Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-23 / 298. szám, hétfő

2 Karácsony ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 2. VENDÉGJEGYZET A hó melege BODNÁR GYULA Leesett az első hó. Az éjszaka hullott hozzá kevéske, de azért szurkolnom kell tovább, legyen fehér a karácsony.Világgá fut jókedvem, ünnepi hangulatom, valahányszor december hu­szonnegyedikén rügyfakasztó napsütésben vagy éppen lágy esőt permetező időben kell belefaragnom a fenyőfát tartójába. Régi szerelem fűz a hóhoz, gyermekkori. Szeretem látni, ahogy mindent betakar, szeretem érezni a melegét, mely a bo­hém nyár, a termés betakarítására, nagyobb hajtásra sarkalló ősz után egybetereli az örökösen szétszéledő családot. Mon­danám, szeretem egyáltalán a kemény teleket, de gondolva többek között a szabadban dolgozó munkásokra, a gépkocsi- vezetőkre, és tudva elsősorban, hogy sok szegény ember fázik, ugyanakkor a számlák jönnek, csak jönnek, felfalják a kará­csonyi ajándékra összekuporgatott koronákat is, csendre in­tem magam. Főként, hogy az igazi télből fakadó apró öröme­im előadásánál - bármennyire szólna az bizonyára olvasóim hasonló örömeiről—jobban izgat mostanában egy másik csend. Nyurga férfi hordozza magában és maga körül, hóna­pok óta ugyanabban az elnyűtt ruhában, szakadozott tenisz­cipőben, fekete sapkáját szemébe húzva, egyetlen tömött mű­anyag táskával a kezében. Mintha a végtelenből jönne és a végtelenbe tartana, pedig csupán úgy tíz kilométrenyi sugarú körben jár határozott lépésekkel településtől településig, ku­kától kukáig. Mindig egyedül. Láttam őt nyáron országút szé­lén haladni toronyként magíteodva a mezők fölé, láttam sza­kadó esőben, ahol mit sem törődött az elsuhanó autók nyo­mán ráfröccsenő vízzel, csendes esőben, ahogy ült és evett va­lamit köztéri hársfa alá bújva, miközben állta a levelekről rendszeres időközönként legördülő nagy cseppek ütését. Ami­lyen határozottak lépései, ugyanolyan határozott mozdulatok­kal turkál a kukákban. Mintha egy pillanat alatt átlátná a tar­talom egészét, pontosan tudja, hová nyúljon, de előfordul, hogy csak felhajtja a tetőt, belekukkant a kerekes edénybe, az­tán megy tovább. Hogy mit emel ki a mindenféle háztartási hulladékok gyakran bűzlő egyvelegéből, mit gyömöszöl táská­jába, sohasem sikerül meglesnem. Azonban többször eszembe jutott, megkérdezem tőle, ki vagy, ember, de magánya, csend­je oly erős falat alkot körülötte, hogy nem merek bekopogni rajta, pontosabban zavarna, ha megzavarnám azt az erődön belüli rejtélyes, egyszersmind méltóságot sugárzó, tiszteletet ébresztő világot. Érdekelne például, hogy vajon hol hajtja álomra f¥jét ismerős ismeretlen barátom? Netán szüntelenül úton van, méteres léptekkel haladva településtől településig, kukától kukáig? Vajon kap-e szenteste, legalább szenteste, ajándékot, s ha igen, kitől? És ő ad-e, s ha igen, kinek? Ezen túl is még annyi mindent jó volna tudni róla, ami alighanem titok marad előttem örökre. Most is csak elképzelem, talán ép­pen fenyőfa alá húzódva pihen valahol, táskájára hajtva fejét, s egy réges-régi emlék nyomán várja, mint minden esz­tendőben egyszer, az angyalkák és Jézuska eljövetelét. Mert­hogy karácsony van. Fehér karácsony. Ilyenkor mintha a hó is melegebb volna. Küldetéses üzenetek SINKOVITS PÉTER A könyvet Komáromban vettem át. Husvéth Lajosról, az időközben már elhunyt somorjai pedagógusról szól, aki át­szenvedte az egész huszadik századot, ám - kívánsága szerint - megérte az ezredfordulót, s eljutott a Szentföldre is. A címlapon a tanár úr törékeny alakja, amint kerékpárját tolja. Először itt-ott beleolvastam, aztán tüzetesen átböngésztem a könyvet. Diákok számára lehetne kötelező olvasmány: feszes derékkal hogyan megmaradni a megpróbáltatásokban. Köz­ben naplótöredékek a hadifogságról, a benesi időszakról, a szocialista éra hányattatásairól, a napi megélhetés gondjairól. És felesége betegségéről. Nos, amúgy éppen ez a rokoni ág ve­zet a Vajdaságba, a könyvet illendő lenne már átadni F. Kál­mánnak, aki egykoron a jobb időket megélt újvidéki magyar sajtóház igazgatójaként tevékenykedett, majd négy éven át Ju­goszlávia indiai és bangladesi nagykövete volt. F. Kálmán ez idő tájt ingázik Csóka és Újvidék között, nyugdíjas, szerkeszti a Létünk című közéleti folyóiratot, ám nehezen elérhető. A ki­lencvenes évek elején Somorján még találkozott az anyai ágon rokon tanítóékkai, utunk ekkor Kassa felől vezetett, Gál Sán­dor pálinkája forrósította fel a havasan hideg téli éjszakát, ezt követte Bodnár Gyuszi borpincéje, így jutottunk el a somorjai pedagógus bálra. Ott F. Kálmán felkért valakit, szálfa-tartással táncolta végig a számot. Most viszont nem tudok a nyomára bukkanni. Az átadandó könyvet telefonon rég bejelentettem, ezt örömmel vette tudomásul, érzem számára fontos, a kötet azonban azóta is ott hever zentai családi házunk zongora-fe­delén; ha F. Kálmán bármikor betoppanna, onnan legyen kéz­besíthető. Ez a jelenet azonban várat magára - s talán így van jól. Ez az igazi üzenetek sorsa: se későn, se túl gyorsan. Az időn át szántó megbillentés ugyanis nem naptárian érvényes. Nem veszi számba, hogy F. Kálmán két gyermeke Pesten él. Fia vállalkozó, lánya egyetemista. Unokája pedig valahol Amerikában. Legutóbb dél tájban ébresztettem, ez számára még korán volt, lévén, olvasással tölti a hajnali órákat, már megegyeztünk, a hét végén találkozunk Csókán, aztán ezt is lemondta. Az átadandó könyv pedig továbbra is kikészítve zongoránk csipkézett fedőlapján. Időutazásra számíthat inkább, aki most kézenfekvő megoldást keresne. Mert az üzenetek kódját nehéz megfejteni. Talán nem is érdemes. A felvidéki tanárember egy délvidéki származású nőhöz kötötte életét. A történet ennyi. De mennyi minden áll mögötte? A kapcsolódások sem véletlenszerűek. Mert hogyan igazolha­tó egyébként, hogy egy délvidéki gyerek palóc szókészlettel je­lentkezzen beszédkészsége első hat hónapjában. Miként iga- zolhatóak továbbá a talányos ráutalások, a ráhangolódó szó- összetételek? A könyv továbbra is ott áll, átadásra várva. Ami ezután történ­het, az már csak színes ceruzával írható... Valamennyien találkozhatunk velük, csak nyitott szemmel kell járni. Az élet nagy meséje róluk is szól. Andersen megéledt figurái KÖVESDI KÁROLY Betérek egy olcsó étte­rembe bekapni vala­mit. Kint hó, latyak, karácsony előtti tüle­kedés, fejetlenül áram­ló embertömeg, csilin­gelő zene és ordító rek­lám értelmetlen kavalkádja, bent jó meleg, konyhaszag, olcsó beren­dezés, edényzörgés, tányérok fölé hajoló emberek. Becsoszog egy hajléktalan, sokak számára ismerős figura, levest vesz, leül. Csak a hátát látom, amely a leírhatatlan mennyiségű ruha alatt mozdulatlan, de vala­hogy a keze se jár, az egész felfújt ember valahogy furcsán, mozdu­latlanul, féloldalasán ül. Talán nem ízlik neki az étel, gondolom. Talán imádkozik? Nem soká kell töprenenem, hogy rájöjjek, el­aludt. Feje félrebillenve, leírhatat­lan színű sapkája előrecsúszva; al­szik a leves fölött. Legyőzte a me­leg az éhséget. Talán napok óta először ül fűtött helyiségben. Itt sem sokáig, mert a személyzet el­zavarja. Riadtan poroszkál kifelé, a konyhatündér válogatatlan meg­jegyzéseitől kísérve. Ha nem igyekszik, legközelebb ki sem szol­gálják, vagy be sem engedik. Eszembe jut egy másik, egy nyári történet. Egyik rokonom mesélte, aki sikeres vállalkozó. Valahol az ukrán határ közelében akadt dol­guk, az országnak abban a csücs­kében, amelyről Fábry Zoltán írta Az éhség legendáját annak idején. Sietős volt az útjuk, így csak vala­mi út menti bódé mellett álltak meg harapni valamit. Hozzájuk csapódott egy sovány gyerek. Nem szólt semmit, csak bámult. Embe­rünk megkérdezte, kér-e valamit. Azt láttad volna, mondja, ahogyan az a kölyök evett! És egyre csak evett. Talán nem volt a bódéban annyi étel, amit ne tudott volna,el- pusztítani. Később az eladó megje­gyezte, hogy ez a gyerkőc akkor eszik, amikor hozzájuk hasonló jó­kedvű ember vetődik arrafelé. És nincs egyedül... Valamennyien találkozhatunk ve­lük, csak nyitott szemmel kell jár­ni. Vasúti állomások várótermei­ben, olcsó restikben és kifőzdék­ben vagy bármelyik utcasarkon, aluljáróban. A legkülönbözőbb módon szólítják meg az embert; van, aki imára kulcsolt kézzel kö­nyörög, van, aki sír, akad, aki a ku­tyájával ücsörög a hideg járdán, a „módosabbja” a hegedűjét nyiszo- rogtatja. A legtöbbjük azonban nem szól semmit, csak csendben áll, és várja az alamizsnát. Kényel­metlenek és zavaróak, nem illenek a képbe, amely arról szól, hogy szabad lett a világ, és több, mint egy évtizede lehet vállalkozni, gya­rapodni, még pontosabban - bár ez a szó szemérmesen kerülendő - gazdagodhi. Páncélozott mercivel suhanni, egész szállodát kibérelni egy murira, a Bahamákon nyaral­ni. A rendszerváltás veszteseinek szokták őket nevezni, bár ez a ka­tegória elég tágas, hogy beleférjen a legszerencsétlenebb otthontala­noktól kezdve a fizetésükért tün­tetni kényszerülő melósokon túl a szépreményű, ám egyre lejjebb csúszó középosztály is. A társada­lom legszegényebb rétegei nem il­lenek a képbe, amely szerint példá­ul Pozsony és környéke az uniós életszínvonallal mérve is jól él. Legalábbis az átlagbérekről szóló statisztikák szerint. Napjaink egyik siker­könyve lett az a kiad­vány, amelyben Ma­gyarország száz leg­gazdagabb emberéről olvashatunk. Termé­szetesen valamennyi­en sokszoros milliárdosok. Az ötös­lottó telitalálatával éppen csak közéjük férne a nyertes, valahol a sor végén kullogva. De már hallot­tam hírét annak a könyvnek is, amely Közép-Európa leggazda­gabb embereiről szól. Itt már lab­dába sem rúgnának az előbbi könyv szereplői. Itt az orosz maffia egy-egy jeles figurája vezet, termé­szetesen dollármilliárdokkal, de akad köztük néhány lengyel és ro­mán is. Ők a nyertesek. A legszegé­nyebb emberek sikerlistáját termé­szetesen nem találjuk meg a kará­csonyi könyvesboltok kínálatbai Pedig Andersen gyufaárus kislány ismét itt él közöttünk, és Nyile Misiből is találnánk elegendőt. Sa nos, egyre többet. Majd ha megüt nepeltük, hogy keblére ölelt bei nünket az Európai Unió nagy, bo dog és gazdag családja, jussana eszünkbe ők is. Hogy az élet nag meséje róluk is szól, és - bár úg látszik - nem mellékszereplői er nek a nagy színdarabnak. (Nagy József rajz, A katarzist hiányolom, a kiskrapekok aligha fognak november elejétől karácsonyig egyfolytában izgulni Politúros gramofon MALINÁK ISTVÁN alán a november eleje volt a legidegesítőhb ebben a karácsony­ban, a maga melegre- kordjaival. Minden­képpen bosszantott volna, hogy a nagy­áruházak máris megkezdték kará­csonyi árukínálat című rablótáma­dásukat, de kiskabátban izzadva bámulni a műfenyő- és villany- gyertyadíszbe borult kirakatokat számomra majd olyan abszurd, mint a bermudanadrágos ausztrál karácsony a tévében. Nem igazán irigylem tőlük. Miért nem hagyják meg nekünk a miénket, zúgolód­nék, de eszembe jut, az utóbbi időben egyre görcsösebben próbá­lok haladni a korral, s íme, itt a példa rá, hogy ez nem megy, nem tolerálom a modern üzletpolitikai és reklámfogásokat. Aztán úgy döntök, jogom van a morgáshoz, amiért elveszik a gyerekektől a ka­rácsony előtti napok fokozódó, a bekapott nyaklevesek számával egyenes arányban növekvő izgal­mát (Pisti, te már megint nem bírsz magaddal, meglátod, nem hoz semmit a Jézuska), majd a csomagbontásban megtestesülő katarzist. Amiben a csodavárás volt az igazán szép, mert a tarta­lom ritkán változott, Handling, jé- geralsó (nővérem: haha, a Pisti kétszer is belefér az új purigatyá- jába, utána szétválasztottak ben­nünket) esetleg kesztyű (hogy le­gyen mit elveszítened), az a hülye Jézuska tudhatná, hogy utálom az egyujjast. Mint nyáron a szandál­ba zoknit húzni, úgy télen a férfi­asság szimbóluma az ötujjas kesztyű (anyám: apád az egyujjas­ban nem tudna cigarettázni, de az egyujjas melegebb). Szóval - a ka­tarzist hiányolom, a kiskrapekok aligha fognak november elejétől karácsonyig egyfolytában izgulni, ebbe csak belefásulni lehet. Persze a jus murmurandi gyakorlása köz­ben rám is hat a sok reklám. No­vember közepétől egyre gyakoribb témánk az asszonnyal, hogy kinek mit vegyünk, döntéseinket a jége- ralsó-racionalitás jellemzi, több­napos fejtörés után anyáinkat il­letően is megállapodunk (anyám: fiacskám, nekem mindenem meg­van, ne vegyetek semmit, az a leg­nagyobb ajándék, ha hazajöttök), bár ez nem könnyű feladat. Tény­leg megvan mindenük, anyám majd kinyitogatja a szekrényeket, ágyneműk, törülközők, derekat is melegítő kisingek glédában, a vit­rinbe se fér új mütyür. Csak egy­mással van gondunk a nejemmel, többször eljátsszuk a „te, képzeld milyen jó eztmegazt láttam, mit szólsz hozzá” című, ártatlan-ra- vaszkás képpel előadott játékot, s lessük, mire harap rá a másik. Gyere, fogom kézen, s kinyitoga- tom a szekrényeket, ágyneműk, törülközők, derekat is melegítő kisingek glédában, a polcokra se fér új mütyür. Megalkuszunk: nem veszünk egymásnak semmit, illet­ve közösen vásárolunk néhány jó könyvet. Mintha megcsapott volna valaminek a szele, csendesek va­gyunk, érzem, arra gondol, amire én: ezt már kétannyi hidratáló­krém vagy márkás arcszesz sem tudja megállítani - de nem kér­dem meg tőle. Elfojtom mosolyo­mat, még félreérthetné, pedig csak azon kárörvendezem, hogy jó sok fejtörést okozhatunk mi is a gyere­keinknek. Ők az idén is csak ün­nep utáni „utókarácsonyra” jön­nek, a mi kínunk, a középütt állók kínja, hogy választani kell, s az ember a gyengébbik mellett dönt - az anyjához utazik. És átbeszélgeti az ünnepet. Ülünk a fotelban, a nappaliban, s mindig az az érzé­sem, hogy sehol sem ketyeg olyan hangosan az óra, mint amikor anyámmal beszélgetek. Mintha a ketyegésre fűznénk az emléktöre­dékeket, akár gyerekek gyöngyöt a cérnára. Minden hazatéréskor azt figyelem, mennyivel nehézkeseb­ben indul az egyre messzebb lévő konyha felé. Miért nem szóltál, be­hoztam volna a teádat, mondom, s ő bizonygatja, valamicske mozgás kell. És mutatja a sok, általában befejezetlen rejtvényt: az agyat is meg kell mozgatni, öreg korára sem tunyulhat el az ember. Sűrűn bólogatok a félhomályban, úgy­sem mondja ki az ember, amit sze­retne, a felkattanó villany meg­menti a helyzetet - hogyne segíte­nék megfejteni néhány függőlegest meg vízszintest. No, megfejtettük, mondja, s úgy teszünk, mintha ez lenne a fontos, közben meglesem a címlapot, tavalyi az újság. Ha kö­zelebb laknátok, mondja vontatot­tan, s erre megint nincs válaszom. Talán ő is tudja, a Kassa-Pozsony távolságot nálam sem kilométerek­ben mérik, hanem abban a meg- foghatatlanban, amitől az ember felriad álmából, és elhatalmasodik rajta a hangosan kimondani sem, mert félelem, reggel pedig ahhoz sincs ereje, hogy megszámolja a csikkeket a hamutartóban. Még ti, gyerekek is hogy meghatódtatok, emlékszel, kérdi. ogyne emlékeznék, a Mennyből az angyal­ra gondol, a lemezre. Azon a nyáron vet­tünk egy gramofont, mindig elfelejtem megkérdezni, hogy honnan volt rá pénzünk (apám: ez nem is gramofon, ez egy szép bú­tor), hatalmas diófa doboza poli­túrozott, délelőttönként, mikor rá­esett a napfény, jobban csillogott, mint a már félig megvakult állótü­kör. Nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy meg ne simogas­sam (anyám mindentudóan: ugyan ki maszatolhatja mindig össze ezt a gramofont). A mi gr mofonunk majdnem akkora es mény volt az udvarban, mint k véssél később a közvetlen szór szádunk tévéje (Pisti, aztán n hogy megint ti kéredzkedjete csak akkor mehettek televízo nézni, ha hívnak). Nos, azon szentestén, míg az asztal kör vártuk, hogy anyám kimeqe a k posztalevest, egyszer csak me szólalt, teljes hangerővel, Mennyből az angyal. Magyarul, 1 mezről, anyám megszerezte. IV már tudom, azokban az időkbe ez nem volt semmi. Jóval későb amikor már megjelentek műanyag mikro- és makrolem zek, valamelyikünk véletlenül r ült, és elpattant. ígértünk helyet anyámnak modern, „törhetetlei Mennyből az angyalt, de sose vettük meg. Szeretem ezeket csöndes, eseménytelen karács nyokat, a számomra korai vili nyoltással együtt. Még bóklászó a sötét lakásban, óvatosan me nyitom a konyhaablakot, és kife fújom a füstöt. Hallgatózom kic: a szobája előtt, tudom, hogy ne alszik, csak csukott szemmel piht és figyeli a neszezésem. Alapos; beverem az oldalamat, megint t felejtettem, hogy már évek óta helyén áll a kisszekrény. Pillanat megmerevedek, mintha csak cu rőt loptam volna a fáról, s várót hogy megszólal. Míg elvackol dóm, felszisszenek. Holnapra ez megkékül. De holnap időm se lesz gondolni rá. Hajnalban ut zunk vissza, gyors takarítás, bev sáriás, kuktáskodás a konyhába estére jönnek a gyerekek karács nyozni. Hangosak, harsányak, régi dolgokkal ugratják egymást már ők is ritkán találkoznak. Évi óta foglalkoztat: tudtunk-e mi n kik egész életre emlékezetes kar csonyokat csinálni? Még nem vt bátorságom rákérdezni. Tál; majd jövőre. ] B l: — I N 1 H

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom