Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-07 / 31. szám, péntek

DUNA-VOLGYI SZELLEMI FIGYELŐ 2003. február 7.r péntek 3. évfolyam, 3. szám Liszka könyve szlovákul az egész szlovákiai néprajztudomány büszkesége lehet, németül pedig újabb, klasszikus példánya egy (ott mára réginek tekintett) néprajztudománynak VOIGT VILMOS A szlovákiai magyar néprajztudomány legfontosabb műve, egyszersmind a szlo­vákiai magyar társa­dalomtudománynak is egyik legfontosabb műve. Volta­képpen Szlovákia helyett Cseh­szlovákiát is írhattam volna. És azt sem tagadhatom, a mai magyar néprajztudománynak, a mai ma­gyar társadalomtudományna k is egyik legfontosabb teljesítménye. Hogy mindez nem puszta udvari­asság vagy szóvirág - könnyen bi­zonyíthatom. Minthogy ismerem e munka elő­készületeit és létrejöttét, ezzel kezdhetem a bizonyítást. Több szempontból is betetőzése e könyv korábbi, fontos tevékeny­ségnek. Személyesen Liszka József siker­rel megvédett doktori értekezé­sének, amelyre voltaképpen egész eddigi munkássága során készült. Több mint két évtizede indult meg gyűjtő-, szervező és tudományos publikációs tevé­kenysége. És ha nem is ennek leg­elején, azért bizonyára csakha­mar maga is felfedezte, hogy egy ilyen kézikönyv összeállítása a legfontosabb feladata. Ez most si­került, többek segítségével. Ugyanakkor közösségi munka eredménye is ez a kötet. Rögtön a címlap hátoldalán azt olvashat­juk, hogy „a Fórum Társadalom- tudományi Intézet komáromi Et­nológiai Központja kutatási prog­ramja keretében 1998-2000 kö­zött készült”. Ez azonban csak az utolsó, az adatok összesítését je­lentő fázist jellemzi. Hiszen nem csak a komáromi Etnológiai Köz­pont közvetlen munkatársai, ha­nem a mai Szlovákiában dolgozó minden magyar néprajzkutató a maga tevékenységének tükrét is láthatja e könyvben. Ketten a mostani szöveg néhány alfejeze- tét (Ág Tibor: népzene, Takács András: néptánc) írták, mások ezeket előkészítették, és még en­Liszka könyve ha nem is a minden vonatko­zásban „modern", ám legalábbis a „moderni­zálódó" népi kultúrá­ról szól. Tud az előz­ményekről, beszél a településtörténetről, akár a középkorról is, ám adatai zöme 1920 utáni. Ez a megoldás pedig újszerű feladat minden magyar nép­rajzkutató számára! nél is szélesebb azoknak a köre, akik munkássága végre szintézis­be jutott e kötetben. És itt Kodály Zoltán, Manga János, Fél Edit, Khín Antal, Tichy Kálmán, Putz Éva, Vargyas Lajos vagy Gunda Béla kutatásaira ugyanúgy gon­dolhatunk, mint Ág Tibor, Bakos József, Csáky Károly, Danter Iza­bella, Fehérváry Magda, Gágyor József, Géczi Lajos, Kocsis Aran­ka, Kosa László, B. Kovács István, Méry Margit, Morvay Judit, Paládi-Kovács Attila, Szanyi Má­ria, Takács András, Ujváry Zoltán tanulmányaira. Imponáló e név­sor, még akkor is, ha én sok olyan nevet most nem is említettem, Kiváló kutatók munkájának szintézise Liszka József A SZLOVÁKIAI MAGYAROK NÉPRAJZA akiknek műveit ugyancsak gyak­ran használja e kötet. Akár úgy, hogy a mai Szlovákia területén végeztek ma néprajznak nevezett kutatásokat, vagy éppen a mai Magyarországon ezzel határos te­rületein dolgoztak. Ipolyi Arnold- tól Timaffy Lászlóig, Bakó Feren- cig itt is sok kiváló kutató nevét említhetnénk. Mindannyiak „há­lásak” lehetnek, hogy eredmé­nyeik végre méltó szintézisbe ke­rültek. Azt sem lehet letagadni, hogy a ma élő magyar néprajzkutatók között igazán sokan személyesen is támogatták Liszka József mun­káját, e kötet létrejöttét is. Töb­ben közülük részt vettek azokon a konferenciákon, megbeszélése­ken, amelyek végül is e kötet szel­lemi horizontját biztosították. Többen közülük ott voltak Liszka disszertációjának védésén is. Hogy milyen is volt é „segítség”, azt is könnyen bemutathatom. Balassa Ivánnak, szakmánk kö­zelmúltban elhunyt klasszikusá­nak egyik legeslegutolsó írása volt Liszka dolgozata „védésére” készített opponensi véleménye. Ő egyébként a megjelent könyvnek is egyik lektora volt, és az egész műről jó áttekintése volt. Balassa véleménye szerint a könyv bevezető részei továbbgon­dolásra sarkalló gondolatok. Csak néhány gondolatát idézem: „A disszertáció elsősorban a problémákra világít rá, míg a néprajzi tények, adatok A szlová­kiai magyarok néprajza c. Buda­pest 2002. könyvében találhatók meg, mely nemrégiben megje­lent. Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy annak egészét mint lektor már korábban megismerhettem. Ezért a disszer­táción túl sokkal szélesebb adat- mennyiségre támaszkodhatom. A disszertáció bevezetésében elő­ször is a néprajzi terminológiai kérdésekkel foglalkozik, megje­gyezve, hogy ez iránt a magyar néprajztudomány a múltban ke­vés érzékenységet mutatott. Sor­ra veszi a legfontosabb terminu­sokat, és igyekszik azok belső tar­talmát meghatározni. Mindebben bizonyára akadnak vitatható kér­dések, ezt azonban a szélesebb szakmai közvéleménynek kell a jövőben megvitatni. A népi kultú­ra meghatározást csak a paraszt­sággal kapcsolatban alkalmazza, míg a ‘a kisemberek’ műveltségét populáris kultúrának nevezi, melybe gondolom, hogy a kézmű­vesek, ipari munkások, a polgár­ság alsó rétegei belekapcsolód­nak. Magyar fordítására is ajánl megoldást, de ez nem nagyon lát­szik sikeresnek (népies kultúra, népre jellemző kultúra). A fenti megkülönböztetéssel minden­képpen egyetértek, legfeljebb a populáris kultúra elnevezést nem tartom szerencsésnek, mert főleg az utóbbi évtizedben a populáris jelző elsősorban a politikai élet­ben és nem mindig pozitív érte­lemmel használatos, ami esetleg a néprajztudományban félreér­tést okozhat. Bármennyire is csa­logató további terminusok elem­zése, de azt hiszem, hogy ennek nem most van az ideje. Minden­esetre a Jelölt felhívta a figyelmet arra, hogy ezen a téren a magyar néprajznak még vannak pótolni­valói. Különös érzékenységet mutat az új elemeknek a népi műveltségbe történő befogadása iránt, ami a magyar néprajzban helyenként elhanyagolt területnek mondha­tó. Foglalkozik az adventi koszo­rúval, mely, akárcsak a kará­csonyfa, de sokkal később, szinte napjainkban terjedt el. Rendkívül érdekes mindaz, amit az elter­jesztés módjairól megállapít. A tutajosok, a talpas tótok a Felvi­dék magasabb régióiból indultak a Vágón, a Garamon és sokszor a Dunán is lejjebb hajóztak. E köz­ben több-kevesebb kapcsolatot építettek ki a parton élő, többnyi­re magyar lakossággal. A szolgák, szolgálók, ugyancsak sokat tettek egy-egy kulturális elem elterjesz­tése érdekében, hiszen család­ban, néha nagyobb közösségben éltek. Részletesebben foglalkozik a cse­regyerek intézménnyel, amikor magyar gyereket német vagy szlovák szóra hosszabb időre el­küldték, ugyanakkor cserekép­pen magyar szóra németet vagy szlovákot fogadtak. Ez széles kör­ben elterjedt és sokáig megma­radt.” Szinte felesleges ide írnom, itt az egyetértés is nyilvánvaló és a diszkusszió igénye is, ami bizony csak egyenrangú felek között le­het gyümölcsöző. Hogy ezt a szálat szőjem tovább, Liszka könyve a magyar néprajz- tudomány egésze számára három további szempont szerint is iga­zán alapvető fontosságú. A könyv majd két íves elméleti­terminológiai bevezetése, vala­mint a legalább ekkora terjedel­mű későbbi rész: „A térség né- pi/populáris kultúráját alakító ‘külső’ tényezők” a közvetlenül mai magyar néprajztudomány legjelentősebb teljesítménye. Végre nem a levegőben lógó el­mélkedést olvashattunk minder­ről, hanem egy létező kézikönyv adataira vonatkozó eligazítást. Persze hogy vitát válthat ki. (Re­mélem, nemcsak az irigykedők és az ilyenre alkatilag képtelen kol­légák szava fog itt megfogalma­zódni, hanem a magyar néprajz- tudomány modernizálódását csakugyan kívánók véleménye is.) Itt rögtön át is térhetek a másik szempontra. Liszka könyve ha nem is a minden vonatkozásban „modern”, ám legalábbis a „mo­dernizálódó” népi kultúráról szól. Tud az előzményekről, be­szél a településtörténetről, akár a középkorról is, ám adatai zöme 1920 utáni. Ez a megoldás pedig újszerű feladat minden magyar néprajzkutató számára! Noha az utóbbi évtizedekben Magyaror­szágon úgy száz (!) olyan munka jelent meg (zömmel falumono­gráfiák, várostörténetek, egy-egy táj bemutatása), amelyekben a bemutatás eljut napjainkig. Ám Minthogy a mostani kötet zöme táji-terüle­ti tagolást követ, és a tematikus áttekin­tések csak ez után következnek a kötet végén, és minthogy a tucatnyi téma olykor egy-egy oldal­nál is kevesebb teret kapott - itt már meg is fogalmazódtak a kö­vetkező kutatási fel­adatok. Ez persze a következő publikáci­ók lehetőségeit is előrejelzi. ezekben soktucatnyi különböző módszert vehetünk észre, ame­lyeket szinte lehetetlen közös ne­vezőre hozni, A közelmúlt egyik legérdekesebb magyar könyvso­rozata - a Száz magyar falu köny­vesháza - hihetetlenül érdekes adatokat hoz a „modern magyar falu” életéről is. Kikerülhetetlen adatbázist ad mindenkinek, aki kíváncsi arra, mit is tudunk mon­dani a mai magyar faluról. Ám a száz kötetben semmiféle termino­lógiai vagy módszertani egység sem fedezhető fel. Erre nem is tö­rekedtek, és száz szerző esetében nem is törekedhettek. Az a meg­oldás, amit Liszka könyve képvi­sel, e szempontból szerencsé­sebbnek tűnik. Itt már most előt­tünk van a szintézis, és a később biztosan megszülető helyi-táji át­tekintések majd ehhez képest fo­galmazódnak meg. Biztosan sok eltéréssel az általános képhez ké­pest, ám annak a dimenzióját vé­ve alapul. Ehhez a felismeréshez már rögtön oda illeszthetjük a harmadikat is. Azt, hogy a korábbi magyar nép­rajzi kézikönyvek néprajzi „tájbe­mutatása” ugyancsak hiányos volt. Nálunk ugyan mindig elvár­ták a néprajztudóstól azt, hogy egy-egy témát tárgyalva bemutas­sa „az egész magyar nyelvterüle­tet”. Ez azt jelentette, hogy mond­juk a táltos-hiedelmek, a gabona- tároló építmények vagy egy-egy jellegzetes népszokás bemutatá­sakor voltak szlovákiai magyar kutatópontok és ezek adatait akár térképen is fel lehetett tüntetni. Ez a szépen mutató és oly sokszor öndicsért magyar néprajzi karto­gráfia azonban ilyen módon biz­tosan nem adta a szlovákiai ma­gyar népi kultúra térképét. Ugyanis nem az volt a kérdés: OTT (Szlovákiában) mi a fontos, hanem az, milyen ITTENI (ma­gyarországi) jelenség figyelhető meg ott IS, vagy sem? Most végre arról és olyan arányban kapunk képet, ahol és amit a helybeli ku­tatók tartanak jellemzőnek. Persze, itt rögtön a „hogyan to­vább” kérdésére térhetünk át. Szerencsére még e több mint 500 lapos kézikönyv sem merítette ki a szlovákiai magyar néprajz tar­talékait. Minthogy a mostani kö­tet zöme táji-területi tagolást kö­vet, és a tematikus áttekintések csak ez után következnek a kötet végén, és minthogy a tucatnyi té­ma olykor egy-egy oldalnál is ke­vesebb teret kapott - itt már meg is fogalmazódtak a következő ku­tatási feladatok. Ez persze a kö­vetkező publikációk lehetőségeit is előrejelzi. Persze, az ilyen feladatkijelölések