Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-01 / 50. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 1. 3 Riport Piicsök János bácsi állítja, hosszú életét, friss emlékezőképességét józanságának köszönheti, apja rossz példáján okulva sosem vitte túlzásba az italozást Huszárnak nevezték a faluban (Illusztrációs felvétel) Pücsök János bácsival a bars- baracskai kastélyban rende­zett nyugdíj as-találkozón is­merkedtem meg. Csak ké­sőbb tudtam meg, hogy a község legidősebb lakosát tisztelhetem benne. Akkor az az érzésem támadt, hogy leg­feljebb a nyolcvanas éveiben járhat, ám amikor megláttam az unokájával táncolni, már a nyolc évtizedet is sokalltam. A csárdás után János bácsi kezébe ragadta a mikrofont, és magyar nótákat, regruta- dalokat, a húszas-harmincas évek kupiéit énekelte. HAJTMAN BÉLA Meglátogattam. Egyetlen lánya, Góri Lenke fogadott nagy szeretet­tel. János bácsi, miután megkínált saját készítésű „baracskai kofolájá- val” (kitűnő zamaté vörösbor); ka­rosszékébe ülve mesélni kezdett. „Egy zsúpfödeles házban születtem 1909-ben. Hatan voltunk testvérek. Én voltam a legkisebb, a vakarcs. Apám urasági cseléd volt, sokat ré- szegeskedett, minden pénzét elitta. Szegény anyámat többször megver­te, ha nem adott neki pálinkára pénzt. A falu katolikus tanítója is ré­szeges volt, anyám nem engedte, hogy abba az iskolába játjak, ahol ő tanít, mert sok analfabéta került ki a keze alól. Inkább az ényi születésű Soós Géza iskolájába íratott be. A re­formátus tanító úgy szeretett en­gem, mint saját fiát. Harmadik osz­tályban vizsgáztattak bennünket ge­ográfiából is. Nekem Bars várme­gyéről kellett beszélnem. Elmond­tam, Bars vármegye székhelye Ara­nyosmarót, ott verték a magyar pénzt. Bars megyében van a garam- völgyi cukorgyár, a vidék legna­gyobb folyója, a Garant, ennek egyik ága a Perec csatorna, az Léván hajtja a hengermalmot. Az egyik pozbai tanító nekem szegezte a kérdést: Van még itt egy cukorgyár, nem messzire tőlünk, Surányban, arról nem tudok semmit? De tudok, mondtam, csakhogy az már nem Bars vármegye! Soós tanító hozzám hajolt, megcirógatott, a fülembe súgta, jól megfeleltem az okvetet- lenkedő tanítónak. ELHAGYJA A SZÜLŐI HÁZAT Tizenkét éves koromban otthagy­tam a szülői házat, anyámnak meg is mondtam, már nem bírom, hogy apám mindig be van rúgva, a bá­tyám is ivott. Elmentem a falu egyik módosabb gazdájához szolgálni. Négy évig náluk voltam. Négy ökröt, nyolc tehenet etettem. Gyönyörű muraközi lovai is voltak a gazdának. Titokban feljártam a padlásra, hogy abrakot hordjak le nekik, nagyon megszerettem őket. A faluban szín­darabot is játszottunk. Én voltam a Falu rossza főszereplője, de az utol­só pillanatban elvették tőlem a sze­repet, tudom én, hogy miért: a ren­dező szemére vetettem, hogy a ne­künk járó pénzt elitta, még a házát is abból építette fel. Nem szeretem én az igazságtalanságot, kérem szépen. Először Prágába hívtak be katoná­nak 18 hónapra. Közben édesanyám meghalt, apám egyedül maradt a szülői házban. Mikor leszereltem megkérdeztem tőle, tudná-e állni részben az esküvő költségeit? Ki volt már nekem nézve a Jakab Juüs, mi­kor berukkoltam, ő kísért ki az állo­másra. Az apja megverte, mert úgy gondolta, úgyse fogom elvenni a lá­nyát. De nekem nem kellett senki más, csak ő. Apámnak egy vasa sem volt. El voltam keseredve, se rendes ruhám, se pénzem, mondtam is a Julis apjának, hiába szeretem a lá­nyát, nem nősülhetek meg. Aztán mégis megesküdtünk. Először az apámnál laktunk, de az asszony nem sokáig bírta a kiabálását és a ré­szegeskedését. Elköltöztünk apóso­mék háza mellé egy szoba-konyhás lakásba, aztán ezt a helyiséget elad­ták az akkor megalakult fogyasztási szövetkezetnek, kénytelen voltunk apósoméknál lakni. Nagyon szűkö­sen voltunk, egy kis helyiségben, a leeresztőben. Gyereket nem is ter­veztünk, nem tudtuk volna hova tenni. Elmentem a majorra dolgoz­ni. Végül az ottani gazdám, a nagy­ságos úr segített ki. A HÁBORÚ Amikor bejöttek a magyarok, újra behívtak katonának. Légvédelmi tüzérnek képeztek át. Alighogy ha­zaértem, elkezdődött a világhábo­rú. A párkányi laktanyába kerül­tem, a gépágyúsokhoz, más néven a könnyűágyúsokhoz. Elvittek Észter- házára lőiskolára. A Fertő-tó fölött a repülőgépek után kötött zsákokat kellett eltalálnunk. Amikor onnan hazajöttem, egy ideig otthon vol­tam, de nemsokára jött a „sas-behí­vó”. 1940 őszén Erdélybe soroztak be, aztán megint lőiskola Eszterhá- zán. 41-ben Máramaros megyében ért el a front. Egy település töltésére vonultattak ki, onnan kellett az orosz repülőgépeket lelőnünk. Hála istennek nem jöttek az orosz gépek, mégis hat hónapot kellett leszolgál­nunk ott. 1942 júniusában Lengyel- országba vagoníroztak ki. Rovnov- ban az ukránok már az orosz fog­lyokat terelték az úton, ütötték-ver- ték őket. Zsitomir után Kijevben megpihentünk. Onnan tovább men­tünk, volt olyan nap, hogy egyeden települést sem érintettünk. Olyan hosszú volt a menetoszlop, mint Új­vártól Léváig az út. Azt is hallottuk, hogyan bombázzák a jóval előttünk haladókat. Amikor megérkeztünk, vezényszóra kellett menetelnünk. Oda is szóltam az ezredesnek, hát azért jöttünk ilyen messzire, hogy jobbraátozzunk meg balraátoz- zunk! Erre másnap kivitték oszta­gunkat a frontvonalba. A hadna­gyunk felszólított, mindenki készül­jön fel a támadásra, mert a követ­kező faluban vannak az oroszok. Fel kellett térképeznünk a környéket, nincs-e valahol bombatölcsér. Senki sem mert előre menni. Szuronyom­ra ráakasztottam a sisakom, a társa­im követtek. Egy mély árokra lettem figyelmes, benne egy orosz, egy né­met és egy magyar katona holtteste. Hátrakiabáltam: ide nézzetek, egy se haragszik egymásra, milyen nyu­godtan és békésen fekszenek egy­más mellett! Jött a támadás, s mire lőnünk kel­lett volna, a szakaszvezető elbújt, a legénység szerteszét szaladt, ma­gam maradtam az ágyúnál. Re­pülők köröztek fölöttünk, aztán lőni kezdtek bennünket. Nekidőltem mérgemben az ágyúnak, megfog­tam az elsütőkart, csavarodott a cső szépen a repülők irányába, tizenkét lövedék volt benne, mindet utánuk eresztettem, az egyiket eltaláltam, a többiek elzúgtak. A szakaszvezető rám ordított, hogy minek lőttem. Azért vagyunk tüzérek, hogy lő­jünk, ha nem mi, akkor ők találnak el minket, mondtam dühödten. A dicsőség az övé volt, ő kapta a juta­lomszabadságot. Az egyik katona­társam a védelmemre kelt: Főhad­nagy úr, a Pücsök János miért nem kap szabadságot? Ha ő nincs, ben­nünket már rég másvilágra küldtek volna az oroszok! Erre a főhadnagy megenyhült, megkérdezte, mit akarok, kitüntetést vagy szabadsá­got? Szabadságot! Épp hogy haza­értem, az oroszok áttörték a fron­tot, hajtották maguk előtt a magyar katonákat. Nagyon sokan odavesz­tek, vagy megfagytak, vagy éhen haltak. Társaim közül senki sem jött haza. Otthon a faluban csak a kocsmában volt rádió, ott hallgat­tuk, hogy a második hadsereget szétverték, menekülnek, ahogy tudnak. Amikor letelt a szabadságom, újra behívtak. Az ipolysági laktanyában gyülekeztünk. Ott enni sem volt mit, így minden szombaton haza­engedtek. Mindent begyűjtötték tő­lünk. Szívesen leadtam mindene­met, még a pisztolyomat is, csak so­ha többé ne kelljen használnom! Majd újra behívtak, ezúttal Kajá- szószentpéteren kellett jelentkez­nem. Onnan Zalatárnokra vagoní­roztak, aztán megint jött a parancs, hogy Ausztriába, Balfba megyünk. Egy nagy dombra kellett az ágyú­kat felvonszolnunk. A tehenek vol­tak a legnagyobb segítségünkre. Egy nagy pusztaságra értünk. A tisztek közül senki sem adta tud­tunkra, merre tartunk. Kíváncsi­ságból előre mentem. Elértem az osztrák-magyar határhoz. Két né­met egyenruhás katona állta uta­mat egy fabódénál. Szólok hozzá­juk magyarul, nem reagáltak, az­tán szlovákul, erre az egyik meg­szólal, Komáromban szolgált. Vé­gül ldbökték, legjobb lesz, ha visszafordulok, mert nyomulnak az oroszok. Rögtön jelentettem a főhadnagynak, hogy előttünk is, mögöttünk is oroszok vannak. Föl­kapaszkodtunk egy teherautóra, és mentünk vissza Fertőrákosra. Ott a németek lefoglalták az autót, gon­doltam, úgyse juttok messzire, mert alig van benne üzemanyag. A HADIFOGSÁG A zsidókkal is jóban voltam. Mutat­ták a cipőiket, mennyire tönkremen­tek. Szereztem nekik a raktárból ba­kancsokat, ők cserébe finom kenyér­rel, élelemmel láttak el. A főhadna­gyomat az orosz tisztek a szó szoros értelmében levetkőztették. A háti­zsákomban volt még egy pár ba­kancs meg komiszruha, azt neki ad­tam. Még a zsidóktól szerzett élel­met is megosztottam vele. Nem győ­zött hálálkodni. Nem tudom, mi lett vele, amikor fogságba kerültem, el­váltak útjaink. Győrbe toloncoltak bennünket, ha­difoglyokat. Éheztünk, mint az álla­tok. Onnan Pestre hajtottak. Romá­niában volt a gyűjtőtábor, lehettünk harmincezren. A drótkerítésre is fel­másztak a foglyok, azokat sorba lö­völdözték az orosz őrök. A holtakat másnap reggel lovakkal befogott ká­tékkal hurcolták el. Egy reggel a fertőtlenítés után vagonokba tusz­koltak bennünket. Amikor először megállt a szerelvény, kiszóltam az egyik katonának: „taváris, kakój ga- ród éto?” Csemovics! Ez Besszará- bia fővárosa volt. Onnan robogtunk tovább Kijevbe. A vagon sarkába lyukat fúrtam, onnan figyeltem, mi­lyen irányba megyünk. Egy Kijev melletti faluban már el volt készítve a fogolytábor. Majd meghaltunk éhen! Egy