Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-18 / 64. szám, kedd
Kitekintő Beszélgetés Kertész Imre Nobel-díjas íróval Irakról, Szaddám Huszeinről, Amerika-ellenességről és készülő könyvéről ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 18. Ki vett jegyet a Jeruzsálembe tartó autóbuszra? „Berlinben nagyon jól tudok élni és írni" (Képarchívum) Berlin a nyugalom, a stabilitás szigete, mondja Kertész Imre Nobel-díjas író. A világ háborútól retteg, ami temérdek szenvedést okozna, de elsodorna egy szörnyű diktátort, és vélhetően valamelyest csökkentené a terrorizmus veszélyét. Ebben a mo- rálisan-politikailag roppant nehéz helyzetben hogyan foglaljon állást egy író? Erről beszélgetünk a berlini Ku’dammon, a Kempinski pesti kávéházat idéző elegáns presszójában. DUNAI PÉTER Magához az iraki kérdéshez nem nagyon tudok hozzászólni. De számomra igen fájdalmas, hogy az európai és amerikai kapcsolatok ilyen rettenetes sérülést szenvedtek. Ez valahol nem normális. Azt hiszem, Európa hamis tudatban él. Úgy tesz, mintha az Európai Unió nem egy, legyünk csak nyíltak, kizsákmányoló egyesülés lenne, hanem egyedül Amerika az, amely kizsigereli a világot és globalizációt teremt. Maga Európa is ezt teszi, és alapjában véve az ő gazdasági élete is azokon az előnyökön nyugszik, amelyeket évszázadokon át megszerzett magának a harmadik, negyedik, ötödik világtól. Vakságnak tartom, hogy a baloldali értelmiség ezt nem veszi tudomásul. A legveszedelmesebb azonban az, hogy olyan Amerika-ellenes indulatok szabadulnak el, hozzáteszem, napi politikai okokból, ame„Azt hiszem, Európa hamis tudatban él" lyek igen mélyre nyúlnak. Még az is elképzelhető, hogy revideálják a második világháborús élményeket. A németekre gondol? Az összes európai államra, megjegyzem, a németek még a legszelídebbek. Teljesen elfelejtik, hogy Amerika nélkül nem lehetett volna megszabadulni két diktatúrától, Hitierétől, Sztálinétól. Lehet, hogy Amerika nélkül Franciaország ma egy szocialista állam, népköztársaság lenne. Ugyanígy átsiklanak afelett, hogy a hidegháborús időszakban kialakított erőegyensúly tette lehetővé Nyugat-Európa zavartalan gazdagodását. Én nem azt mondom, hogy ezért hálából térdre kell borulni az Egyesült Államok előtt, de azt fenntartom, európai politika nem létezhet Amerika nélkül. Lehetnek ebben a politikai viszonyban ellentétek, amelyeket kiválthatnak nem megfelelő kormányok, nem megfelelő személyek, de Európában, Amerikában demokrácia van. Ezeket a személyeket négyévenként le szokták váltani. Sőt, ha nagy az elégedetlenség, még korábban. Tehát egy napi politikai konfliktus nem okozhat mély törést két kultúra viszonyában, amely végeredményben egymásból táplálkozik. Az Irak-kérdéskör része a diktatúra, a diktátor. Egy olyan diktátorról, Szaddám Huszeinről van szó, aki saját kezűleg kínozta az embereket, aki megtiltja a külföldi tévéállomások nézését, a rádióadók hallgatását, a legrettenetesebb elnyomást gyakorolja a lakossággal szemben. Másfelől egy közel-keleti háború következményeit nem lehet belátni. Az érveket, ellenérveket, amelyeket össze tudok gyűjteni, összefoglalva igen csodálkozom azon, hogy az európai nagyvárosokban a háborúellenes tüntetéseken nem említik az érem másik oldalát. Szaddám Húszéin, ez a szörnyű diktátor a háttérben marad, nem követelik az eltávolítását. Lehet, hogy békés eszközökkel is el lehetne mozdítani a hatalomból. Nem játszik-e szerepet, hogy a nyugat-európai baloldali értelmiség egy tekintélyes része a diktátorokat megítélve sokszor megtévedt? Három generációt, három nevet említek, Sztálint, Maót, Milosevicset. A Szovjetunió összeomlása óta a baloldal nem lel rá érvrendszerére. Miután sokáig vakon támogatták a sztálinista bűnös rendszert, most felkapták mint jelszót a globalizációt, amiről senki sem tudja pontosan, mit jelent. És találtak bűnbakot, Amerikát és Izraelt. Bernard-Henry Levy francia filozófus azt mondja, az Amerika-el- lenesség antiszemitizmust is takar... És emellett az izraeli politika bírálatának a formájában létre jön egy európai új antiszemitizmus. Nagyon kell vigyázni a distinkcióra. Nem arról van szó, hogy Izraelt nem lehet bírálni. Lehet, hogy ott a vezetés nem jó. Ehhez nem tudok hozzászólni. De tény, hogy Izraelben működő demokrácia van, a kormányt bármikor le lehet váltani. Az Izraelt bíráló hangok mögül kicsendül ez az új antiszemitizmus. A létezésemet, egzisztenciámat érinti. Az első fenyegetés 1967-ben úgy hangzott, Izraelt a tengerbe kell szorítani. Ezt azóta sem vonták vissza. Nem az a kérdés, hogy Izrael egy háborút nyerhet vagy veszíthet, hanem hogy Izraelt, mint entitást meg akarják semmisíteni. És ez a holokauszt utáni tapasztalat birtokában arra figyelmeztet, nemcsak Izrael van veszélyben, de az európai zsidóságot is súlyos fenyegetés éri. Ezt jelenti az Auschwitz utáni antiszemitizmus, amelyből soha nem lehet kihagyni a tömeges megsemmisítés motívumát. Es hogy Iraknak nincs köze a terrorizmushoz? Szaddám Húszéin aktívan támogatja az izraeli gyerekeket megölő palesztin terroristákat, huszonötezer dollárt kap tőle minden önrobbantó családja. Magyarországon is csak jóval a rendszerváltás után tudták felszámolni a bagdadi főhadiszállással, iraki támogatással működött Abu Nidal, Carlosék gazdája, patrónusa, az egyik legvéresebb terrorszervezet vezetője által irányított terroristahálózatot. Berlinben a félmilliós béketüntetésen feltűntek a Szaddám Húszéin- meg a Bin Laden-képek a palesztin zászlókkal, a bombát dobó amerikai Szabadság-szobor makettjével együtt... Végeredményben semmi jót sem várhatunk a közel-keleti terrorizmus bármely formájától. Egy cikkemben, amelynek Jeruzsálem, Jeruzsálem a címe, megírtam, az európai mandarinok ítélete most Izrael ellen fordult, de egyetlen mandarin sem vett jegyet a Haifától Jeruzsálembe tartó autóbuszra. Az Irak-válság megbolygatta Ke- let-Közép-Európát is. Van-e ennek a térségnek külön értékrendje? Van. A baj az, hogy általános európai eszmerendszer még nem alakult ki. És most, amikor formálódik, Jacques Chirac francia elnök Irak kapcsán helyesnek látta megleckéztetni az új tagokat. Meglehet, hogy az új tagok nem jártak el el^g diplomatikusan, ezt nem tudom megítélni. Ám az a francia politikai fölény, amely a két világháború között borzalmas következményekhez, Münchenhez, a Hitler előtti szégyenletes behódoláshoz vezetett, nem lenne szabad, hogy most ilyen arrogáns rendreutasítás formájában jelenjen meg. Talán nem vagyunk elég érettek Kelet-Közép-Európában a nyugati értékrend befogadására? Nem erről van szó. Nyugat-Európa több mint egy évtizedig vonakodott a közösségbe felvenni Kelet- Közép-Európát. A térség kis államai elhagyatva érezték magukat, a nyugati vállveregetéseket úgy fogadták, mint a szegény rokonnak kijáró biccentést, de valójában ezek az országok a létükért szorongtak. Atzt, hogy kívül rekedtek az Európai Unión, azt hogy a Balkánon dúlt a háború, mind a globalizáció fenyegetéseként fogták fel, átérezték a saját létük fölöslegességét. És erre többnyire nacionalizmussal válaszoltak. Ennek a legszörnyűbb formáit természetesen a Balkánon láttuk-látjuk, emlékeztessek a legújabb megrázó eseményre, a Djindjics-gyilkosságra? Emellett ne feledjük, a legtöbb kelet-európai országnak szinte semmilyen tapasztalata nincs a demokráciáról. Tehát könnyen elrugaszkodnak ítéleteikben, cselekedeteikben a demokratikus illemtantól. Reméljük, hogy most, belépve az EU-ba, ezt meg fogják tanulni. Tegyük hozzá, Nyugat-Európa is hanyatlik. Ott is egyre-másra populista kormányok jelennek meg, és az idegenekkel szemben idegesség tapasztalható. Talán Berlinben a legkedvezőbb a helyzet. Berlin büszke világvárosi, etnikai multinacionális, sokszínű mivoltára, akárcsak New York. Én a többi között ezért érzem magam itt nagyon jól. A háborús hangulatban Berlin nyugalmat, oázist kínál a Wissenschaftskolleg alkotói ösztöndíjasának... Valamelyik vasárnap délelőtt Char- lottenburgban, az egyik nyugatberlini kerületben sétáltunk. Csodálatos volt a béke, a csend, a stabilitás. Mondtam a feleségemnek, Magdinak, egész életemben nem éltem békében. Budapesten mindig háború volt. Vagy igazán, vagy forradalom, vagy diktatúra formájában. Mindig valamilyen átmeneti állapotban leledzettem. Itt Berlinben nagyon jól tudok élni és írni. Új könyvön dolgozik? Regényt írok, szeretném tavasszal befejezni, már sok része készen van. Miről szól? Nem titok, de nem lehet elmesélni. Finom, szinte nem is verbalizálha- tó történet, fikció. Ha el tudnám mondani, meg sem írnám. Berlin, 2003. március Baráton műanyag palackhoz hasonlítja a helyzetet - nyomni kezdi az oldalát, hirtelen nagyot reccsen a palack, és ömleni kezd a víz belőle, átáztat mindent a kávézó asztalán Bagdad benzint tankol, olajlámpát vesz, és készül a háborúra OROSZ JÓZSEF- Szaddámnak mennie kell! - mondja kicsit sem csodálkozva, sőt talán némi megnyugvással Haider, a bagdadi csirkesütöde tulajdonosa. Nézem ezt a negyven körüli férfit. A szemem sem rándul.- Rosszul mondtam? - kérdez vissza csodálkozva, hogy nem lát az arcomon semmi különösebb reakciót. Az étterem tele helyiekkel, állítólag ez a legjobb a környéken, így aztán most is tömve van. Megérkezésem után jártam már ebben az étteremben. Akkor is beszélgettem Haiderrel. Illetve dehogy beszélgettem, csak sokat- mondóan hallgattunk. Ő próbálta megfejteni, mit kérdeznék, én pedig az ő félelmes hallgatásába és nézésébe láttam bele sok mindent. Ez a Bagdad már nem az a Bagdad, ami volt. Akkor a félelem és a hallgatás áttörhetetlennek tűnő fala állta útját minden kimondandó gondolatnak. Akkor jobban tette az étteremtulajdonos Haider is, hogy a hallgatás biztonságot adó némaságába zárkózott.- Elegem van a rettegésből! - mondja hirtelen ez a korán őszülő férfi arra, hogy továbbra is reakció nélkül hagyom az előbbi mondatát. A félelem és a hallgatás fala két héttel ezelőtt repedezett először. Több százan hallgatták akkor az ENSZ-fegyverzetellenőr, Hans Blix jelentését a világszervezet előtt a BBC arab nyelvű adásában. A gépkocsialkatrész-kereskedő az Ál- Rasheed, Bagdad legforgalmasabb utcájának embere, aki csak annyit mondott az egészre: háború! A nyüzsgő bazárhoz hasonló, kiabálástól hangos kereskedőutca most kihalt. Ő is lehúzta tegnap a rolót. Egy két kereskedő mert csak kinyitni, de már ők is vevő nélkül maradtak. A lüktető Bagdad üres szellemvárossá változott az elmúlt éjszaka. Szinte egyedül autózunk a félelmetesnek tűnő üres utcákon bagdadi barátommal, a szobrászművésszel. Mondom neki, mit mondott a csirkés ember, hogy Szaddámnak mennie kell.- Tudod - vág a szavamba -, a tíz körmünkkel fogjuk a szemét kikaparni, ha ellenünk használ biológiai fegyvert. A zötyögő autóval a Tigris egyik hídjára hajtunk fel.- Ez is Szaddám Húszéin. Minden Szaddám Húszéin. A kórház, az utca, a lakótelep, a híd. Őrült ez az ember! - mondja indulatosan, hogy túlbeszélje a végnapjait élő autó csörgését. A híd másik oldalán egy szálloda kávézójába ülünk be. Vizet hoz a pincér műanyag palackban.- Olyan ez az egész, mint ez a műanyag palack - mutat a szobrászművész a vízre. Kézbe veszi, és nyomni kezdi az oldalát a lezárt műanyagnak. Nyomja, nyomja, már két kézzel szorítja. Egyszerre csak puha sercenéssel megreped a palack oldala. Lassú cseppekkel szivárog a palackból a víz. Ä barátom nem enged a szorításból. Hirtelen nagyot reccsen a palack, és ömleni kezd a víz belőle. Átáztat mindent a kávézó asztalán.- Érted? - kérdezi a szobrász. Másnap reggel felbolydult méhkashoz hasonlít Bagdad. Minden benzinkútnál kígyózó sorok. A roncsautók gazdái műanyag kannákkal jöttek sorba állni. Bagdad ma reggel bűzlik. Sokan az áram- fejlesztő generátorokat próbálják beindítani. A várost a gázolaj szaga ülte meg. A luxusszálló galériájában a tulajdonos már pakol. Összeszedi a hamisított Rolexeket és a százévesnek mondott szőnyegeket. A sarokban tévé szól. Valami Szaddám- klip. Ezrek ünnepük a vezért egy régi felvételen. Legyint egyet a kezével a galéria tulajdonosa, kikapcsolja a tévét, és elröhögi magát a sötét képernyőn. A szerző a Klub Rádió 95.3 kiküldött tudósítója (TASR/AP-felvétel) Olajlámpaárus kínálja portékáját egy bagdadi piacon
