Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-23 / 298. szám, hétfő
6 Karácsony ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 23.- Vendég jött - mondja az ápolónő a néninek, majd súgva bíztat, fogjam meg a beteg kezét és jelzi: mondjak valamit A természet nem mérnök, nincs vonalzó a kezében Egy kegyes hazugság története Legszebb karácsonyfáim HOLOP ZSOLT- Nem értem, mit mond, mégis szívesen időzöm ágya mellett. Hallgatom a szófoszlányokat, és meghajolok emberi nagysága előtt. Margit néninek ugyanis tartása van, holott lassan kiszáll belőle az élet. PÉTERÉI SZONYA- Semmit nem tudunk róla, persze, teljesen mindegy, ki ő tulajdonképpen. Számomra egy beteg, akin segíteni kell, hogy méltósággal viselhesse betegségét. Amikor három hete bejött a kórházba - taxival, mert nem akarta terhelni a mentősöket - annyit mondott: karácsonyig muszáj élnie. Mert mondandója van valakinek, aki biztosan rátalál - meséli orvos ismerősöm, akit eredetileg arról akartam faggatni, hogyan vészeli át, dolgozza fel betegei elmúlását. - Harminc év után is megvisel a halál, kudarcként élem meg. Nem orvosként, földi halandóként. De most nem ez a fontos. Kérlek, kísérj a nénihez, beszélj hozzá anyanyelveteken, hiszen ha magyar szót hall, mintha erőre kapna. A magyarul is beszélő nővérkék hiába kérdezősködnek családja felől, annyit árult el, nincs senkije, mindent elrendezett maga körül, azért él még, mert vár valakire. Szeretnénk, ha megérné a karácsonyt, de félő ... - vezet a kórterembe. - Vendég jött - mondja az ápolónő a 82 éves néninek, majd súgva bíztat, cseréljünk helyet, fogjam meg a beteg kezét és jelzi: mondjak valamit. Sután kezdek bele, a hogyléte felől érdeklődöm, mire a jelenlévők legnagyobb döbbenetére a néni megkérdezi: - Marika, te vagy az? Az orvos megszorítja a vállamat, bólogatva a helyes válaszra ösztökél. - Igen- mondom összeszorult torokkal, s zavaromban, bocsánatkérőn simogatni kezdem a kezét. - Tudtam, hogy eljössz, hogy megtalálsz. Ezért kértem az orvosoktól, csak karácsonyig tartsanak életben. De jó, hogy most már mehetek... Ugye, itt van, doktor úr, érti a köszönet szavait? - fordulna a hátam mögött döbbenten állóhoz, de a testéből kiálló csölllusztrációs felvétel vek miatt csak a fejét mozdíthatja. - Nincs mit köszönnie. Örülök, hogy megismerhettem, ritka az ennyire fegyelmezett beteg - közli az orvos szlovákul, s Margit néni mintha elpirulna egy kicsit. - Kár, hogy nem láthatom az arcát, s a karácsonyfát sem, mert ugye, Marikám, elhoztad hazulról? - Persze, nagyon szép, itt van a kisasztalon - mondja az orvos helyettem, megkímélve attól, hogy hazudnom kelljen. Margit néni elégedetten bólogat, majd újra beszélni kezd. Pali bácsiról és a kis Palkóról, akik nagyon szerettek „engem” is, majd a nagy tragédiáról, az autóbalesetükről. - Tudod, karácsony napja volt, amikor bejelentették, el kell menniük, de fél órán belül otthon lesznek. Puszit cuppantottak az arcomra - aztán már csak koporsóban láttam őket. Nem akartam élni én sem, csak hát nem volt erőm az öngyilkossághoz. Innék valamit, egy korty pezsgő jól esne. Elvégre szenteste van... - Összenézünk, a nővér bólint: máris hozom. - Érzem, hamar eljönnek értem, ezért kérlek, vedd ki a táskámból a két borítékot, és olvasd fel. - Bonthatom a pezsgőt? - kérdezi az orvos, s Margit néni örömmel bólint. - Nincs erőm meghúzni a szívószálat, hozz egy kanalat, Marikám - mondja kedvesen. Két korty után int, elég lesz. - Most már olvasd - sürget. Alig hiszek a szememnek, a közjegyzővel hitelesített végrendelet szerint Margit néni százezer koronát adományoz a kórháznak. Az ápolónő hangosan felsír, de a sokat tapasztalt orvos is küszködik a könnyeivel, a torkát köszörülve valami köszönetfélét rebeg, ám a néni leinti. - Nem haragszol, Marikám, de nekik nagyobb szükségük van a pénzre. - Margit néninek mindig jó szíve volt, nagyon jó helyre kerül az adománya - mondok véleményt Marika nevében. - És most jöhet a sárga boríték - mondja csendesen. Az okiratban az áll, hogy haláláról melyik temetkezési vállalatot kell értesíteni, majd az is, hogy a letétbe helyezett anyagiakból fennmaradó összeg is a kórházat illeti. - Ügyelj kérlek, hogy mindez teljesüljön - hunyja le a szemét elégedetten. - Pihenek egy kicsit, aztán Marikám, meggyújthatod a gyertyákat a karácsonyfán - szorítja meg a kezemet. Döbbenten, megilletődve nézzük az apró, ősz hajú asszony békés arcát, s amikor néhány perc múlva légzése akadozóvá válik, az orvos nyugalomra int. Tekintete a műszereket figyeli, én Margit néni ajkait. - Vár a fiam, a párom, karácsony, ajándék... hamarosan... - rebegi alig hallgatóan. Két óra múlva az orvos kikapcsolja a műszereket, s a sötét kórteremben csak annyit mond: - Ne legyen lelki- ismeret-furdalásod, szüksége volt a kegyes hazugságra. Legnagyobb ellenségeim a karácsonyfák. Ha jobban belegondolok, mindent tökéletesen és már szinte utánozhatatlanul csinálok, csak egy dolog nem akar összejönni: még sose sikerült tisztességes fát vennem, és úgy ahogy kell, beállítanom a sarokba. Arra valószínűleg születni kell, hogy egy karácsonyfát időben, problémamentesen megvásároljunk, hazaszállítsunk és feldíszítsünk. Persze lehet, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni, de amikor nem hagytam, akkor se sikerült. Pedig ha valamiben nem ismernek tréfát a nők, az a karácsonyfa. (Nem tartozik szigorúan ide, de például egy se reagált még megfelelően arra a viccre, hogy: Odafeküdnék a karácsonyfád alá, és kicsomagolhatsz, merthogy ajándék lennék én valójában.) Szóval nincs pardon, egy tökéletes, szabályos, szálfaegyenes, dús fenyőre van szükség, bár szerintem ilyet nem árulnak, és hiába is próbálom akár tudományosan is alátámasztani ezt, például azzal, hogy a természet nem mérnök, vonalzóval a kezében, ceruzával a füle mögött. Ez már csak azért se érv, mert bárkihez megyünk az ünnepek alatt, gondosan rá van mutatva - mintha én nem látnám -, hogy tessék, a bárki fája pontosan megfelel a felsorolt kritériumoknak, csak még zöldebb. Nálunk meg amikor a kedves először látja meg a fát, nem azt suttogja, szenteste, hanem egy fagyos szentistfent szűr lemondóan a fogai között, és összecsapja a kezét. A lakást pedig lassan betölti a karácsony hisztériuma. Pedig nem kezdődött rosszul a dolog. Első, „saját kezű” fám nagyon ígéretesnek mutatkozott, mígnem 24-én délben kiderült, hogy persze karácsonyfatalp az nincs, elfelejtettem. Talpfa - ez lennék én, vagyis a fejem, még inkább a bélése. Karácsony napján bizony nem egyszerű feladat karácsonyfatalpat készíteni egy panellakásban, „késsel-villával”, gondoljanak bele, hogyan fognának hozzá. De mint mondtam, mindent, így karácsonyfatalpat is tökéletesen csinálok. (Néhai drága jó nagyapám asztalos volt, szerintem ő sietett valahogy a segítségemre.) Elfűrészeltem a legalsó ágak felett a törzset, a felfelé hajló ágakat egyforma hosszúra vágtam, majd megfordítottam az egészet, és az ágakból máris lábak lettek. Ezután már „csak” lu- kat kellett vájni a törzsbe, a szárát meg hegyesre faragni, és estére a saját lábára állt a fa. - Azt hiszem, elég zseniális - mondtam, meg természetbarát, meg hogy üyen egész biztos nincs senkinek, ami nem lett kimondottan értékelve. De én büszke voltam rá. Arra viszont már nem lehettem, hogy a következő éven ki kellett dobni az új kabátomat, úgy összeenyveztem, mire hazacipeltem a legszebb és legnagyobb fát, amit csak találni lehetett a városban. Megint jött a szentisten meg az összecsapás, és persze ahányszor a fára nézett, a kabát jutott az eszébe. - Látod, elhoztam neked a világ legdrágább fáját - próbáltam kedveskedni, és azóta biztosan tudom, hogy karácsonyfában nem ismerünk tréfát. Ezután volt még egy nagyon szép, mégis emlékezetes fám, mert pontosan úgy állt, mint a pisai ferde torony, és nem hagyott magával semmit kezdeni. Úgy meg volt dőlve, mintha folyamatosan szélvihar fújna a szobában, az hajlítaná a derekát. Én nyögtem hozzá. Pedig meg se rezdült a levegő, és tapintani lehetett benne a feszültséget. Sokan csak e miatt a fa miatt jöttek át hozzánk azon a karácsonyon, és még most is gyakran szóba kerül különféle boszorkánypartikon. Belefásulva a kilátástalan harcba, eldöntöttem, hogy cserepes fát veszek, szép lassan cseperedik, évekre le lesz tudva a gondom. A döntés könnyű volt, a fa földdel együtt ötven kiló. És már karácsony másnapján kezdett száradni, sorvadozni, tűlevelet hullajtani! El is pusztult. Gondoltam, féregnek titkos foga rágta, mert villám mégse csaphatott bele. Aztán a boncolásnál kiderült, hogy nem volt esélye a túlélésre, mielőtt még eladták nekem, a telephelyen gondosan elvágták a gyökereit, úgy ültették át. Idén anyósom kertjéből hozom a fát, 24-én reggel fogom kivágni. Ezúttal nem hibázhatok. A vöröskereszt helyi főtitkárának beszámolója szerint egész Ukrajnában nagy a szegénység: csak Kárpátalján hetvenötezer ember szorul rendszeresen segítségre Egy maréknyi gabonapehely volt Titanilla reggelij e SERFŐZŐ MELINDA Először az okozott gondot, hogy az egybe csomagolt száraztészta és üveges mártás súlya nem volt feltüntetve a csomagoláson. Hatórányi vitatkozás után ez az akadály elhárult. Akkor viszont felfedezték, hogy az egyik gyógyszert nem lehet bevinni az országba. Majd tizenöt órába telt, amíg találtak valakit, aki megmondta, melyik is az a gyógyszer. A dolog pikantériája, hogy három héttel korábban az illetékes ukrán szervek igent mondtak az adománylistán szereplő összes termékre. Látva megdöbbent arcunkat, dr. Kató Ernő, a Magyar Vörös- kereszt főtitkárhelyettese csak mosolygott. Kató tapasztalt rókának számít az ukrán határon való átkelésben: az elmúlt négy évben tizenhét segélyszállítmányt juttatott el a szomszédos országba. 1999-ben például két napig vesztegeltek a határon pusztán azért, mert az ukrán határőrök váltig állították: a 03.04. 16. dátummal ellátott levesporok szavatossága már lejárt, romlott ételt pedig nem lehet bevinni az országba. De a vöröskereszt végül megnyerte a csatát. Eleinte nem értettem az egészet. Mi késztet embereket arra, hogy először itthon csatázzanak az adományok megszerzéséért, majd akár napokon át vitatkozzanak az élő fába is belekötő hivatalnokokkal, akik később közlik velük: egy kicsit dühösek rájuk, mert egész éjszaka dolgozniuk kellett, hogy megoldást találjanak a problémára, és a szállítmány átmehessen a határon. Még Gabriella Manaj- lonak, a kárpátaljai vöröskereszt főtitkárának beszámolója sem volt elég számomra, pedig súlyos tényeket közölt. Az országban, különösen Kárpátalján és a Krímben nagy a szegénység: csak Kárpátalján hetvenötezer ember szorul rendszeresen segítségre. Mindezt tetézi, hogy az elmúlt években több mint négyszázezer embert sújtottak az árvizek. A helyi vörös- kereszt a szegényeket látogató nővérek fizetésén kívül állami támogatást nem kap, a lakosság pedig vagy nem tud, vagy nem akar adakozni. Ungvár utcáin azonban többnyire jól öltözött fiatalokat, iskolatáskás gyerekeket láttam, díszes kirakatokat, új autókat, házakat, boltokat. Aztán elindultunk a külváros felé, majd a beregszászi vöröskereszthez. Láttam a segélycsomagért sorban álló néniket, és kezdtem megérteni. Kárpátalján a legtöbb nyugdíjas alig száz hrivnyából tengeti az életét. Viszonyításképpen: egy kiló kenyér másfél hrivnya (hozzávetőleg 15 szlovák korona). Ha ezek után még mindig nem értettem volna, miért szenteli valaki az életét a vöröskeresztnek, Titanilla eloszlatta volna minden kételyemet. Titanilla, aki mindössze egyéves. Nyolc testvérével egy szemétdomb mögött lakik. A szoba, amelyben élnek, hat, talán hét négyzetméter. Egyetlen, koszos ablaka van, a félig elrohadt ajtón egy vaspánt és egy lakat helyettesíti a zárat. Nem mintha bármit is el lehetné vinni a lakásból. Az alkoholista édesanya szinte már minden mozdíthatót eladott, beleértve gyermekei ruháit, cipőit is. Egy matrac nélküli, ütött- kopott ágy, néhány vékony, rongyos pokróc, egy rozsdás sparhelt, egy szúette szekrény és egy asztal alkotja a berendezést. A hideg tűzhelyen üres, koszos fazék, a szekrényben viszont semmi: se tányérok, se poharak, se ennivaló. Az asztalon egy rozsdafoltos vödör, az alján némi ivóvíz. A bejárat mellett egy lavór, benne gyanús színű és állagú valami. Később tudtuk meg, hogy ez a vécé. Ez a kép, és a nyomor elfojthatatlan szaga fogadott minket az egyik eldugott kis utcában. Jöttünkre Titanilla hároméves bátyja totyogott ki a bejárat előtti betonra, egyetlen koszos szürke pólóban. December ötödiké volt. Mezítláb ácsorgóit a kövön, és nagy, csillogó szemmel meredt a szemétdombon utat kereső idegenekre. A helyi vöröskereszt munkatársait már ismerte, de mi, többiek idegenek voltunk számára. Első döbbene- tünkből magunkhoz térve betereltük a kisfiút a szobába, a testvéreihez. Titanilla néhány kartondobozon ült pelenka nélkül, egyetlen kisingben. Sírását már az udvaron hallottuk, de jöttünkre elhallgatott, és nagy, kerek szemeivel kíváncsian nézte, mit csinálunk. Hétéves bátyja, Szása okosan válaszolt minden kérdésünkre, közben a szeme sarkából ellenőrizte, ahogyan a kicsik kibontották a gabo- napelyhet, amelyet a vöröskeresztes élelmiszercsomagban találtak. Mivel tányér nem volt, a dobozba öntöttük ki az édes csokigolyókat. Amint kinyitottuk a zacskót, bátyja azonnal Titanilla felé nyújtott egy maréknyi gabonapelyhet. A kislány magához ragadta az egyik dobozt, és egy éve minden erejével szorította magához. Ez volt aznap a reggelije. Odakint délre harangoztak, Szása pedig csak mesélt. - Anya szokott nekünk főzni, de most nincs itthon, a barátjához ment. Nem tudom, mikor jön haza, de addig játszunk a kicsikkel. Megvárjuk. Mindezt egy hétéves gyerekre ritkán jellemző, derűs nyugalommal mesélte. Sugárzott róla, hogy nagyon szereti az édesanyját, és nem értené, ha azt mondanánk, rossz itt neked, gyere el velünk. De erre az ukrán törvények szerint nincs lehetőség, a gyermekeket nem lehet elvenni a szüleiktől. Csak álltunk ott, és próbáltunk nem sírni. Marci, vöröskeresztes vezetőnk kiszaladt az autóhoz, és néhány zoknival tért vissza. A sajátjai voltak, de most nem érkezett gyermekruha a szállítmánnyal. A kicsiknek szinte harisnyának is nagyok voltak, és még így sem volt rajtuk nadrág, pulóver. Csak álltunk ott, pedig tudtuk, hogy várnak minket az ételosztásnál. De csak a gyerekeket láttunk, és a megoldáson gondolkodtunk. Nem mertük bevallani, hogy nem sokat tehetünk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Titanilla és a testvérei most ettek, és legalább egy rövid ideig meleg zokni van rajtuk. Czabán Márton, a Magyar Vöröskereszt munkatársa egy tízgyermekes beregszászi családnál segít (MTI-felvétel)
