Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-07 / 31. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 7.

Gondolat

már rehabilitálták. Ha sor kerülne a hatalom általi hivatalos rehabilitálására, számomra az sem oldaná fel ellentmondásosságát. Díjat semmi esetre sem neveztem el volna róla. Természetesen Fábry Zoltánról sem. Nemcsak esztétikai érzéketlenségével károsította a szlovákiai magyar irodalmat, hanem erősítette is annak provinciális vonulatát. Márai Sándor mellett Peéry Rezső személye az, aki a haveli univerzális gondolkodást a szlovákiai magyar közösség számára megtestesíti... S most az egyetemről. Amikor az első szabad választások előtt dél-szlovákiai körutazásra indult Havel, repülőgéppel érkezett Prágából. A pozsonyi reptéren a teljes szlovák politikai elit és az a két helikopter várta, amelyekre átülve tovább folytatta volna útját. Repülőgépéből kiszállva az elnök két embert keresett, Milan Simecka szlovák filozófust, megbízható barátját és engem. Arra kért bennünket, az ő helikopterébe üljünk, hogy útközben még egyszer átfuthassunk Komáromban megtartandó beszédén. Milan Simecka azonban nem akart repülni, nem érezte jól magát. Sebaj, mondta Havel, üljetek be a szalonba, szigorú szemmel olvassátok a szöveget, mi addig várunk. így is történt. Mintegy negyed óra elteltével a szöveghez csak apró észrevételeket fűztünk, mert minden benne volt, amiben előtte megegyeztünk. A szlovákiai magyar felsőoktatás megteremtésének lehetősége is, akár önálló magyar egyetem formájában. Simecka elköszönt, én pedig már a levegőben azon vettem észre magam, hogy nem Havel helikopterében ülök, de akkor még nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Csak később jöttem rá, hogy a szlovák politikusok, köztük Milan Cic szlovák miniszterelnök, miért intézték úgy, hogy a másik helikopterbe kerüljek. Komáromi landolásunk után először a hajógyárba hajtattunk. Óriási volt a tömeg, mindenki Havelt akarta látni, ezért tudatosan lemaradtam. Egy készülő hajó gyomrában bukdácsoltam, amikor az elnök egyik közeli munkatársa azt közölte velem: úgy kellene helyezkednünk, hogy a tömegben az elnök közelébe kerüljünk, mert szeretne magával beszélni. Itt és azonnal? - kérdeztem. Igen, sürgős - volt a válasz. És valóban összerendeztek bennünket. Ő kívül, valami padkafélén, én hévül, a hajó gyomrában álltam, mégis lezárt négyszemköztiségben a rozsda- és vastömegben. Laci, kissé módosítanom kellett a szövegemen, hajolt olyannyira közel hozzám, hogy érzetük egymás leheletét. A szlovák fél méltányosnak tartaná, ha nem beszélnék a magyar egyetemről. Nekem ezt figyelembe kell vennem, de semmi sincs veszve... Majd megbeszéljük- tette hozzá. Sosem felejtem kiszolgáltatott tekintetét. Emiatt kerestettél? - kérdeztem, de éreztem, hogy forr bennem valami. Azt akartam, hogy tőlem halld - mondta. Te vagy az

Döntéseiben az államfő nem hagyatkozott-e túlságosan a szlovák politikusok és történészek véleményére?

Természetes, hogy ez a csehek és a szlovákok között fönnálló szövetségi viszonyrendszer erős befolyással volt Havel döntéseire. Hadd mondjak erre egy példát. Amikor elolvastatta velem legelső újévi beszédének nyers változatát, javasoltam neki, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget ne nemzetiségi, hanem nemzeti kisebbségként jegyezze. Azzal érveltem, hogy ezzel segíthetne végét venni annak a hivatalos nyelvhasználatnak, amely a szlovákiai magyarok nemzeti identitásának eltorzítását szolgálja. Ennek a művi fogalompárnak ugyanis az az elsődleges feladata, hogy a szlovákiai magyarok tudatában patológiás függőviszonyt teremtsen mind a befogadó állammal, Csehszlovákiával, mind az anyaországgal, Magyarországgal szemben. Azt is elmondtam neki, hogy ez a diszkrimináló, asszimiláló, lágyan infantilizáló fogalompár igazából nem is Masaryk, hanem Benes idején honosodott meg, és a Benes-Husák-Okáli-trió nemzet- állami tombolása alatt terjedt el igazán. Havel nem habozott. Első újévi beszédében nemzeti kisebbségként beszélt rólunk. Később azonban már ő is a nemzetiségi kisebbség megnevezést használta. Eltanácsolták őt a nemzeti jelzőtől. És ezeknek a tanácsolóknak nem kellett feltétlenül szlovákoknak lenniük. A Havel alatt is működő utilitarista cseh államfelfogásnak sem tett volna jót, ha ilyen jelentéktelennek tetsző nyelvi kérdésben nem elégíti ki a szlovák elvárásokat. És ezzel eszem ágában sincs Havelt bántani. Csak a szövetségi érdekrendszer anomáliáiról készítettem egy skiccet.

És a magyar egyetem, illetve Esterházy János rehabilitásának ügyében mekkora volt a szlovák politikusok és történészek hatása Václav Havelre?

Esterházy Jánosról meglehetősen sokat és sokszor beszélgettem Kari von Schwarzenberg herceggel és Esterházy Péter íróval, de amikor szóba került a rehabilitása, már nem voltam a nagypolitika szereplője. Magánvéleményem, persze, van. A fasiszta szlovák állam fasiszta parlamentjében Esterházy egyetlen törvényen, a zsidók deportálásán kívül minden zsidóellenes törvényt megszavazott. Esterházy Péter írja, hogy a világ nem felosztható jókra meg rosszakra. Örkény hasonlót állít: nincs jó ember meg rossz ember, a helyzet hozza ki az emberből a jót vagya rosszat. Lelkem mélyén nem bocsátom meg a szlovák nacionalizmusnak Esterházy János méltánytalan halálát, de neki sem tudom igazán megbocsátani a megszavazott zsidótörvényeket. Miként jómagam, Esterházy János is ellentmondásos személyiség. Akik szellemileg azonosulnak vele, azok

Václav Havel államfő Pozsonyban

Alexander Dubcek szövetségi házelnökként a VPN és a Független Magyar Kezdeményezés választási sikere érdekében kampányolt Dunaszerdahelyen

elnök - feleltem számomra is meglepően rideg tónusban. Villanásnyira arcunkra fagyott a mosoly, de ezt csak mi vettük észre. Három órával később a hetényi csárdában már együtt ültünk az asztalnál. Előkotorta a beszédét, neve mellé szívet rajzolt, ajánló sorokat írt és átnyújtotta. Elteszed? - kérdezte, és ekkor már újból mosolyogtunk. Eközben a szlovák celebritás kielé- gülten koccintott. Nem csoda, újból megélték a nemzetállami pettingelés örömeit. Az etikusan gondolkodó Havel akkor még elhitte, hogy a szlovákok irányába tett ilyen és ehhez hasonló gesztusok egységben tarthatják a szövetségi államot. De emiatt sem tudok haragudni rá.

Tudtommal Havelt sokáig marcangolta, hogy milyen mértékig felelős Csehszlovákia kettészakadásáért. Mostani pozsonyi búcsúlátogatása során viszont láthatóan felszabadultan jelentette ki, hogy már nem érezhető a válás rossz mellékíze. Mi a véleményed minderről?

A szétválás nemcsak Havelt marcangolta sokáig. Egyike vagyok annak a több mint egymillió állampolgárnak, aki aláírta a szlovákiai értelmiségiek Közös Államért Kezdeményezés felhívását, amely a Klaus-Meciar-duóra jellemző autoritativ hatalomgyakorlási elv vette semmibe. Ma már megnyugvással tölt el, hogy a szétválás puskalövés nélkül történt. Igaz ugyan, hogy a meciari politika a magyarokat egy akolba terelte, s az akol hirearchikus rendje egy idő után reménytelenné teheti az esélyegyenlőség elvét, ugyanakkor be kell látnunk, hogy a szlovákiai magyar politika hatósugara sokkal nagyobb lett. Ami Havel felelősségét illeti, ma is azt mondom, amit akkor: ügydöntő népszavazást szorgalmazhatott volna. Nem tette. Ma már azt mondom, igaza volt. A szlovákok is nyugodtabbak, noha néhanapján érzékelhető, hogy még mindig rabságban tartja őket a szuverenitás démona.

Kevés magyar értelmiségi mondhatja el magáról, hogy bensőséges kapcsolatot ápol kiemelkedő szlovák, cseh, lengyel és magyar értelmiségiekkel, ismert politikusokkal. A világhírű cseh íróval, Bohumil Hraballal és a múlt század egyik legnagyobb magyar gondolkodójával, Mészöly Miklóssal is haláláig bizalmas barátságban voltál. Miként sikerült ilyen sokrétű kapcsolatot kiépíteni velük, és milyen értékrend alapján? Diktatúrában élve olyanok voltunk, mint a bujdosók. Nagyon sok korláttal, félelemmel és naivitással. Nem voltunk önmagunk urai. 1989 novemberét követően eltűnt a vasfüggöny, kinyílt a világ. S mert érzékeltem, hogy a legtöbb gyűlölet a szomszéd népek ellenében dúl, megfogadtam, hogy megismertetem őket egymással. Tudom, tudom, donquijoteizmus ez a javából, s szorgalmi házi feladatom sikerére jómagam sem kötnék nagy fogadást. De komolyabbra fordítva a szót. Engem egyáltalán nem zavar, ha gondolkodásomat etnikai jelzővel illetik. Nem zavar, mert valóban magyar vagyok. De nem etnocentrikus magyar. Az etnocentrizmus mindig a másik etnikum ellenében fogalmazza meg magát. Ebben a vonatkozásban akár azt is mondhatnám, hogy a haveli értékrend alapján kötöttem íratlan elvi és baráti szerződést azokkal a közép-európaiakkal, akik belátják, hogy az etnocentrizmus s annak legfejlettebb szerkezete, a nemzetállam ideje már lejárt. Havel univerzális gondolkodásra ösztönöz. De nemcsak ő. Mészöly Miklóstól Göncz Árpádon, Nádas Péteren, Petr Pitharton, Adam Michniken át egészen Miroslav Kusyig, Martin

M. Simeckáig, Peter Zajacig, Grendel Lajosig és Farnbauer Gáborig, nagyon sok jóbarátom ezt tette és teszi. Arra tanítanak, hogy

a világot és a dolgokat sosem szabad csupán saját beidegződéseink szempontjából megítélnünk, hogy a dolgokat egyetemességük von- zatában kell vizsgálnunk.

Gyakran tárgyalsz szlovákiai

Laci, kissé módosítanom kellett a szövegemen, hajolt olyannyira közel hozzám, hogy érzetük egymás leheletét. A szlovák fél méltányosnak tartaná, ha nem beszélnék a magyar egyetemről. Nekem ezt figyelembe kell vennem, de semmi sincs veszve...

Majd megbeszéljük - tette hozzá. Sosem felejtem kiszolgáltatott tekintetét. Emiatt kerestettél? - kérdeztem, de éreztem, hogy forr bennem valami. Azt akartam, hogy tőlem halld - mondta.

magyar, sőt, vezető szlovák politikusokkal. Értelmiségiként miként tudod velük szemben megőrizni függetlenségedet?

Miféle függetlenségről beszélsz? Függök a családomtól, a szeretteimtől, a hírektől és rémhírektől, függök a jogászomtól, a könyvelőmtől, a munkatársaimtól, az autószerelőimtől, az orvosaimtól. Függök a legbensőbb meggyőződéseimtől, lelki alkatomtól, nemiségemtől, függök egyéni és közösségi identitásaim cáfolhatatlansá- gától. Függőségek tengerében fuldoklóm. Függünk egymástól, barátaim! Akkor érzem jól magam, ha egyensúlyt érzékelek az érzelmi és a szakmai függelmeim között. Egy kínkeservesen kialakított eszmerendszer tükrében látom a világot, s olyan kemény determinációk labirintusában élek, amelyből egyedül az összefüggések szorgalmas keresésére sarkalló logikai gondolkodás az egyetlen kiút. Pártfüggőségem az nincs. Egyszer már volt, tagja voltam a kommunista pártnak. Amiről legfeljebb azt tudom mondani, hogy kegyetlen függőség volt. Mai

gondolkodásom nem tűri a rejtett érdekeket, a lidérceket, sem a lustaságot, és a dolgok könnyebbik oldalát, a majd holnap filozófiáját. A plurális gondolkodás, szerencsére, könyörtelenül kipenderít előítéleteim csapdájából. Noha gondolkodói függetlenségre törekvő értelmiséginek tartom magam, nem hiszek önmagam nagy- szerűségében. Egyedi vagyok, de nem pótolhatatlan. Viszont vannak pótolhatatlan barátaim. És vannak ügyeim. Ezek mindig a közösség ügyei is egyben, amelyek mellett kiállók. És imádom a családomat. Ha nem lennének gyermekeim, talán már nem élnék. Hihetetlenül sok erőt adnak. És minél érettebbek lesznek, annál jobban szeretjük egymást. Egyszerűen fantasztikus, mint az anyjuk nevetése és türelme, ahogy elviseli a három férfit. Talán ezért ülnek le velem azok a politikusok, akikre utalt, mert ismerik a gondolkodásomat. Tudják, nem vagyok szervilis. S mert tudatosítják, hogy elemző hang nélkül hamarabb léket kap az a csónak, amelyben együtt evezünk.

Végezetül hadd személyeskedjem egy keveset. Több mint három évtizede ismerlek, s mára sem veszítettél semmit szinte már legendás testi és szellemi energiájából. Élettempód ma is elképesztő. Családodon túl milyen szellemi és egyéb erők sarkallnak most is, immár túl az ötvenen?

Túl az ötvenen? Ez csak a látszat. Én még nem érvelhetek Füst Milánnal, még nem mondhatok „aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni”. Már csak azért sem át- kozódhatom, mert először 1983- ban, Bálint, másodszor 1986-ban, Gergely fiam születésekor, harmadszor pedig 1989 novemberében keltem fel Prométheuszként poraimból. Háromszori újjászületés, akár a mesékben. De legszívesebben mégsem meseszerűen, hanem Prága és Havel és Hrabal és minden rajtam keresztül kitüntetett szlovákiai magyar tiszteletére - és nem kis célzatossággal - Franz Kafkával fejezném be a beszélgetésünket. A XX. századi borzalmakat szirénaként előrejelző Kafkára süket volt a saját kora. Pedig hihetetlen logikával állította azt, amit. A fák című szösszenetét emlékezetből tudom. „Mert olyanok vagyunk, mint fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek csak, és egy kis lökéssel már odébb taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz. De látod, még ez is csak látszat.” Hát ennyit. És köszönöm az interjút.