Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-03 / 2. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 3. KOMMENTÁR Új évi történelemóra TÓTH MIHÁLY Parlamentünk elnöke újévi beszédének néhány mondata kiválóan bizonyítja, mennyire nem mindegy, hogy hol és milyen hallgatóság előtt mondják ki ugyanazt az igazságot. Ha egy kiváló történész arról hirdeti az igét, hogy Bercsényi Miklós huszárainak legnyalkábbjai gyetvai legények voltak, a hallgatók zöme csak udvariasságból nem múlatja idejét újságolvasással. Közismert tények hangsúlyozása nem szenzáció. Talán ötven példányban lenne érdemes monográfiát kiadni arról, hogy Magyarország északi vármegyéiben a 1867-es kiegyezés után még bizony jelentős számú, országosan is ismert nemesember akcentussal beszélte a magyart. Más lenne, ha ugyanezt a törvényhozás elnöke állapítaná meg. Szegről-végről mindkét példa azt bizonyítja, hogy a szlovákoknak valóban nincs okuk pironkodni csak azért, mert Svätopluk és Horthy „között” a magyar állam keretében éltek. Pavol Hrusovsky is hasonlókról beszélt, és a kérdést csak röviden érintette. Csupa közismert történelmi tényre utalt. Nem nagy terjedelemben felvetette, amiről előtte az elmúlt 13 év alatt már oly sokan beszéltek, nevezetesen, hogy végre a szlovákok és magyarok kölcsönös bocsánatkérésére is sort kellene keríteni. Az új esztendő második napján aggódva teszem fel a kérdést: lesz-e folytatása e kezdeményezésnek. A budapesti televíziós állomások híranyaga alapján a magyarok „vevők” erre a kezdeményezésre, és itt „magyarokon” az újságírókat értem, akik hivatásukat gyakorolva a többi embernél azért többet tudnak a két szomszédország viszonyát terhelő mozzanatokról. Persze gyanítom, hogy a házelnök, amikor a szlovákok magyarok általi megkövetéséről beszélt, nem arra gondolt, hogy Budapest most azért kérhetne pardont Pozsonytól, mert pl. a 19. század második felében betiltották a három szlovák gimnáziumot. Van itt, sajnos, sokkal időszerűbb kérdés is, amelyhez hozzá kellene nyúlni. „Bátor és államférfiúi megnyilvánulás volt”. Bugár Béla ezzel a mondattal méltatta Hrusovsky beszédét. Remélem, nem azért tartja nagyra a szónoklatot, mert a házelnök olyan tényekre utalt, amelyek kedvesek a történelmi barangolásokat kedvelő magyar fül számára. Hrusovsky gesztusa szerintem a kedvezménytörvény körüli feszültségek feloldására irányult. A szlovákiai magyaroknál egyetlen budapesti politikus, egyeden magyarországi akadémikus vagy szociológus se ismeri jobban a szlovákiai magyarok helyzetét. Ahhoz, persze, hogy ezt a budapestieknek is tudomására hozzák, ahhoz, hogy az itteni magyar politikai vezetők előttük bebizonyítsák: ők pontosabban fel tudják mérni a kedvezménytörvény esélyeit és veszélyeit, ahhoz bizony bátorság kell. Ha Bugár ezt vette ki Hrusovsky szavaiból, akkor megértette, miről szólt az újévi történelemóra. JEGYZET Fecskendők a jég alatt SZÁZ ILDIKÓ Az óév magával vitte a tavalyi havat. A város alapítójáról elnevezett téren ugyan még akadt szürkés, szeplős hótakaró, de szilveszter másnapjára annak is nyoma veszett. Mivel az óév búcsúztatása nálunk egyet jelent a fiam születésnapjával, az egy napja nyolcéves lurkó kipróbálta az ajándékba kapott új kerékpárt. A hegyi biciklin végiggurult a téren, de ez egy idő után unalmassá vált. A dombnak csak némi elfogultsággal nevezhető emelkedő felé vette útját, melynek szomszédságában egész éjszaka tomboltak a fiatalok a diszkóban. A szilveszteri bulizást hajnali hét- nyolcfelé hagyták abba, ekkor láttam őket hazaszállingózni párban, és anélkül. A nagyfiús kerékpárral sikerült felhágni a domb tetejére, de ott egyensúlyát vesztve leesett. Az emelkedő egyik oldalán ő, a másikon az ajándék gurult le. Ekkor vette észre, hogy a kesztyűje bennragadt a jégkásás pocsolyában. Amikor kihúzta, egy injekciós fecskendőt vett észre. Elárulta, hogy a szemközti óvodakertben is talált már néhányat, de szerencsére sosem nyúlt hozzá. Ekkor jutott eszembe a város kertmozijánál található játszótér. Áll rajta egy fából faragott hajó. Kalózosdit lehetne rajta játszani, de egy nagymamától hallottam, nem szívesen engedi oda az unokáit. Egy ideje odajárnak szipózni és kábítószerezni a szemközti bárból a fiatalok. Azóta a játszótér elnéptelenedett. A házunk melletti óvodákért és diszkó szomszédságában, alig száz lépésnyire található Gábris doktor úr drogelvonó központja. Egyszer már kérdeztem is tőle, nem zavaró e számára, hogy mialatt ő gyógyít, néhány méterre tőle újabb kamaszok válnak kábítószerfüggővé. Csak annyit mondott, rengeteg a munkája, teszi azt becsülettel, nem foglalkozhat ő a megelőzéssel. Másoknak, elsősorban fiataloknak kellene kezükbe venni a dolgot. Kétségkívül igaza volt. Egy, a Néri Szent Fülöpről készült film jutott ennek a kapcsán eszembe. Ä jámbor atya templomával szemben, ahol az árvák nevelésével, a zarándokok gyógyításával foglalkozott, mindig tanyát vert a gonosz. A kábítószer-, a játékszenvedély-, az alkoholfiiggőségből gyógyulni próbálók szomszédságában nyílt már játékterem, bár, diszkó, és a környéken a fiatalok bármilyen „anyaghoz” különösebb erőfeszítés nélkül hozzájuthatnak. E nem éppen újévi, és még kevésbé születésnapi gondolatok az új bicikli kapcsán jutottak eszembe. Idén is félteni fogom az én lurkóimat, csakúgy, mint mindazokat a lakótelepi csemetéket, akik a hó és jégtakaró alól nem új életet, hanem számukra is életveszélyes fecskendőket kénytelenek kihalászni. FIGYELŐ FINANCIAL TIMES Egy vezető brit Európa-politikus azzal vádolta Németországot, hogy nagyhatalmú „Kaisert” (császárt) akar az Európai Bizottság élére állítani, s emlékeztetett arra, hogy a britek 350 éve egyszer már lefejeztek egy ilyen személyiséget. Denis MacShane európai ügyekért felelős külügyi államminiszter a Financial Times- ban I. Károlynak az angol polgár- háborút követő kivégzésére utalt, s bírálta a brüsszeli bizottság elnökének megerősítésére irányuló német terveket, amelyek szerinte a nemzeti kormányok háttérbe szorulását eredményeznék. Joschka Fischer német külügyminiszter vetette fel, hogy az Európai Bizottság és a tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács elnöke ugyanaz a személy lehetne. Franciaország azonban az EU-csúcson Nagy-Bri- tannia oldalára állt. „Meglepett, hogy Franciaország kiállt a brit elképzelés mellett, hogy választott elnököt kell állítani az európai miniszterek tanácsának élére” - mondta MacShane.- Szerintem ennyiért még az árleszállítás után sem fog télikabátot kapni. Kukában tetszett már nézni? (Lehoczki István rajza) „Úgy gondolom, a NATO nem oldja meg Szlovákia biztonságának kérdését, mert Közép-Európában nem fenyeget háború, és kapcsolatainkat a környező államokkal, főként Magyarországgal jobban biztosítja az Európai Unió, esetleg az Európa Tanács, semmint a NA- TO-tagság” - nyilatkozza a napilapban Ján Carnogursky ügyvéd, a KDH volt elnöke. Szerinte az Észak-atlanti Szövetségen belüli tagságunk Európán kívüli viszályokba is keverhet bennünket, úgy, ahogyan már például Afganisztánban is jelen vagyunk, és az a veszély fenyeget, hogy Irakban is ott leszünk. Ezek meghaladják Szlovákia hatalmi potenciálját és kockázatosak számunkra”. Ä Sme kérdésére, hogyan szavazna, .ha az országban népszavazást tartanának a NATO-csatlakozásról, Carnogursky a következőket válaszolta: „Valószínűleg Szlovákia NATO-tagsága ellen szavaznék. Azért valószínűleg, mert egy ilyen népszavazás előtt intenzív társadalmi vita folyna, s nem zárom ki, hogy a csatlakozás melletti érvek meggyőznének.” Czeslaw Milosz: „Ha egy kérdést rossz fogalmakkal jelölünk ki, megoldhatatlanná válik" Mi közünk Königsberhez, avagy Kalinyingrádhoz? Az Európai Unióhoz majd 2004. májusában csatlakozó baltikumi és közép-európai országok akár jelképként is értelmezhetik: milyen nehéz megoldást találni arra a problémára, hogy a kali- nyingrádi, alig hat évtizede létező orosz enklávé lakosai miként juthatnak el Litvánián és Lengyelországon keresztül, lehetőleg akadálytalanul Oroszországba. E. FEHÉR PÁL Persze, az eredendő bűn Sztálintól eredeztethető, aki a második világháború egyik győzteseként a hajdani porosz föld egy részét Königsberg központtal nem egyszerűen a Szovjetunióhoz, hanem azon belül is Oroszországhoz csatolta. Agresszív stratégiai céljait azzal a különben igaz állítással próbálván leplezni, hogy a poroszok kihalt szláv nép, tehát a földre történelmi jogon az oroszok igényt tarthatnak. A XVI. század táján végleg elsorvadt porosz nép helyébe részben németek települtek, akik viszont a XX. század derekán menekültek el a Vörös Hadsereg elől, és ekként lettek az oroszok Königsberg lakói, a várost pedig átkeresztelték Kalinyingrád- nak. Eme tények konstatálásával azonban nem sokra megyünk, mert amiként a poroszok sem támadnak fel, valószínűtlennek tűnik, hogy az egykori német lakosság mai, vagy holnapi utódai visszatérjenek erre a földre. És aki azt hiszi, hogy ennek a Kali- nyingrádnak (Königsberg, Kralo- wiec, Regimontium) a problémája ezzel le is zárható, vagy pláne azt képzeli, hogy legyen ez kizárólag a Putyin, meg a Kwasniewski, meg az Ádamkus problémája - óriásit téved. A gyakorlati problémát, természetesen, nekik kell megoldaniuk, s ebben majd Bush meg Schröder is bizonyosan segít, hiszen európai érdek forog kockán. Meg talán illetlen dolog lenne (ha ez a kategória egyáltalán használható a politika és kivált a világpolitika kategóriái között), hogy az EU miközben nyitott határokat hirdet, másrészt határokat zár le. Különben teszi is ezt a schengeni egyezménnyel, de Oroszország elszigetelése azért túlságosan nagy kihívás, már-már provokáció lenne. Ismételnem kell, hogy ezúttal nem a politikai vonatkozásokról szeretnék írni, bár érdemes lenne azt is kifejteni, hogy Kalinyingrád és - mondjuk, - Csernovic meg azért Kolozsvárról se feledkezzünk el, most azért küzd, amit a lengyelből litvánná lett város, Vilnius, Vilnius, valamint Pozsony Prágában szerencsésen elért. Létezik azonban ennek a vaskos problémakörnek egy komoly kulturális vonatkozása is, amely közvetlenül érint bennünket magyarokat: a hagyományhoz, a továbbélő tradícióhoz kialakult és az új európai közösségben kialakítandó viszonyunkat. Nemrég a kitűnő budapesti folyóirat, a 2000 közölt tanulságos esszéket erről a témáról, ezeket ismertetem, illetve talán bővíthetem is anyagukat. Az osztrák Roman Pollack eszme- futtatásának a címe is kifejező: Csernovic, Csernovci, Czernowitz, Tschernowitz, Cernauti - idézi fel a bukovinai város soknyelvű elnevezését, s ennek olvastán óhatatlanul arra a Pozsonyra is gondolnunk kell, amely egyszerre Press- burg és Bratislava, Posonium és Prespork, horvátul meg éppenséggel Pozun. A Nobel-díjas lengyel költő, Czeslaw Milosz teszi fel a kérdést: „Vajon hány olyan város van, amelynek már a nevét illetően sincs egyezség? A lengyelek úgy nevezik Wilno, a litvánok Vilnius, a németek és beloruszok: Vilna...” Milosz a szülővárosáról ír, érthető az izgalmas kérdés, de mi, magyarok ugyancsak feltehetünk ilyen sokak számára kellemetlen kérdéseket? Magyar, román és szász egyszerre kérdezhette, például azt, hogy miként lett a római Napocá- ból Kolozsvár-Klausenburg-Clui? (Mert a város mai hivatalos nevének - Cluj-Napoca - a keresztapját jól ismertük, Nicolae Ceausescu- nak hívták a zsarnokot, aki ezzel az Ha nem is vagyunk képesek a múlt megőrzésére, legalább ne romboljunk. ötletével egyszerre sértette az erdélyi hagyomány mindhárom rétegét, a magyart ugyanúgy, mint a románt, vagy a szászt...( Tomas Venclovát, a litván poétát egy másik Nobel-díjas, az orosz Joszif Brodszkij ekként jellemezte: „Venclova három anyanyelve közül az egyik - a lengyel. A másik kettő: az orosz és litván...” Az Egyesült Államokban él és főleg litvánul ír. Az ő 2000-ben közölt esszéjének a címe: Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia. Venclova azért ír a történelemről, hogy a jelenről szólhasson. „A litvánok gyakran nevezik a kalinyingrádi körzetet... Kis-Litvániának. Ezt az elnevezést azonban nem a mai nacionalisták találták ki: létezett az már legalább a XVI. század óta. Latin vagy német alakjában, krónikákban, térképeken, hivatalos iratokban is szerepelt...” Mindez elmondható akár Erdélyről is, amely elnevezés még régebbi és valami köze a litvánokhoz is van, hiszen az egyik erdélyi fejedelem, Báthori István lengyel királyként a litvánok uralkodója is volt. Transylvania, Ardal, Siebenbürgen - idézhetjük a táj latin, román és német elnevezését is, amely az ott élő nemzetek sajátos kultúrájára, közös históriájára és egymásrautaltságára figyelmeztet, bármennyire is szeretnék akár román, akár magyar oldalon nacionalista szimbólumként használni az egymást hevesen gyűlölők, ám lényegében egyformán az erdélyi múlt és jelen lényegét tagadják, hogy jövőjét lehetetlenné tegyék. Megint Venclovára hivatkozom... „Kalinyingrádi barátaim” - számol be egyik fontos élményéről - „nemrég elvittek Romanovo faluba (németül Pobeten, litvánul Pa- becai, poroszul Pabetaj): abban mindmáig láthatók egy templom romjai, az egyetlené, amelyről tudható, hogy falai közt poroszul imádkoztak. Épp ennek a templomnak a plébánosa adta ki a legterjedelmesebb porosz nyelvű könyvet a három fennmaradt közül. A templom állapota, ahogyan az egész falué is, sok kívánnivalót hagy maga után, mellesleg észrevehető, hogy nem is annyira a háború idején, mint inkább azt követően rombolták le... Nagyon szép gesztus lenne, ha restaurálnák (akár Litvánia közreműködésével), és múzeumot létesítenének a faluban a kipusztult nép emlékére.” A plánum szép, illik némely, sajnos, nem túlságosan ritka esetekben a mi tájainkra is. Venclova azonban realista, ezért azt is megjegyzi: „az azonban valószínűleg csak ábránd marad, már anyagi okok miatt is. Adja az ég, hogy legalább tovább ne rombolják.” Ha nem is vagyunk képesek mindig a múlt megőrzésére - a jövő érdekében legalább ne romboljunk. Ez roppant fontos figyelmeztetés. Azért, mert ezek a soknevű városok, és többnyelvű kultúrák az egyesülő Európa fontos részei lesznek. Azért merek egyszerű kijelentő módot használni, mert Európa szerencsésebb nyugati részén ez így történt, így történik. Európa a viszályokat, a tragikus konfliktusokat akarja elfelejteni, illetve magától értetődően okulni akar ezekből, de őrizni kívánja a kultúrák sokszínűségét. Ehhez sok türelem és nagyon sok jóakarat szükségeltetik a pénz mellett, ami szegénységünkben ugyancsak nem tartozik az elhanyagolható körülmények közé. Balogh Edgár emléke is eszembe jutott, aki 1944 őszén és 1945 tavaszán naiv buzgalommal amolyan Erdélyi, de legalábbis Kolozsvári Köztársaságot akart csinálni, részben csinált is, a szovjet katonai közigazgatás árnyékában, természetesen, nem a magyar uralom biztosítására, hanem a három nemzet, a román, a magyar, a szász kölcsönösségének erősítésére. Azért emlékszem reá, mert Czeslaw Milosz is valami hasonlóról értekezik: „Kevesen emlékeznek arra, hogy 1921-ben itt történt egy kísérlet a föderációra: Vilna és környéke afféle önálló kantonként, kicsinyke államként működött. Albumokban ott díszlenek ennek az országnak - Kö- zép-Litvániának - a bélyegei. Ma A történelemre haragudni olyan, mintha a gravitációra haragudnánk. bélyegritkaságok. Az államocskát hamarosan Lengyelországhoz csatolták. A Litván Köztársaság a történelemre hivatkozva tiltakozott. A lengyelek a lakosság akaratára hivatkoztak. Nehéz megmondani, kinek volt igaza a vitában. Azt hiszem, egyik félnek sem. Ha egy kérdést rossz fogalmakkal jelölünk ki, megoldhatatlanná válik.” Nagyjából erről szól Venclova is: „A volt Kelet-Poro- szországban sok szomorú dolog történt. De ha ezért a történelemre haragudnánk, az körülbelül olyan lenne, mintha a föld vonzására haragudnánk. Jobb, ha fölébe kerekedünk a történelemnek (ahogyan az emberek is fölébe kerekedtek a gravitációnak, amikor elkészítették repülő szerkezeteiket).” Ez lenne a jó dolog és erre kell haladni, ha európaiak akarunk lenni. Ezért nem szabad rossz fogalmakkal élnünk és ezért kell tudnunk, hogy közünk van Kalinyingrádhoz. Nemcsak annyi, hogy ott lelték fel az egyik magyar nyelvemléket valamikor a XIX. században, a Königsbergi Töredéket. Hanem a soknyelvű és sokhagyományú kultúrák, nemzeti tudatok közös gondja köt össze bennünket. Immár úgy, hogy EU-tag- ként 2004. májusától a szó szoros értelmében szomszédok leszünk. Ahogyan Kolozsvárral is. Ne haragudjunk hát a történelemre, hanem jó fogalmakra alapozott kérdésekkel keressük a megoldást, mert így a kívánatos jó válasz is lehetséges.
