Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-23 / 18. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 23. FÓKUSZBAN: 3 Apám soha nem ítélt se nemzetiség, se vallás, se más egyéb szerint, talán ez a békés természete, meg a hite tartotta meg őt; nála csak az emberség számított Gyászolja-e még őket valaki? Ocsovai Antal (Képarchívum) Aleszandrovka, Sztorozsevo- je, Uriv, Korotojak, Malogor- je, Liszki, Jekatyerinovka, Kolibelka, Novij Oszkol, Osztrogozsszk, Nyikolajevka, a 160.2-es magassági pont, a porig rombolt nyikolajevkai vasútállomás, fagyott utak, magyar királyi csukaszürké­be, rongyokba csavart lábú holttestek, végig a derékig érő hóban, Alekszejevka és Buggyonij között. SZÁSZ ZOLTÁN Mondanak-e még ma ezek a nevek, a helyek, a pontok, az események a hadtörténészeken kívül valakinek is valamit? Csupán néhány információ jut el a máig a Második Magyar Hadseregről. Egy értelmeden és igazságtalan háborúban odaveszett hadseregről, amelyet még becsülete elvesztésével is megvádoltak. Had­seregről, amely egyszerű magyar emberekből, munkás kezű, kaszá­hoz, kapához, gyári munkához és nem puskazávárhoz, meg páncél­ökölhöz szokott kezekből, magukat hazaálmodó, otthont, családot oda­hagyó férfiakból és Újakból állt. Meg nyegle, nácizmussal fertőzött tisz­tekből, kivagyiságból parancsnoki pozícióba került, a hadviseléshez mit sem értő úri gárdából és néhány, sajna a kisebbséget képviselő, tisz­tességes, hozzáértő, normális kato­natisztből tevődött össze. Egy hat­van évvel ezelőtt, a Don folyó part­ján lezajlott tragédia főszereplői vol­tak ők. A kétszázezres hadseregnek csupán morzsaléka, töredéke ma­radt élve. Fagyott lábujjakkal, lőtt, égett sebekkel tarkítva, légnyomás­tól félsüketen, lélekben, testben mindörökké összetörve vetődtek ha­za, hozva a hírt, a keserű valóságot, hogy a többi valahol megfagyott, fogságba esett, gránát tépte szét, páncélos tiporta halálra, golyó ütött sebet a szívébe, s tán még egy lapát föld se borult rá tavaszig, akkor meg, mint a trágyát, bedobálták ir- dadan, tömegsírnak nevezett gödör­be, hogy ott várja meg porhüvelye a megváltást, ha van. Kevés ismerő­söm akad, kinek igazán áttekintő tu­dása, információi lennének erről a történelmi időszakról. Korosztá­lyom, a negyvenesek korosztálya tízszer többet tud a Vörös Hadsereg­ről, mint az akkor, sajnos a hitíeri Németország igazságtalan háború­jában a rossz oldalon álló, 2. Magyar Hadseregről. Nem tanították, elsik- lottak felette, elsumákolták a tényt a mi tanulmányaink ideje alatt a ma­gyar nemzetet ért rettenetes tragé­diáról, amely annak idején a szlová­kiai magyar családok nagy részét is érintette. Különösen a Losonc kör­nyéki, Ipoly menti magyar falvak­ban élőket. Hosszas keresés után sem sikerül szemtanúját találni a doni tragédiának. Csak másodkéz-' bői, a fiák és lányok emlékében élő katonaemberek képét lehet előhívni a múltból, történeteket, amelyeket már egy másik korosztály őrizget, a hatvan év körüliek korosztálya. Vagy előkeresni a könyvtárnyi iroda­lomból Lajtos Árpád, volt vezérkari százados emlékiratát, az Emlékezés a 2. Magyar Hadseregre 1942-1943 című könyvet, amelynek szerzője a szemtanú, a hadtörténész, a szenve­dő alany szempontjából, tényszerű­ségében is megrázó munkában tárja fel a történéseket. És hozzákeresni leszármazottakat, utódokat, akik­nek hozzátartozója megjárta a Don- kanyar poklát. Ocsovai Dánielt kér­dezve előhívtuk a néhai Ocsovai An­tal, kalondai illetőségű magyar hon­véd emlékét, aki Isten akaratából, meg a maga szerencséjét formálva, élve hazajutott a doni harctérről. Abban a kovácsműhelyben beszél­gettünk a második világégésnek er­ről a szomorú időszakáról, amelyet még a néhai honvéd, a