Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-18 / 14. szám, szombat

TÉMA: A TOKAJI ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 18. Körvonalazódik a kompromisszum Magyarország és Szlovákia között - esély van a 40 éve húzódó vita befejezésére Három község biztosan „tokaji” Pozsony. Úgy tűnik, végre el­mozdult a holtpontról a to­kaji bor márkanév birtoklá­sának és a tokaji bortermelő vidék kiterjedtségének a kér­dése, amely több mint 40 éve mérgezi Magyarország és Szlovákia viszonyát. Németh Imre magyar és Simon Zsolt szlovák agrárminiszter e heti megállapodása mindeneset­re derűlátásra ad okot. ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ A két ország közötti megbeszélések azután feneklettek meg, hogy a ko­rábbi pozsonyi agrártárca vezetése - a nyugat-európai Ermitage és a Moselle borvidék példájára - hat­árokon átnyúló borvidék létrehozá­sára tett javaslatot. Ettől a magyar fél elzárkózott. Pontosabban Buda­pest szerint azért nem sikerült tető alá hozni a megállapodást, mert nem született egyezség arról, hogy hány szlovákiai község is tartozik voltaképpen a Tokaj-Hegyaljai bor­vidékhez. Magyarország kitart amellett, hogy a Tokaj-Hegyaljához tartozó szlovák terület nem na­gyobb 100-120 hektárnál. Az egy­kori szántóügyi minisztérium 1908-as törvényével érvel, amely a tokaji borvidék északi határát Új­hely, Kistoronya és Szőlőske hatá­rában húzta meg. Pozsony viszont a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a to- kaj-vidék fejlesztéséről szóló 1959- es T.t. számú törvényéből és az 1996-os bortörvényből kiindulva azt hangoztatja, hogy a szlovákiai Tokaj-vidéket (mintegy 900 hek­tárt) Kistoronya, Nagytoronya, Csörgő, Szlovákújhely, Szőlőske, Nagybári, és Csarnahó jelenti. (A Magyarország területére eső Tokaj- Hegyaljai borvidéket 5 246 hektár jelenti.) A magyar álláspontot lát­Lezárják az acsarkodást? szik alátámasztani például Fényes Elek 1851-ben kiadott Magyaror­szág geographiai szótára is, amely szerint „Kistoronya még a Hegyal­jához tartozik, s északról zárja be ezt a bortermő vidéket. Nagytoro­nya szőlőhegye jó asztali bort te­rem, de már a Hegyaljához nem számíttatik.” Szőlőske településleí­rásában már semmi sem szerepel, ami hegyaljai „rokonságra” vagy a borkészítésre utalna. Ez a helyzet a Kis- és Nagybárival is, míg Csarna­hó neve fel sem vetődik a műben. A magyar és a szlovák agrárminisz­ter e héten arra a meglátásra jutott, hogy a három - korabeli leírások (Somogyi Tibor felvétele) alapján is tokajinak tartott község - e híres bortermelő vidékhez tarto­zik, a további négy település besoro­lása ügyében a két ország sza­kértőiből álló bizottságot hoznak létre, amely vizsgálja majd a hagyo­mányos termelési technológia be­tartását, az éghajlati viszonyok azo­nosságát, valamint a két ország kö­zötti jogrendi különbségek eltérését. Magyar borszakértők azonban arra figyelmeztetnek, hogy a szlovák te­rületen lévő szőlők „lecsúsztak a hegyvidék szoknyájára”, az ültetvé­nyek többsége nem a különleges minőséget adó, jó fekvésű hegyolda­lakon található, hanem az alsó, mindössze 0-10 százalékos lej­tésszögű, traktorokkal is könnyen művelhető területeken, ott, ahol iga­zán borminőségű szőlő nem ter­meszthető. Ez pedig egy kategóriá­val gyengébb helyre sorolja a szlová­kiai bort. Állításuk szerint Kistoro­nya szőlői a tengerszint felett 380 méternyire magasodó Simoni-hegy- nek, Szőlőskéié pedig a 270 méteres Bocz-hegynek a déli lejtőm vannak. E területek termőhelyi adottságai nemcsak azért szerényebbek, mert a hegyek kisebbek, hanem azért, mert északról nem áll ott mögöttük a Zempléni-hegység, az Alacsony- és a Magas-Tátra többlépcsős vonulata, amelyek a hegyoldalon lévő termőterületeknek védelmet nyújta­nak a gyors hidegbetörések ellen, megteremtve a jellegzetes tokaji mikroklímát. Az érintett szlovák térség borászai viszont azt tartják: a magyarok azért ragaszkodnak a három községhez, mert „félnek a szlovák konkurenciá­tól”. Érvként hozzák fel, hogy Csehszlovákia 1989-ig Magyaror­szágra exportálta a tokajit (mintegy 21,5 ezer hektolitert, főleg édes sza­morodnit), amit azután magyar címkével hoztak forgalomba. Magyarország 1970-ben jegyeztette be a Tokaj, Tokay, Tokayer védjegyet a genfi Nemzetközi Szellemi Tulaj­don Védelmi Hivatalban, az EU pe­dig 1993-ban Magyarországnak ítél­te a tokaji elnevezést. Szlovákia évek óta harcol a tokaji bor védje­gyének tulajdonjogáért, ám eddigi erőfeszítései zátonyra futottak. Ezért nem exportálhat tokaji néven bort az unió tagállamaiba sem. Ah­hoz, hogy erre sor kerülhessen, kö­zös nevezőre kell jutnia Magyaror­szággal. Az Európai Bizottság min­dezek ellenére lát esélyt - bizonyos jogi lépések megtétele után - az ex­portengedély megadására Szlováki­ának. (gyor, SN) Szinte valamennyi szőlőtermelő vidéken próbálkoztak a tokajihoz hasonló aszúborok előállításával ízével, zamatéval világhírre tett szert ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ A tokaji olyan borkülönlegesség, amit a világon szinte mindenki is­mer. Magyar borszakértők a le­gelső hungarikumként emlegetik, s mint az az alábbi összeállításból is kitűnik, nem véletlenül. A királyok bora, a borok királya A Tokaj-hegyaljai szőlők első hiteles említése 1251-ből származik, a Tu- róczi prépostság alapítólevelében, ám a tokaji borról az 1400-as évekig nem találtak különösebben kiemel­kedő említést. A tokaji bor vüághíre a XVI. század első felében terjedt el, amikor a korábbi híres borvidék, Szerémség szerepét a török előre­nyomulás miatt átvette. A XVI. szá­zadtól Európa-szerte dicsérik a toka­ji aszút. Az azóta is szállóigévé vált „királyok bora, borok királya” címet XIV. Lajos francia király udvarában kapta. Az orosz cári udvar a XVIII. században közel 70 éven át borvá­sárló bizottságot tartott fenn a tokaji aszú rendszeres beszerzésére. Péter cár és Katalin cámő olyan fontosnak találta az aszú ellátásuk biztosítását, hogy Tokajban egy különítményt ál- lomásoztattak, ami a felvásárlásra és a szállítmány biztonságára is fel­ügyelt. De nem tétlenkedett a len­gyel uralkodóház és a lengyel keres­kedők sem! Lengyelországba már a XVI. század végén évente több ezer hektoliter bort szállítottak. Mária Terézia rendeletéi jelentősen vissza­vetették az aszú forgalmazását. A fi- loxéravész pedig szinte teljesen ki­pusztította a hegyaljai szőlőket. Az újratelepítés jelentős fajtaszám csökkenést is eredményezett. íze, zamata egyedülálló Tokaj a minőség fogalmának testvé­re lett, a tokajihoz hasonlítottak szerte a világon minden bort. Szinte mindenhol, ahol lehetett, próbál­koztak aszúborok előállításával. A tokaji íze, zamata, aromája azonban a világon egyedülálló, sehol máshol elő nem állítható, s egyetlen más borban fel nem lelhető. Ez dr. Kállay Miklós egyetemi tanár, a Magyar Bor Akadémia elnöke szerint a To- kaj-Hegyalja tájjellegű mikroklímá­jának, a kontinentális, száraz, az aszúszemek képződését elősegítő meleg késő őszi időjárásnak, s nem utolsó sorban a borvidék vulkanikus eredetű talajának köszönhető. Szakértők megfigyelték, hogy átla­gosan 5-6 évenként ismétlődnek az aszús évjáratok, de előfordultak egyenetlenségek is. Azt is megfigyel­ték, hogy napjainkban mintha egyre ritkábbak lennének az aszús évjára­tok Tokaj-Hegyalján. Okai között a fajtaváltást és a művelésmód meg­változását emlegetik leginkább. Az utóbbi alatt a kordonos termesztés elterjedését értik. A korábbi gyakor­lat szerint ugyanis az alacsony művelés eredményeként a szőlő kö­zelebb volt a talajhoz, átvette annak melegét, s ez is kedvezett az aszúso­dásnak. Ugyancsak a kedvezőtlen változtatások között kell megemlíte­ni, hogy a szőlőterületek a szoknya­területekről áttelepültek a lankások- ra. Dr. Csorna Zsigmond, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkatár­sa a legemlékezetesebb aszús évjá­ratoknak az 1912-es és az 1811-est tartja, amikor egy üstökös szágul­dott át felettünk, és ennek időjárási következményeként különlegesen varázslatos termés termett. Sza­kértők egybehangzó véleménye sze­rint bár nem minden évjáratban jön össze nagy aszús mennyiség, kiváló minőségét állandóan garantálni kell. Csak így lehet ugyanis megőriz­ni a tokaji márka világhírnevét. Hegyaljai lajstromok A helyi hagyomány szerint a Tokaj- hegyaljai borvidék a sátoraljaújhe­lyi Sátor-hegynél kezdődik, és egy másik, az abaújszántói Sátor-he­gyig terjed, a középkori oklevelek tanúsága szerint: Incipit in Sátor, desinit in Sátor. E történelmi borvi­dék pontos határa azonban az idők folyamán meglehetősen sokszor módosult. Az 1700-as években pél­dául a „legilletékesebbként” szá­mon tartott német borkereskedők huszonegy települést számítottak ide. Zemplén vármegye közgyűlése 1820-ban a következő közigazgatá­si fogantatású területi megjelölést határozta. Eszerint hegyaljai mezőváros: Erdőbénye, Bodrogke- resztúr, Olaszliszka, Mád, Sáros- nagypatak, Tálya, Tárcái, Tokaj, Tolcsva, Sátoraljaújhely és Zom- bor; hegyaljai falu Golop, Kistoro­nya, Olaszi, Ond, Rátka, Vámos-Új­falu, Arbonya-Zsadány, Kisfalud és Szegi. Ide sorolták még Abaúj vár­megyéből Szántó mezővárost és Horváti falut is. A filoxéravész után a régebbi huszonkettő település he­lyett már harmincegy települést ta­lálunk a Tokaj-Hegyaljai borvidék lajstromában, délen Legyesbénye és Abaújszántó, míg északon Szőlőske és Kistoronya végpontok­kal. Valójában ekkor tűnik fel első ízben Szőlőske. A hatályos magyar jogszabályok (1994 évi CII. törvény az l.sz. melléklete) a következő te­lepülésekkel jelölik meg a tokaji borvidék területét: Abaújszántó, Bekecs, Bodrogkeresztúr, Bodrog- kisfalud, Bodrogolaszi, Erdőbénye, Erdőhorváti, Golop, Hercegkút, Le­gyesbénye, Makkoshotyka, Mád, Mezőzombor, Monok, Ólaszliszka, Rátka, Sárazsadány, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Szegi, Szegilong, Szerencs, Tárcái, Tállya, Tokaj, Tolcsva és Vámosújfalu. A mostani lajstromból kikerült Kistoronya és Szőlőske neve, továbbá a Sátoralja­újhely egykori külterületéből kivá­gott Kisújhely, amelyet a béke- szerződések után Csehszlovákiá­hoz csatoltak. Magyar oldalon a privatizáció ré­vén több külföldi befektető érkezett a térségbe. Az általuk szorgalma­zott borászati technológia a nyuga­ti borízlés, és a gyors tőkeforgás elősegítése miatt új aszústílus meg­jelenéséhez vezetett. Ezek a borok inkább a szőlőből származó, elsődleges aromákra helyezik a hangsúlyt, könnyebbek, kevésbé oxidatívak, mint a régebbi borstílus borai. Sajnos szlovák oldalon az el­múlt egy-másfél évtized leforgása alatt nem sok minden változott. Pontosabban a tokajinak tartott bortermelő régió meglehetősen le­pusztult, az ültetvények állaga - egy-két dűlőt, termelőt kivéve - le­romlott, a térség egésze inkább el­szomorító, mint megnyugtató be­nyomást kelt. Ezt a hazai szőlőter­melők és borászok is beismerik, bár az okokat mindenki másként ma­gyarázza. Pedig különösen Kistor­nya térségében vannak olyan ide­genforgalmi látványosságnak is be­illő magánpincék, amelyek még azok számára is izgalmasak, akik ismerik a mádi, tállyai vagy a sáto­raljaújhelyi föld alatti labirintuso­kat. A kistoronyai több szintes pin­cék sohasem láttak villanyfényt, s bennük teljes eredetiségében élvez­hető az évszázados pincerendsze­rek hangulata. (SN, KT, ú) Olasz és francia tokaji borok A Magyarországon és Szlovákiában palackozott tokajin kívül még két helyen készül „tokaji” márkanévvel bor. Az egyik Franciaország, s ott a termelés eredetileg Elzászban indult meg Tokay d’Alsace né­ven állítólag az 1500-as években Lazar de Schwendi zsoldosvezér által Magyarországról odatelepített vesszőkről. Észak-Olaszország- ban pedig egy Tocai Friulano elnevezésű szőlőfajtát, illetőleg az ab­ból készült bort forgalmazzák. Ám a franciához hasonlóan ez az ital sem mutat rokonságot az eredeti tokaji borokkal. A francia és az olasz bortermelőknek az EU döntése értelmében legkésőbb 2007-ig kell változtatniuk termékük nevét. JELLEGZETES TOKAJI SZŐLŐFAJTÁK Furmint Bizonytalan eredetű, való­színűleg bennszülött fajta. Elsősorban a Kárpát-medencé­ben alkot fajtacsoportot (Piros, * Változó és Fehér furmint), amelyből a térségben a Fehér furmint kiónjai fordulnak elő. Kilenc alfajtája ismert, többsé­gük azonban kiszorult az ültet­vényekből. Késői, október máso­dik felében érő fajta, nagyon jól aszúsodik. Tokaj-Hegyalja fő faj­tája, a Tokaji Aszú és Szamorod­ni nagyrészt ebből a szőlőből ké­szül. Németországban Mosler, Franciaországban Tokay néven ismerik. Híresek azonban a som­lói, a badacsonyi borai is. Bora közepes illatú, kemény, testes, tüzes, robosztus. Jól érlelhető. Hárslevelű Töppedésre, aszúsodásra haj­lamos, termése karakteres aro­maanyagokkal rendelkezik. Szárazságra, lisztharmatra és atkára érzékeny, csak megfe­lelő fekvésekben érzi jól ma­gát. A német nyelvterületen Lindenblattrige néven ismert. A Tokaj-Hegyalja jellegzetes fajtája, de a Somlói, és Villány- siklósi borvidéken is termesz­tik. Bora finom hársméz illatú és zamatú, kemény, testes, fa­nyar utóízű. Sárga muskotály A leírásokban a legkorábban említett fajták egyike. Termése fajtajellegzetes íz- és illatje­gyekkel rendelkezik, savai jól beérten is szépek maradnak. Bora finom illatú, zamatú, gyakran lágy. Ha idejében szü­retelik, savai finomak. Gyakran utólag édesítik, ilyenkor az édesség az ízeket elfedi. Kitűnő házasítási alapanyag. Zéta (Oremus) Bouvier és furmint keresztezésé­vel nemesítették. Elsősorban ko­rai érésével és aszúsodó képessé­gével tűnik ki. Szeptember máso­dik felében a Furmintnál négy­hat héttel korábban érik. Koráb­ban Oremusnak nevezték, idővel azonban - a névazonosság miatt - a Zéta név lett elfogadott. Kövérszőlő Fehérszőlő néven Tokaj-Hegyal­ja egyik legrégibb fajtája volt, de a filoxéravész után szinte tel­jesen kiszorult a termesztésből. Vegetatív, erős növekedésű faj­ta. Lombja haragoszöld, levele fűrészes szélű. Fürtje közép- nagy, ágas, laza, bogyója göm­bölyű, középnagy. Rothadásra különösen érzékeny, ezért tele­pítése szellős helyeken ajánlott. Fagy- és szárazságtűrő képessé­ge jó. A Furmintnál 10-14 nap­pal korábban érik. Sok és jó mi­nőségű aszút terem. Gohér Már a XVI. században bizonyít­hatóan termesztették. Korai éré­sű, magyar eredetű fajta. Tőkéje középerős növekedésű, levele tagolatlan vagy karéjos, fűré- szes-csipkés szélű. Fürtje na­gyon laza, középhosszú, bogyói oválisak, középnagyok. Kiszoru­lásának a termesztésből az volt az egyik fő oka, hogy virága nőjellegű, ezért rosszul termé- kenyül. Termőképessége kicsi, ezért jól termékenyítő fajtákkal vegyesen kell telepíteni. Töppe­désre, aszúsodásra rendkívül hajlamos. Fagyra kissé, száraz­ságra kevésbé érzékeny, (ú) Tokaj-Hegyalján a szőlőterület 95 százalékát a furmint, a hárslevelű és a sárga muskotály teszik ki (Képarchívum) Évtizedek óta alig változott a szőlőfeldolgozás Az aszúkészítés titka ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS Bár a 16. század első harmada óta állandóan fejlődött, a lényegét te­kintve mégis állandósult a tokaji aszúborok készítése. A leghíresebb tokaji bor az aszúbogyók föltárásá­val, a különleges íz és zamatanyag kinyerésével, átmentésével készül. Ehhez az aszúszemeket külön gyűjtik. Az aszúszemek szedésére és gyűjtésére többféle lehetőség kínál­kozik. Az egyik szerint az aszúsodott bogyókat a szőlőfürtökről folyama- .tosan szedik. Az aszúszemek gyűjté­sének ez a módja a szüret napjáig tart. A másik módszer szerint a teljes szüret napján két edénybe szedik a termést, az egyikbe az aszúszeme­ket, a másikba a fürtöket. A harma­dik lehetőség a termés egybeszüre­telése és az aszúszemek kiszedése válogatóasztalon. Ez a régi tokaj-he­gyaljai módszer, amit az uradalmak­ban előszeretettel alkalmaztak. Az aszúbor előállításának gazdasá­gi súlyát tükrözik az 1600-as évek­ben elfogadott törvényi szabályo­zások, sőt 1655-ben még az Or­szággyűlés is foglalkozott az aszú- borral. Az aszúkészítés XVIII. szá­zad végén és a XIX. század elején érte el a csúcspontját. Szakírók százai foglalkoztak az aszúval, ké­miai és egészségügyi vonatkozás­ban is. Sokáig aranyat véltek benne felfedezni. Akkoriban szinte vala­mennyi jelesebb borvidéken meg­próbálkoztak aszú készítésével, de ezeket a tokaji kiszorította a piac­ról. A legjelentősebb versenytársak a Ruszti és a Ménesi voltak, (ú) Az imádott végeredmény (Képarchívum)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom