Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-26 / 47. szám, szerda

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 26. KOMMENTÁR Játék az idővel MALINÁK ISTVÁN Állandósulni látszik a magas feszültség a világpolitikában, leg­alábbis középtávon mindenképpen erre kell berendezkedni. A há­ború vagy béke kérdése az a frontvonal, amely mentén a két tá­bor farkasszemet néz egymással. Kétségtelenül népszerűbb, mert humánusabbnak tűnik a francia-német-orosz vonal, amely sze­rint a háború erkölcstelen és különösen akkor elfogadhatatlan, ha azt Amerika az ENSZ megkerülésével, vagyis a BT jóváhagyá­sa nélkül indítaná meg. És itt van a nagy porhintés, ami elfedi a lényeget. Mennyivel lenne erkölcsösebb, elfogadhatóbb a hábo­rú, mint eszköz egy BT-áldással? Attól lenne jogszerűbb, hogy igent mond rá az emberi jogokat rendre megsértő Kína, a csecsen-ügyben nyakig sáros Oroszor­szág vagy az egykori Szovjetunió leghűségesebb közel-keleti partnere, Szíria? Nem gyanús, hogy azok, akiknek a legtöbb vaj van a fejükön, nagyhírtelen felsorakoztak a demokratikus világ­rend, a nemzetközi jog védelmezői mögé, s ezeket az értékeket éppen Amerikától akarják megvédeni? Ahhoz, hogy egy BT-hatá- rozat érvénybe lépjen, a 15 tagállamból kilenc jóváhagyása szük­séges, úgy, hogy közben egyik állandó tag sem vétózik. Nem fari- zeusság, hogy ez utóbbiak közül Párizs, Moszkva és Peking mind­eddig csak azt hangsúlyozza, hogy nem szavaznák meg az ameri- kai-brit-spanyol javaslatot, de még egyik sem jelezte, hogy bizto­san vétózna? Pedig ezáltal egy csapásra tiszta lenne a sor: ha van vétó, nincs BT-határozat, a washingtoni háttér-diplomáciának nem kell tovább a nem állandó tagokkal alkudoznia. De így ez su­mákolás, arról mindenkinek lehet elképzelése, hogy Moszkva és Peking milyen csereüzleteket akar Washingtontól a vétó nem al­kalmazása fejében. Párizs pedig tudja: ha vétózna, azzal vége lenne annak az atlanti szövetségnek, amely évtizedek óta garantálja Európa nyugalmát, stabilitását. A hétfői francia-német-orosz állásfoglalásnak és az ugyanekkor született EU-külügyminiszteri döntésnek van két olyan kitétele, amelyek úgy lehetetlenítenék el katonailag és poli­tikailag Washingtont, hogy közben ne kelljen érte felelősséget vállalniuk. Az első még legalább öt hónapot adna Szaddámnak arra, hogy folytassa a bújócskát az ellenőrökkel. Pedig pontosan tudják: nem lehet még ennyi ideig, a hamarosan beköszöntő 40- 50 fokos hőségben, az Öbölben állomásoztatni kétszázezer ame­rikai katonát. A britek még két-három hetet adnának Szaddámnak - ami az ed­dig történtek után untig elég - a megelőző csapásmérés beindítá­sáig, hogy a katonai stratégák szerint öt-hat hét alatt megvívható háború április végéig, az igazi nyári forróság beálltáig befe­jeződhessen. Az EU-trojka pedig azzal a tárgyalási alapnak kikiáltott szlogen­nel indul holnap Washingtonba, hogy az alapvető cél Irak lefegy­verzése, nem a Szaddám-rezsim megbuktatása. Pedig a balkáni háborúkban nagyon dicstelen szerepet játszó, rendre kudarcot vallott EU-nak igazán tudnia kell, hogy a kettő ma már elválaszt­hatatlan. Milosevics bűnösebb, veszélyesebb lenne Szaddámnál? Ók ne látnák a két diktátor ikerjegyeit? Amikor 1995-ben Dayton- nal lezárták a harmadik balkáni háborút, hatalmon hagyták Mi- losevicset, mert elhitték neki, hogy megváltozott. És jó három év múlva jött Koszovó, Jugoszlávia bombázása - ENSZ-jóváhagyás nélkül, Párizs és Berlin örömére. JEGYZET Fél láb a sínek közt TALLÓSI BÉLA Azt hittem először, egy isme­retlen, eddig nyomtatásban meg nem jelent Örkény-egy- percest olvasok, amikor a rendőrségi hírek között rá­akadtam egy tudósításra, mely egy sokkoló látványról szántói be. Elmélyülve a hírben közölt esemény fordulataiban, ráéb­redtem, hogy tévedtem: az iro­mányt rosszul azonosítottam be, messze nem Örkény-örök- ség az, ami a kezembe került. Minél inkább közelítettem mondatról mondatra az írás végéhez, kezdtem afelé hajla­ni, hogy egy hitchcocki rém­film forgatókönyvéből kité- pett-kihullott lap szövegét ol­vasom. Történt ugyanis, hogy amiként az esztendő minden napján, az expresszvonat sza­badot kapva, elhagyta a zsol­nai vasútállomást, és kigördült a nyűt terepre. Mesélésemben innentől kezdek morbid lenni, nem azért, mint­ha betegesen hajlanék arra, hogy torz képekkel ijesztges­sek, hanem mert az élet néha elborzasztó dolgokat képes produkálni - az írókhoz és film­rendezőkhöz hasonlóan, vagy azokat túllicitálva. Mint ahogy a zsolnai esetben is. Miután a gyors kigördült az állomásról, a szolgálatos vasutas egy emberi végtagrészre bukkant azon a vágányszakaszon, amelyen ko­rábban a vonat állt. A sínpár közt térden alul amputált fél jobb láb hevert, amely azonban úgy látszott - a döbbenetét oldandó, hadd engedjek meg egy kis tréfát -, senkinek sem hiányzik, hiszen közel s távol­ból senki nem jelentkezett érte. Nem akarok más baján vic­celődni, de ha szabad még fo­kozni a morbiditást, bevallom, meglódult képzeletemben már­is megjelent, hogy biztosan egy szegény szerencsétlen indiai utazott a gyorsvonaton, aki ép­pen öncsonkítással, szerveinek áruba bocsátásával akart egy kis pénzhez jutni, merthogy- ahogy egy tegnap esti tévéri­portból megtudtam - Indiában ez elterjedt szokás. (Elké­pesztő!) Visszatérve a zsolnai valóságba, a vágányról később a patológiára került lábcsonkkal kapcsolatban a nyomozás kiderítette, hogy az egy lengyel férfié, akit Lengyel- ország területén ütött el a vonat. Minden valószínűség szerint a le­vágott lábrész beakadt az alváz­ba, és csak a zsolnai vasútállomá­son hullott a földre. Csakis egy Örkényi csavarral és némi hitchcocki aláfestéssel tu­dom értelmezni a dolgok ilyetén kimenetelét, vagyis: az előre megfontolt szándékkal elköve­tett titkos embercsempészés leg­újabb módozatával, illetve for­májával állunk szemben. Mely módozat szerint ezentúl ember- csempészek feldarabolva lépte­tik át az új hazát illegálisan ke­reső delikvenst a határon, szá­mítva azzal a műhibával is, hogy itt-ott elveszik egy-egy da­rabka az emberből. Örkényi csa­var és hitchcocki aláfestés nél­kül, ép ésszel ugyanis nem va­gyok képes felfogni, hogy bal­eset után kik és miként enged­élyezhetik vonat vagy bármüyen más jármű továbbhaladását ad­dig, amíg az áldozat testrésze vagy testrészei hiányoznak. Kik és hogyan hagyhatják, hogy az emberi méltóságot magával vigye a vonat.- Az előadók mindig Portugáliát meg Görögországot hozzák fel példának. Gondolja, hogy a csatlakozás után nálunk se lesz ilyen rohadt hideg télen? (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA A szakszervezetek általános sztrájk­ra történő felkészüléséről nyilatko­zott Ivan Saktor. A Szakszervezetek Szövetségének vezetője elmondta, országszerte nagyon intenzíven tár­gyalnak a helyi szervezetekkel, s je­lenleg azt tesztelik, ki milyen eset­ben lenne hajlandó csatlakozni a sztrájkolókhoz. Ha sikeresek lesz­nek a belső tárgyalások, viszont nem egyeznek meg a kormánnyal, a munkatörvénykönyvének módo­sításával kapcsolatban sztrájkké­szültséget hirdetnek. Az eddigi visszajelzések alapján az eperjesi és a besztercebányai kerületben már most teljes támogatottságot élvez­nek. Bár a kormány néhány javasla­tukat már elfogadta, továbbra sem hajlandó meghátrálni a bértábla egyes változtatásaitól, a nehezített körülmények között dolgozók mun­kaszüneti napjainak csökkentésébe sem hajlandó belemenni, s a mun­kaközvetítő cégek megítélésében sem egyezik a két fél álláspontja. Heinrich Böll: „Hogy humanitás sarjadjon föl megint, ahhoz fáradságos aprómunka kell" Egység-leckék Közép-Európánalc Nemrég Jacques Chirac fran­cia elnök és Gerhard Schrö­der német kancellár közösen ünnepelte meg a francia-né­met kiegyezést formába öntő Adenauer-de Gaulle-megál- lapodás aláírásának negyve­nedik évfordulóját. Az Euró­pai Unió gyakorlatának kez­detére emlékeztek, de utólag is érdemes emlékeztetni a részletekre és a tanulságokra. E. FEHÉR PÁL Két, egymással évszázadok óta riva­lizáló nemzet - háborúk, vereségek, Párizs többszöri megszállása és a tri- anoninál talán csupán árnyalattal enyhébb versailles-i békeszerződés, Hiüer veresége és Németország megszállása után - arra döbbent rá, hogy semmi értelme nincsen a számlák kölcsönös és fenyegető be­nyújtásának. Nem érdemes arról vi­tatkozni, azért vért ontani, hogy ho­vá tartozik Elzász. Le kell zárni azt a korszakot, amikor kölcsönösen megalázták egymást: el kell felejteni azt a compiégne-i erdőbe tolatott vagont, amelyben 1918-ban franci­ák alázták meg a németeket, majd 1940-ben a németek a franciákat. Es ne feledjük el azt se, hogy két olyan politikus jutott arra a meggyőződés­re, hogy a két nemzet egymásnak fe­szülő történelmi nacionalizmusa idejét múlta, akik éppen hogy éb­resztették a nemzeti büszkeség érzé­sét. Konrad Adenauer ugyanúgy, mint Charles de Gaulle nem tartoz­tak a világpolgárság, vagy kivált az internacionalizmus szellemétől be­folyásolt politikusok közé. Egy­szerűen: realisták voltak. És az a realitás, amit felismertek, egyáltalán nem volt 1963-ban köz­keletű igazság. Csupán két példa... Lapozzuk fel csak Márai Sándor Naplóját 1962-ben: kitűnő emlé­keztető a nem is olyan régi valóság­ra. Márai Európában utazgat: Belgi­umban, Franciaországban, Svájc­ban, Olaszországban... A Waterlooi csatamezőn például, arról töpreng, hogy az 1815-ös csata „nem volt ve­reség, sem győzelem: az elmulasz­tott alkalmak egyike volt... Európa, amelyről Napóleon ábrándozott, itt bukott meg. Ezt az Európát most - szuszogó szónokiassággal és kö­nyökvédős szöszmötöléssel, százöt­ven év késéssel - iparkodnak össze­tákolni; itt, Brüsszelben, az Európa Tanács hivatalszobáiban és üléster­meiben...” Mai kifejezéssel eurosz- kepszis élt az emigráns magyar írás­tudóban, akinek különben pont Eu­rópa volt a lételeme. És úgy érzi a párizsi Gare de f Esten: „a távozás pillanatában nem marad semmiféle emlék az európai öntudatról. Van nacionalizmus, mint a múltban...” 1964-ben, a későbbi Nobel-díjas ka­tolikus német író, Heinrich Böll a frankfurti egyetemen tart előadáso­kat. Ebben - egyebek között - kifej­ti: „külföldi regényekben majdnem mindig sablonos figurák a külföldi­ek: a hollandus esetlen és gyerme­teg, az angol száraz, unalmas vagy túl töményen árad róla az Oxford-il- lat vagy a Bloomsbury-levendula- szag, a francia túl érzéki vagy túl át­szellemült, a német meg savanyú, mint a káposzta, derék, ért a zené­hez, minden írnek vörös a haja, minden magyar sötét hajú és szen­vedélyes, pedig müyen sok a hig­gadt és szőke ember abban az or­szágban. Chesterton a németek kö­zül kiveszi a rajnaiakat, amolyan félresikerült franciáknak ábrázolják őket, aminek alighanem bőven né­zik őket a németek is... Megesett már velem, hogy olyan külföldiek, akik csak regényekből vagy propa­gandaszövegekből ismerték a né­meteket, megkérdezték, vajon tény­leg német vagyok-e, mire én ebben az igazán hülye helyzetben azon töprengtem, vajon szükség esetén föl tudnék-e mutatni valamiféle, no nem éppen árjasági, de teutonsági bizonyítványt...” Es igazán meg­döbbentő Böll négy évtizeddel ezelőtti következtetése: „A nemzeti sajátosságok ábrázolásából mintha hiányozna a nevetségest és a neme­set megkülönböztető humánus di­menzió”. Nem gondolnám, hogy akár de Ga- ulle-t, akár Adenauert irodalmi él­mények vezették volna arra a felis­merésre, hogy az akkor kizárólago­san nyugat-európai egység-folya­matokat fel kellene gyorsítani. Azt azonban mindketten tudták, tudni- ok kellett, hogy a nemzeti kivagyis- kodás, a nemzeti sérelmek folytonos felemlegetése, a lappangó revans- vágy nemcsak egy leendő egységes Európa számára veszélyesek, ha­nem önnön politikai céljaik elérését is veszélyeztetik. Adenauer leckéje ez volt: Németországnak semmilyen esélye nem lehet, hogy két vesztes háború és a hitlerizmus rettenete után európai nemzetként ismerjék el, ha bármilyen formában a biro­dalmi eszmények • feltámasztására tör. Újra Böll frankfurti előadásaiból kell idéznem: a németeknek - fejte­gette - „adófizetőből állampolgá­roknak kell lenniök”. Annak tudatá­ban, hogy az, „aki mire harmincéves lett, egy császárságot, egy respubli­Hogy humanitás sarjad­jon föl megint, ahhoz fá­radságos aprómunka kell. kát, egy diktatúrát, egy interregnu- mot, egy második köztársaságot megélt - bajos megtanulnia: hinni az államokban”. Ezt bizonyára Ade­nauer is érezte, meg azt is - most is Böll szavai következnek - „hogy hu­manitás sarjadjon föl megint, ahhoz fáradságos aprómunka kell, unal­mas, terhes, nagy türelmet igénylő - az olvasókönyvektől, az óvodában kezdve...” Ehhez azonban Európá­hoz kell igazítani az óvodákat. Az óvodákat is... De Gaulle élményei - győztes létére - nem kevésbé drámaiak. Azok, akik vele harcoltak a második világhábo­rúban, akik vele együtt óhajtották a francia gloire, a dicsőség teljes pom­pájában történő helyreállítását, szembefordultak vele, amikor ez a minden ízében konzervatív tábor­nok rájött, hogy a francia gyarmati rendszer tarthatatlan, Algírt fel kell adni. 1962. augusztus 22-én, tehát pontosan öt hónappal a német­francia megállapodás aláírása előtt, az OAS merényletet hajt végre elle­ne, 150 lövést adnak le az elnöki Cit­roenre. De Gaulle nem volt ijedős ember: ezt sokszor bizonyította. A merénylőket kivégezték, de a tábor­noknak rá kellett döbbennie, hogy a francia nacionalizmus - nem azonos a francia érdekek védelmével. Nem volt ez emberi döntésként sem egy­szer?. Erről tanúskodik egy anekdo- tikus eset is... De Gaulle hivatalos lá­togatáson járt Németországban, még az egyezmény megkötése előtt, és beszédében a gallok és a germá­nok közös históriájára utalt, amit német hallgatói nagy tetszéssel fo­gadtak. Aztán, amikor a tábornok visszavonult, csak annyit mondott titkárának: „Ezek a rablólovagok egészen elviselhetőek, amikor nem háborúznak...” Mindez már történelem. Az idei év­fordulón kellőképpen meg is emlé­keztek minderről. Azt is méltányol­juk, hogy a francia-német megbé­kélési egyezség esetleg sajátos ál­lamszövetséggé nőhet. Amely ese­ményhez, ha megvalósul, már köz­vetlen közünk lesz, hiszen egyetlen pillanatra sem lehet kétséges: az Európai Unióban ez az államszö­vetség a jelenlegi francia és német túlsúlynál is meghatározóbb erő­ként szerepel és ezzel az új EU-ta- goknak számolniok kell. Es azért érdemes felidézni ezt a dön­tési folyamatot újra meg újra, mert a realitásokkal való szembesülés még mindig hiánycikk a mi tájainkon. Egyelőre még hiányzik az új tagor­szágok közvéleményének nem elha­nyagolható részében az a felisme­rés, hogy a történelmet nem kell és nem lehet elfelejteni, de annak kell kezelni, ami valójában. Múltnak. Semmivel sem kevesebb csapás ért bennünket itt, Közép-Európában, mint a németeket és akadna felem- legetnivalója a franciáknak is. Ezt azonban csak Le Pen teszi meg. A múltunkból nem lehet jelent vagy jövőt, vagy ábrándokat farigcsálni, mert akkor soha nem lehetünk adó­fizetőkből állampolgárok. Böll mon­dandója megrendítően aktuális szá­munkra: „Humánum, társas lét, kötődés, azt hiszem, lehetetlen, ha nincs haza, olyan haza, amelynek a nevében benne foglaltatik a szom­szédság, a bizalom...” A gazdasági mutatók szükséges megismerési folyamatában gondol­junk erre is. Az Unióban ugyanis a gazdaság eszköz, a cél pedig egy hu­mánus európai társadalom. LEVÉLBONTÁS Adalékok egy leváltáshoz Amikor 1990-ben a Komáromi Kö­zépfokú Gépészeti Szaktanintézet független lett a hajógyártól, az in­tézethez került a műhely (telek nélkül), az építkezés alatt álló is­kolaépület, a kollégium, valamint az öreg iskola épülete. E két utób­bi nagyon rossz állapotban volt, és komoly rekonstrukciót igényelt, viszont nem képezték az iskola tu­lajdonát. A kollégium tulajdonjo­gát 1996-ban, az iskolaépület és vele együtt a telek tulajdonjogát 2001-ben szereztük meg. Ám nem kaptunk pénzt a kollégium helyre- állítására, saját forrásból pedig csak a legszükségesebb javításo­kat tudtuk elvégezni, illetve 250 ezer korona értékben kazánokat vásároltunk. A kollégiumi ellátást igénylő diákok alacsony száma miatt 2001. július elsejétől az épü­letet nem használtuk, és az állami vagyon kezeléséről szóló tör­vénnyel összhangban lépéseket tettünk további felhasználása ügyében. Ugyanakkor a kazánok­ra műhelyeinkben szükség volt, mivel a régi fűtési rendszer magas hővesztesége miatt a hőmérséklet néha alig érte el a 10 fokot. A Nyitra megyei képviselők határo­zata értelmében 2002 szeptembe­rében az egykori kollégium épüle­te ingyenes átruházással a komá­romi könyvtár és múzeum kezelé­sébe került. A változásról a saj­tóból szereztünk tudomást, ám hi­vatalosan eddig senki nem vonta meg tőlünk a kezelési jogot. A ka­zánok átszállítása ürügyként szol­gált eltávolításomhoz az igazgatói posztról, annak ellenére, hogy át­helyezésük két, intézményünk tu­lajdonában lévő objektum között történt. A feleslegessé vált épület kifűtéséről csak annyit: a fenntar­tónktól kapott anyagiak alig fede­zik a használatban levő épületek fűtését. Az iskolatanács döntésé­vel kapcsolatban megjegyezném, hogy az igazgatóval szembeni bi­zalom megvonásáról szóló titkos szavazás során csak hárman sza­vaztak arra, hogy az igazgató tör­vényszegést követett el. Stefan Zábojník a Komáromi Középfokú Gépészeti Szaktanintézet volt igazgatója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom