Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-20 / 15. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 20. Kitekintő Q A készülődő öbölháború átrendezheti a világhatalmi viszonyokat - nemcsak a világ energiamérlege változik meg ezzel, hanem a közel-keleti politikai térkép is Rövidesen eldől, ki fog uralkodni az olaj felett Amerikában most éppen nincs olajválság. A szakértők azt latolgatják kirobbanhat-e. Kell hozzá az újabb öbölhábo­rú, avagy az is megindíthatja, hogy a válság miatt megáll a kivitel Venezuelából? ELEMZÉS A világ szinte megbabonázva me­red az öböl térségére. Egyesek a kőolajárak gyors emelkedésére és ennek következményeivel számol­nak. Mások viszont az energiabő­ség visszatértére játszanak, amen­nyiben Bush megindítja csapatait Bagdad ellen. Nemcsak a világ energiamérlege változik meg ez­zel, hanem a közel-keleti politikai térkép is. Összeomolhatnak az olajra épített arab gazdaságok, és az amerikai befolyás újra egyértel­mű lehet. Ha így történik, vége lesz a XX. század második fele egyik nagy hatalmának, az OPEC nevű kőolajkartellnek. Az elég magas kőolajárak azonban nem csak az OPEC-tagok számára fontosak. Ezen nyugszik a törékeny stabilitá­sú orosz gazdaság, és több más kartellen kívüli energiatermelő is. (A termelők és fogyasztók között sajátos érdekházasság áll fenn. A legnagyobb kőolajszállítóknak az érdekük, hogy az árak ne legyenek túlságosan magasak. Ekkor ugyan­is már beindulnak azok a kutak, amelyeket most a drága kitermelés miatt pihentetnek, és elkezdődnek a még költséges kőolaj-kitermelé­sek. Észak-Amerikában például rengeteg parlagon heverő olajho­mok, olajpala is van.) Érthető hát az izgalom, amellyel Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egy té­véműsorban, arra a kérdésre rea­gált: nem az olaj áll-e a háborús készülődés hátterében? Fél éve még más volt a helyzet. Dick Cheney alelnök egy beszédben nyíltan kijelentette, hogy a hatal­mas iraki olajkészleteket nem sza­bad Szaddám Húszéin kezén hagy­ni. Igaz, Cheneyt azóta nem na­gyon engedik újságírók vagy tévé­kamerák közelébe. Az olaj szerepe a készülődő iraki háborúban tabu­téma az amerikai politikában, nem úgy az utcán és a sajtóban. A világ viszont erről beszél, ezt számolgat­ja. A kőolajpiac várható változásai izgatják Európát, Kínát, Japánt és a feltörekvő gazdaságokat is. A kő­olaj felettébb gyúlékony anyag. Hubbert-görbe King Hűbbért amerikai geofizikus 1956-ban megjósolta, hogy az Egyesült Államok olajkitermelése a hetvenes évek elején eléri a csú­csot és utána hanyatlani fog. Az olajipari szakértők és a közgaz­dászok évekig rajta köszörülték a nyelvüket, mígnem 1971-ben igaza lett. Az olajkészletek kimerülésé­nek folyamatát ábrázoló grafikont azóta is Hubbert-görbének hívják. A Princeton Egyetem professzora, Kenneth Deffeyes Hűbbért mód­szereit alkalmazva megrajzolta a világ kőolajtermelésének görbéjét: a csúcspont négy-öt év múlva vár­ható, hatvan év múlva viszont már nem nagyon lesz mit tankolni a benzinkútnál. Se a feltárás, se a ki­termelés új technológiái nem men­tenek meg minket attól a ténytől, hogy a kőolajkészletek végesek. A világ most rendezkedik be a követ­kező fél évszázadra. Az USA-ban 1985-ben a felhasznált kőolajnak még csak az egyharmadát impor­tálta, ma már szükségletének több mint a felét. 2020-ra pedig a két­harmadát fogja. A fő szállítók most Kanada, Mexikó, Nigéria és Vene­zuela. Illetve Venezuela lenne, ha a Chávez elnök elleni sztrájk nem ál­lította volna le a termelést. A Kö­zel-Kelet szerepe folyamatosan nö­vekszik: 2020-ban innen jön majd az amerikai import nagyobb része is. A fő kőolaj forrás ma az USA szá­mára is Szaúd-Arábia, a maga 260 milliárd hordónyi tartalékával. (Egy hordó körülbelül 165 liter, egy tonna 5,9 hordó.) A második termelő a térségben Irak a maga 112 milliárd hordójával. Szakértők szerint azonban Irak tartaléka akár 300 milliárd hordó kiváló minősé­gű olaj is lehet. A különbség oka: a hetvenes évek óta az országban nem végeztek alapos tudományos feltárást. Ráadásul az iraki kőolaj feltárása olcsó, az összes költséget beszámítva sem több hordónként egy-másfél dollárnál a termelés önköltsége. Ilyen olcsó olaj csak Szaúd-Arábiában van. Az olajos nővérek Az orosz és a mexikói kőolaj ön­költsége 6-8 dollár, az északi-ten­geri fúrótornyokban 12-16 dollá­rért termelik ki a „fekete aranyat”. Az olajmezők műszaki felújítása után Irak akár a mostani szaúdi ter­melésnél (napi 8,6 millió hordó) is többet adhatna - akár 12 millió hordót. Ez komoly versenyt jelente­ne Szaúd-Arábiának, és - egyes szakértők szerint - a minimálisra csökkentené Oroszország, Mexikó, Venezuela vagy Nyugat-Afrika vi­lággazdasági szerepét. Kétséges le­het Irak tagsága az OPEC-ben az amerikai megszállás esetén. Egyes elképzelések szerint „ideális eset­ben” vége is lehetne ezzel az olaj- kartellnek. Ezzel azonban még nincs vége a háborús optimizmus­nak. Többen abban reménykednek, hogy a győztes háború után egye­nesen árad majd az olcsó olaj a Kö­zép-Keletről. Ahmed Chalabi, az amerikaiak által pártfogolt Iraki Nemzeti Kongresszus elnöke azt jó­solja, hogy a teljes gőzzel termelő iraki kőolajmezők kínálata 15 dol­lárra nyomja le majd a hordónkénti vüágpiaci árat. Amióta az 1870-es években John D. Rockefeller meg­alapította a Standard Oilt, a világ kőolajiparában mindig maroknyi cég irányította az eseményeket. A korábban csak Hét nővérnek hívott elit mára az összeolvadások miatt még kevesebb tagot számlál. A vi­lág legnagyobb olajipari cége, a te­xasi székhelyű Exxon Mobil bizo­nyult 2001-ben a földkerekség leg­jövedelmezőbb vállalkozásának: profitja 15 milliárd dollárt tett ki. Sorrendben utána jön a British Petroleum Amoco, a Royal Dutch Shell és a Chevron Texaco. Ötödik a francia TotalElfFina. A múlt század húszas éveinek végétől az 1972-es államosításig ez az öt cég birtokolta gyakorlatilag az egész iraki olaj­ipart. Az Egyesült Államok nem csak az iraki olajon tartja rajta a szemét. Afganisztánban már a tálibokkal is tárgyaltak egy Türk­menisztánból Pakisztánba tartó olajvezeték megépítéséről. Az 1460 kilométeres vezeték a Dauletabad lelőhelyet köti majd össze a pakisz­táni finomítókkal. Az elképzelést főleg az Unocal nevű amerikai olaj­ipari cég támogatta. George W. Bush hatalomra jutása után az amerikai álláspont megkeménye­dett, és állítólag háborús fenyege­tésként értékelhető kijelentések is elhangzottak. Egyesek még azt is feltételezik, hogy mindez szerepet játszott a 2001. szeptember 11-i terrortámadáshoz nyújtott tálib tá­mogatásban. Alig néhány hónappal az új afgán vezetők hatalomra jutá­sa után, december végén aláírták a megállapodást. Hamid Karzai af­gán elnök amerikai évei alatt az Unocal tanácsadója volt. A Global Policy Forum nevű amerikai civil szervezet prognózisa szerint, az olajcégek évi 29-50 milliárd dollá­ros extraprofithoz jutnának, ha Irak ismét privatizálná olajmezőit. (A számítás azon alapul, hogy Irak­nak 250 milliárd hordó olaja van, amelynek felét lehet gazdaságosan kitermelni, és a haszon felét a bag­dadi kormány kapja. Közben az olaj átlagára 25 dollár, míg a kitermelés költsége legfeljebb másfél dollár hordónként.) Ha a londoni székhe­lyű, a CIA által létrehozott és a Pen­tagon által finanszírozott Iraki Nemzeti Kongresszus kerül hata­lomra éppen ez fog történni. Ah­med Chalabi már meg is ígérte, hogy az amerikai cégeknek nagy szerepük lesz az iraki olajkiterme­lésben. Az Irak elleni határozathoz Washington éppen azzal kénysze­ríttette ki a BT öt állandó tagja kö­zül Franciaország, Kína és Oroszor­szág támogatását, hogy megfenye­gette őket: ha most megpróbálják védelmezni Szaddám Huszeint, az új, Amerika-barát bagdadi kor­mány figyelmen kívül fogja hagyni érdekeiket. Márpedig mindhárom országnak jelentős üzleti kapcsola­tai vannak Irakkal, és létérdekük, hogy az új vezetőség tiszteletben tartsa a már megkötött szerződése­ket. Az oroszoknak például 8 milli­árd dollárjuk bánja, ha az új iraki kormány felmondja a korábbi szer­ződéseket. A világ legnagyobb kő­olajipari műszaki és szolgáltató cé­ge a Fehér Házban finoman fogal­mazva is magas szinten képviselt Halliburton. Ha az iraki olajmező­ket háborús kár éri vagy ha az el­avult műszaki berendezések felújí­tására pályázatot írnak ki, a Halliburton az egyik természetes esélyes a milliárdos megrendelésre. A Halliburton az olajmezők üzemel­tetésében vezető szerepet játszik a vüágban. A Bush családot és az ad­minisztrációt erős szálak kötik az olajüzlethez. A jelenlegi elnök 1978- ban saját olajipari céget alapított Te­xasban. Ebben az időben több szaú­di befektetője is volt - egyes hírek szerint közéjük tartozott Szalem bin Laden, a későbbi terroristavezér, Oszama bin Laden 56 testvére közül az egyik, aki 1988-ban egy texasi re­pülőgép-balesetben vesztette életét. Édesapja, az egykori elnök, éppen a Halliburton igazgatótanácsának tagja volt, Cheney alelnök pedig e cég első számú vezetője. Cheney vé­delmi miniszter volt az idősebb Bush kormányában, a Halliburton az ő igazgatása alatt felvásárolt egy súlyos gondoktól gyötört céget, amelyet egykor idősebb Bush apja, Prescott Bush alapított. Condo- leezza Rice nemzetbiztonsági főta­nácsadó a Chevron igazgatótaná­csának tagja volt, és mielőtt a Fehér Házba került volna, neve ott virított egy tankhajó orrán. Thomas White helyettes védelmi miniszter, aki a Pentagonban a szárazföldi hadsereg ügyeiért felel, a csődjével óriási bot­rányt kavart energetikai cégnek, az Enronnak volt az alelnöke. (George W. Busht régi barátság fűzi a bukott óriás első emberéhez, Kenneth Layhez.) Don Evans kereskedelmi miniszter korábban a Tom Brown nevű olajkutató céget vezette. Vannak kevésbé optimista számve­tések is. A gazdasági ügyekben szinte megfellebbezhetetlen tekin­télynek számító Financial Times másként látja a lehetséges háborús fejleményeket. A londoni lap sze­rint a háború kezdetekor az égbe szökő olajárak súlyos csapást je­lentenek majd az amerikai gazda­ságra - és vele George W. Bush 2004-es választási esélyeire. Leg­alábbis az 1991-es háború miatti átmeneti áremelkedés elég volt ah­hoz, hogy recessziót váltson ki, és az idősebb Bush 1992-ben veresé­get szenvedjen. Orosz összeomlás Vajon befolyásolja-e a brit lap számvetését, hogy Nagy-Britannia a maga északi-tengeri olajmezői­vel, egyike a legnagyobb szénhid­rogén-termelőknek? Mindeneset­re a hivatalos London feltétel nél­kül áll Bush elnök és háborús poli­tikája mellett - ellentétben a fa- nyalgó franciákkal és a félig-med- dig ellenálló németekkel. Talán ez a megosztottság az oka annak is, hogy egyelőre az Európai Unió nem állt elő semmilyen határozott közös állásfoglalással ebben a glo­bális ügyben. Az EU-államok gya­korlatilag mind importra szorul­nak: fő energiaforrásuk a Közel- Kelet és Oroszország. Az unió ál­láspontját kellene képviselnie Javier Solanának, az EU külpoliti­kai szószólójának, aki azt mondta, hogy az ENSZ fegyverzetellenőrei­nek január 27-én esedékes jelenté­se nem kell hogy feltétlenül az el­lenőrzési folyamat végét jelentse. Tehát a várható amerikai és brit el­utasítás következménye nem lehet az azonnali hadüzenet. Sőt, Solana szerint a második öbölháború megindításához újabb BT-döntésre is szükség lehet. Éz ellentmondás­ban van az amerikai állásponttal. Az európai elemzők sokkal inkább tartanak az esetleges háborús megoldás következményeitől, és nem lelkesednek a katonai győze­lem majdani politikai hozadéka fe­lett. Az, ami az amerikai elemzők számára nagyrészt az olajbőség és a gazdasági fellendülés képét hoz­za elő, más országokban bizonyta­lanságot, sőt akár az összeomlást is előrevetíti. Ilyen mindenekelőtt Oroszország, a világ egyik legna­gyobb kőolajtermelője. Égyes nyu­gati elemzések szerint a 18 dollá­ros hordónkénti árnál Oroszország már komoly nehézségekkel szem­besül, 12-15 dolláros árnál gazda­sági összeomlásra és utcai zavargá­sokra lehet számítani. Azt ponto­san senki sem tudja, milyen szintre állnak be az olajárak egy háború után. Ez pedig mindenképpen ala­posan befolyásolja az orosz állapo­tokat. Moszkva számára a szénhid­rogénexport lett a legfontosabb be­vételi forrás. Talán ez az oka an­nak, hogy - mint annyi mást - a kő­olajtartalékokra vonatkozó adato­kat is szigorú államtitokként őrzik. Nem hivatalos becslések persze bőségesen akadnak: közülük a legvisszafogottabb, az amerikai Oil and Gas Journal szerint 48,6 milliárd hordónyi olajat rejt az orosz föld mélye. A British Petrol elemzői ennek a mennyiségnek a két és félszeresével: 120 milliárd hordóval kalkulálnak. Talán „hiva­talból”, de még optimistább Mihail Hodorkovszkij, a második legna­gyobb orosz olajcég, a Yukos elnö­ke: ő 150 milliárd hordóra becsüli a még feltáratlan készleteket. - Egyszerűen össze kell adni a tíz vezető orosz olajvállalat nemzet­közi auditorok által is jóváhagyott készleteit - vélekedik Kelet-Euró- pa leggazdagabb üzletembere. Az orosz olajkészletek pontos szám­bavételét tovább bonyolítja, hogy a legtöbb felmérés csak a nyugat­szibériai mezőkkel számol. Á nyu­gat-szibériai lelőhelyek kiaknázá­sa az 1970-es évek óta folyik, és je­lenleg innen származik az orosz olajkitermelés kétharmada. Ugyanakkor óriási, fel nem tárt készletek rejtőzhetnek Szibéria keleti részein, illetve a sarkköri tengeri talapzat alatt is. - Oroszor­szág esetében az igazi kérdés nem is az, hogy mennyi olajunk van, hanem, hogy megéri-e kitermelni ezeket a mezőket - vélekedik Jevgenyij Hartukov, a piac egyik legismertebb elemzője. Barátságból az Adriába Az elmúlt években a privatizált orosz olajcégek intenzív beruházá­sokba kezdtek, nyugati technológi­ákat szereztek be. Az orosz kőolaj­mezőkön megjelentek az intenzív termelési technikákat képviselő nyugati cégek, mint a Halliburton vagy a Schlumberger. A termelés fellendítésének kedvezett Putyin hatalomra kerülése - ezzel ugyanis kiszámíthatóbb lett a politikai és az üzleti légkör. Ahhoz azonban, hogy a befektetett dollármilliárdok megtérüljenek, a kitermelt extra­hordókat el is kell adni. Ez pedig csak az export növelésével lehetsé­ges, hiszen az orosz belső piac to­vábbra is pang. Az orosz cégek szá­mára ezért létkérdés, hogy a ha­gyományos európai piacokon túl az amerikai és ázsiai tortából is ki­hasítsák a maguk szeletét. Agresz- szív terjeszkedési politikájuk sze­rencsésen egybeesik azzal a wa­shingtoni kormányzati szándék­kal, hogy az Egyesült Államok az eddiginél jobban függetlenítse ma­gát a közel-keleti energiaszállítá­soktól. Mérföldkőnek számít, hogy tavaly megtörtént az első orosz olajszállítás az Egyesült Államok­ba. Az ambiciózus tervek szerint az évtized végére már az amerikai olajimport 13 százaléka származik orosz forrásból. Ennek érdekében a négy legnagyobb, magánkézben lévő orosz olajvállalat közös tenge­ri olajterminált épít Murmanszk- ban. Ä 3,4-4,5 milliárd dollárba ke­rülő, 2500-3600 kilométer csőve­zetéket is magába foglaló beruhá­zás a tervek szerint 2007-re készül el. Megvalósulása drasztikusan csökkenti a szállítási költségeket: Nyugat-Szibériából Murmanszkon keresztül az Egyesült Államok ke­leti partvidékéig tonnánként 24 dollárba kerül majd a „fuvar”, mi­közben a jelenleg használt fekete­tengeri útvonalon ez az összeg 30 dollár felett van. Hasonló célt szol­gál a Barátság- és az Adria-kőolaj- vezetékek összekötése is, amely projekt már 2003 végére megvaló­sulhat. Az erről szóló megállapo­dást december közepén írta alá az érintett öt ország - Horvátország, Magyarország, Oroszország, Szlo­vákia és Ukrajna -, valamint az orosz csővezetékek tulajdonjogá­val rendelkező állami vállalat, a Transznyeft képviselője. Ha meg­valósul a terv, Omisaljból napi 300 ezer hordó olajat lehetne exportál­ni az Egyesült Államokba. De van­nak tervek Kínába, sőt Japánba ve­zető kőolajvezetékek építésére is. Kína aggódik De nem csak Európa és az Egye­sült Államok számít az orosz kő­olajmezők termésére. A legna­gyobb érdeklődő Kína, a világ leg­népesebb állama. Amikor decem­ber elején Pekingben járt Vlagyi­mir Putyin orosz elnök, mindenki arra számított, hogy aláírnak egy államközi szerződést arról a rég­óta emlegetett 2400 kilométeres olajvezetékről, amely az angarszki mezőkről juttatná el az energiát az északkelet-kínai fino­mítókba. A terv elég stratégiainak tűnik. Ha mást nem néznénk: 25 év alatt készülne el, és mai áron két és fél milliárd dollárba kerül­ne. Az egyik közhely a száz közül, amelyet ennek a beruházásnak a kapcsán már elpuffantottak, na­gyon igaz: „Ez több mint a barát­ság szimbóluma.” Errefelé a ba­rátságoknak nagyon nagy szimbó­lumaik is vannak, ez a beruházás azonban átalakítaná Kína ener­giatérképét, és jelentős hatással lenne a világpiacra is. Kína hatalmas ország, nagyon gaz­dag ásványi kincsekben, pechére energiából ma már nem tudja el­látni magát saját forrásból. Igénye­inek kielégítésére kialakult egy rendszer, melynek folyamatos mű­ködése azonban speciális feltétele­ket igényel. Például tartós békét és kiegyensúlyozottságot olyan he­lyeken, mint a Közel-Kelet vagy In­donézia. Ha van közvetlen napi ér­deke Kínának az Irak körül kiala­kult háborús feszültségben, az itt keresendő. Kína a leghatározottab­ban ellenérdekelt az olajárak emel­kedésében, míg a közel-keleti olaj­források akár időleges elzáródása is nagyon nagy kihívás elé állítaná az országot. Kína mai olajszükség­letének 56 százaléka származik eb­ből a térségből. A probléma nem új keletű, a kormány hosszú ideje igyekszik különböző megoldáso­kat keresni. Az alap természetesen a hazai termelés. Az iszonyú erők­kel folytatott olajkeresés viszont messze nem olyan sikeres egyelő­re, mint azt szeretnék, bár ez még tartogathat meglepetéseket. A leg­nagyobb reményeket egyébként a Dél-kínai-tengerhez fűzik, ahol a mai adatok szerint 23,5 milliárd tonna olajat és egymilliárd köbmé­ter földgázt rejt a tengerfenék. A másik hosszabb ideje folytatott gyakorlat, hogy az importszükség­letet igyekeznek a világ minél több vidékéről beszerezni. Ezzel meg­próbálják elkerülni, hogy a politi­kai és egyéb bizonytalanságok az egyes országokban ne okozzanak Kínának túl nagy sérülést. Míg 1996-ban tizenöt országból vásá­roltak olajat, tavaly harmincból. Az iraki háború árnyékában ugyanis komoly félelmet gerjeszt az a bizonyos durva adat, mely sze­rint az összes import 56 százaléka származik a Közel-Keletről. Kína tehát legalább annyira függ a há­borútól, mint a világ többi része. Ugyanúgy latolgatja az esélyeket, a hosszú távú és az azonnali követ­kezményeket. A világban azonban nemcsak a gaz­daságra gyakorolt lehetséges hatá­sokat latolgatják. A háború és kö­vetkezményei már beépültek a rö­vid távú globálpolitíkai tervekbe is. Az amerikai agytrösztökben már most azon gondolkodnak, hogy az iraki győzelem után Irán és Szaúd- Arábia is kutyaszorítóba kerül. Ha ott is sikerülne Amerika-barát kor­mányokat hatalomra juttatni, az nem csak a közel-keleti erőviszo­nyokat rendezné át, és nem csupán a jelenlegi izraeli politika sikerét je­lentené a szövetségesek és támoga­tók nélkül maradó palesztinokkal szemben. Az eredmény még az isz­lám terrorizmus pénzügyi forrásai­nak elzárásánál is lényegesebb len­ne:- a világpiaci •olajárak-ezek- után szinte kizárólag az amerikai szán­dékoktól függenének. Horváth Gábor (Washington), Krajczár Gyula (Peking), Szalai Zoltán (Moszkva), Miklós Gábor Katonák a Bajo Grande venezuelai olajfinomítónál Olajvezeték Oroszország sarkkörhöz közeli vidékén (Reuters)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom