Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-24 / 19. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 24. KOMMENTÁR Törpéink a Himaláján TÓTH MIHÁLY A francia-német kibékülést visszafordíthatatlanná nyilvánító Élysée- szerződés aláírásának 40. évfordulóján se lehet felhődén a boldogsá­gom. Szívem szerint és ízlésemhez igazodva azt ecsetelném, hogy Adenauer német kancellár és de Gaulle francia köztársasági elnök mi­lyen történelmi előzmények után és müyen, már-már génekbe fész­kelődön előítéleteket legyőzve jutott el oda, hogy 1963. január 22-én lerakhatta kontinensünk politikai jövőjének alapjait. Ehelyett egyfoly­tában arra a magatartásbeli deficitre kell gondolnom, amely miatt oly bodadozva tudunk rálépni arra az útra, amelynek nyomvonalát ők ketten kijelölték. Ha alaposan végiggondoljuk a II. világháború utáni másfél évtized politikatörténetét és feltesszük a kérdést, hogy térsé­günkben, elsősorban pedig Szlovákiában a kommunizmus utáni fejlődés határozottsága és iránya miért nem hasonlítható össze az 1945 és 1960 közötti tizenöt esztendővel, a viszonyok különbözősége ellenére is valószínűsíthető, hogy kudarcunk egyik fő oka: az olyan személyiségek teljes hiánya, amilyenek a legfontosabb nyugat-európai országok fejlődésének irányát meghatározták. Egy de Gaullenak, egy Schumannak, egy Erhardnak vagy egy Brandtnak 1945 májusa után nem arra kellett pazarolnia energiájának nagy részét, hogy bebizonyít­sa: politikai jelenléte önmagában való érték. Akik a háború után Euró­pa szerencsésebb felének gazdasági és politikai arculatát alakították, erkölcsi normáit a nagy világégés után formálták, azok akkor is óriá­sok voltak, ha „síkságon” álltak. Elképzelhető, hogy mondjuk Adenau­er öt év alatt hat politikai pártban próbált volna szerencsét? Demokrá­ciánk különös szépséghibája, hogy a demokráciával köszönő viszony­ban se levő politikusok demokratikus eszközökkel tudják magukat az országra tukmálni. Ennek már közveden következménye, hogy (ter­mészetesen átvitt értelemben) felmásznak a Himalája egyik ormára, és ott megfelelő „kameraállásból” fotóztatják magukat. Hogy óriásnak véljék őket. A törpék vetélkedése, hogy közülük melyik a legnagyobb. Csehország példája jól mutatja, hogy egyeden jelentős személyiség is mennyire jótékonyan képes hatni egy kataklizma után. Talán még a leggátlástalanabb karrieristát is arra késztette ennek a tiszta múltú személyiségnek a jelenléte, hogy időnként, titokban feltette a kérdést: vajon mit szól ehhez Václav Havel? Szlováldában nincs ilyen személyi­ség. Ennek a következménye, hogy önmagunkkal se tudunk kibékülni, szomszédainkkal pedig kétszeresen nem. Az Élysée-szerzödés megkö­tése nem volt előzmény nélküli. A megbékélés de Gaulle és Adenauer általi elhatározása közvedenül a háború utáni évekre nyúlik vissza. Ennek volt a gyümölcse, hogy amíg a negyvenes évek legvégén a há­ború után meggyötört két nagy ország (különösen Németország) még szükséget szenvedett, az ötvenes évek első felében már a német gazda­sági csodáról lehetett beszélni. A nagy emberek irányította megbéké­lés a gazdaság, a kultúra, az erkölcs számára is termékeny talaj. JEGYZET Népszavazás a zászlón MADI GÉZA Azzal kezdődött, hogy több mint tíz év után a kommunisták visszakerültek a parlamentbe. Szerencsére most nem foglalták el az összes széket, mint annak idején, de azért egynéhányan ott vannak. Ott ülnek, és a népsza­vazást tűzték a zászlajukra (hadd idézzünk fel egy korabeli szófor­dulatot is). Ha manapság refe­rendumról esik szó, biztos, hogy a harmadik mondatban benne vannak a demokratikus parla­ment vörös újoncai: az egyik na­pon az ország NATO-meghívása ügyében követelik a vélemény- nyilvánítás eme formájának al­kalmazását; a másikon a parla­mentben a többi képviselővel együtt ők is rábólintanak arra az indítványra, amelyben a kor­mányzat kéri a köztársasági el­nököt, hogy írjon ki népszavazást az ország európai uniós csatíako­Betűéhség JUHÁSZ KATALIN Tüchtig bácsika turkál a konté­nerben. Régóta nem bámulom már meg a guberálókat, ez az öreg azonban észreveteti magát kopott, ám ízléses télikabátjával, zöld kockás sáljával, arany kere­tes szemüvegével, ápolt, ősz kör- szakállával. Egyik kezében né­hány gyűrött újság, másikban bot, könyökig nyúl a szemétbe. Mint egy szórakozott professzor, aki véletlenül kidobott néhány fontos irományt, és most keresgé­li őket. A dolog lehetséges, hiszen az egyetem mellett vagyunk, ar­rafelé sok a konténer, tetemes mennyiségű papírhulladék kerül beléjük, hiába járják rendszere­sen az épületet papírgyűjtő gye­rekek. Figyelem az öregurat, és rájövök, hogy mégsem egyetemi tanár lesz, legalábbis már nem aktív tanerő, csupán olvasnivalót keres magának. Mindent begyűjt, amire betűket nyomtattak. Gon­zásáról. Szóval, ha referendum­ról esik szó, a kommunisták ilyen vagy olyan formában szerepet vállalnak. Furcsa módon a fősze­repet azonban egy eddig meg­rögzött antikommunistára osz­tották, akiről lassan kiderül, hogy minél jobban nem kedveli az Észak-atlanti Szövetséget, an- náljobban szereti volt ellensége­it. Es az élre állva felemeli a munka - értsd: aláírásgyűjtés - vörös zászlaját. Ha a keresztény- demokrata Ján Carnogurskyval megerősödött kommunistákon múlna, összekapcsolnák a teljes valószínűséggel sorra kerülő uni­ós referendumot a talán kiírandó NATO-népszavazással. A nagyvá­rosokban ezekben a napokban vonultak ki az utcákra áldozato­kat és aláírásokat gyűjteni a párt aktivistái. Előkerültek a táskák­ból az első ívek, és a legfrissebb hírek szerint már összejött az első néhány száz aláírás is. Elv­társak! Csak pár száz? Elvtársak, ilyen munkatempóval nem lehet teljesíteni a tervet (hogy a végére is jusson egy korabeli kommunis­ta szófordulat). dósán megtisztítja, kisimítja szer­zeményeit, és ügyet sem vet az arra járók csodálkozó tekintetei­re. Most egy nagyobb halom akad a kezébe, a portások tegnapi új­ságadagja lehet. A portásokról tudni kell, hogy rendszeresen kapnak olvasnivalót a házban székelő szerkesztőségektől, aztán a műszak végén fogják, és kidob­ják az újságokat. Somlai Margit, a vén tanárnő jut eszembe, aki Cseh Tamás dalában guberál, és talál egy fél pár kesztyűt, a dal­nok meg drukkol neki, hogy a párját is lelje meg. Elszégyellem magam, elvégre nincs itt semmi látnivaló, felfelé indulok a lépcsőn. Ekkorra az öreg lejut a mélyebb rétegekig, és diadalma­san kihúz onnét egy vastag köny­vet, valami katalógusfélét. Nézi, forgatja a kis halom szellemi táp­lálékot, mintha azt méregetné, elég lesz-e ma estére. Amikor fel­érek a bejárathoz, majdhogynem nekiütközöm egy kis csoportnak. Egyetemisták, megkövültén, egy fia gúnyos mosoly nélkül bámul­nak lefelé, mind egy irányba...- Kovácsné már évek óta lehallgat bennünket a vékony panelfalakon keresztül, mégsem csinálok balhét ebből, mint ugyanilyen ügy miatt az a markízás pasi... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ DIE PRESSE Szlovákiának a szomszédos orszá­gok közül jelenleg Magyarország­gal van a legtöbb nehézsége a kedvezménytörvény miatt, de nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt években e kapcsolatokban sok pozitívum is volt - mondta a konzervatív bécsi lapnak Eduard Kukán szlovák külügyminiszter. Arra a kérdésre, hogy milyen kiu­tat lát, azt mondta: (Budapesten) most arra hivatkoznak, hogy a kedvezménytörvény a mai tagje­lölt államokra az uniós csatlako­zás után amúgy sem érvényes, s tekintettel a csatlakozás 2004. május 1-jére kitűzött időpontjára valójában érthetetlen, hogy Ma­gyarország miért ragaszkodik e törvényhez. A miniszter leszögez­te: „Értjük és tiszteletben tartjuk a budapesti kormány szándékát, hogy támogatni kívánja a szlová­kiai magyar kisebbséget, de azt követeljük, hogy ez jogilag érvé­nyes keretben történjen”. A 20. század Európájában az egyik legfontosabb esemény volt a német-francia megállapodás Negyvenéves az Elysée-szerződés Az 1963-ban aláírt Elysée- szerződés a n. világháború utáni Európa egyik legna­gyobb hatású kapcsolatrend­szerének alapkövévé vált. ONDREJCSÁK RÓBERT Bár Franciaország és Nyugat-Né- metország együttműködése már pár évvel a háború után szoros lett, tu­lajdonképpen csak a két egykori el­lenfél kibékülése tette lehetővé az európai integrációs folyamatot. Pél­da erre az Európai Szén- és Acélkö­zösség, amelyben kétoldalú kapcso­lataik az Elysée-szerződés aláírását követően még mélyebbé váltak. Mindkét fél számára kiutat jelentett egy bonyolult történelmi helyzetből, amelyben Bonn és Párizs a 60-as évek elején volt. Franciaországban de Gaulle tábornok törekvései do­mináltak, amelyekkel az elnök visz- sza akarta adni országa régi nagysá­gát és befolyását. Ezért Franciaor­szág kilépett a - de Gaulle szerint túlságosan angolszász és főleg ame­rikai befolyás alatt álló - NATO ka­tonai szervezetéből, fegyveres erőit kivonta a NATO parancsnokságok alól és létrehozta a „független” fran­cia stratégiai nukleáris elrettentő erőket. A gyarmati háborúk terhétől megszabadult Franciaország már végleg Európa felé fordulhatott. Bár a megmaradt tengerentúli területek és az Afrikában, illetve a Földközi­tenger medencéjében meglévő ér­dekek még mindig fontos részei a francia külpolitikának, Párizs befo­lyását már döntő mértékben az eu­rópai integráció segítségével szeret­né erősíteni. Csakhogy az Egyesült Államokkal elhidegült a kapcsolata a NATO körüli huzavona miatt. Ha­sonló volt a helyzet Nagy-Britanniá- val, hiszen Párizs megvétózta Lon­don csatlakozási kérelmét az Euró­pai Közösségekbe. Lépését azzal in­dokolta, hogy a britek csak az ameri­kaiak „trójai falovai" lennének Euró­pában. A vétóban valószínűleg az is közrejátszott, hogy a franciák féltet­ték az európai integrációban kiví­vott befolyásukat. A Szovjetunió fe­lé tett nyitás természetesen nem ol­dotta meg Párizs problémáit, hiszen Moszkva valójában még mindig a fő hidegháborús katonai ellenfél volt minden nyugat-európai ország szá­mára. Ebben a helyzetben kézen­fekvő volt a kapcsolatok szorosabb­ra fűzése Nyugat-Németországgal. Bonnak kedvezett a francia ajánlat, hiszen annak ellenére, hogy részt vett az európai integrációs folyama­tokban, gyakorlatilag még mindig nem tört ki teljes mértékben a máso­dik vüágháborút követő nemzetközi szituációból és távolról sem lehetett arról beszélni, hogy a nemzetközi közösség teljes jogú tagja. Ezzel a lé­péssel nagyot nőtt Nyugat-Németor- szág nemzetközi presztízse. Az Ely­sée-szerződés és a vele összefüggő, illetve azt követő szerződések tulaj­donképpen a két állam vezetőinek rendszeres találkozóit ítják elő, kon­zultációkat a nemzetközi kapcsola­tok kérdéseiről és problémáiról, va­lamint viszonylag sokrétű együtt­működést. A két állam között foko­zatosan alakultak ki az együttműkö­dés különböző formái, valamint egy sajátos munkamegosztás, amely a hidegháború alatt alapkövévé vált az európai integrációnak. Francia- országé lett a vezető szerep az integ­rációt érintő politikai kérdésekben, Nyugat-Németországé a gazdaság­gal kapcsolatosakban. Bonn számá­ra ez nagyon fontos volt a nemzet­közi politikai színtérre való kilépés­kor, Párizs pedig már „európaiként” prezentálta saját érdekeit és elkép­zeléseit, ami nagyobb súlyt adott a francia diplomáciának. Ha az integ­rációs folyamat elakadt vagy fontos döntést kellett hozni, a francia-nyu­gatnémet páros lett a „motor”. Az ál­lamközi szerződéseken túl ennek az együttműködésnek fontos eleme volt a két ország vezetőinek szoros, gyakran még barátinak is mondható kapcsolata, ami jelentősen könnyí­tette a sokszor ellentétes érdekek összehangolását. Ilyen „nagy páros” volt például rögtön a legelső, Char­les de Gaulle és Konrad Adenauer, vagy pár évtizeddel később Francois Mitterrand és Helmut Kohl. Az utób­biak rendkívül jó személyes kapcso­latának fontos szerepe volt a 90-es évek legelején a német egyesítés kö­rüli problémák megoldásában. Ép­pen ez az esemény veszélyeztette azt az egyensúlyt, amely a franciák és németek viszonyában kialakult. Az egyesítés növelte Németország A németek és franciák nélkül semmit nem lehe­tett eldönteni az EU-ban. súlyát Európában, a franciákét vi­szont valamelyest csökkentette. Ha­sonlóan a NATO, illetve az Európai Unió keleti bővítése is a német pozí­ciókat erősítette. A megingott né­met-francia tengely utolsó nagy kezdeményezése a 90-es évek elején a Maastricht! szerződés aláírása, az Európai Monetáris Unió és a közös pénz, az euró volt. Ezt úgy is lehet értékelni, mint a német egyesítésbe való francia beleegyezés árát, amellyel Párizs megpróbálta a mé­lyebb integrációban feloldani az egyesült Németország erejét. Ez­után már - a hidegháborús évekkel összehasonlítva - csak döcögött az együttműködés. Ennek tudható be, hogy a két országgal összefüggés­ben együttműködés helyett már sokkal inkább az eltérő érdekek és azok összeütközése volt a téma (lásd például a szavazatok súlyát a Tanácsban vagy a képviselői helyek számát a Parlamentben). Az Unió­ban a meggyengült német-francia együttműködést fokozatosan más kapcsolatrendszerek megerősödése követte. Ide tartozik például Fran­ciaország szoros együttműködése Nagy-Britanniával a biztonságpoliti­ka terén (lásd például a St. Malói kezdeményezést) vagy a fran­cia-spanyol „tengely” a fejletlenebb régióknak és a mezőgazdasági ter­melőknek juttatott támogatás eseté­ben. Ettől függetlenül továbbra is igaz volt az elmúlt évtizedben, hogy német és francia beleegyezés nélkül gyakorlatilag semmit nem lehetett eldönteni az EU-ban. A franciák és a németek elképzelései eltérőek az EU reformjával kapcsolatban is, Berlin a föderalisztikus elemek és a Parla­ment megerősítését szorgalmazza, míg Párizs a kormányközi együtt­működést és a Tanácsot emeli ki. Az ellentét áthidalását hivatott elősegí­teni a két ország közös kezdeménye­zése a kettős elnökség bevezetéséről az Elysée-szerződés aláírásának 40. évfordulóján. Mindez demonstrálni kívánja, hogy Párizs és Berlin szoros együttműködése nem a múlté és megpróbálják újra beindítani a fran­cia-német motort. Ha ez sikerül, az integráció új impulzust kaphat, s ez, tekintettel az intézményi reformok­ra, örvendetes lenne. Ha viszont nem indul be a „motor”, akkor he­lyét a sokkal bonyolultabb, gyakran az aktuális kérdésekhez és aktuális érdekekhez kapcsolódó ad hoc or­szágszövetségek és kapcsolatrend­szerek veszik át (ezek jelentősége Párizs és Berlin viszonyától függet­lenül is növekszik). A bizonytalan jövő ellenére viszont igaz, hogy ke­vés olyan szerződés köttetett a 20. században Európában, amely na­gyobb hatással lett volna Európa jövőjére, mint az éppen negyven éve aláírt Elysée-szerződés. VISSZHANG Az SzKC a kifizetésekről Reagálni szeretnék a felvidéki csa­ládoknak kiosztott oktatási-neve­lési támogatásokról szóló írásokra. A Szövetség a Közös Célokért (SzKC) munkatársai nem akadá­lyozták azt, hogy a felvidéki ma­gyar családok részesüljenek a stá­tustörvényből adódó kedvezmé­nyekből. És semmiképp nem aka­runk beállni azok közé, akik az Illyés Közalapítvány elmúlt négy évi tevékenységét most degradál­ják. Az egész ügyből egy Tapaszta­latunk van: nem tudtuk elemi, hogy elsősorban a tájékoztatásért felelős szervezetek véleménye le­gyen mérvadó arról, hogy milyen segítség jó a szlovákiai magyar kö­zösségnek, és mi az, ami ront hely­zetén. A kiindulópont az, hogy áp­rilisban az IKA honlapján a szlová­kiai felhívás a Szülőföldön magya­rul pályázatról úgy jelent meg, hogy az SzKC kérte, hogy Szlová­kia felé egyelőre ne hirdessék meg. Miért? Láttuk, hogy a szeptemberi választások előtt, a státustörvény kapcsán indított rendőrségi vizs­gálat, bírósági eljárás, és a két szlovák ellentörvény-tervezet mi­att nagy a politikai kockázat. A szlovák politikai körök éppen a családok számára kilátásba helye­zett támogatásokat kifogásolták egyre élesebben. Ráadásul kapcso­latban voltunk a Magyarországgal szomszédos többi államban tevé­kenykedő szervezetekkel, amelyek igazolták, hogy a támogatási rend­szer végiggondolatlan, nem műkö­dik. Még ma is gondokkal küsz­ködnek azok, akik a pályázatok to­vábbításában közreműködtek: A vajdasági magyarok esetében Észak-Bácskában 2300-an igényel­ték a támogatást, 2000 kérelmet továbbítottak Budapestre, de csak 58 család kapta meg. Újvidék kör­nyékén 3 000 kérelemből 106 csa­lád jutott hozzá a támogatáshoz. (MTI, január 9.) Erdélyben 35 121 pályázatot nyújtottak be, 15 000- et juttattak el Budapestre, 965 csa­lád kapott támogatást. (RMDSZ- tájékoztató, január 15.) Kárpátal­ján 9 235 pályázatból 57 család kapott támogatást. (AKMKSZ nyi­latkozata január 13-án). A szlová­kiai választások után készen áll­tunk arra, hogy átgondoltan és a szlovákiai törvényeknek megfe­lelően Szlovákiában is előkészít­sük a pályázat meghirdetését, köz­ben kiderült, senki sem látja vilá­gosan, hogy az IKA rendelkezik-e azzal az összeggel, amellyel vala­mennyi felvidéki esélyes pályázót kielégíthet. Novemberben pedig a HTMH elnöke nem hagyta jóvá a Szlovákiai Magyar Szülők Szövet­sége és az Illyés Közalapítvány kö­zött körvonalazódó keretmegál­lapodást, éppen a szlovák minisz­terelnök kategorikus elutasító nyi­latkozatai miatt. Az esztergomi pénzosztogatás mögött most a Rá­kóczi Szövetség behatási program­jának szervezőit látjuk. Sajnos, a behatási programot - amely az is­kolaköteles gyermekek szüleit hi­vatott megszólítani - egyfolytában összekötik a státustörvény végre­hajtásával. Lépéseik politikai koc­kázatát nem mérlegelik, és a be­válthatatlan ígéreteikkel zavart keltenek a szlovákiai magyarok körében. Az elmúlt évben a státus­törvény kapcsán sehol nem volt annyi akadály, mint Szlovákiában, mégis sikeresen éltetjük a felvidéki magyarokban a hitet, hogy a tör­vény a javukat szolgálja, és vállal­tuk a felelősséget, hogy a tájékoz­tatásunk nem kelt hiú ábrándokat. Pogány Erzsébet a központi iroda vezetője

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom