Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-07 / 55. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 7. KOMMENTÁR Mindenki farkast kiált TÓTH MIHÁLY Nagy múltú demokráciákban is megesik, hogy a politikus korrupciós ügybe keveredik. És kevés az olyan ország, ahol az elmúlt fél évszázad alatt még nem fordult elő lehallgatási botrány. Normális országban bármelyik közepes tehetségű politológus viszonylag csekély hibahányaddal ki tudja számítani, hogy egy-egy jól megszellőztetett és bíróságig göngyölített adócsalás, pozícióval visszaélés hány százaléknyi voksveszteséget jelent a botrány által hátrányosan érintett párt számára. Szlovákia ebből a szempontból sem tekinthető normális országnak. A korrupciós ügyek és a lehallgatási botrányok annyira összegubancolódnak, annyira gyakoriak, végső soron pedig annyira lezárhatatla- nok, hogy a szavazófülke magányában töprengő kisembernek a „kire szavazzak?” megválaszolásához nincs támpontja. Már hetek óta tart a Pavol Rusko által kirobbantott lehallgatási botrány, amelynek az a külön pikantériája, hogy a küzdelem nem politikai ellenfél lejáratására folyik, hanem koalíciós partnerek között dúl. A titkosszolgálatokból eddig kiszivárogtatott információk alapján nyugodtan borítékolhatjuk (és Rusko már a kezdet kezdeténél borítékolta), hogy sem most, sem a jövőben semmit nem tudunk meg a lehallgatásokról. Évente akár fél tucatszor leválthatják a titkosszolgálat igazgatóját; a mindenkori „Mit- ro” - ha minden kötél szakad majd - a lehallgatások titkosságára hivatkozva eredményesen zárkózik el a megfigyelésben érdekeltek megnevezésétől. Kockázatmentessé teszi a feltűnési viszketegségben szenvedő politikusok dolgát. Rusko nem a hathúszas fapadossal érkezett a politikai arénába. Partnerévé válhatott a Dzurinda vezette koalíciónak, de már fél év alatt rá kellett jönnie, hogy maximum 2006-ig tart a jobboldali vircsaft. Nem olyan fából faragták Ruskót, aki a „vagy Dzurindával, vagy senki mással” elvhez igazodva köti a politikai ebet a karóhoz. Szlovákiában boldog, boldogtalan farkast kiált; lehallgatást emleget, privatizációs megvesztegetésre hivatkozik, pártkasszák feltöltéséről vél tudni pikáns dolgokat. Még a kormánykoalícióban is, többen és hangosabban a normálisnál. így, a formális logika szempontjából, az már-már üdítően hat, hogy Robert Fico - aki, ugye, ellenzéki - anyagi visszaéléssel vádolja a koalíciót, sógorsági- komasági összefonódással a miniszterelnököt. Előre megjósolható, hogy hosszú, évekre elhúzódó lesz a bizonyítási eljárás, és a plebsz semmi konkrétat nem tud meg, kapott-e Palacka, Dzurinda barátja akárcsak egy lyukas garast is a privatizáció során. A koalíciós egység szempontjából ez a végrehajtó hatalom semmivel se különb az első Dzurinda-kormánynál. Annyival rosszabb a helyzet, hogy a miniszterelnök most már a politikai egyneműség hiányára se hivatkozhat, hiszen itt mindenki törzskönyvezett jobboldali. Egyre többen éreznek késztetést arra, hogy lehallgatásra, korrupcióra hivatkozva farkast kiáltsanak. Félő, hogy a legközelebbi választáson az emberek már minden politikusban ordast vélnek felfedezni. JEGYZET Sobona, a negyedik MADI GÉZA Újból próbálkozik a pozsonyi parlament. Néhány hónapos szünet után a honatyák ismét kísérletet tesznek arra, hogy egyik társukat megfosszák képviselői mentelmi jogától. Az előző megbízatási időszakban három név jelent meg a parlamenti feketelistán: Ivan Lexáé több ügyben is, valamint Gustáv Krajcié és Vífazoslav Móricé. Hármójukhoz csatlakozott most Viliam Sobona, aki szliácsi gyógyfürdő-tulajdonosként híresük el a meciari érában. Jóllehet, az igazságszolgáltatási szervek mindig becsülettel kísérleteztek azzal, hogy az egyetlen megfelelő ülőalkalmatosságra, a vádlottak padjára ültessék a (néhai) hatalmasokat, ez eddig nem nagyon sikerült nekik. Annak ellenére sem, hogy a parlament a három korábban említett politikus esetében elhárította a képviselői tisztségből eredő objektív akadályt, azaz megvonta mind a háromnak a mentelmi jogát. Úgy látszik, a hatóságoknak csak az első lépés megtétele volt fontos. Utána jönnek Isten malmai, és lassan előrölgetnek. Vagy az lenne a huzavona oka, hogy nálunk a börtönök nem üresek? De térjünk vissza a negyedik esetre, Viliam Sobona (egyelőre teljes képviselői mentelmi joggal felruházott ellenzéki honatya) ügyére. Szerdán a parlament falai között, a mandátumvizsgáló és mentelmi bizottság előtt megjelent ügyészek elmondták, hogy nagy kárt okozó csalás miatt szeretnék Sobonát bíróság elé állítani. A testület ezután felfüggesztette ülését, és áprilisig adott időt magának a mintegy 2600 oldalas akta áttanulmányozására. Ha akkor javasolja a parlamentnek a képviselő kiadását, az esetleges bűnvádi eljárás folytatásával a plénumnak is egyet kell értenie. Ellenkező esetben csak négyéves mandátumának lejárta után fogható perbe az egykori gyógyfürdő-tulajdonos. Az egyszeri suszter mondaná erre: így sem rossz. FIGYELŐ MOSZKVAI SAJTÓ Orosz sajtóvélemények szerint Moszkvának nagyon súlyos árat kell fizetnie, ha továbbra is kitart az Egyesült Államok Irak .elleni háborús terveinek elutasítása mellett. A Nyezaviszimaja Gaze- ta című orosz napilap tegnapi cikke egy magát megnevezni nem kívánó magas rangú moszkvai amerikai diplomatát is idézett, aki éles szavakkal minősítette az orosz vezetés magatartását. A Kommerszant Daily című újság szerint a szerdán megfogalmazott orosz-francia-német háborúellenes nyilatkozat a török parlament Washington háborús tervét megnehezítő döntése után fogalmazódott meg - az orosz sajtóban gyakran „új antanténak nevezett Moszkva-Pá- rizs-Berlin tengely viszont nem tudott még a Törökországban döntő politikai tényezőnek számító hadsereg egyértelmű kiállásáról Washington mellett. A lap szerint az Egyesült Államok részéről máris érzékelhető a nyomás Oroszországra. Orosz megfigyelők úgy értékelik, hogy ha Moszkva kitart álláspontja mellett - pláne ha vétót emel az ENSZ Biztonsági Tanácsában az amerikai-brit-spanyol határozatijavaslat ellen -, akkor nemcsak iraki gazdasági érdekeltségeitől és Bagdad államadósságától búcsúzhat el, hanem más érzékeny gazdasági és politikai veszteségeket is szenvedhet. Az orosz-iráni haditechnikai együttműködésre hivatkozva ugyanis Washingtonban máris megkérdőjelezik, hogy a NASA egy új Progressz űrhajót rendeljen Oroszországtól a Columbia amerikai űrsikló február 1-jei katasztrófájával összefüggésben.- Anya, elválok Bélától, mert annyira megtetszett neki a kereszténydemokraták törvénytervezete, hogy esténként már ő is azt hajtogatja az ágyban: háromszor, és elég! (Peter Gossányi rajza) wmmmmmigmimiMMsmMmmmmmmmimMmmmmmmmMnMmmimmmmmimmsMmmmmmimmmmmmmmmmmmmmmmmmmmM TALLÓZÓ PRAVDA A Drukos-ügy vizsgálata során a rendőrök Pavol Ruskóhoz vezető szálakra bukkantak. A lap szerint a parlament alelnökéről azt állítja Frantisek Mojzis, a Drukos vezetője, hogy több tízmülió koronát csalt ki tőle. Az ANO elnöke a múlt év elején, amikor még a Markíza egyik tulajdonosa volt, arra kényszerítette Mojzist, hogy több tízmillió korona értékben vásároljon reklámidőt, viszont a Markíza nem sugárzott hirdetést Rusko akkor azzal fenyegette meg Mojzist, ha nem fizet, olyan lejárató kampányt indít ellene, hogy a nyakát szegi. A politikus tagadja a vádakat, szerinte a Markíza és a Drukos között soha nem volt kész- pénzfizetés, hiszen a reklámért általában autók kölcsönzésével fizetett a besztercebányai székhelyű vállalat. Az ügyben nemrég maga Mojzis tett feljelentést, a rendőrség ezért kezdett el kutakodni Ján Kováciknak, a Markíza egyik jelenlegi tulajdonosának több cégénél. A lap értesülései szerint ezeken a vállalatokon keresztül fizetett a Drukos. Az ügyben hamarosan vádemelési javaslatot tesznek. Milan Hanzel legfőbb ügyész egyelőre nem tervezi Rusko mentelmi joga megvonásának kérvényezé- sét. A politikus mindent tagad, s tegnap ő is feljelentette Mojzist. Cseh tudós a nemzetek XXI. századi fejlődéséről: a folyamat egyszerre jár belső ellentétekkel és identitásbeli zavarokkal Konfliktusforrás a magyarság? Vladimír Baar az ostravai egyetemen ad elő történeti földrajzot, illetve Eurázsia regionális kapcsolatainak kutatásával foglalkozik. Több mint 400 oldalas könyve, amely a Nemzetek a XXI. század küszöbén (Národy na prahu 21. století) címmel látott napvilágot, magyar érdeklődésre is igényt tarthat. E. FEHÉR PÁL Manapság az egyik legdivatosabb és az egyik legtöbbször vitatott fogalom a globalizáció. Nemcsak azokban az európai térségekben, amelyek éppen mostanában az Európai Unióba készülődnek, hol vérmes reményekkel, hol pedig erős kételyekkel. Az egyetemes civilizáció azonban világszerte kiszélesítette azt a folyamatot, amelynek részeként az egyes nemzetek olyan helyzetbe kerülnek - és korántsem csupán Európában, sőt a világ más tájain mégélénkebb érdekek hatásaként -, amikor a XIX., illetve a XX. században megszokott és elfogadott sajátos fejlődési sémák gyökeresen megváltoznak. A gazdasági mozgások kényszere (amely nem feltétlenül nagyhatalmi érdekekre vezethető vissza, de talán a hadseregek erőszakos fellépésénél is keményebb lehet) olyan irányt ad egyes nemzetek fejlődésének, amely nem következik szervesen az adott etnikumok (nemzetek, nemzetiségek, törzsek, akár többnemzetiségű államok) eddigi történeti és kulturális állapotából, hanem egy tőlük idegen struktúra jelentkezésével változtatja meg a társadalmak létfeltételeit és lehetséges mozgását. Ez a folyamat egyszerre jár súlyos belső konfliktusokkal és tudati, identitásbeli zavarokkal, s bizonyos letagadhatatlan, főleg gazdasági előnyökkel. A globalizáció, természetesen, nem minősíthető egyértelműen a XX. század termékének és még kevésbé a XXI. század fenyegető ragályának. Európában például, a modern nemzetek kialakulásának idején, már a XIX. század elejétől tapasztalható volt, hogy egyetemes irányzatok nemhogy hátráltatták volna a nemzetek különállásának, autonóm fejlődésének folyamatát, hanem éppen ellenkezőleg: segítették, felgyorsították. Gondoljunk csak a francia forradalom hatására, amely kétségtelenül olyan értékeket teremtett, amelyek korábban ismeretlenek voltak az egyes nemzeti tudatokban, s ezzel olyan univerzális, ha tetszik: globális irányzatokat teremtett, amelyek később a modern nemzeti gondolat elidegeníthetetlen részei lettek. És azok a nemzetek, amelyek valamely okból elkerülték ezt a hatást, a későbbi történetükben, egészen máig hatóan, hátrányba kerültek azokkal a közösségekkel szemben, amelyek részesei lettek ennek. Ezekkel a problémákkal néz szembe a cseh tudós rendkívül alapos monográfiája. A nemzetek fejlődési esélyeit vizsgálja, különös tekintettel arra, hogy ebben az új évszázadban - éppen a globális technikai fejlődés egyenes következményeként - új jelenségekkel, új törvényszerűségekkel kell számolni. Baar ugyancsak tömören, s nem is kétséges, hogy egyszersmind vitathatóan fogalmaz, amikor olyan alternatívát állít fel: emancipációs fejlődés következik-e be, vagy pedig a nacionalizmusok erősödnek fel, s ez utóbbi következményeként növekszik-e a világban az in- stabilitás, az eddigi törékeny bizonyosság gyengülése? A globalizáció - Baar szerint - minden ellentmondásossága dacára a nemzetek emancipációjához és semmiképpen sem elhalásához vezet, mint ezt annyian végzetes, elkerülhetetlen vízióként szeretik feltüntetni. Baar ezen a ponton nem említ bennünket, magyarokat, de azért mi tudjuk, hogy az ilyesfajta riogatás magyar publicistáktól meg tájékozatlan politikusoktól sem idegen. Bizonyos azonban, hogy a XXI. században változni fog, változnia kell a nemzet (az etnikumok) és az állam eddig törvény- szerűségként ismert kapcsolata. Európában is, de Ázsiában és Afrikában is az európai modellnél sokkalta bonyolultabb úton. Európában pedig voltaképpen a nemzetek emancipációja legalább jogilag - némi kivétellel - megvalósult, A globalizáció természetesen nem minősíthető a XX. század termékének. ezért voltaképpen a globalizáció veszélye legfeljebb hipotetikus lehet, ami a nemzeti megmaradást és a nyelvtörténeti identitást jelenti. Érdekesek Baar könyvében - legalábbis számomra - a kivételek. Merthogy éppen mi, magyarok ugyancsak szerepelünk a kivételek között. A világon - olvasom Baar munkájában - 192 állam van, ebből 88- ban 5 milliónál kevesebb lakos él, 43-ban pedig 1 milliónál is kevesebb. Ugyanakkor a 20-25 millió kurd nem rendelkezik önálló államisággal, és pillanatnyilag semmilyen esélye nincs arra, hogy élvén a nemzeti és gazdasági konfliktusok állandósult földrajzi centrumában - ezt az önállóságot megkapja vagy képes legyen kiharcolni. (Még a mai háborús szituációban sem, amelyről Baarnak műve írásakor csak feltételezései lehettek, mi viszont naponta olvasunk egyre riasztóbb híreket erről az Irakot is magába foglaló térségről.) A 192 államból 80 minősíthető etnikailag-nyelvileg egységes államnak. Portugália és Lengyelország a hivatalos adatok szerint 99%-ban egységes, Magyarország és Albánia 98%-ban. Szlovákiában - az ENSZ statisztikai adatai szerint - 86% a többségi nemzet aránya, Romániában ugyanez a mutató 89%. Az európai államok között etnikai-nyelvi szempontból a legtörékenyebbnek látszik az Észt Köztársaság, amelyben az észtek aránya 63%, a lettelmél pedig még gyengébb ez a mutató: 54% a lettek javára. (A baltikumi orosz kisebbségek egyelőre inkább az adott államhoz „húznak”, elsőrendűen az anyaországihoz képest összehasonlíthatatlanul jobb gazdasági közeg okán.) Az idézett statisztikák szerint a japánoknál és a két koreai államban, illetve Haitin 100%-os a nyelvi-etnikai egység. Baar szerint Európában a helyzet általában megnyugtató. Szerinte a destabilizáció veszélye akkor fenyeget, ha „önálló államisággal rendelkező nemzeteknek saját határaikon kívül jelentős számú nemzettársuk maradt”. Ez az elméleti tétel. És, íme, a konkretizálás: „Tényelegesen három nemzet maradt, amelynek nemzeti ambícióit a második világháború következményei nem tudták megnyugtatóan rendezni: a magyarok, az albánok és a románok. Jugoszlávia és a Szovjetunió széthullása után még két nemzet sorolható ebbe a kategóriába. Az oroszok és a szerbek...” Baar már művének bevezetőjében leszögezi: „Nehéz lenne azt állítani, hogy az első világháború után a győztes hatalmak az új európai határokat szerencsés kézzel húzták meg.” Az egyik példa természetesen Magyarország, amely „területének kétharmadát és a magyarok százezreit vesztette el”. (Kétségtelenül lehet a milliókat százezres egységekben is számolni, de azért ez pontatlan adat - teszem hozzá Baar okfejtéséhez.) „Ez a tény bármely alkalmas politikai változás esetén komoly regionális problémává nőhet, még abban az esetben is, ha Magyarország elismeri a létező határokat” - jegyzi meg. Általában - a finn-svéd ismert példát leszámítva - Baar az etnikai és a tényleges határok eltérését minden esetben konfliktusforrásnak tekinti. És ezzel az álláspontjával korántsem áll egyedül. És főleg a gyakorló politikusok azok, akik figyelnek az ilyen tényekre és veszélyjelzésekre. Jirí Dienstbier volt csehszlovák külügyminiszter, aki a jugoszláv válság idején az ENSZ főtitkárának emberjogi biztosaként tevékenykedett a térségben, nemrég Véradó (Dán z krve) címmel, Prágában kiadott könyvében idézi saját levelét, amelyet Madeleine Albright asszonynak, az USA akkori külügyminiszterének írt hivatalosan 1999. szeptember 10- én. Ebben - egyebek között - ez olvasható, ami közvetlenül támasztja alá az elméleti fejtegetéTanulságos olvasmány, és hihetetlenül nagy ismeretanyagot közvetít. sek politikai-történeti következte- tésait: „Ami pedig Koszovót illeti, a feleket a tárgyalóasztalhoz kell ültetni, azzal a feltétellel, hogy nem engedhető meg az etnikai kisebbségek függetlensége. Mert mi lesz akkor a szlovákiai és az erdélyi magyarokkal?” Ä nemzetek a XXI. század közepén sem vesztik el jelentőségüket. Ugyanakkor a nemzeti fejlődés nacionalista iránya komoly veszélyeket rejt magában. Természetesen elsőrendűen Ázsiában. A cseh kutató azonban világossá teszi, hogy az európai egységesülési folyamatok kiválthatnak olyan ellenreakciót, amelyek szeparatizmushoz vezethetnek, és egy ilyen fordulat a potenciális konfliktusforrások újra történő számbavételét is igazolhatja. És csak azt ne gondoljuk, hogy Dienstbier fentebb idézett figyelmeztetése a magyarokkal kapcsolatban valami szlovák vagy cseh, netán román soviniszta forrásból táplálkozik. Nem, a cseh politikus egészen konkrétan a magyarországi nacionalista sajtóra és Csurka István hírhedt kijelentéseire utal, amelyek Jugoszlávia széthullásakor a határok újrarajzolásának igényét vetették fel. Vladimír Baar könyve tanulságos olvasmány. És ismétlem: hihetetlenül nagy ismeretanyagot közvetít. A globális folyamatokra vonatkozó megállapításai ugyancsak tanulságosak. Olvasása közben azonban a magyarokra vonatkozó sorok kényelmetlen érzéssel töltöttek el. Hiába, nem kellemes dolog potenciális konfliktusforrásnak lenni, még abban az eseten sem, ha ez mindössze elméleti esélyként említődik.