IV. hadtest páncéltörő szakaszában szolgáló tü­zér kezdett el építem még a háború előtt, s amelyet csupán 1946-47- ben tudott befejezni. „Édesapám 1913. május 3-án, tős­gyökeres kalondaiként a mostani al­vég egyik máig meglevő házában született - meséli Ocsovai Dániel. - Nagyapám volt a falu kovácsa, ezt a mesterséget, az iparosságot, a vas szeretetét talán tőle örököltük. Apám szintén a kovács szakmát ta­nulta ki, de emellett értett a villa­mossághoz, rádiókat készített, javí­tott, mint ezermestert és újító ötlete­ken állandóan gondolkodó mester­embert tartották számon a haláláig. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt, valamikor 1930 környé­kén Csehországban szolgálta le tényleges katonaidejét, ha nem csal az emlékezetem, már akkor is tüzér­ként. Hogy hányszor és müyen zász­lóra kellett felesküdnie, nem tudom, annyi biztos, hogy a második világ­háborúba már mint meglett férfiem­ber került ki. Elbeszéléseiből tudom, hogy részt vett Erdély visszafoglalá­sában, majd hazakerült, aztán ismét behívták. Losoncon, a tüzérkaszár­nyában gyülekeztek, onnan mentek Székesfehérvárra, ahol kiképezték őket az akkoriban fegyverbe állított 50-es és 75-ös kaliberű páncélelhá­rító ágyú kezelésére, hogy a keleti frontra vigyék őket. Egy kis koffer- nyi tábori levelezőlap maradt meg ebből az időből, édesanyám gondo­san elrakta őket. Én már a háború után születtem, legkisebb gyerek­ként nekem sokat mesélt édesapám az ott megélt eseményekről. Nagyon bánatos emlékek ezek. Máig meg­van egy két emléktárgy, amit a fron­ton, a pihenők ideje alatt készített. Az égjük egy feszület, amelynek a talpazata egy küőtt golyó hüvelye. Nem tudom, pontosan mikor vonult be, de 1942 kora nyarán lehetett. A levelezőlapok tanúsága szerint bizo­nyos, hogy 1942 őszén-telén már az első vonalban szolgált. (A gyalogez­red, amelyben Ocsovai Antal szol­gált, pontosan az urivi orosz hídfőál­lástól alig pár küométerre ásta be magát, ott, ahol a 2. Magyar Hadse­reget megsemmisítő orosz támadás indult 1943. január 12-én. a szerk. megj.) Apám elbeszélése szerint őt a hite mentette meg. A szolgálatok kö­zötti pihenőkben kicsi feszületeket készített, ezeket elajándékozta a bajtársainak. Mesélte, hogy a mí­nusz 30 fok körüli hidegben nem volt szabad fűteni a bunkerokban. Erre ő hosszú alagutat ásott, amely­nek a nyílása a bunkertól meglehe­tősen messze volt. Ez lett a kályha­cső, és mire a füst végigszállt a hosz- szú vágaton, a hideg földben annyi­ra lehűlt, hogy szinte észre sem le­hetett venni a föld felszínén. Lemez­darabokból tábori kályhát eszká- bált. Ott olvasztotta az ólmot a töl­ténymagokból, az volt a kicsi, hadi körülmények között működő ko­vácsműhely kohója. Saját készítésű szerszámokkal készített formát a fe­szület korpuszának. Egy félkész ön­tés máig itt van a műhelyben. Egy ilyen feszület mentette meg az éle­tét, ha közvetve is. Az egyik hívő, buzgó katolikus katonaszakács ba­rátjának is adott egy ilyen emléktár­gyat. Ez már akkor történt, amikor az orosz offenzíva után valahová visszavetették őket, és éppen a csa­patok újraszervezése, a sebesültek elszállítása, a váltás felszerelése folyt. Apám csapatát pihenőről újra az első vonalba akarták küldeni. A szakács barátja a feszületért hálából jó alaposan megetette őt konzerv paradicsommártással. Ettől termé­szetesen hasmenést kapott, egész éj­szaka ki-be szaladgált, átfázott a lat­rinán. Másnap reggel parancsfelol­vasáskor már vacogva, lázasan és a hasmenéstől legyengülve állt ki, az­tán össze is esett. A szakács trükkje miatt tífuszgyanúsnak minősítették, elkülönítették, majd az első sebe­sült- és betegszállító vonattal Kassá­ig szállították, ahová a tábori levele­zőlapok szerint valamikor 1943. feb­ruár elején érkezett. Ugyanígy járt még egy ipolysági ismerőse és baj­társa is, tafán csak ők ketten marad­tak életben abból a gyalogezredből. A megmenekülése előtti időkből azonban számos félelmetesen bor­zalmas emléket mesélt. Mielőtt ebbe a pihentető táborba kerültek volna, az ő páncélelhárító csapatukat az egyik faluban bekerítették az oro­szok. (Lajtos Árpád könyve alapján feltélelezhetően ez a csapat a 13. könnyűhadosztály lehetett, mely­nek parancsnoka Kovács vezérőr­nagy volt, a bekerített község pedig valószínűleg Gyevica volt, az idő­pont pedig 1943. január 13. a szerk. megjegyzése) Apám emlékezése szerint a zászlóaljparancsnok felso­rakoztatta a csapatot, majd egy, az oroszok számára váradan pülanat- ban meglepetésszerűen, hatalmas ricsajt csapva és lövöldözve kitörtek a gyűrűből. Aztán olyat is mesélt, hogy amikor elindult az orosz táma­dást előkészítő pergőtűz, az emléke­zetesjanuár 12-én, akkor míg a töb­biek hason fekve bújtak, addig apám a hátára feküdt, imádkozni kezdett és nézte a rájuk hulló bom­bákat, gránátokat, aknákat, várva, melyik fogja eltalálni. Mélyen hívő emher volt, úgy látszik, meghallga­tásra talált az imája, mert egyik gyil­kos golyó sem találta el. Ahogy me­sélte, a csodás megmenekülés emlé­kére, már mikor hazajött a frontról, az ott, a harctéren golyókból kiön­tött korpuszhoz faragott egy keresz­tet, amely mellé annak a zsebórának készített helyet, amelyik végig kint volt vele a harctéren és elbeszélése szerint ennek a zsebórának a járása alapján váltották egymást őrségben a lövészárkoknál. Édesapám, miu­tán hazajött a háborúból, soha töb­bet nem táncolt. Pedig azelőtt jó ke­délyű ember volt, szerette a zenét, munka közben mindig fütyörészett, dúdolgatott, de táncolni soha többé nem táncolt. Még a gyerekei lako­dalmán se. Ahogy mesélte, amit ott kint látott, az odafelé úton, a harc közötti szünetekben, ahogyan mu­lattak az elszabadult indulatoktól feltüzelt tisztek és katonák, meg amit táncolás gyanánt műveltek, az megutáltatta vele a táncot. A túl­élésben az is szerepet játszhatott, hogy mindig is józan, gyakorlatias észjárású ember volt, minden prob­lémára talált megoldást. Mivel nem dohányzott, cigarettaadagját ke­nyérre cserélte, így állandóan volt nála kellő mennyiségű élelem, még ha kicsit egyhangú táplálkozás volt is ez. Az ellátás hiányos volt, a téli segédeszközökkel is gond volt, a fegyverekhez sem mindig jutott ele­gendő lőszer. Apámat lelküeg na­gyon megviselte a háború. Miután hazajött, magábafordulóbb, szótla- nabb, visszafogottabb lett. Nekem, a legkisebb gyereknek viszont sokat mesélt a háborúról meg a háború utáni időkről. Főleg a keserűségről. Mondta, megtörténhet az emberrel, hogy egy bizonyos pülanatban állat­tá változik, elveszíti minden ember­ségét és attól a perctől kezdve már csak az állati ösztönök vezérlik. Ezt azokra az esetekre mondta, mikor az értelmetlen gyilkolásról beszélt. Én mégis azt hiszem, apámnak sike­rült embernek maradnia. Ha lőtt, parancsra tette, ok nélkül, civüekre nem fogott fegyvert soha. Arról soha nem beszélt, harc közben ölt-e em­bert. Ha tette is, mint mélyen hívő emberben komoly nyomot hagyha­tott még a parancsra való fegyver- használat is. Arról viszont mesélt, hogy egyszer kis híján haditörvény­szék előtt végezte, ugyanis az egyik faluban éppen a kút felé ment, ami­kor a kút melletti veremből kiku­kucskált egy pópa. Apám a kezével intett, hogy bújjon vissza, de veszté­re ezt meglátta a felettes tisztje és megtorlással fenyegette. Haditör­vényszék elé akarta állítani az apá­mat de mielőtt ezt megtehette vol­na, golyót kapott és meghalt. Hogy melyik oldalról, kinek a fegyveréből érte a lövés, nem tudni. Az bizonyos, hogy apámnak volt egy nagyon jó barátja, egy keménykötésű, bátor ember, akit szintén meghurcolt ez a tiszt. Lehet, hogy az általános zűrza­varban az ő fegyveréből tévedt el egy golyó. Mesélt olyanról is, hogy az egyik faluban, amelyiknek a fele orosz kézen volt, a fele magyar ké­zen, szemtől szembe találkozott egy orosz katonával. Egyikük sem ka­pott a fegyveréhez, elmentek egy­más mellett, mindenki a maga dol­gára. Olyat is mesélt, hogy volt egy nap, amikor egy döglött ló teste mö­gött fekve várta ki a lövöldözés vé­gét, az védte meg az oroszok golyói­tól. Apám soha nem ítélt se nemzeti­ség, se vallás, se más egyéb szerint, talán ez a békés természete, meg a hite tartotta meg őt. Nála csak az emberség számított. Ahogy mesélte, a háborúban akadt mindenfajta em­ber. Volt, aki teljesen kivetkőzött em­beri mivoltából, meg volt olyan is, aki a legvadabb helyzetben is ember tudott maradni. A tisztekről nem volt túl jó véleménnyel, mert rossz ta­pasztalata volt velük. A németekről soha nem beszélt, nem volt velük so­ha kapcsolatban, azt viszont mesél­te, szinte mindenki tudta a bajtársai közül, hogy őket vágóhídra, ágyútöl­teléknek használják a németek.” Ocsovai Antal ugyan túlélte a földi poklot, hazajött a Don-kanyarból. De a kétszázezer honvédből és tiszt­ből álló Második Magyar Hadsereg színe-java ottmaradt. Amint Lajtos Árpád volt vezérkari százados úja emlékezésében, március harmadi- kán a megmaradt csapatrészek lét­száma alig haladta meg a 61 ezer főt. Ki tudja, közülük hányán értek haza? Épségben szinte senki. Min­denkinek volt fagysérülése, fizikai­lag, lelkileg elcsigázott, megfáradt emberek gyér tömege maradt a had­seregből. Á többiek? Valahol mesz- sze, a Don-kanyar melletti tömegsír­okban nyugszanak. Egy idézet még Lajtos Árpádtól: „A második vüág- háborút követő utókor a doni 2. ma­gyar hadsereg katasztrófáját általá­ban mint mohácsi vészt emlegeti.” Mi marad a kései utódok számára? Talán csak az igazság keresésének lehetősége. Meg egy-egy januári es­tén feltenni a régi lemezt, amelyen Mezey Mária csodálatos mélybama hangján azt énekli „Hol vannak a katonák...” Tábori levél (A szerző felvétele) VÁRHATÓ IDŐJÁRÁS: HAVAZÁS, HAVAS ESŐ, -1, ÉS 3 FOK ELŐREJELZÉS ORVOSMETEOROLÓGIA A Nap kel 07.39-kor - nyugszik 16.24-kor A Hold kel 14.14-kor - nyugszik 06.11-kor A Duna vízállása - Pozsony: 390, árad; Medve: 260, árad; Komárom: 320, árad; Párkány: 330, árad. kuev o Borult lesz az ég­bolt, többnyire havazásra, de az ország déli terü­letén esőzésre számíthatunk. A legmagasabb nappali hőmérséklet -1 és 3 fok között alakul. Gyenge, változó irányú szél, nyugaton északi. Az esős területeken az uta­kon jégréteg keletkezhet. Éjszaka a hőmérséklet nem nagyon válto­zik, marad a -1, 3 fok. Holnapra is a felhős idő lesz jellemző, helyen­ként viharos széllökésekkel. Euró­pa fölött magas nyomású légréteg keletkezik. A legmagasabb nappa­li hőmérséklet 1 és 5 fok között alakul. A szív- és érrend­szeri betegségek­ben szenvedők ma fellélegezhetnek, az időjárás pozitív hatással lesz rá­juk. Az alacsony vémyomásúak job­ban bírják majd a megterhelést. Ez­zel szemben erősödnek a moz­gásszervi betegségekkel küszködök fájdalmai, főleg a reumások érezhe­tik majd rosszul magukat. A front­hatásra érzékenyek komolyabb fej­fására számíthatnak, vérnyomá­sunk emelkedhet, depresszió lehet úrrá rajtunk. Holnap minden téren javulás várható, az időjárás kimon­dottan serkentő hatással lesz szer­vezetünkre. ír--. TUNISZ Holnap KJXJj'S LIULrn ♦ A szlovák-magyar alapszerződés hatásvizsgálata ♦ Az egyetemalapítás megteremtendő feltételei ♦ Sajtónyelvünk gyatra magyarsága

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom