Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-23 / 298. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 23. Karácsony A lázam nem szűnik napok óta, homloküreg-gyulladásom fura álmai közt vergődik vézna, kamasz testem, minden a feje tetején áll Szalonnabőr a ringlószilva csonka ágain SZÁSZI ZOLTÁN Nyomom az orrom az ablaküveghez, tegnap lehullott valamennyi hó, vékonyka plédjén a köd csúszkál. Forró az arcom, lázas vagyok napok óta, karácsony estéje közeleg, délután két óra van, én tizenöt évesen egyedül otthon. A többiek mesz- sze, nagyon messze egy nyitott sír felett állnak, temetik a nagyanyámat. Anyám napok óta egyre kisebbé vált. Két napja este tízkor megállt az óra, a konyhában fekvő kismacskám kinyúlt és nem lélegzett többé, a rokonoktól kapott, kis alumínium hajócskába rejtett hőmérőben elszakadt a szál, most már örökké csak tizenhét fokot, az előszoba hőmérsékletét fogja mutatni. A lázam nem szűnik napok óta, homloküreg-gyulladásom fura álmai közt vergődik vézna, kamasz testem. Minden a feje tetején áll, a nyitott szekrényekből hiányoznak a nagykabátok, nem duruzsol a konyhában a sparhét, egyedül vagyok, egyedül a gyászommal, a feldíszítetlen karácsonyfával, a megkötözetlen csokoládédíszekkel, az összegabalyodott villanyégők gordiuszi csomójával. Hűtöm az arcom az ablaküvegen. Püinkélni kezd a hó, gyűlölöm a karácsonyt, a halált, a sötétet, gyűlölöm a lázat, a tehetetlenségemet, a kismacskámat, mert még csak else tudom ásni a kőkeményre dermedt földbe. Most, most duhognak az első rögök a nagyanyám koporsóján, anyám biztosan sápadtan és összetöpörödve áll, mint az a fázós kis cinege, ami most repült ide az ablakba. A lelkem fázik, az ünnep messzire költözött tőlem, és nem tudom, találkozom-e még vele valaha. Dühömben a legkedvesebb kis kék-fehér pettyes gömbömet földhöz csapom, sírni kezdek, tépem a párnát, az arcomat. Két perc múlva csend. A saját tehetetlen üvöltésem magánytól való félelmemnek minden szomorúságával kikiabált fájdalma egyszer csak megtörik. Be kell fűteni! -jut az eszembe. Felöltöm kopott mackóruhám, sálat, sapkát veszek, csizmát, ki a fatartóba, és gyújtóst hasítok, szenet, fát hordok be szinte pillanatok alatt. A tűzbe nézek, apró vörös hajú kis lángok táncolnak bátortalanul a sparhétban, mint kicsi tündérek. Összefagyott a kezem, most vészem csak észre. A cserépkályha is biztatóan kezd átmelegedni. Főzni kellene! Mit is szokott anyu?- fut át az agyamon. Irány a spájz, káposztáshordó, kolbász, szalonna, fűszerek. Minden az asztalon. A kakasos, füleki fazékban fogok főzni, ebben szokta anyu a káposztát csinálni. Ösztönszerűen rakom bele a dolgokat, vizet rá, fűszert bele, menj, fazék, oda a füstcső mellé, mert a káposztának idő kell. Mit csináljak még? Persze, hát a fa! - fut át agyamon. Minden előkészítve, a csene- vész kis lucfenyő szúr, csikar, védekezik, amíg a disznótoros zsírvágó, fanyelű késsel be nem faragom a tartóba. Apám ezt a kétnyelű késsel szokta csinálni. Remélem, nem fáznak annyira. Máskor ilyenkor be szokott lenni kapcsolva az öreg tévé, Somogyi Tibor felvételei most nem, most gyászolok. Csendben dolgozok, csak a tárgyak koccanása, a tűlevelek rakoncátlan zizze- nése zavarja ezt a csendet. Ilyenkor énekelni kell! De én nem tudok, amúgy is mutál a hangom. Nem baj, próbálkozzunk! Mennyből az angyal leesett farral, merthogy így szokta az apu direkt kötekedve énekelni. Nevetek. Elképzelem szegény angyalkát, ahogyan zuhan lefelé, aztán megszánja őt az Istenke, és elkapja a végén. Az angyalkának olyan arca van, mint annak a kicsit vörös hajú lánynak, aki most elsős a gimiben, és igen tetszik nekem. Hasonlít ez a lány a lángocskákra is. Jaj, a káposzta! - kicsit nagyon felforrt, nem baj, nem kell majd sokat rágni benne a kolbászdarabkákat. Te jó ég, hiszen böjt van, ilyenkor nem lett volna szabad kolbászt tenni bele! Na most mi legyen? Kiszedni lehetetlen, meg különben is lázas vagyok, mit tudom én, van-e böjt vagy nincs. Lázas vagyok, nem baj, áll a fenyő, kicsit csálén, minden piros gömb az egyik oldalon, minden kék a másikon, olyan csapott és féloldalas lett az egész. De áll. Még a gordiuszi égőcsomót is sikerült kioldani. Sütemény! Az nincs. Máskor üyenkor már a medvetalp nevű sütemény porcukrozását szoktuk anyuval csinálni, mindig porcukros az orrom tőle, mert meg nem állhatom, hogy a letörött darabkákba bele ne kóstoljak. Mit tudnék sütni? Rácsos kalács! Ez az! Ilyet már egyszer sikerült csinálnom. Belefogok. A barna, kopott szakácskönyv szinte vezényszóra ott nyílik ki. Háromnegyed óra, míg megfejtem a receptet, már szürkül, de hát hogyan lehet ez, any- nyi mindent megcsináltam, és még csak most szürkül? Ahogy keresem a mérleget, nekikoccan a konyhakre- denc ajtaja az órának, az meg újraindul. A cinege végre megtalálta a két hete lógó szalonnabőrt a ringlószilván, azon hintázik, a kert végére vatjak reppennek, egy szarka is ott csattog a tyúkólak tetején. A tyúkok, te jó ég, elfelejtettem enni adni nekik! Mackóruha fel, csizmahúzás, egy nagy bögre búza, egy kis bögre kukorica, ja és víz is kell nekik. Ez is rendben, és éppen időben érkeztem, mert valami gyanús illat kezdett terjengem a sütő felől. A rácsos kalács! Megsült, a széle kicsit fekete, de azt le lehet vágni. A káposzta szinte kész, berántom, nézem a piros kerek foltokat a leves tetején, és énekelni kezd a lelkem. Lázam nincs már, a fejfájásom is abbamaradt, kipirultan dolgozok, előkapom a kicsit hepciás porszívót, máskor nem akar elindulni, de most úgy zúg, mint új korában. Besötétedett. Áll a fa, a káposztaleves a sparhét sarkán pilled, a rácsos kalács felvágva, beporcukrozva a porcelán tálcán, megterítve az asztad. Leülök az ablak mellé és várom, hogy végre hazaérjenek. Ketyeg az óra, meleg van, kint a vékonyka havon újra csúszkálni kezd a köd. Tizenöt éves vagyok, karácsony este van, eltemették a nagyanyámat. Porcukros az orrom és valami vége- láthatatlanul szép szomorúság ül rá a szívemre most, harmincnyolc évesen. Már nem gyűlölöm a karácsonyt, a vörös hajú, elsős gimnazista lány pedig ki tudja, hol van már. Rágyújtok egy cigarettára, leülök az ablak mellé, és figyelem a cinegéket, megtalálják-e végre a szalonnabőrt a ringlószilva csonka ágain. Mennyből az angyal... Múltunk kútja GRENDEL ÁGOTA Szemérmesen rejtegették érzelmeiket. Persze, csak ha baj érte őket. Igaz, akkor pillanatokon belül együtt volt a család. Az ismerősök csodálkoztak is, nem értették, honnan, mitől ez a nagy összetartás. Ők csak a vállukat vonogatták, sohasem gondolkoztak rajta. Akkor sem, amikor a Csallóközt elöntötte az ár, és megérkezett a távirat: Itt vagyok Nagyéknál Csütörtökben. Azon nyomban kocsit szereztek, és mentek a csodálatos nagynéniért. Haragudott is rájuk, de hiába tiltakozott, bepakolták, mégse legyen idegeneknél. Itt nem tudok meg semmit - mérgelődött. Mit, hogy mi van a tyúkokkal? - próbáltak ékelődni, de akkor nem jött be. A tyúkok jó helyen vannak, Nagyéknál, Csütörtökben - legyintett fáradtan a nagynéni. Nemigen találta a helyét az emeleten. Ki-kijárt az erkélyre, nézte, mekkora a forgalom, hallgatta a mozdonyok sípolását, hogyan zökkennek-kattan- nak a kocsik, amikor tolatnak a vonatok. Meghosszabbodtak az álmatlan éjszakák. Hiába folyt a csapból a hideg-meleg víz, hiába olvasgathatott akár éjfélig is. Nem jött a szomszédasszony babot fejteni, hogy közben elmondja a falu napi híreit, pletykáit, a másik sem kopogtatott be, mit hozzon a boltból, a harmadik, a legközelebbi, a húszéves fiatalasszony sem, hogy csak úgy ránézzen, hozzon frissen sült buktát, lepényt, meg a kisgyereket, hogy egy kis vidámság is legyen. Sehogyan sem volt jó. Pedig nem kellett hajnalban kelni, kiengedni a tyúkokat, megetetni őket, fát aprítani, kikotorni a hamut a kályhából, begyújtani, vizet merni a kútból - majd egyszer, mondogatta, amikor figyelmeztették, ki kellene már cseréli a kutat, mert összedől, vagy legalább a fát kellene szétszedni, újat csináltatni, vagy betongyűrűt venni, persze, mondta, ki hozná be az udvarba, ki tenné a helyére, darusautóról szó sem lehet, letörné a diófa vagy az almafa ágait, márpedig ilyen nyári alma sehol másutt nem terem. Igaza volt, azóta sem ettünk majd félkilós, halványzöld-rózsaszín héjú, hófehér, hersegő, savanyédes nyári almát; pumpakútról meg szó sem lehetett. Annak vasízű a vize, abban nem fő olyan gyöngyöző, aranysárga tyúkleves, hiába teszi bele a kiskertben termett zöldséget. S akkor fölöslegesen kelt föl reggel fél hatkor, akkor már vége a világnak, ha a víz nem vízízű. És különben is: a vályogházba nem vezették be a villanyt - minek az, este arra az egy-másfél órára elég a petróleumlámpa, rádiót hallgatni sötétben is lehet (ó, azok a régi szép, rádiószínházas esték, Jago kezébe veszi a tőrt, és mélyen Desdemonába mártja, Desdemona holtan esik össze - suttogta a narrátor, hogy tudja a kedves hallgató, mi játszódik le a színpadon, ott a távolban, a nagy Budapest világot jelentő deszkáin, ott, ahová nem mindenkijuthatott el, még azok közül sem, akik csak száz-százötven kilométerrel arrébb születtek, éltek bár hetven-nyolcvan évig), nyáron amúgy is sokáig világos van, télen meg kár pazarolni a szenet. Úgysem ad olyan meleget, mint a dunyha, amelyet rédliben forrósí- tott téglával melegített elő. A rédlinek más fontos szerepe is volt, abban sült a búcsúi torta, lábasban, mégis olyan formás volt, olyan sárga, mintha a leghíresebb pesti cukrászmesterek készítették volna. Meg a búcsúi kacsa, a ropogós-piros. (A búcsú a sok csiricsáréval, a körhintával, amelyek ülései majd a földet súrolták, mégis a magasba, az égbe repítettek. Egyszer valami cirkuszosok is arra tévedtek, szalmát szórtak a földre, vetettek néhány bukfencet, aztán lebontották a sátrat, többet se láttam ilyent. Megfejthetetlen, hogyan fértünk el any- nyian a szoba-konyhás házikóban.) Meg a nyári rétesek, a nyújtott tésztából, gyönge házi túróval megtöltve. Gyerekfejjel az ember nem értheti, miért nem jó a téglaház a város közepén, ahol minden karnyújtásnyira. Csak akkor, amikor az ízeket keresi-kutatja emlékezetében, és nem leli sem a gáztűzhely mellett, sem a falusi vendéglőben, sem a városi étteremben. Volt egy vályogház egy kis falban, a Rózsa utcában. (Amúgy olyan kicsi volt ez a falu, hogy se utcaneve, se házszáma, ahol csak úgy mondták, a Balogék mellett, a Kulacsék szomszédságában, a borítékra sem kellett utcanevet írni, a postás mégis mindig mindenkit megtalált.) Előtte kiskert szőlőlugassal, krizantémokkal, legényrózsával, fátyolkával, meg nefelejccsel, amely olyan kék volt, mint a csodálatos nagynéni tiszta ragyogású szeme. Nem az árvíz vitte el a házat, nem egy óriási, mindent elsöprő vihar döntötte romba. Egy bulldózer. Hogy a helyén emeletes kockaház cifrálkod- jék, emberek, emlékek, városba szakadt lelkünk megcsúfolására. Szabó Ottó: „Mert elhagynak akkor mindenek"
