni világrend két ellentétes koncepciója került szembe egymással - állapítja meg a Le Figaro. A konzervatív lap rámutat: ha 2001. szeptember 11- én nem éri támadás az Egyesült Államokat, Washington nyilvánvalóan nem kezdeményezte volna az Irak elleni háborút. Moszkva és Peking húzódozása érthető, hisz sosem tartoztak Washington táborához; Párizs ellenállása azért kelt értetlenséget, mert a franciák mindig ugyanazokat az értékeket vallották, mint az amerikaiak. Azonban Bush továbbra is tömbökben gondolkozik, és víziójában a kommunizmus helyére a terrorizmus került. Chirac a szovjet blokk eltűnésére építve védelmezi a „többpólusú” világ eszméjét. A kiindulópontvilágos: a hidegháború vége a jog uralmára épülő új nemzetközi rendszer megteremtéséhez kínál alapot, amely nem az Egyesült Államok bábjaként működik. A tiltakozásnak, a vitának is megvan a létjogosultsága politikai természetű találkozókon, de nem a nemzeti ünnepen Az ünnep hordaléka Ott, ahol az ünnepi megmozdulások a félig vagy félig sem gondolt gondolatok ilyen zavaros üledékét sodorhatják magukkal, ott nem kis baj van. BÍRÓ BÉLA „Ős patkány terjeszt kórt miköz- tünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad” - így jellemzett bennünket, magyarokat jó háromnegyed évszázada az egyéni és közösségi sorsot is tébolyba vezető józansággal végiggondoló szocialista költő, József Attila, s néha úgy érzem, hogy ez ránk, székelyekre, a magyarság átlagánál is érvényesebb. Mert mi lehetett a fejében azoknak a marosvásárhelyi honfitársainknak, akik március 15-én a hivatalos erdélyi ünnepségek színhelyén füttyökkel és közbekiáltásokkal próbálták megzavarni az összma- gyarság - általuk ráadásul mindenki másnál is szentebbnek hirdetett - ünnepét. Mi lehetett a fejében azoknak a sepsiszentgyörgyi rendezőknek, akik az egyébként szép és mértéktartó ünnepen úgymond megspórolták nekünk Magyarország és Románia miniszterelnökeinek ünnepi üdvözletét? Mi lehetett a sepsiszentgyörgyi napilap vezércikkírójának és azoknak a Duna-tévének nyilatkozó székelyföldi fiataloknak a fejében, akik Erdély Magyarországgal való 1848. március 15-ei unióját, a forradalom egyik legfatálisabb, mert a korábbi nemzetiségi ellenségeskedéseket is megalapozó tévedését (a terminusokat is összezavarva) a kisbetűs európai unióval, a nemzetiségi ellenségeskedések felszámolásának legígéretesebb mozzanatával nyilvánították analógnak? Nehéz elképzelni. Mert a kifütyült Kovács László, akit lehet szeretni és lehet utálni, ez ki- nek-kinek szíve joga, egyben Magyarország, a magyar kulturális nemzet legreprezentatívabb, egységes államszervezetben egyesülő politikai közösségének, a magyar államnak a külügyminisztere, aki épp azért jött el ezen és épp ezen az ünnepen mihozzánk, hogy e gesztussal is az anyaország és a határon túli magyarok összetartozását jelképezze. Ha valaki azt feltételezné, hogy Kovács László nem őszinte (ami azért némi bizonyításra szorulna), akkor is megvolna oka az elégtételre, hiszen, lám még ő is arra kényszerül, hogy úgy tegyen, mintha hinne ebben az összetartozásban. Aki képzelt vagy valóságos ismeretekre alapozva nem szereti Kovács Lászlót mint embert vagy mint a szocialista párt elnökét, mindenképpen tisztelnie kell a külügyminisztert, aki ebben a minőségében Kertész Imrét, Csoóri Sándort, Dávid Ibolyát, Mécs Imrét, Orbán Viktort, Kuncze Gábort vagy akár Csurka Istvánt is képviseli. Arról nem is beszélve, hogy a civilizált viselkedés szabályai még a gyűlölködőtői is azt követelnék meg, hogy a vendéget és nem csak a vendéget, egyszerűen csak a másik embert, aki épp annyi joggal tarthat igényt emberi méltóságának tiszteletben tartására, mint ahogyan azt mi magunknak oly patetikus önérzettel megköveteljük, legalább hűvös udvariassággal respektáljuk. Persze a tiltakozásnak, a vitának, a vélemények ütköztetésének is megvan a maga helye és létjogosultsága. Politikai természetű találkozókon, népgyűléseken, vitaműsorokban. A nemzeti ünnep sem egyik, sem másik. Egészséges társadalmak nemzeti ünnepein az ember ugyanúgy ünnepi véleményét, ünnepi arcát, ünnepi érzéseit ölti magára, mint ahogyan ünneplő lábbelijét, felöltőjét, kalapját. Ahol nem ez történik, ott rettenetesen nagy baj van, de legalábbis az lehet. Norbert Elias jellemzi így a német társadalom második világháborút megelőző elaljasodását: „Egy rendLogikátlan Erdély és Magyarország unióját összevetni az EU-val. kívül magas civüizációjú nép körében a civilizált lelkiismeret mintái végzetszerűen összeomlottak.” Meggondolkodtató, hogy a romániai magyarság körében ez a jelenség egyszerre két oldalról is bekövetkezik. A Markó Béla vezette RMDSZ- elit szélsőségesei olyan alapszabályzatot varrnak szervezetük nyakába, mely hosszú évekre kizárja a kisebbségi vélemény képviseletét, a másik oldal szélsőségesei Magyar- ország külügyminiszterét fütyülik ki. Mi ez, ha nem a civilizált viselkedés mintáinak összeomlása? Azt, hogy Sepsiszentgyörgy ünneplő népének nem olvassák fel a két miniszterelnök nekik címzett üzeneteit, a szemerkélő hó és a hideg sem mentheti, ez a gesztus ismét csak a civilizált viselkedés mintáinak hiányára utal. A két unió összekeverése pedig az ítélőképesség riasztó hiányát jelzi. Az 1848-as unió az erdélyi szászok és románok ellenében mondja ki a tartomány magyar államba való beolvasztását, a szászok és a románok önrendelkezésének felfüggesztését, illetve ellehetetlenítését. Az Európai Unióba való belépés éppen ennek a - végül a románok által tökélyre vitt - „uniónak” a tragikusan, de tán mégsem végzetesen megkésett „felszámolását”, a kisebbségi önrendelkezés feltételeinek megteremtését jelenti. A két dolog összekeverése a logika elemi szabályainak az ismeretét teszi kérdésessé. Az ünnepek (egészséges identitású társadalmakban) a közösség összetartozását megalapozó politikai értékek egyszerű, áttekinthető, és a közösség minden tagja által átélhető kinyilatkoztatásai. Ott, ahol az ünnepi megmozdulások a félig vagy félig sem gondolt gondolatok ilyen zavaros üledékét sodorhatják magukkal, ott nem kis baj van. Ott az értelmiség és a politikai elit legelemibb feladatait sem teljesíti. Ott a politika és a kultúra a közösség boldogítása helyett önmaga boldogí- tásával van elfoglalva. Ez - a kultúra gyakran nélkülözni is nyomorultan nélkülöző képviselői esetében -, ha megbocsátható nem is, legalább érthető lehet, a szolid polgári egzisztenciát élvező politikusok esetében ráadásul még érthetetlen is. A szerző bukaresti egyetemi tanár LEVÉLBONTÁS Utaztam a vonatpótlóval Néhány nappal ezelőtt meghívásom volt Ipolyságra, délelőtt 10 órára. Áttanulmányoztam az új vonat-busz menetrendet és meglepetéssel tapasztaltam, hogy amennyiben a megadott időben a helyszínen akarok lenni, bizony Csatán hajnali 5 óra 50 perckor vonatpótló autóbuszra kell ülnöm, mert a következő busz csak 12 óra után indul, de már Zse- lízről. Mit volt mit tenni, felültem az említett járatra és 85 perces utazás után a célállomásra értem. Itt jegyzem meg, hogy ez vonattal kb. fele ideig tartott. Az ember ilyenkor elgondolkozik azon, hogy a 32 km helyett (Csa- ta-Ipolyság közti távolság vonaton) miért kell 50 km-rel többet utazni? Vajon mi az olcsóbb, az egyetlen motorvonat üzemeltetése, amelyik ezen a szakaszon közlekedik, vagy az autóbusz, amely ugyanazzal a beépített motorral üzemel, mint a vonat, de küomé- terekben sokkal hosszabb utat tesz meg? Nem beszélve arról, amit egyes vasutasok állítanak, hogy a vasút a gázolajat sokkal olcsóbban kapja, mint az autóbusz-közlekedési vállalat (SAD), mert az útadót a vasútnak nem kell fizetnie. A vasúti szakaszt pedig úgy is fenn kell tartani, mert a teherforgalom működik. Van egy sanda gyanúm, hogy ezt a szakaszt a Párkány-Lévaival együtt a vasút át akarja játszani az SÄD- nak, aztán azok majd leszoktatják az embereket az utazásról. Nekik diplomájuk van a zsarolásból, és amelyik község ezeken a vonalakon nem tejel, máris megszüntetik a buszjáratot. Továbbá azt sem értem, hogy egész délelőtt miért nem lehet egy-egy járatot indítani oda-vissza. Ha valakinek a járási székhelyen (Léva) kell intézkednie az Ipoly vidékéről, annak az Ipolyságról 4.25- kor induló busszal kell mennie, mert a következővel csak délután ér Lévára. Visszafelé az utam még bonyolultabb volt. Ugyanis 16 órakor indultam Ipolyságról. 64 perc után kiszálltam Zselízen, ahol 50 percet kellett várnom a csatlakozásra, hogy hazaérjek. Kíváncsi vagyok, hogy azok a vasutasok, akik Párkányba járnak dolgozni erről a vidékről, vajon hogyan jutnak el az éjszakai műszakba, mikor az említett busz néhány perccel 19 óra előtt érkezik meg, a műszak meg 18.30-kor kezdődik. Két hónappal ezelőtt vonattal már 18.04-kor a munkahelyükön voltak. Nem beszélve arról, hogy aki Pozsony felé akar menni, már minden csatlakozást lekésett. Ezek után az emberek csak abban bízhatnak, hogy valakinek megjön a józan esze. Név és cím a szerkesztőségben