kanál moslékot adtak. Repteret kellett építenünk. Az egyik őr megkérdezte, ki „panyimájet po ruszki”, mondtam, hogy én egy ke­veset. így lett belőlem brigadéros. Nekem kellett kiosztanom huszon­nyolc embernek a munkát. Egy na­pon felolvasták, hogy a csehszlová­kok hazamennek. Én is csehszlovák­nak jelentettem magam, de nem hit­ték el, a munkatáborban kellett ma­radnom, hadd tegyem hozzá, sze­rencsémre, mert azokat a magyaro­kat, akiket hazaküldtek, rögtön kite­lepítették a szlovákok, a baracskai magyarok Csehországba kerültek. Jól lefogytunk. Harminc-harmincöt kiló lehettünk. Sok társamat végel­gyengülés miatt hazaengedtek. Akik nem vigyáztak odahaza a gyomruk­ra, meg is haltak. Voltak, akik úgy belaktak sült kacsával, hogy átsza­kadt a gyomorfaluk, ami olyan vé­konyka volt, mint a kilúgozott pe­lenka. Nemsokára meguntam a bri­gadéros szerepét, mondtam is a pa­rancsnokomnak, inkább beállók az embereim közé dolgozni, mint pa­rancsoljak nekik. Hogyan hajtsam őket, mikor nincs mit enniük? Áthe­lyeztek; kocsikísérő lettem. A SZABADULÁS 1948 karácsonya előtt szabadultam. Először Pápára kerültem, majd Pest­re a feleségem rokonaihoz, végül vo­nattal jutottam el Szobra, ahol az egyik finánc azt tanácsolta, üljek fel arra a vonatra, amelyiken a kitelepí­tettek mennek haza, de figyelmezte­tett, a párkánynánai vasútállomás előtt a töltésen ugoijak ki, mert az igazoltatásnál gondjaim lehetnek. Nem tetszett az ajánlata, ismertem ...vezényszóra kellett menetelnünk azokat a meredek töltéseket, ott a nyakam töröm. Amint beszélgettem a finánccal, hozzám lépett egy alak, aki felajánlotta segítségét az Ipolyon keresztül. Korán reggel útnak indul­tunk. Jégdarabkák úszkáltak a folyó peremén. Már a nyakamig ért a víz, amikor elfogott a méreg, káromkod­tam, hogy négy év hadifogság után itt fagyok meg az Ipolyban! De ő csak csitítgatott, hallgassak, mert észre vehetnek a határőrök. Mikor átértem Helenbára, régi katonatár­samat kerestem fel, akinél megpi­henhettem, megszárítkozhattam. Az ő segítségével eljutottam Pár­kányba, ott felültetett a lévai vonat­ra, a kalauz a barátja volt, megkérte, hogy Nagysallóig viselje gondomat. A sallói kocsmában körülültek az emberek, amikor megtudták, négy esztendeig Oroszországban voltam hadifogságban. Nem akartak haza­engedni. Pusztaszőlősnél az erdő fe­lé vettem az irányt, arra az útra tér­tem rá, ahol gyermekkoromban a parasztok teheneit őriztem. Egyene­sen apósomék házához mentem. Az asszonyom sírva fakadt, amikor meglátott. Másnap jelentkeztem az alsópéli községházán, hogy állítsák ki az irataimat. Komisszárok szlo­vákul faggattak, honnan jöttem, merre voltam. Eszem ágában sem volt szlovákul válaszolgatni, tolmá­csot hívattak, értetlenkedtek, ha magyar vagyok, menjek vissza Ma­gyarországra. Végül nagy nehezen hazaengedtek a nevemre kiállított papírokkal. Az asszonyon láttam, valamit titkol előlem. Csak a halála után tudtam meg, hogy szeretője volt, de aztán titokban Pozbán or­sóval egy peszeki bábasszony hat hónapos gyereket vett ki belőle. El- rákosodott a méhe, a nyitrai kór­házban halt meg. Arra gondoltam, meg kell nősülnöm. El is vettem azt a megözvegyült fiatalasszonyt, aki­nek félje nem jött haza a Don-ka- nyarból. Alsópélen megesküdtünk. Az előző asszonyom azt állította, nekem nem lehet családom, de nem volt igaza, a második felesé­gemtől lett egy lánykám. AZ ÉLETERŐ Kórházba kerültem, mivel elfakadt a gyomrom. Hat hónapig bent feküd­tem, az orvosok tanakodtak, végül megoperáltak. Fél év múlva jelent­keznem kellett az újabb műtétre, de kilakoltatták azt az osztályt, ahol a műtétre került volna sor. Végül a szülészeten operáltak. Csak a gyom­rom egynegyedét hagyták meg. Nem sok esélyem maradt a túlélés­re. Olyan kicsi volt a gyomrom, mint az öklöm. De az asszony vigyázott rám, olyan ételeket készített, amit az orvos előírt. Újabb fél év után már munkába állhattam. A majorba a csikók közé kerültem. Újbarsról hozták a lovakat, azokat kellett be­tanítanom. Egy kiscsikó úgy meg­szeretett, hogy utánam jött a padlás­ra. A faluban huszárnak neveztek, már nagyapám is szerette a lovakat. Később Érsekújvárban voltam por­tás. Ott találkoztam újra a főorvo­sommal. Nem akart hinni a szemé­nek: Pücsök bácsi, maga él? Ó már rég meghalt, én még itt vagyok.” János bácsi állítja, hosszú életét, friss emlékezőképességét józansá­gának köszönheti, apja rossz példá­ján okulva sosem vitte túlzásba az italozást. Kérésemre dalra fakadt. Fülemben a Pardon, pardon szenyó- ra kezdetű nóta maradt meg. Mikor legutoljára nála jártam, a szilvafára mászott fel, hogy lefűrészelje az egyik ágat, mert ha letörne, átszakí­taná a fa alatti fóliasátrat. Január 28-án töltötte be 94.életévét. VÁRHATÓ IDŐJÁRÁS: FELHŐS ÉGBOLT, 3 - 8 fok A Nap kel 06.36-kor- nyugszik 17.34-kor A Hold kel 06.23-kor - nyugszik 15.37-kor A Duna vízállása - Pozsony: 315, árad; Medve: 115, árad; Komárom: 210, árad; Párkány: 130 árad. ELŐREJELZÉS Többnyire borult lesz az égbolt, helyenként csa­padék, leginkább eső várható. Az alacsonyabban fekvő területeken főleg a délelőtti órákban ködképződéssel számol­junk. A legmagasabb nappali hőmérséklet 4 és 9 fok között vár­ható. Gyenge, változó irányú szél. Éjszaka a hőmérő higanyszála -1 és -5 fok közé süllyed, tiszta ég­boltnál akár -8 fok is lehet. Hol­nap továbbra is felhős lesz az ég­bolt, esővel sajnos szinte minden­hol számolhatunk. A legmaga­sabb nappali hőmérséklet 3 és 8 fok között alakul. ORVOSMETEOROLÓGIA Bár még ma is a pozitív hatások lesznek túlsúly­ban, az elmúlt na­pokhoz képest né­mileg romlik a bi­ometeorológiai hatás. A szellemi és fizikai teljesítőképességünkre egyelőre nincs negatív hatással az időjárás, a koncentrációkészség még erősödni is fog. A mély és hosszú álom regeneráló hatással le­het szervezetünkre. A szív- és ér­rendszeri betegségekben szenvedők kerüljék a stresszt. Az alacsony vér- nyomásúak közül az időjárásra kü­lönösen érzékenyek fejfájással éb­redhetnek. Holnap sajnos tovább erősödnek a negatív hatások. Hétfőn S'püptvilSg ♦ Tudósítás a Liverpool-Manchester ♦ Pecze Károly értékeli ♦ Új rovat: szuperrangadóról a tavaszi ligarajtot Régiófoci

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom