Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-15 / 62. szám, szombat

20 Családi kör ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 15. ÍRÓ OLVASÓK - SZÓ Ml SZÓ Az olvasó, a néző teljesen ártatlan? Tisztelt Szerkesztőség! Szeretném, ha felháborodásom­nak, amivel nem vagyok egyedül, helyet adnának az Uj Szóban. Mi, a Kis-Csallóközben született ma­gyarok úgy hívjuk Magyarorszá­got, hogy anyaország. Legtöbbet a magyar tévét nézzük, mert a sajá­tunknak érezzük. De ami most megy a legnézettebb műsoridő­ben, az felháborító. Mi ebben a szórakozás? A Nagy Testvér, a Claudia-show, a Való Világ. Ez a magyar nemzet szégyene! Felénk úgy mondják, hogy ezek a piros lámpás házak műsorai. Elhisszük, hogy manapság különösen szépek a lányok, a fiúk, no de ilyen ala­csony az intelligenciájuk? Azok az alpári beszédek, amilyeneket tő­lük hallani, elcsúfítanak bármi­lyen szépséget. Ezelőtt ötven év­vel az állatgondozók is szebb sza­vakat használtak, de még a legta­nulatlanabb emberek is szebben beszéltek! Hát idáig süllyedtünk? Ez volna a magyar valóság? A való világ? Mit tanul belőle az utókor? Jó volna, ha eljuthatnának ezek a sorok az illetékesekhez, s elgon­dolkodnának rajta, hogy változ­tassanak végre a műsoron, mert nekünk ez nem kell. Tudjuk, hogy a tévének ebből óriási az anyagi haszna, de mi haszna, ha erkölcsi­leg a béka feneke alatt maradnak? Ezt kívánná a magyar nemzet 155 év után? Szerintünk a tévének kötelessége volna a tudomány, a kultúra, az okos szórakozás közvetítése. Ezzel szolgáljanak bennünket, erre van igényünk! Ami pedig ezekben a műsorokban megy, azt megtalál­ják úton-útfélen, kik azt igénylik. Tisztelettel: R. néni Tisztelt Szerkesztőnő! 'Annyi minden volna, amiről írni lehetne, s most én is arról írok, ami hónapok óta beszédtéma, s ami nagyon bosszant, de el is ke­serít, a Való Világról. Bevallom, az előzőből sokat néztem, bár felhá­borított az az alpári, trágár be­széd, ami ott ment, de kíváncsi voltam a fejleményekre, kiből mit hoz még ki az összezártság. Örül­tem, hogy vége lett, mert ígérték, újra indul a Legyen ön is milli­omos. Sajnos, csak egy-két adás erejéig örülhettem. Aztán csator­naváltás közben itt-ott belepillan­tottam a második Való Világba, s amit ott láttam, az csak megerősí­tett szándékomban, hogy biztosan nem fogom nézni. Szerintem a televíziónak fő felada­ta kellene, hogy legyen a kultúra terjesztése. Ezzel szemben - főleg az érintett kereskedelmi csatorna - csak úgy ontja a mocskot, legyen szó kabaréról, zenéről, beszélge­tős műsorokról, dalszövegekről. Még a klasszikus műveket is átdol­gozzák mocskos fantáziájuk sze­rint. Egyre jobban eluralkodik a trágár beszéd, a kétértelmű ízet­lenkedés, amit még véletlenül sem enged el senki a füle mellett, sőt még lovat adnak az így jópofáskodó alá, mondja nyugod­tan, úgysem vágjuk ki, ez kell a népnek... Röhögnek is rajta, mint a fakutya, ha nem a közönség, hát a nevetőgép, a tapsoló- meg üte­mesen tapsol hozzá, ami külön borzalom. Annyira az ördög: a si­ker, a pénz, a karrier hatalmában vannak ezek a fiatalok, hogy már nem is tudják, milyen mélyre süly- lyedtek. És ezt nézik úton-útfélen a mai gyerekek, akiknek szülei csak akkor lepődnek meg a nagy szabadság eredményén, amikor már semmit nem tehetnek. Mert már nem csak a nagyvárosokban terjed a drog, a nagy szabadosság, hanem falun is. Mi lesz így a jövő nemzedékkel? Én most már csak az mtv-t és a Duna-tévét nézem, ha éppen nem olvasok. P. Gy., Farnad Kedves Olvasóim! Egyetértek a fenti két vélemény­nyel, ezért is tettem közzé. Ugyan­akkor felhívom figyelmüket, hogy a jövőre nézvést nem kívánok fog­lalkozni többet ezzel a témával, ne írjanak, ne reagáljanak tehát rá. A Családi Körben családi kör­ben vagyunk, mint Hal’ko József írta nem is olyan rég, itt körbeül­jük az asztalt egymás tekintetét keresve, s nem egymás mellett hallgatunk, elfele nézve a tévére. Nem vagyok hajlandó hozzájárul­ni ennek a műfajnak a népszerűsí­téséhez akárha negatív vélemény­nyel is. Akiről nem beszélnek, csak az a halott. Megértésüket kö­szönve tisztelettel: a szerkesztő CS. LISZKA GYÖRGYI E sterházy Péter nyilat­kozta néhány éve: „Persze, van minden­féle újságírás, van, amelyik szedi be és okádja ránk a híreket, de hát mi akartuk. Mert az nem úgy van, hogy valami rossz meg­testesül az újságírásban, s az olva­só meg teljesen ártatlan. Azért van újságírás, mert van újságolvasás.” Ugyanez érvényes a televíziózásra és rádiózásra is. Azért vannak ilyen műsorok, mert vannak akik nézik, illetve akik bele-belenéznek. El­képzelhető, hogy én vagyok az egyetlen magyar, aki nem tudom, miről van szó. Annyira nem, hogy amikor kedves kolléganőim, kik szemben ülnek velem, egyszer ar­ról kezdtek suttogni, hogy micsoda aljas ez a Györgyi, megfagyott ben­nem a vér. No nem a véleményük miatt, ahhoz mindenkinek joga van, leginkább óvatlanságuk döb­bentett meg. Milyen kínos lesz ne­kik, gondoltam, ha szembesülnek vele, hogy szemben ülök velük. Szegényék, hogy kímélhetném meg őket a kellemetlenségtől, morfondíroztam, közben hallot­tam, nem elég, hogy rém ellen­szenves a Györgyi, de még randa is. Ki is rúgják nemsokára a házból. A házból? Egek! Hát a családom is? Lehet ez? Nem vettem volna észre semmit? Én nap nap után rovom itt a sorokat, dobozolok, mint a Tó­ték, pontosan betartva a margókat, rendeltetésszerűen használva a margóvágót, közben otthon meg kilakoltatnak? Szerényen köhintet- tem, vegyék már észre, hogy jelen vagyok, s többet tudni nem akarok. Kedves kolléganőim egyszerre mondták, hogy egészségedre, mert azt hitték, tüsszentettem, s folytat­ták tovább, most már hangosab­ban, hiszen láthatóvá vált, nem dolgozom éppen, tehát nem zavar­nak. Vettem hát egy mély lélegze­tet, megpróbáltam jó pofát is vág­ni, s megkérdeztem, gyerekek, ti most kiről beszéltek? Jaj, ez az a kis csajszi - mondta a hozzám kö­zelebb ülő -, akit most fognak ki­szavazni a házból, de különben nekem nem annyira unszimpati- kus. Aha. Ekkor már sejtettem, egyelőre nincs veszélyben az ott­honom, legalábbis nem beszédté­ma. Ez a Való Világ, Györgyike, te nem ismered? - kapcsolódott be a távolabb ülő is, látva zavarom. Hát nem. Nem ismerem, így föl sem háborít. Engem a való világ idege­sít, de az nagyon. Történetesen, hogy még két évet vettek el amúgy is megrövidített nyugdíjas korom­ból, így nemcsak a gyermekeim kénytelenek felnevelni magukat, hanem még az unokáim sem fog­nak látni. Szüleik (a gyermekeim) meg munka nélkül maradnak, hisz öregen és reszketegen én dobozo­lok majd a munkahelyen. Ha ugyan. Mert manapság már nem csak a mosónők halnak korán. És még ettől is jobban felháborít az a való világ, hogy félhavi fizetése­mért sem tudok tizenkét éves lány­kám lábára cipőt venni, mert Szlo­vákia szép fővárosában az egy­mást érő shoes-shopok egyikében sem árusítanak neki való lábbelit, ki már nem baba, de még nem nő. S bár igaz - ki is használják gyak­ran -, sok mindent képes vagyok megoldani, de cipőt csinálni - bár szégyellem - én sem tudok. Marad hát a lábán a tornacsuka, hiába tudjuk, mily egészségtelen. Majd elmegyünk a körzeti orvoshoz, a váróteremben összeszedünk egy­két nyavalyát, aztán fizetünk neki húsz koronát, hogy utaljon be az ortopéd szakrendelőbe, ahol megint fizetünk húsz koronát, hogy félhavi fizetésemért orvos ír­jon elő tizenkét éves lánykámnak egy ortopédcipőt. És káromkodni még akkor sem fogok, csak szomo­rúan konstatálom majd, mindenki más a Való Világot nézi, s azon há- borog. Tehát akkor, ugye, talán még sincsen akkora baj. Sportidol bájcseveg, „...milyen bátor, milyen ügyes..." Az elásott tálentum TÓTH FERENC Élénkpiros magas nyakú pulóver­ben, amint az egy ugribugri reggeli műsorban illik, marcona tarlósza- kállal, a lezser, mindemellett spor­tos, kissé nemtörődöm, mindamel­lett férfias elhanyagoltság látszatát keltendő. Oly divat ez manapság! Sportidol szerencsés, fejét nem tor­zították el a kapott jobb és bal hor­gok és egyenesek, elméje is viszony­lag frissnek mondható, nem mintha e tény egy nyálas műsorban a legcse­kélyebb mértékben is kihasználható volna. Milyen tanulékony, milyen si- mulékony! Milyen gyorsan elsajátí­totta a bármikor, de minimum öt másodpercenként előkapandó mű- vigyorintást! Nézd, papírhalacskát rajzolgat, vág ki s díszít ügyesen! Majd meg sokszínű koktélt kavar, jó ízűt! Ily fokú elmebeli tevékenység­hez nincs jobb alap a ringbéli múlt­nál! Mondhatnánk, akár a mesebeli ugrifules: milyen bátor, milyen ügyes­igen, roppant bátornak mutatkozott ő egykoron. A nemzet hőse, a nép egyszerű fia, ki oly szerényen és jól nevelten nyilatkozott meccsei előtt, közben és után, hogy mindannyian szelíd késztetést éreztünk a karfiol­fülű hőst szívünkbe zárni. Ahogy ez ütött, ahogy ez vert... Azokat a nagy profi méláitokat, csak piff és csak puff..., és már feküdtek is, vérző or­ral, kékre dagadt fejjel. A mi hősünk meg közben még táncikál és moso­lyog..., értik, ugye, ő a legjobb és közben még táncikál is... Aztán jött egy csöndes latin-ameri­kai, alti szűkszavúan nyilatkozott, úgy véli, ez a meccs számára meg­nyerhető. Nem sokat mosolygott biz ő, még kevésbé táncikált. Annyit tett hozzá, hogy egy kis faluban a meccs eredményét nagyon várják az övéi. A másik oldalon egy egész ország várta az eredményt, s mondhatjuk nyugodtan, hogy mikor a táncikáló sportidol szédelegve letámolygott, a sportszerető nagyközönség szíve megszakadt. Ennéí már csak az esett rosszabbul, amikor sportidolunk - vérző szívvel bár -, bejelentette, ő márpedig visszavonul. Hogy így szervezés, meg úgy feltételek meg szövetség... Zavaros volt ez, nagyon zavaros! És hősünk már valahogy nem úgy nézett ki, mint a mesebeli tapsifüles, aki bátor és ügyes... Sportidol visszavonult, mert bever­ték a képét. Jó. Ahogy nagyapám szokta volt mondani: „züdóga”. Per­sze, hogy a te dolgod, kedves - vala­hai - sportidol. De azért remélem, hogy ha - mint minden művelt em­ber - olvasod az Új Szót, talán, leg­alább a lelked mélyén egyetértesz egy eléggé népszerű könyv idevágó passzusának eszmei mondanivaló­jával: a tálentum nem elásni való. A magyar ökölvívásnak voltak már nagy idoljai, akik szintén feküdtek padlón, csakhogy ők képesek voltak felállni is. És ha másként nem ment, ha visszavonultak, ha kissé keserű szájízzel is, mert nem engedték ne­kik kihasználni a még bennük rejlő erőket, találtak más módot, hogy a teremtőtől (vagy a természettől, ki- nek-kinek ízlése szerint) kapott te­hetségüket továbbadják, sok-sok fia­tal generációnak. Annyi srác van Magyarországon meg kívüle, akik­nek te voltál a minden. A tálentumot nem szabad elásni. A tíz legszebb szó BENKŐ TÍMEA Rögtön az elején tisztázzuk, hogy félreértés ne essék: nem a Kosztolá­nyi által kiválasztott tíz legszebb magyar szóra gondolok. Én sokkal szubjektívabb szempontot vettem fi­gyelembe a válogatásnál, mint a jó hangzás vagy zeneiség. Bár a Kosz- tolányi-féle gyönggyel, lánggal, szív­vel, szűzzel, csókkal, vérrel stb. bizo­nyára nem vetekedhetnek, számom­ra mégiscsak ezek a legszebb sza­vak. Titkuk mindössze abban rejlik, hogy kicsoda ejti ki őket. Lányom nyiladozó értelmét napról napra figyelve türelmetlenül vár­tam, hogy a kezdeti gügyögések után, vajon melyik lesz az első sza­va. Önző módon szívem mélyén azt reméltem, engem nevez majd meg. Velem van napi huszonnégy órát, én lesem minden mozdulatát, én szala­dok kezem, lábam törve, ha kell, éj­jel is ágyacskájához... Nem, eszébe se jutott, a hálátlannak, hogy nekem milyen jólesnék egy mami, anya vagy bármi hasonló, csak engem értsen alatta. Amikor már tudott ugatni, kotkodácsolni és hápogni, jelezte, ha „ta-ta” akart menni, vég­re kimondta az első igazi szót is. Épp tengernyi játéka közül váloga­tott a nappali szőnyegén, amikor az MIT TANUL A GYEREK egykori, Rubik-féle kirakósdit emelte fel, és megszólalt: JKotyka.” Azt hit­tem, elájulok! Rögtön egy mértani test? De..., hol vagyok én? Bele kel­lett törődnöm, hogy az a színes ketyere jobban izgatja fantáziáját, mint szerény személyem. Másnap egy mesekönyvben lapozgatva rá­mutatott a piros-fehér pöttyös légy­ölő galócára. „Gomba” - mondtam neki. Közel hajolt a könyv lapjához, tüzetesen megvizsgálta a rajzot, majd összevont szemöldökkel rám nézett. „Gom-ba” - szótagoltam. Er­re apró ujjacskái közé fogta ruhám egyik gombját és kijavított: „Gomm.” Valószínűleg az öltözködés jobban érdekli, mint a botanika, végtére is nő. így lett a kocka után a gomb a kö­vetkező szó, amit megtanult. Aztán egy szép napon hangos visítás he­lyett ez a kis tündér azt kiáltotta, amikor szüksége volt rám: „Annya!” Micsoda zene a fülemnek! Olvadoz- tam a gyönyörűségtől... Örömöm azonban nem tartott sokáig, mivel nem kizárólag engem értett a szó alatt. Hamar kiderült: szülő jelentés­ben használja. Ugyanis apját ugyan­csak anyának hívja. Ami a lényeg: rendkívül választékos és gazdag szó­kincse immár három szóból állt. Fo­kozatosan megtanulta megnevezni a család többi tagját is: mama, apa, ba­ba, dédi. A sok főnév után kimondta az első igét is - mindjárt felszólító módban: „Gyere!” Ez volt a nyolca­dik. Mutogatós korszakának termé­szetes velejárója az „ott a”. Szégyel­lem bevahani, mi volt a tizedik. Őszintén szólva, nem akartam hinni a fülemnek: „Bí babe” - táncolt. Nem értettem. „Bí babe” - húzott határo­zottan a CD-lejátszóhoz. Akkor esett le a tantusz, hogy minden bizonnyal a Big brother zenéjét szeretné halla­ni. Mintha leforráztak volna... Megbocsájtottam neki, hogy a kotyka megelőzte az annyát. Zokszó nélkül tudomásul vettem, hogy nincs fontossági sorrend: apja is anyja. A Bí babénál azonban betelt a pohár. Azért énekelgettem neki nap­hosszat azt a sok kedves gyermek­dalt, hogy tizenhárom hónaposán ezt kérje? El voltam keseredve.- Próbáljunk meg annak örülni, hogy ilyen muzikális a gyerek - nyugtatott a férjem.-Azt a rohadt CD-t azonnal dobd ki!- utasítottam. Csak akkor vigasztalódtam meg egy kissé, amikor csemeténk egy nap vá­ratlanul elkezdte dúdolni a Hull a pelyhes fehér hó dallamát. Töredelmesen bevallom: szemér­metlenül hazudtam Enikő babanap­lójában első szavait illetően. Tize­diknek a kártyát írtam be, mely va­lójában azt a szerencsétlen Bí babét követte. így aztán gyönyörűség újra­olvasni a tíz legszebb szót. CSALÁDI KÖR au Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom