Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-01 / 26. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 1. Szombati vendég Q Jó érzés, ha látod az embereken, hogy megértik, mit akarsz adni nekik, és hálásak érte; valamiféle többlettel térnek haza, ami talán erőt ad nekik a napi kis harcokhoz Fekete lelkű buddhista szerzetes szájharmonikával Nem mai gyerek. Két évtizede ott van a pódiumon. Reflektorok fényében vagy egy füstös kiskocsmában. Játszik- százhúszezer vagy húsz ember előtt, mindegy. Mint mondja: nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem az, hogyan csinálod. Átéled-e a varázst, amelyet minden pillanat kínál. LŐRINCZ ADRIÁN Erik Procházkát a zenésztársadalom, de a blueskedvelő közönség is Bobosként ismeri. Olyan ember, akit nem lehet nem észrevenni. Nem csupán öles termete miatt, hanem mert széles e tájon - és ezen legalább Közép-Európát kell érteni - senki sem tudja úgy megszólaltatni a herflit, mint ő. Pedig nem a Mississippi partján látta meg a napvilágot, hanem a Csallóközben, Somorján. Ma is ott él. Miért épp a szájharmonikát választottad? Visszakérdezek: mért ne? Kölyök- koromban - talán hétéves lehettem- találtam otthon egy elnyűtt száj- harmonikát. Próbáltam megfújni, hangot kicsalni belőle, és megfogott. Az eredetisége. Igaz, próbálkoztam más hangszerrel is, de ez az ismeretség döntő lett. Jártál zeneiskolába? Zsenge ifjúkoromban hegedülni és zongorázni tanultam. Nem volt ugyan káromra, de különösebb hasznát se vettem. Egyik sem az én hangszerem, ezért rövidesen letettem őket. Majd jött - gondolom - az első zenekar. Igen. 1984-ben barátaimmal megalapítottuk a Samaria Blues Bandet. A blues nagy klasszikusait játszottuk, nagyon sok helyre eljuttattuk ezt a zenét. A közönség mindenütt hálás volt. Miért épp a blues mellett döntöttél? A szó csupán tökéletlen eszköz Nem döntöttem, ez így jött. Sokan kérdezték már tőlem, hogy csallóközi létemre miért játszom épp tősgyökeres néger zenét, de ennek mines logikus magyarázata. „Bejött”, és kész. Elégedett vagyok ezzel. Később több zenekarban is megfordultál. így van. A számát sem tudom mindazoknak a zenészeknek, akikkel játszottam. Számomra mindig az volt a fontos, hogy jól érezzem magam abban, amit éppen csinálok, és a társaimmal „egy húron pendüljünk”. Azt hiszem, ez mindig sikerült. Mondják, nem könnyű a zenész élete. Mégis: aki egyszer belecsöppen, nem bírja abbahagyni. Miben rejlik a varázsa? Abban, hogy jó csinálni. Jó érzéssel tölt el, ha adhatok valamit az embereknek. Az igazat megvallva sohasem fordult meg a fejemben, hogy mással kellene foglalkoznom. Ha most megmutatnám a régi személyimet, elképednél, mennyi pecsétet találnál benne. Szinte minden voltam: fűtő, raktáros, a tévé munkatársa. Aszerint váltogattam a munkahelyeimet, hogy az a zenélés szempontjából jó legyen, hogy mindig maradjon elég időm a fellépésekre, a próbákra. Számos világhírű zenésszel játszottál együtt. Volt szerencsém mindazokkal játszani, akik ebben a szakmában meghatározóak. Detroiti és chicagói néger zenészekkel, akik „megcsinálták” és éltetik ezt a zenét. Húsz-harminc nevet nyugodtan felsorolhatnék. Sugar Blue-t, Bellt és másokat. Jártál a blues őshazájában, a tengerentúlon? Sajnos, oda nem jutottam el. Pedig mehettünk volna, mert meg volt szervezve egy harminc fellépésből álló koncertsorozat Texasban, de a pénz közbeszólt. Sajnos nem találtunk szponzorokat, akik kifizették volna a repülőjegyek árát. Nagyon sok jó ötlet bukik el azon, hogy nem lehet megteremteni az anyagi hátterét. Van ma „piaca” a bluesnak Szlovákiában? Nincs. De nem is kell, hogy legyen. Úgy van ez ma is, ahogy a hatvanas években megmondták. A blues sohasem megy ki a divatból, mert sohasem jött divatba. Van egy nagyon szűk kör, amely ezt a zenét hallgatja, és egy még szűkebb; ebbe azok tartoznak, akik játsszák. A blues sohasem lesz tömegeknek szóló zene. A magyar élvonalbeli zenészek közül kikkel játszottál? Nagyon sokkal. Például Závodi Jánossal, a Tűzkerék Revival Banddel. Valaha azt hittem, hogy az egyetlen magyarországi blueszenekar a Hobo Blues Band. Aztán elmentünk néhányszor Budapestre zenélni, és megdöbbentem, milyen sok jó zenész játszik a különböző kiskocsmákban, klubokban. Csak Budapesten van legalább ötven-hatvan nagyon jó bluesbanda, a vidéket pedig fel sem tudom térképezni. Beszélj a pozsonyi blueséletről. Nos, itt, a fővárosban a blues megmaradt annak, ami a lényege: kocsmazenének. Működik itt néhány olyan klub, amelynek megvan a törzsközönsége, szinte mindenki ismer mindenkit. Teljesen más érzés ilyen kis klubban zenélni, mint egy hatalmas színpadon. Miben rejlik a különbség? Számomra abban, hogy egy klubban a zenész nincs elzárva a közönségtől. Hogy zenélés közben a hallgatók szemébe tudok nézni, és így közvetlenebb kapcsolat alakul ki közöttünk. Zenéltem már száz- húszezer ember előtt is, és a reflektoroktól meg a kordontól szinte nem is láttam őket. Olyan érzés volt, mint amikor csak úgy belekiabálsz a vakvilágba. Milyen érzés volt olyan élő legendákkal a színpadra lépni, akiket egykor talán félistenként tiszteltél? (Somogyi Tibor felvételei) Jó, de akkor már más a lényeg. Az, hogy egy hullámhosszra kerüljetek, és hogy belülről játsszatok, egészen mélyről. De ez már magától jön. Egyfajta mágia ez? Mágikus kapocs ember és ember között. Egy nyelv, melyet mindenki megért, aki eléggé őszinte tudott maradni ahhoz, hogy még megértse. Jó érzés, ha látod az embereken, hogy megértik, mit akarsz adni nekik, és hálásak érte. Valamiféle többlettel térnek haza, ami talán erőt ad nekik á következő naphoz, a mindennapi élet kis harcaihoz. Azt hiszem, e körül forog az egész. Szavak nélküli beszéd? Igen. A szó csupán tökéletlen eszköz, a zene sokkal alkalmasabb arra, hogy közvetítsen. Ne gondolatokat, mert azok is messze vannak a tökélytől, hanem érzéseket, sejtéseket. A tudást. Minek a tudását? Bonyolult lenne elmondani, annyira egyszer?. Olyan dolog, amit fölösleges elmondani, megfogalmazni. Át kell élni... vagy zene útján vagy másképp közvetíteni. Carlos Santana, Bob Marley rég tudja, miről van szó, és tudatosan használja ezt az adottságát. Annyira egyértelmű, amit mondasz, hogy már-már talányos. Mintha Lin-Csi apát gondolatait olvasná az ember, amelyek már túlmutatnak mindazon, ami kimondható. Mert ugyanarról szólnak. Csan? Zen? Hát hogyne! Rá tapintottál a lényegre. Hogyan jutottál odáig? Ezen sohasem gondolkodtam. A dolgok csak úgy jönnek-mennek az életben, megérintik az embert vagy elkerülik. De az az érintés meghatározza az egész életedet. A tiédet miképp határozta meg? Húsz éven át kerestem-kutattam, mindhiába. Mindig ugyanazok a könyvek kerültek a kezembe, ugyanazok a kérdések merültek fel, és ugyanazok a válaszok jöttek. Aztán néhány meghatározó momentum, emberek, tanok, és végül odajutottam, ahová. Találkoztál a mesterrel? Igen. A keresésnek az lett az eredménye, hogy a nyolcvanas évek végén találkoztam egy zen buddhista kolostor apátjával, aki megmutatta az Utat. Elmondod? Vagy titok? Nem titok. Buddhista szerzetes lettem, egy rend tagja vagyok. Minden nyáron kijárok a kolostorba, Franciaországba. Egy fehér buddhista szerzetes, koromfekete lélekkel... nem furcsa kombináció? Miért volna az? Az egész életem arról szól, amit a színpadon csinálok. Zenélek, vagy más kifejezéssel élve kommunikálok az emberekkel, és elégedett vagyok. Elmondjam, miért? Mondd el. Mert ez a sorsom. Nekem ez jutott, és ez így van jól. Valószínűleg így tudok legtöbbet adni magamból. Ez a legjobb megjelenési formám. Nem lehet ezt megmagyarázni, sem irányítani. Buddhista lettem, mert valószínűleg erre van szükségem az életben, és hagyom, hogy az élet sodorjon magával. Ez nevezik ihletettségnek, ha jól tudom. Lehet... Ezt kaptam, hoztam valahonnan, de nem az én érdemem. Használom, élek vele, mert most épp ez a dolgom. Mi a helyzet az elismeréssel? Múlik ezen valami? Hogy mint zenészt elismernek, jólesik. Mindig jó érzés tölt el, ha kiállhatok a pódiumra, és látom, hogy adtam valamit az embereknek. De nem az elismerésért csinálom, hanem mert máshoz nem értek, és nem is akarok mással foglalkozni. Mit jelent egy buddhista szerzetes számára az „én”? Hasonlattal fogok élni: olyasmi ez, mint a hagyma hámozása. Minél több réteget hántasz le, annál jobban könnyezel. Végül megtalálod a közepében a nagy semmit... Ez volna a lényege? Az egész létnek ez a lényege. Ha a mélyére hatolsz, fáj. Csíp, kellemetlen. Addig kell csupaszítanod, míg rá nem bukkansz a lényegre, és meg nem érted. Hogy - Szabó Lőrinccel élve - „minden cél céltalan”, de ennek az eléréséig nagyon hosszú az út. Az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy nem tud megszabadulni az egojától. Azt hiszik, hogy azáltal minden elérhető, holott éppen fordítva van. Ahhoz, hogy megértsd a világot, félre kell állítanod magad, kívülről kell szemlélni a történéseket. Aztán pedig tudatosítanod kell, hogy reális téren és időn belül kell mozognod, követned a dolgokat. Miként a zenének, az életnek is ritmusa van, amelyből nagyon könnyű kiesni, és aztán nehéz ismét ráhangolódni. Hogyan fér meg mindez a nyugati életmóddal, világszemlélettel? Nem okozhat gondot olyan ember számára, aki eleve ebbe az irányba indul el. Mások persze más irányban kutatnak. Egy öreg bölcs írta le, hogy csak egyetlen út létezik, mégpedig az, amelyik előtted van. Nem rossz vagy jó út ez, hanem a te utad, amelyet végig kell járnod. A legnagyobb művészet észrevenni, meglátni ezt, és végigjárni - mégpedig úgy, hogy ne térj le róla. Milyen a gyakorlatban a kolostori élet? Kétféle gyakorlatot folytatunk: az egyik a munka, a másik pedig a za- zen, azaz a teljes mozdulatlanság. Két véglet: az erőfeszítés és a tökéletes nem cselekvés. A kettő között pedig megtanulunk valamit, mégpedig a mértéket és az egyensúlyt. Látod, hová vezet az utad? Abszolút céltévesztés volna azt firtatni, hová vezet az utam. Nem ez a lényege, hanem az, hogy ne térjek le róla. Hogy végigjárjam, beteljesítsem a sorsomat. Továbbra is zenélni fogok, a legjobb tudásom szerint, és hogy hová jutok ezáltal, majd elválik. Hagyom, hogy az élet sodorjon magával