és programadások eddig sohasem valósultak meg teljesen a magyar néprajztudományban. Hogy csak az önszántukból készült változa­tokat idézzem (és ne utaljak a po­litika által javasolt programokra) - Györffy Istvánnak a nemzeti művelődés szolgálatába állító néprajzkutatási javaslata; Tálasi Istvánnak az Alföld néprajzi kuta­tási programja keretében adott, ám ennél sokkal szélesebb és táv- latosabb szemléje; Ortutay Gyu­lának az aktuális társadalmi moz­gásokat bemutatni kívánó javas­lata; és még több más kutatási té­marendet is említhetnék - ezek­ből sok minden nem valósult meg. Vagy ha igen, felemás mó­don (mint a Magyar Néprajzi At­lasz esetében), avagy utólag le is tagadva, átfestve (mint ahogy ezt a Tálasi-iskola vagy Gunda-iskola mai „értékelői” szokták tenni). Az utóbbi fél évszázad magyar nép­rajztudománya legalább négy-öt más modernizálási ötletet is fel­vetett. Ezek még önálló áttekinté­sekig sem jutottak el. Ilyen távla­tok között még jelentősebb az a tény, hogy Liszka könyvében köz­vetlen, reális célkitűzések olvas­hatók. Ezek meg is valósíthatók. Szeretném megérni, hogy ezek­ből sok meg is valósuljon. Minthogy másutt már kitértem arra, milyen tanulságokkal jár e kötet a szlovák és az európai nép­rajztudomány számára, hol kelle­ne jobban együttműködni - most ezt nem ismétlem meg. Ha elké­szül e könyv szlovák vagy német nyelvű változata, erre még úgyis visszatérhetünk. Azt azonban máris jól láthatjuk, e könyv szlo­vák nyelven az egész szlovákiai néprajztudomány büszkesége le­het, németül pedig újabb, klasszi­kus példánya egy (ott mára már Az utóbbi fél évszázad magyar néprajztudo­mánya legalább négy­öt más modernizálási ötletet is felvetett. Ezek még önálló átte­kintésekig sem jutot­tak el. Ilyen távlatok között még jelentő­sebb az a tény, hogy Liszka könyvében köz­vetlen, reális célkitűzé­sek olvashatók. Ezek meg is valósíthatók. Szeretném megérni, hogy ezekből sok meg is valósuljon. réginek tekintett) néprajztudo­mánynak. Az, hogy Liszka gondo­latvilága más, mint a német, más, mint a régebbi „csehszlovák” nép­rajztudományban ez megszokott, nemhogy hátrány lenne, inkább még előny. Persze, mindezt ki is kell majd próbálni. *** Nem éreztem most feladatomnak az egyes részek bemutatását. Ezt a könyvet amúgy is megszerzi majd minden magyar értelmiségi Szlovákiában, és mindenki, aki érdeklődik a magyar nép kultúrá­ja iránt. Nem dicsérem adatbősé­gét, páratlanul részletes szakiro­dalmi hivatkozásait. Ennek mér­tékét pontosan tudjuk érzékelni, ha megemlítjük, hogy a budapesti akadémiai kézikönyv (Magyar néprajz nyolc kötetben) 2000-ben megjelent VIII. kötetében (Társa­dalom), amely pedig a többihez képest tüzetesebb szakirodalom­jegyzéket hoz, az 1150-lapnyi kö­tetnek egytizede, vagy nagyjából 115 lapnyi a bibliográfia. Liszka könyve ennek a fele (540 lapnyi), és ebben 80 lapnyi az irodalom- jegyzék, ami bizony 15 %-a terje­delemnek, vagyis Liszka másfél­szer többet és jobban (!) adatol, hivatkozik. Mindez egyszerre jelzi a munka alaposságát, egyszer­smind elméleti igényét is. Sikeres, szép munka. Csodáljuk a szerző szorgalmát, kitartását, áttekintöképességét. Bár aki ilyen fiatalon ilyen kötetet jelentet meg, nagyon magasra tette a mércét... Minthogy biztos vagyok abban, nem ez volt a szerző utol­só kötete, izgatottan várjuk a kö­vetkezményeket. (Liszka József: A szlovákiai ma­gyarok néprajza. Osiris Kiadó, Budapest - Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely. 2002. 542 lap.) A szerző egyetemi tanár, a bu­dapesti ELTE Folklore Tanszé­kének vezetője.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom