Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-03 / 2. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 3. Riport A község jövőjét alapvetően a Domicai-barlangra és az ide irányuló turizmusra kellene építeni, amire azonban sem a falunak, sem a polgármesternek nem futja Kő hátán kő, ez Kecső A kecsői templom harangja temetésre hív, nem lakodalomba (Somogyi Tibor felvételei) A 420 lelket számláló település, ahol túlnyomó többségben magyar emberek élnek A határban meg-megugrik valamilyen vad adoma, amire a falu ma is szeretettel emlékezik. A Tereberke-tetőről már csak lefelé ereszkedtünk, a Tereberke-oldalon, ahol mintegy húszfős szarvasrudli és egy konda vaddisznó is megugrott előlünk. A Tereberke-oldalból a Hegyes-tetőre értünk, majd a Köles-tetőt érintve leereszkedtünk a Hosszú-völgy irányába, ahonnan egyaránt látható volt a napfényben fürdőző Mál-oldal és Rét-oldal is. A négy óra hosszáig tartó túra alatt mintegy tíz kilométert gyalogoltunk meg-megállva, ami éppen elegendő volt ahhoz, hogy kellemesen elfáradjunk. A vendégházban a helybeliekkel a dűlőnevek eredetét fejtegettük, amire azért érdemes lenne újra felfigyelnünk, mert a magyar nyelvnek e csodálatos termékei lassan-lassan feledésbe merülnek, különösen akkor, ha hajlandóságot mutatunk az idegen meghatározások befogadására. Pagonyainkban e folyamat letéteményesei elsősorban a városból kijáró szlovák vadászok, akik helyismeret hiányában az egyes helyszíneket valamilyen friss élményhez kötik: ahol a Jozo elhibázta azt a süldőt, amit, ha többször emlegetnek, a helybeliek is elfogadnak, s kialakul egy olyan retorzió, amely ezeréves dűlőneveket sodorhat feledésbe. Lőrincz Gyula véleménye szerint Kecső község jövőjét alapvetően a Domicai-barlangra és az ide irányuló turizmusra kellene építeni, amire azonban sem a falunak, sem a polgármesternek nem futja. Az ügyintézést egyebek mellett az is hátráltatja, hogy az annak idején holland típusú árverésen megvásárolt turisztikai létesítményeket vagyonjo- gilag a mai napig nem sikerült rendezni, mivel a tulajdonos időközben meghalt, és nem derült ki, hogy az örökösök folytathatják-e a tulajdonlást vagy bankzálog alá kerültek-e az ingatlanok. A Gömör-Tornai-Karsztvidék völgyeiben meghúzódó apró magyar falucskák mindegyike a magyar nyelvterület egy-egy gyöngyszeme. Részei a világörökségnek még akkor is, ha nevüket nem említi a világ- örökségbe való felvételt igazoló jegyzőkönyv, ám a barlangok azok alatt a dűlők alatt sorakoznak, amelyeket a valóságban és gondolatban is végigjártunk. A világörökség és a nemzeti parkká való minősítés esélyt jelenthet az itt élő emberek számára, de önerőből, jó szándékú és értő segítség nélkül nehezen lépnek ki a félhomályból. Az érintett községek szinte mindegyikét végigjárva az elesettség mostani állapotában is érezhető volt a reménység. Az idei télben ott jártunkig még nem hullott hó a karsztvidékre, a Tereberke-tető évszázados tölgyfái csupaszon meresztgetik ágaikat az ég felé, mintegy fohászkodva azokért, akik mind a mai napig megkímélték őket. Amint hazafelé indulunk Kecsőből, a búcsúzás pillanatában megszólal a harang. Hangja elszáll a völgy fölött, nekiütődve a domboldalaknak. Temetésre hív, nem lakodalomba, mintegy jelezve a tájainkon tapasztalható szomorú valót, nem gyarapodunk Istenbe vetett bizalommal, hanem egyre fogyunk. A Gömör-Tornai-Karsztvidék barlangjait 1995-ben sorolták be a világörökség kincsei közé, függetlenül attól, hogy e barlangok valamelyike a magyar vagy a szlovák oldalon található-e. SOÓKY LÁSZLÓ Az említett területen mostani ismereteink szerint már több mint 800 barlangot tártak fel, túlnyomó többségük a tornai Alsó-hegyben található. E barlangok értékét nem elsősorban a méretük jelenti, hanem a tömeges előfordulásuk és a bennük található cseppkövek páratlan szépsége. Természetesen az sem mellékes, hogy a Baradla-Domicai barlangrendszer Európa leghosszabb cseppkődíszes patakbarlangja. A szlovákiai bejárata, Domica, Kecső község közigazgatási területén található, s mi sem természetesebb, hogy a „közeli” Liptószentmiklós üzemeldászemberek, ismerik a tájat, a benne élő növényeket, állatokat. Kísérőm, Lőrincz Gyula - frissen megválasztott polgármester - elmondta, Kecső a Hosszú-völgyben található, 420 lelket számláló település, ahol túlnyomó többségben magyar emberek élnek. A faluban 30 százalék körüli a munkanélküliség, helyben alig van munkalehetőség, akik dolgoznak, Pelsőcre, Gömörhorkára járnak munkába. Sötét van még, amikor a dermesztő hajnalban elindulunk a vendégházból, végig a Forrás-völgy mentén a Kecső-patak partján a Gyakor-hegy felé. Közben néhány percre megállunk a Forráskút mellett, innen ered a Jósvafőre átcsörgedező Kecső- patak, s a másik, lefojtott forrásból kapja ivóvizét a falu. A Hegyszélen felfelé kapaszkodva elérjük a Gyakor-hegyet, ahonnan egy hatalmas, kétszáz hektárt is meghaladó fennsíki rétség tárul a szemünk elé, jellegzetes, borókás és galagonyabokros növényvilágával. Itt, a gerinc Lőrincz Gyula polgármester teti. Aki mostanában arra téved, láthatja a gondos kezek munkájának eredményét, a gyommal, cseijével benőtt szállások udvarait és az elnéptelenedést. Kétnapos ottlétünk alatt egyetlen embert sem találtunk a környéken, ellentétben az alig pár kilométerre levő magyar oldalon: Jósvafőn és Aggteleken zajlik az élet. Mostanában már tájainkon is előszeretettel beszélünk a falusi turizmusról mint elérhető jövedelemforrásról. Ha azonban józanul megfontoljuk a jelenlegi lehetőségeket, rájövünk, hogy ezen a téren is csupán illúziókat kergetünk. Úgy tűnik, még azok a minimális elvárások is elérhetetlen távolságra vannak, amelyek elengedhetetíenül szükségesek az ilyen irányú vállalkozások beindításához. Ami évezredek óta adott, az a karszt csodálatos világa, a környezet, a táj és a tiszta lelkű emberek. Létezik ugyan kijelölt turistaútvonal Pelsőctől Hosszúszón, Kecsőn, Borzován, Szilicén, Jabloncán át Szádalmásig, de ezek a települések infrastrukturálisan olyan hátrányba kerültek az elmúlt időszakban, amelyet egy varázsvessző suhintásával nem lehet egyik percről a másikra leküzdeni. Kecsői vendéglátónk Lőrincz László és Lőrincz Gyula. Mindketten vaalatt áll a vadásztársaság vadászháza. A Gyakor-hegyről a Sarkosbikk elnevezésű pagonyba értünk, csizmás lábunk alatt messzihangzón zörög a fagyos avar, meg-megugrik előlünk valamüyen vad, csak halljuk, meglátnunk nem sikerül. Innen egy hosszú, nem túlságosan meredek kapaszkodón felértünk a Cseri- kőválóhoz, ami vélhetően egy Cseri nevű ember kővályújáról kaphatta a nevét. Ezen a helyen nagyjából egy magasságban lehetünk a Szilicei- fennsíkkal, jól látható az ottani református templom, a Pelsőc melletti Nagy-hegy, azon túl pedig a Tátra havas csúcsai. A síksági ember hajlamos arra, hogy elhiggye, a magas hegynél magasabb nem létezik, pedig a Cserikőválótól jobbra is és balra is található egy-egy magasabb pont, a Liba-tető és a Tereberke-tető, amely a község közigazgatási területén található legmagasabb pont is a maga 520,5 méteres csúcsával. Amint felballagunk a tetőre, kiderül, hogy hegycsúcsnak nyoma sincs, galagonyabokrokkal szegélyezett ösvényen haladunk a ragyogó napsütésben, mintha a vüág tetején járnánk. Vendéglátóm innen mutatja meg a Neveüenbérc nevű dombhátat, valamint a Segikomorás töbröt, s elmondja, mindegyik helyszínhez fűződik valamilyen régi történet,
